Prágai Magyar Hirlap, 1933. február (12. évfolyam, 26-49 / 3136-3159. szám)
1933-02-15 / 38. (3148.) szám
1988 február 15, wercUu Budapestről jelentik... Kis jegyzetek nagy dolgokhoz Budapest, február 14. Ott állottam a minap az első felelős magyar kormány miniszteri székei előtt a most megnyílt Országgyűlési Múzeumban. Ott álltam és mialatt köröttem sürgőit, és zajlott a Jelen, szivemben néma ímegiiletődéssel gondoltam vissza a Múltra, amelynek dicsőségéből, nagyságából, példaadó önfeláldozásából, tanulságailból vájjon mit mentett át a mai kor számára a legújabb idők történelme? A Iegszomoruibb, az igazságtól és igazságosságtól legtávolabb eső történelem, amelyet valaha Írtak 1 Ott állottam azok előtt a székek előtt, amelyeken Széchenyi István, Deák Ferenc, Kossuth Lajos tilt és ontotta magából elméjének és szivének töméntelen kincsét. A kegyelet még külön is megjelölte e három óriás székét, mintegy figyelmeztetőjéül annak, hogy ez a három, vérmérsékletre, az elvek és a politikai módszerek alkalmazása tekintetében, különböző egyéniség mint 'tudott eggyéíorrni a nemzet nagy és szent ügyének alázatos szolgálatában- És láttam a Turini Remete dolgozószobáját, ahonnét a Nagy Számkivetett utolsó lehel leiéig irányította a magyar függetlenségért folytatott harcot... És néztem a Kecskeméti uocai szobái, amelyikben a haza bölcse élete végén lakott. Ott áll az ágy, amelyikben utolsót sóhajtott, a szivarcsutak, ahogyan munka vagy olvasás közben a hamutartóba dobta, a pápaszem, amit hordott és ott a toll, amelyikkel talán a húsvéti cikket irta, Az egyszerű vasfogason ott lóg az összegyűrt széieskarimá- ju fekete kalap, amelyik a legbölcsebb és a ieggiagyarabb fejet födte és a rongyolódő szürke zsinóros kabát, amelyet élete utolsó szakában hordott Deák Ferenc, a kiegyezés atyja és a magyar reneszánsz életre keltője, A honfoglalástól egészen a legújabb korig sorakozik és vonul fel ebben a múzeumban sok-sok értékes ereklye, okirat, könyv, festmény, — mindmegannyi útjelzője a magyar alkotmányosság fejlődésének és kibontakozásának. Werbőczy István domborművé mellett (Margó Ede szobrászművész sikerült alkotása) az egyik tartóban a Tripartitum eredeti példánya. A magyar jog bibliája. Egy másik tartóban I. Rákóczi György és Apaffy Mihály erdélyi fejedelmek naplója. Ebben a múzeumban őrzik a pragimatica sanctíot. Napóleonnak 1809-ben a magyar nemzethez intézett proklamáció ját és itt, sorakoznak a reformkor országgyűlésének emlékei. ! .. 1 Külön teremben összegyűjtve találjuk Tisza Kálmán korának politikai emlékeit, Baross Gábor-ereklyéket és egy egész szobát tölt meg a mártír Tisza Istvánra való megemlé- kezés. Egy vitrin áll itt, amelyikben Tisza István és Jókai Mór ereklyéi mellett annak az obstrukeiónak az emlékei láthatók, amelynek során az ellenzék megrohanta és összetört© az elnöki emelvényt és a miniszteri, székeket ... Hol vannak azok az idők és hová tűntek azok az emberek, akiknek aláírása ott feketéllik az emelvény roncsain?! És hol van az az ország, amelyik megengedhette magának egy vad és kíméletlen parlamenti ob- sírukció fényűzését?!... Az Idő malma de gyorsan őröl!... Azután következik a nemzetgyűlés kora, egész sereg politikai