Prágai Magyar Hirlap, 1933. január (12. évfolyam, 1-25 / 3111-3135. szám)

1933-01-18 / 14. (3124.) szám

4 TOÖXMtMAGtAR-HIftLAE* 1933 január 18, raerda. Harcba szállunk a bitvallásos iskolákért! Irta: DOBRÁNSZKY JÁNOS, nemzetgyűlési képviselő Vasárnap hirdette ki a pápa a szentévet A szentév alatt Kómában teljes búcsú nyerhető — A lélek békéjét és az egyház szabadságát hirdeti a bulla Koordinált vagy szubordinál t-o az egyházak népnevelő joga az államhatalommal szem­ben? E kérdésre csak az lehet a válaszúink, hogy: kétséget nem szenved az egyházak eb­bel! paritásos, sőt — az egyházak felfogása szerint — elsőbbségi joga. S mégis, amitől tartottunk, bekövetkezett. A csákány készen van, hogy az utolsó talapzatig széthullja, szét­rombolja a még megmaradt ősi, bit vallásos népiskoláinkat, imután katolikus középisko­láinkat és szerzetesi főgimnáziumainkat egy- kettő kivételével már a legeljén elvették Sz'lo- venszkón a katolikus egyháztól. Az első siri kapavágásokat hi tv állásos isko­láink tömeges elhantolására elkövette már a Bechyne-, Srobár- és Stefánik-féle tanügyi re­form- A „kisiskola-törvény“ megindította az első fölötte veszedelmes hólavinát népisko­láink nyakára. Hodza tovább szakitotta-bon- tóttá jogvédelmi sáncainkat a teljes vizáradás számára! Nagyobb ára ennek a mostani tervezetnek is már Hodza volt a spiritus rectora, pedig eddig is örökös sérelmek értek bennünket, így többek között az iskolai gondnokságok működését is főleg azért szüntették be, bőgj- nullifikálják a helyi plébános számára bizto­sított és kikötött ama jogokat, amelyek sze­rint ezeknél a gondnokságoknál az elnöki tisztség vagy legalább is egy tagsági hely mindenkorra az egyházi helyi képviselőjét il­lette meg. Holott ilyen jogfosztásra sem té­teles törvény, de még nyílt kormányrende­let sem jogosítja a tanügyi hatóságokat, ha csak suba alatt nem kaptak ily jogfosztó ren­deletet, amit sehogy sem lehet összeegyeztetni a demokrácia igaz szellemével. S mindezt pusztán egyoldalú adminisztra­tív intézkedéssel hajtották végre. Nem vették tekintetbe a szerződési jogügyletekre vonat­kozó jogszabályokat sem. Ez a legújabb relormabció, amely a hit leg­elemibb menedékei ellen irányul, látszatra az unifikáeiós népnevelés felfokozásának leple alatt indult meg, valóságban pedig nem más, mint a hitvallásos iskolák megsemmisítése. Minden eddigi reform azzal a raffinált számadással készült, hogy a hívek úgysem fognak szépszerivel belemenni az egyházi jellegű iskolának teherbíró képességeiket toil- szánnyaló mértékben való fejlesztésébe, — különösen, ha ez a fejlesztés drákói szigorú­sággal megállapított rövid határidőhöz van kötve. Hisz a fejlesztés a mai súlyos viszo­nyok mellett szinte hallatlan és elviselhet<?t- len anyagi megterheltetést jelent számukra. Ennélfogva legtöbbnyire kibújnak az egyházi iskolák továbbfejlesztési kötelezettsége alól s végül is önként feladják hit vallásos isko­láikat a keresztényellenes törekvéseknek, fel­kínálják azokat az államnak s kárbavész a helyi plébánosok, a kerületi esperesek, a kü­lön egyházi bizottságok és az egyházmegyei főhatóságok minden intelme, felhívása s fá­radságot nem ismerő, buzdító, lelkesítő ak­ciója. A sok huzavona, a sok meddő tárgya­lás. gyülósezés mit sem használt sokhelyütt. A bizonyos oldalakról felbiztatott, sőt felbuj- tatott renitensek még az ördöggel