Prágai Magyar Hirlap, 1932. december (11. évfolyam, 274-297 / 3087-3110. szám)

1932-12-11 / 282. (3095.) szám

1933 december 11, rasárm-p. t>ea-gai-Mag%ar-hi klaö KOMMENTÁROK ★ ★ ★ Kiindulva az emberreklámból... Á nagyváros utolsó kétségbeesett erőfeszi­h, ítést tesz a csata megnyerésére: mo-st kará­csony előtt kihordja magából, amit adui tud, i árut, forgalmat, zajt, szórakozást, szemfény­vesztést, a kereskedő tor ka szakadtából ki- - nálja portékáját, a kirakatok felfuvalkodnak, v a vásárlók keresztet vetnek és elszántan be- i nyitnak a boltba. Eb ura fakó, vesszen az j' utolsó garas, vásárolni, vásárolni, lesz, ahogy £ lesz. És csapot-papot felejtve, minden-mind- egyes gesztusokkal belehullnak az ajándé­kozás szédületébe, — egyszóval a nagyváros karácsonyi mezt ölt a krizis esztendejében! Dércsipte uccákon fázósan siklanak a nagy í halak és a kis halak, a különböző vevők s a kereskedő érzi, ez az a lélektani pillanat, amikor egyetlen ügyes trükkel az óvatos em­ber költekezővé változtatható. Megindul a vad reklámozás ádáz hadjárata s a reklámok úgy leselkednek az uccán az emberre, mint hajdan a fronton az aknák és a spanyol lova­sok. De — krizis van — fényreklámra, néon- ■ ra, színes plakátra, mechanikus szerkezetek­re nincsen pénz. A kereskedők olcsó reklá- l mól: emberreklámot használnak. Amint befordulok az egyik uccasarkon, hirtelen eleim toppan egy óriási ijesztő alak- Rőt talárban, széles, egyenes mozdulatokkal j/jár, sötét szakálla mellét verdesi, skarlát vö­rös kucsma ékíti fejét. Szeme villog, kezé- S ben furkósbot, nyakában óriási aranykereszt. Ez Rasputin, a szörnyű! Virgonc gyermekhad fut utána s ahogy magamhoz térek ijed töm­bből, átolvasom a "furcsa elképzelésű Rasputin ' hátán elhelyezett táblát: — Szopogassunk pemetefücukrőt. Máig sem tudom, mi a viszony Rasputin és a pemelefücukor között. Sebaj, vannak meg- i felelőbb reklámok is. A moziban Pat és Pat­i. taohou filmet játszanak. Az uccákon tehát kézenfogva vezeti a hosszú Pat a kis köpcös Pattachomt s a felnő'.lek is mulatnak, ha lá't­iják a két reklámember kényszeredett grima­szát, ide-oda szökdelését. Kevesebben veszik észre, hogy a két szerencsétlen kiskabátban szaladgál télviz idején és a legmelegebb ré­teg, ami rajtuk van, az arcukra kent vastag festék s az egyetlen szőrme rajtuk Pat apró kőé bajusza. Chaplin sincs melegebb ruhában, amint érthetetlen okokból a kukoricapattog- tatö gép mellett áll és a pattogatott kukoricá­nak csinál reklámot. Ő legalább mozoghat. Mit szájion a „merev ember“, aki frakkban, cilinderben, lakkcipőben egy konfekciós bolt előtt domborítja a reklámot s órákhosszat bábut mímelve még szemét sem mozdíthat­ja. A „magas ember44, aki óriási falábakkal messenger-boy-nak mintázva koturnuszon hirdeti a Smoll-paszta dicsőségét, nem fázik, mert falábakon járni komoly testi munka és hevítő foglalkozás. Az sem érzi a telet, aki­nek nyakán óriási disznófej ékeskedik és ke­cses mozdulatokkal karácsonyi vi-rslievésre szólítja fel a járókelőket, vagy a medvefejü rém a játékbolt előtt, a tiz kislány, aki liba­sorban táncol végig a főuccákon, természe­tesen fiúnak öltözve és selymeket, bársonyo­kat hirdet. A mürészeg, aki harsány kacagás közölt dülöngél végig a városon, hátán az el­maradhatatlan táblával: „X. bárból jövök, kitünően mulattam, csak tudnám, hol lakom4* (a legszebb, hogy a reklámnak felfogadott szegény munkanélküli valószínűleg tényleg nem tudja, hol lakik, pedig nem részeg, az istenadta). Látom a maharadzsát, aki egy vendéglőt hirdet, a „merev járót44, aiki szög­letes mozdulataival szórakoztatja a