karrikatura és végül a legújabb korra vonatkozó adatok, okmányok- Ez utóbbiak között is feltűnik azoknak a díszpolgári okleveleknek a tömege, amelyekkel Magyarország sok törvényhatósága, városa és községe Bethlen István grófot tüntette ki. Gaal Gaszton és Nagyatádi Szabó Istvánra vonatkozó emlékek egészítik még ki a muzeum gazdag anyagát, amelyik egy. nagy nemzeti múlt és egy szomorú jelen minden dicsőségéi, és minden reménységét zárja magába. Az egyik teremben egy márványszobor és1 két arckép vonja magára a figyelmet. Akit ábrázol, ravatalon nyugszik a parlament díszes kupolacsarnokában. Egy nemzet soha el nem múló hálája és az egész világ tisztelete veszi körül. Amikor a muzeum megnyílt, Ap- pouyi Albert még élt és küzdött a maga és a nemzet életéért — és ma már ő is bevonult a történelemibe, amelynek egyik legnagyobb h legtiszteltebb alakja lesz, amíg magyar él e földön. Miközben ezeket iram és lelki szemeim előtt elvonul a múlt, a maga nagy hőseivel, apostolaival, mártírjaival, önkéntelenül arra gondolok, hogy milyen kicsiny dolog ma — nagynak lenni. Hogy valami végzetszemség van abban, hogy amikor egy uemzet történelmi fejlődése során a hullámvonal völgyébe ér le, nagy fiai is lassan-Iassan eltűnnek és azok, akiket helyükre vet az idő, vagy a törletés, milyen kicsinynek tűnnek fel a nagyok árnyékában. Lehetséges, sőt valőszerü, hogy ez nem egészen igy áll. De mikor valamely nemzet sorsa rosszra fordult, az ember mindig nagynak és szépnek látja a múltat, — különösen, lia az csakugyan ilyen is volt — <■?, ni emberek megítélésében kissé talán el- ■ öli a mértéket. A nemzeti szerencsétlenség az embert hajlamossá teszi az összebasoulí- Sásra és melegágya a viszálynak. Ha a jő sors a nagy bajban fel is vet egy nagy embert, 4-r/y óriást, kikezdi a törpék tömege^ amelyik az! hiszi, hogy egy törpévé lett országban a szellemi és politikai törpéket illeti meg az uralom- És a törpék országában a legnagyobb törpe óriásnak számit. Olyan időket élünk, hogy nem érünk rá veszekedni. Minden veszteségünk arra Ikell, hogy ösztökéljen, hogy szorosabbra vonjuk A „Két makimajomhorz“ címzett kávéházban együtt ülnek a világlapok párisi riporterei- A kiüzépeurópaiak már sorra elmondták a „két zsidó beszélget14 kezdetű adomákat és a franciák meg a belgák is leadták már az „egy angol meg egy francia utaznak a vasutoiT-t és móst csendesen fújják valamennyiéin a jó fekete francia dohány füstjét. „Hallották-e már a legújabb anekdotát Pier- re Láváiról a berlini úttal kapcsolatban?“ próbálkozik meg félénken valamelyikük. „Hallottuk. Már minden adomát hallottunk ezerszer, ami. a nagyemberek re vonatkozik. Hanem mi volna, ha azokat az anekdotákat szednék elő, amiket a nagyemberek mondottak el nekünk másokról? Mint interjúvolok ismerjük, azt hiszem, a világ minden nevezetességét. Azok is emberek, azok is mondanak egy-egy viccet, de ez az, amit nem szoktunk megírni.