is ösisze- cimboráltak, hogy csak elejtsék bitvallásos iskolájukat, ahelyett, hogy tiz körmükkel megvédenék azt. így temettük elég sűrűn már mi is, — Isten tudja, mióta fenn álló — k a to 1 ikus iskoláin ká t. Mindamellett az országos katolikus iskola­tanács iskola mentő tevékenysége és tanács­adó irányítása mellett sok községünkben — mindennek dacára — tovább erősödtek és fejlődtek iskoláink. * De a csákány épp ezeknek van nekifeszn- ve. amelyek állanak még, mint a Sión he­gye, amelyeket meglát és áthat a hit székie­mé, áttüzssit a krisztusi szeretet lángja és amelyek fölött átleng a Szentlélek szárnylebe­gése. Ezekre vésik még a mai antikereszíény közéleli szellem foga. Eddig is csak azért hagyták meg ezeket az iskolákat fenntartóik kezén, hogy irdatlan anyagi áldozatokba ver­jék magukat s így eiöbb-utóbb kénytelenek legyenek maguk lemondani a további iskola- fenntartásról. Mindenek befejezését jelentené ez a törvénytervezet, amely után sirva mehet akár az Úristenhez is panasszal az ősi jogai­ból kiebrudáJl-t egyház. Azonban nemcsak a hívek által eddig fenntartott és fel nem adott hitvallásos iskoláink, hanem főleg az ískcia- testvéreink és más egyházi korporációk, no meg a kimondhatatlan isteni áldást terjesztő apácák iskolái azok. amelyeket gyökerében vág alá az uj Dérer-féle törvénytervezet. Jól­lehet tudjuk, hogy ezek mindenben a legoda­ad óbban deferálnak a tanügyi hatóságoknak emellett azonban nagyszerűen teljesítik krisz­tusi szellemű nevelő hivatásaikat. Mindezeknek a magánjellegű iskolák nívó­jára való dekl asszifikálása egyet jelentene megsemmisítésükkel. Ilyen törvény alapján a tanügyi kormány minden pillanatban rájuk üthet mint valami kevésbé kívánatos kon­cessziós magánvállalatra és egyesületre Ugyanakkor pedig úgy a laikus, mint a szer­zetesi iskolák tanerői a legviszásnhb helvzet- Ke futnának a szolgálati viszonyt illetőleg Ebben a pontban felületes é« homályos a ter­vezet, mert nyilvánvalóan halászni akar a za­Róma, január 17. Vasárnap délelőtt tizen­egy órakor a Vatikánban ünnepélyes módon hirdették ki a szentével- A pápa a trón lei em­be hívta egybe az összes vatikáni méltósá­gokat s amikor az egy behívót lak mind össze­gyűltek, az apostoli iroda vezetője átadta a pápának a szentév kihirdetésére vonatkozó bullát azzal a kéréssel, hogy hozza azt nyil­vánosságra. A pápa hozzájárulását fejezte ki ehhez és átadta a bullát a pápai jegyzőnek, mire kíséretével visszavonult lakosztályába- A p relé tusok azután a Vatikán összes ha­rangjainak zúgása közben ünnepélyes menet­ben vonultak a Szent Péter bazilika portá­lé jóhoz és itt az apostoli protonotáriusok dé­kánja felolvasta a bullát. A szent évet kihirdető bulla Quod nuper szavakkal kezdődik s a pápának azt a ki­váltságát fejezi ki, hogy az emberiség a je­lenlegi idők szomom feltételein keresztül emelje fel lelkét arra a reménységre, ami­re Jézus Krisztus áldozata által a keresz­tényeket elhívta. A bulla emlékeztet a szá­mos isteni jótéteményre, ame’yekcn a va­varosban s a hitvallásos jelleg látszólagos meghagyása mellett is illuziórioissá teszi az egyházi tanhatóságok minden diszpozíción ál is jogát. Még bizonytalanabb helyzetbe jutnak azok az egyházi iskolák, amelyekre a nélkül őzbe- i {ellenséget nem fogják kimondani, amennyi­ben a csak nyilvánossági joggal felruházott, de magániskolának degradált bármély egy­házi iskolát megfosztják nemcsak az eddig élvezett államsegélytől, hanem elvonják tő­lük az iskolai adókivetés jogát, a pótadókbao való eddigi részesedést, a községi járuléko­kat, ahol ilyenek voltak, elvonják tőlük az alapitványo'kat, a hagyományokat, a hagyaté­kokat s az örökségeket. A törvénytervezetnek ez a rendelkezése való­sággal halálos csapást akar mérni a kisebb fal­vak csekélyebb tanuló-létszámu hí tv a Húsos nép­iskoláira. De a városi felekezeti fiúiskolák, vagy az apácazárdák leányiskolái is bizonytalan hely- I zetbe jutnak a már fennálló vagy felállítandó községi e állami iskolákkal szemben. Azok is el­esnek minden állami támogatástól és tisztán csak a hivek különleges áldozatkészségére, vagy valami mesebeli mecénásokra lesznek majd hátbavagdosták, de ahelyett, hogy bármit is segítettek volna, ital után kezdtek kutatni. — Van egy kis szilvóriumod, Ábris? Mároky nagyot csapott a levegőbe és mérge­sen kiáltott rájuk: — Menjetek a fenébe! Léha, bolond fráterek voltatok mindig és azok is maradtok!... Megfordult és csak úgy találomra kezdett ren­delkezni. — Három fogat menjen ki az állomásra! Jul- csa, ti meg huszonegy személyre terítsetek!... A virágot kaszáljátok le a kertben és hordjá­tok be az ebédlőbe!... Minden üveg tele legyen borral!... Pulykát, kacsát, csirkét gyilkoljatok és süssetek irós-vajas tésztát... Kutacsy dünnyögui próbált. — Se házigazda, se szívesség. Csutaky ingerkedni kezdett. — Te, tudod mit? Hagyjuk magára és úgy te­gyünk. mintha mennénk. Mároky észrevette a két cinkost és rájuk ri- pakodott. — Itt, maradtok! Csutakv felhúzta a szemöldökét. — Parancsolod, vagy csak mondod? Mároky lekapta a falról vadászfegyverét. — Ha megmozdultok, lövök! Csutaky végignézett Kutacsyu. — Na, mondhatom, te is jó helyre hoztál en­gem ide!... Nem hiába tiz éve nem voltam ezen a portán ... Ismét nevetni kezdték és kivették a Mároky kezéből a fegyvert Csakhamar befutott a három kocsi is. Mároky elhiilt. — Nem jött 6enki? A kocsis levette tollas kalpját. — De igen, inetálom áfásán, nagyon is sokan jöttek, de egy se hozzánk .., Kutacsy szájára nyomta a kezét, hogy magá­ba fojtsa nevetését, Csutakynak meg hirtelen a. csizmaszárával gyűlt meg a baja. Mároky rájuk nézett. — Hallottatok már ilyet, fiuk? Kutacsy úgy tett, mint akinek a foga fáj. Csak a fejét rázta, hogy nem. Csutakynak meg hirtelen igen sürgős dolga akadt a hátsó kert­ben, mert afelé igyekezett. Mire később visszakerült a házba, ott találta a két cimborát a huszonegy terítékes asztalnál ülvo. Mindkettőnek igen piros volt az arca és feneketlenül húsúit. Bor helyett szilvóriumot, lódi műveltség és kultúra nyugiszik, amely most a keresztény világ kincse s amelyre múltán olyan büszke. A szentév hozza meg a lelkek békéjét és az egyház szabadságát. A bulla azután a püspökökhöz fordul, hogy bírják rá híveiket, hogy lelkűket minél gyakrabban tisztítsák meg a gyónás szent­ségében Mivel a bul'a által kihirdeteti tel­jes búcsú a jubileumi év folyamán csupán Rómában nyerhető el, a pápa mindazon keresztény hívőknek a lelkére köti, akik megtehetik, hogy a szentév folyamán jám­bor zarándokaiban gyűljenek össze az örök városban, abban a városban, amely a ka­tolikus hitnek a központja és Krisztus földi helytartójának székhelye. A bulla felolvasása közben Rómának min­den harangja zúgott. A bulla felolvasása