*" „Welk", mondja pipája mellől az amerikai, „én mindjárt el is kezdem.'4 Herherí Hoover az Egyesült Államok bucsuzófélíbeai lévé elnöke a következő anekdotát mesélte nekem: — A világháború alatt a belga megszállt területek lakosságának voltaim (mint tudják) semleges élelmezési főbiztosa e e minőségemben úgyszólván állandóan útban voltam London és Brüsszel között- Mindig Flissin- geuben keltem át a tengeren s természetesen minden tengeri útnál veszélyben forogtunk, minthogy a szoros telve volt üsző aknákkal és minden pillanatban el kellett készülnünk rá, hogy a hajó aknára fut. A kanyargós utón, melyet nagyobb biztonság okából követtünk, a hajóút egész nap eltartott. Éjszaka szálltunk be, hajnalban indult a hajó, a fedélzeten reggeliztünk, ebédeltünk és vacsoráztunk és este érkeztünk meg. Az utolsó ilyen utat 1917 első napjaiban tettem meg, röviddel az amerikai hadüzenet előtt- Szokás szerint reggel, mikor elindult a hajó s a steward a reggelimet hozta, megmondtam neki, hogy mint rendesen számlázzon, mindent, amit eszem és iszom: kifizetem az egészet este megérkezéskor. Hanem a hajópinoérriek nem tetszett a dolog. Láthatólag megzavarod ott. őtölt, hatolt s végül azt mondja: — Nagyon szeretném, minthogy minden pillanatban a levegőbe repülhetünk, ha mindéül étkezést azonnal tetszene inkább fizetni- Ami biztos, az biztos. Mária román királyné a következő adomát mesélte el a hírlapírónak: Kislánykor ómban Angliában voltam nevelőintézetben. Szokás volt, hogy a walesi herceg (kisfiú azidöban) a nevenapján meghívta a Buckingham-palotáha ennek az előkelő intézetnek úgy leány-, mint üunövendé- keit. Az angol papák mindig nagyon büszkék voltak erre a meghívásra. Másnap, az est után, hallottam, amint a parlor-ban egy papa kérdezgette a kisfiát: — Hát aztán beszélt-e veled a walesi herceg?-- De beszélt árai -— felelte a gyerek. — És mit mondott? Jól megjegyezted-e? — kérdi kíváncsian az apa — Hogyne — mondja büszkén a fin - kétszer ;i lábamra hágói'! és mind a kétszer azt nmiídl;;: pardon! Erzsébet belga királyné inkább szomorúan, semmint tréfaként a ■kedves, papa-gályáról beszél. Egész klPönő azt. a köteléket, amely egymáshoz fűz. A nagy és halhatatlan Aipponyi elmúlása is arra figyelmeztet, hogy szeressük egymást és szeressük nemzetünket. Századok tűnnek tova, évek repülnek el mellettünk és változó a szerencse — mondja Börne- A korok hullámai fel és alá hömpölyögnek. Semmi sem tartós, csak a változás és semmi sem állandó, csak a halál. Szivünknek minden dobbanása mély sebet ejt. rajtunk és az élet. örökös elvérzés volna, ha nem volna a — szeretet. Ez a szent és önzetlen szeretet vezérelje azokat, akiket a sors arra jelölt ki, hogy nemzetüket vezessék. A magyar parlamenti múzeumból kiáradó múlt erre figyelmeztet. Z. Dsem szerette ezt az állatot, mely végtelenül tanulékony volt és a legfurcsább dolgokat müveibe. A béke helyreálltával a királyi párnak végre módjában állott Belgium gyarmatbirodalmát, a. kincses Belga-Kongót isméi meglátogatnia A nevezetes papagályt azonban a jólelkü király asszony nem akart-a az óceáni ut veszedelmeinek szükségtelenül kitenni. Hogy az állat, Isten mente, valami „rosszat ne tanuljon4', távolléte idejére külön szobá'Cískát jelölt ki lakhelyéül, mely történetesen az illemhelyek szomszédságába esett. Mikor az uraködók visszatértek isméi Brüsszelbe, a fogadtatás estélyén a királyi hölgy türelmetlenül kérette, hogy hozzák Koktél. Örömrepesve, tárt karral sietett elébe: — Roko, aimes-tu eme őre ta petité lémmé? Szereted-e asszonykát? — Amire az kellett legyen a szabályszerű válasz, hogy „De font mon coeur", egész szivemből. Hanem Koko ehelyett büszke rövidséggel azt válaszolta: — C‘est oecupé, ne trappé® pás! Ne kopogjon, el vau foglalva e hely. S e kijelentést nem is kétértelmű zörejek sorozata követte..- A papagályt el keleti ajándékozni legott. Ennek az igaz történetnek folytatása is van azonban, melyet első kézből tudok Wal- ter Rummeltől, a kitűnő zongoraművésztől- Az ő neje kapta ugyanis a papagályt a királynőtől ajándékba, anélkül persze, hogy tudta volna az ajándék előtörténetét. A Rummelók difiit ing váll, de közvetlen bo- hémtanyáján a madár nem okozott- uagyobb boiiránkozást. Mindamellett nekik is rövidesen tovább kellett adniok az állatot. A papa- gálynak ugyanis —• melyet Rummelné úgy szeretett, hogy autójábao mindig magával vitte — nagyon megtetszettek a párisi közlekedési rendőrök sipjelzései- Természetesen megtanulta őket utánozni s ahányszor a Rum melók autója közlekedési forgatagba került, a madár torka szakadtából sípolni kezdeti és az egész utón minden autó megállt. A nagy államférfiak nem igen anekdotádnak. Ebben különböznek a koronás főktől. Ha viccét mondanak, az vagy sajátmagukról szól, vagy legalább is politikai vonatkozása vanArisiide Briand Lloyd Geoirgerói mondta a következő anekdotát, melynek színhelye a Concorde téri Crillon-hotel, hol a béketárgyal ások alatt a két álJaimiférfi nem keveset vitázott, mert Lloyd George többnyire a német érdekeket védte. Egy ilyen hosszas vita után mesélte Briand — együtt indultunk egy autóban. A gépkocsi a nagy forgalomban alighogy megindult, mindjárt elakadt, magám a Concorde- téren, pontosan az emlékezetes (különben siralmasan komisz) Mommmit de Sirass- bourg előtt. — Elszomorodom, ha erre a szoborra nézek mondotta Lloyd George — mert arra kell gondolnom, hogy most máj- további busz esztendőn át- Berlinben fognak Straesburg-- ezobrokat építeni — És ez annál szomorúbb — fel ellen) rá én — hogy ilyen rossz szobrokat kell majd szegény németeknek minden gyarmatuk emlékére is emelniük, amik angol kézié jutottak. —• És —- tett? huzú Inkául -soha c!\ jó kedvűnek nem láttam Lloyd Georgeot, mint azon a napon: annyira tetszett neki az én ri- poeztom. Lloyd George viszont Arist ide Briandról meséli a következő anekdotát: Mikor először tárgyaltam Briand-nal s ő visszautazott Parisba, azzal búcsúzott tőlem, hogy: — Kegyeskedjék legmélyebb üdvözleteimet Madame Lloyd Georgenak átadni. Én is természetesen azt feleltem rá, hogy ne mulassza el Parisban nevemben a legmélyebben üdvözölni Madame Aristide Briand-t — Nagyon szívesen — felélte Briand — csak azt nem tudom, hogy melyiket, — Természetesen a kedves nejéi — mondottam. — Vagy talán nem nős? — Bizalmasan — hunyorgatott rá Briand — elárulok önnek egy titkot. Mint szocialista kezdettem a pályámat és e téren bü maradtam a régi elvekhez. Nem vettem nőt magán- tulajdonnak, hanem — a kollektivitásból élek. Ugyancsak egy királynőtől, de egy film- királynőtől. hallottam a következő adomát. Mary Picklordf Douglas Fa irhánké világhírű partnere és felesége beszéli: Egy néger községben az ugyancsak néger tiszteletes