után három pergament,re irt másolatot adtak át a főceremonáríusnak, úgyhogy ezt a három másolatot egyidejűleg olvasták fel a három patriarchális bazilikában. A pre’álusok kör­menete rövid ájtatosság után vissza,tért az apostoli palotába. utalva úgy a személyi, mint dologi szükségle­tek tekintetében. De hát ma erről álmodni sem lehet, amikor az a bizonyos holbkéz is ma üres, sőt a püspöki aailák szükségleteit sem tudja j fedezni. Nem maradna máé hátra tehát a hitvallásos iskolák számára, mint a lassú kimúlás, ha az összes hitfelőkezelek ellenakciója a katolikus egyházzal élén a harciban gyengébbnek bizonyul az ellenfélnél. Csatavesztés esetén mindenüt azonnal meg- kondulna a lélekharang a hitvallásos iskolák felett., amikor törvényerőre emelkednék ez a törvény tervezek Kényszerűségből csakis olyan iskolákra mon­danák ki a nélkülözhetetlenséget, amelyeknek nincs koiukurrense. De mit ér ez, ha többé nem az egyházi hatóságok és az egyház azok kor­látlan tulajdonosa, hanem más szellemű és irányú faktor. Az iskolaszékeknek nyújtandó hármas jelölési joga a kinevezendő tanitó sze­mélyét illetőleg —, amit azonban a miniszter egyáltalán nem lesz köteles respektálni —, ko­molytalan üres játék, ami még csak értéktele­nebbé teszi az egész törvénytervezetet. (Vége következik.) ittak és szótlanul bámultak ki a nyári veres al­konyatba Kilenc órakor aztán veszett ugatásba kezdtek a kutyák. Könnyű kocsi futott a Mároky-udvar- ház elé. A toporzékoló lovakat nyalka kocsis tartotta féken. Mároky zavartan rohant ki, nem várt vendége elé, de mikor megismerte a félsötétben, elállt a szava. Két karját kitárta és úgy felejtette. Szen- teskeyné ügyesen libbent le a kocsiról és kezét nyújtotta Márokynak. — Jó estét, Ábris! Közelebb lépett hozzá és a szemébe nézett. Bolonditó szépen. — Úgy látom, igen meglepődött. De tórjeu magához. Nem zavarom soká... Csak pár perc­re veszem igénybe vendéglátó házát. Előre ment és kezét csókra nyújtotta a két cimborának. Aztán visszafordult és végignézett a megteritett óriási asztalon. — Úgy látszik, rosszkor jöttem. Hivatlau ven­dégnek ajtó mellett a helye ... Mároky csak ekkor jutott szóhoz. — Oh, nem, nem, Jolánba!... Maga itt ma­rad! • • • Az özvegy ránézett. Tekintetében benne volt a feledhetetlen múlt. Mároky inogni kezdett. Mámoros feje lokókkadt és úgy érezte, hogy a lába elé esik a szép asszonynak. Szenteskeynó úgy tett, hogy nem veszi észre ezt a változást. Tasakjába nyúlt, kiemelte a zsebkendőt és szétteregette finom kezén. — Nézze, Mároky! Csak ezért jöttem, hogy ezt visszahozzam magának ... Énhozzám sodor­ta a szél, de nem nekem szól... Maga leányt keres, én .meg — sajnos — özvegyasszony va­gyok ... Pilláin két kéretlen könnycsepp jelent meg. A Márokyón is. Szótlanul, bátortalan mozdula­tokkal közeledtek egymáshoz és ... ki tudja, hogyan?... egymás karjába kerültek... Kutacsy busán nyomta oldalba Csutakyt. — Gyere! — súgta neki észrevétlenül — ne­künk itt. már semmi keresnivalónk nincs... A keresztúri öreg kocsmáros mesélte, hogy akkor éjszaka Kutacsy a szennyes lámpát vég­legesen összetörte, A marokba illő vastag po­hárral ütötte le a mestergeroudárúl. Csutak} inog halotti búcsúztatót énekelt, viharvert csere­pei fölött.,,,. , Vége. CIM1S1ÁI Irta; Rácz Pál — De Jolánka! Fogadom, hogy ez az utolsó!! Most már szeretni fogom mindig. — Bizonyos benne? — hunyorította össze ha- j miskáe szemét Szenteskeynó. — Egészen bizonyos. — S csak ma jött rá? Ma reggel óta? Kutacsy felállott. — Nézze, Jolánka! Ne faggasson. A fiatal özvegy azonban nem engedett. — Már látom, hogy valami oka volt rá, hogy éppen ma jött el hozzám. Valljon őszintén óts én is őszinte leszek. Kutacsy küzködött. Felnyúlt a fára és leté­pett egy marók illatos virágot. — Jó, hát őszinte leszek. Pár nap óta Csutaky meg én tréfát űzünk Márokyval. A tréfa eddig oly jól sikerült, hogy magam is kedvet kaptam a szerelemre... A fiatal özvegy vidám, pajkos arca a Mároky nevének hallatára elfelhősödött. Előredőlt, mint­ha kissé megroskadt volna. Nem nézett többé a Kutacsy jámbor szemébe. Hosszú pillái lezárul­tak. Kezébe vette ruhájának lecsüngő övét és játszadozni kezdett vele. — ÜljöD le Kutacsy! Maga őszinte volt ve­lem szemben, ón ie őszitne akarok lenni... A kerti asztalon heverő tasakjáboz nyúlt és kihúzta a zsebkendőjét. — Maga most Márokyt emlegette. Tudja, ki volt nekem ez a Mároky?-.. Nem tudja... El­ső szerelmem volt... Mindennél szebb volt... És én is neki... Aztán jött egy buta félreértés. Én Szenteskeynó lettem. Egy évig éltem az urammal... Nem volt élet, mint ahogy a há­ború sem volt élet, amely elvitte az uramat... Ennek már tizévé... Mároky is szenved, én is szenvedek... És most nézze... Itt ez a megre­pedt léggömb... Itt találtam a park fái között. Rajta ez a levélke... Mi hozta épperi ide, hoz­zám?... Hisz a véletlenben? Mert én nem... itt, Isten Ujjúnak kell lennie... Bevallom ma­gának, én még ma is szeretem Márokyt... Mondjak még többet?... A Kutacsy szeme kerekre tágult. Ott feküdt a szép özvegy kezében a zsebkendő fehérségén a léggömb. A piros. Mint egy átszűrt vérző szív ... Nézte, nézte, aztán elkezdett kicsi hegyes ba­jusza mozogni, arcán pajkos derű keletkezett, majd viharos kacagásban tört ki és kezével a térdét verte. — Pompás, nagyszerű, Jolánka, ez nagyszerű! Nem is gondolja, milyen nagyszerű!... Magának is benne kell lennie a tréfában! Okvetlenül ben­ne!... Adja a kicsi k ed vég kezét, hogy velünk tart... Szenteskeynó közelebb hajolt Kutacsyhoz és figyelmesen hallgatta annak minden szavát. Aztán felállott. — Jó! Tehát húszonharaiadikán, este kilenc órakor. Kutacsy! A viszontlátásra!.... * A Mároky-portán tiz éves port takarítottak ki a cselédek a dohos szobákból. Mároky egyebet se csinált, mint a tiz év óta elhanyagolt lakást csinositgatta. A városból jó szakácsnőt hozatott és összeterelte huszon- harmadikára a gazdaság összeg szárnyasait. Kutacsy és Csutaky feketébe öltözötten ér­kezett meg a tanyára. Szokásuktól eltérően nem bátaslovon, de homokfutón jöttek. Mároky izzadt homlokkal fogadta a cimborá­kat. — Na, jó hogy jösztök már! A fene tud itt el­igazodni. Nem tudom, hány személyre terittes- sek. Azt se tudom, hogy küldjek-e kocsikat az állomásra. Nem tudom, melyik borhói tegyek az asztalra. Aztán a menü... Mi legyen a menü? Hogy a menydörgőe menykő ütött volna abba a három léggömbbe, mikor felbocsátottul?! A két cimbora összenézett. Szemük hamiská­san nevetett, de azért rém esz tő öü komoly ké­pet vágtak. — Kedves Ábris! Tiz év óta nem léptük át házad küszöbét s hogy most ezt megtesszük, ün­neplésen fogadjuk, hogy a sárga földig leisszuk magunkat. . Öeszeöleltél? a kétségbeesett vendéglátót, r

Next

/
Oldalképek
Tartalom