azt magyarázta a katedráról fekete nyájának, hogy ha valakiben igaz hit él és mint jó ember őszintén kér az Istentől olyat, amire valóban szüksége van, úgy azt meg is kapja. A prédikáció különösen nagy .benyomást tett egy igen- igen szegény szereosenre, ki nagytitokban az istentisztelet végével a következő levélkét helyezte a perselybe: — Kedves Úristen! Minthogy' mindent tudsz, tudod, hogy milyen végzetes szükségem van e percben ötven dollárra- A pap, akitől hallottam, hogy megadod, amit kérnek tőled, megmondhatja neked, hogy hivő és becsületes embeT vagyok. A prédikátort meghatotta e levél- Egybehívta a preszbi tereket, megmutatta nekik és elmagyarázta, hogy milyen nagyjelentőségű volna a község hitének megerősítésére, ha teljesítenék a szegény néger kérését. Legott gyűjtést is indított e célból s ha nem is öl- ven, de 42 dollár azonnal összegyűlt. Másnap azután az istentiszteletkor átadta a négernek egy borítékba zárva a 42 dollárt és az Istentisztelet végén a gyűjtő perselyben a kővetkező levelet találta: •— Kedves Úristen! Köszönöm küldeményedet, de ha legközelebb megint pénzt küldesz, ne bízd a prédikátorra, mert az n3'olc dollárt ellopott belőle. Adolphe Menjou, az elegáns gentlemanek megszemélyesítője a filmen, a párisi Knize-szalon zöld fogadó- termében, mely e világhírű szabónál egyben a mondáin emberek találkozóhelye, a következő történetkét beszélte nekem: Hollywoodban sok a dúsgazdag ember, de ezek többnyire a film iselfmademenjei, akik nem éppen dúsgazdagnak születtek- Egyik ilyen barátom (egyébként ismertnevü filmdirektor) egy millió dollárért építtetett magának villát nemrégiben .és bókén nemi hagyott, mig el nem mentem hozzá vacsorára, hogy megnézzem a nyaralót. — Ez az én találmányom -- magyarázta többi között. — A mosd óasztal ok kimentek rég a divatból, de viszont kényelmetlen dolog minden reggel átmenni a fürdőszobába. De én ha megnyomom ezt a gombot az éjjeli szekrényem fölött, akkor ide a hálószobába egy ügyes szerkezet segítségéve] az ágyam elé áll a fürdőkád telve v ÍzzelEzzel megnyomta a gombot, egy rugó nyikorgóit $ a következő pillanatban benyomult elénk a fürdőkád lelve vízzel és — egy mezítelen fiatal hölggyel, ki a vízben ült...-— Klebelsberg Kunó gróf posthunnis könyve. Budapestről jelentik: Utolsó akkordok címmel most. jelent meg néhai Klebelsberg Kuuó gróf utolsó írásainak sorozata az Athemeum kiadásában. Ujsáigközlemények sorozata ez, amelyek az elhunyt nagy magyar politikus életének utolsó hónapjaiban jelentek meg, A könyvhöz Bethlen István gróf irt- előszótAjánlja a „Nagyasszonyt** uöisrnerősel ISST közt! — A Szent Peter-templom műremekei — a legmodernebb világítási fényhatásokban. Rómából Írják: XI. Fiús pápa, aki a Vatikánban rádiő-áilo mást állíttatott föl, a Szent Péter-tomp lomban is felhasználni óhajtotta a, legújabb világítási fény. hatásokat. Az ő rendeletére most már állandóan modem féu> hatású alsó és hátsó világit ást «ver te' a Szent Péter-templom főoltárai, éppen úgy, mim au egyes templomba jók világhírű műremekei, lob bek közt Mioholangelo h fűm t űiéin remekműve, d Adomák az interjúk margójára Ha a nagyurak élcelödnek A Prágai Magyar Hírlap számára irta: BENEDEK KAROLY 4