közönsé­get, mintha a Hoffmann meséiből előjött me­chanikus baba volna, néhány kirakatban höl­gyek vagy urak ülnek és bemutatják az Elek- Lro Lux-ot, a villamos mosógépet, vagy rek- íámkuncsaftok nadrágjait vasalják a kirakat­ban, ponfinéberek a „Néant44 nevű mulatót Hirdetik, hullának maszkírozott fiatalembe­rek a „Politikai hullához44 címzett vendégfo­gadót s mit szólna Karinthy, ha látná a tisz­tes férfiul., aki „csecsemőnek maszkírozva 44 (mint a Csavolcsek, a detektív) sétái az uc­cán és hirdeti a gyérmekkelengye-boltót? A neon dinága. Az ember olcsó, túlontúl ol- kó. Mi sem természetesebb: reklámnak em­bereket fogadnak föl. Az éhező mindenre íapható, a legmegalázóbb vagy a legnevetsé­gesebb foglalkozásokra is. Ma csak rektám- íak megy el, de lehet, ha a világbörzén a maihoz hasonló módon zuhan tovább az em- ;mr értéke, nemsokára már ajándéknak is el­megy s megfelelő alkalmakkor valami em- aerfélét veszünk ajándékba kedveseinknek^ Kis kutya helyett egy szegény éhező gyer­meket játszótársul a gyereknek, vagy . lakájt, zagy egy szép rabszolganőt. — Istenem, túl /agyunk azon a prűd koron, amikor erkölcsi­égünk az ilyesmi ellen föllázadt, a fáradt ■hező csak mosolyogni tud, ha a rabszolga­ág lealázó voltáról hall és fölényesen meg­tér de zi : Kap enni, inni a rabszolga, kap ru­tái. 6; cgv meleg zugot valahol? Ha igen, iát - mond már: rabszolgaság jobb, mint jhendögleni. A nők amúgy is régóta sok fájdalmas titkot súghatnának fülünkbe a rabszolgaságról. A munkások is. A különbség csak az, hogy ma kezd lekopni a leplező máz és nyíltan lesz- sziik, amit az elmúlt évtizedekben titokban cselekedtünk. A titkolózást nem bírjuk to­vább. Fölösleges. Az emberi felfogás megvál­tozott: a krizis nyomorában a „szabadság44 szó sokat vesztett légi patéíikus varázsából." A szabadság, — ma nem egy 'eset. A telt- gyomru emberek berzenkedhetnek, ha gúzs­ba kötik őket, de az éhezők olcsón árulják a szabadságukat. A sorrend: szabadon Petőfi után körülbelül a következő: „Élelem, szere­lem, e kettő kell nekem. Szerelmemért föl­áldozom az életet, élelemért föláldozom sze­relmemet-44 Nagy, komoly tanulmányt kellene írni a szabadság varázserejének fokozatos gyengü­léséről. A kollektív egymásrautaltság és egymásbakapcsolódús korában nincs sok ér­telme annak az individuális jelenségnek, amit a szabadság szóval jelölünk. S különö­sen nincs értelme, ha — tegyük fel — jól működne a modern, humánus alapokon ki­épült társadalmi rendszer. Miinek szabadság, ha a törvény tiltja, hogy a gazdám rosszul bánjon velem? Ha nem ölhet meg, nem kí­nozhat s oly jól kell bánnia velem, mint ked­venc paripájával4?! Viszont, ha az övé va­gyok, nincs semmire gondom, etet, ital, dol­goztat, öltöztet s nem ér utói az a sors, ami a kalitkából megugrott rabmadárt, mely el­pusztul a nagy szabadságban? Az ember Lassan-lassan háziállattá fajul, nem élhet a szolgasors gyámoliiása nélkül, mini a kutya, a ló vagy a tehén! Szabadság? Illúzió, ha szabadon nem tudok ételt szerezni. Mennyi­vel többet ér az a rabszolgaság, amelyben megszeghetetlen törvények garantálják, hogy a gazdáin köteles ellátni és köteles velőm jól bánni. Ahol a hatalom átalakul egv nagy „állatvédő ligává44 és vigyáz, hogy a gazda ne kínozza házi embereit. A rabszolgaság csak akkor ocsmány valami, ha a humá­nus törvények hiányzanak, ellenkező eset­ben áldás. Lassan-lassan olyan lesz a társa­dalom, mint a modern, higiénikus, villany- erőre berendezett, központi fűtéssel ellátott, olajjal kifestett, lizoformmal fertőtlenített ma­jor és mintagazdaság — boldog, kövér, tiszta háziállatokkal, — mint; ahogy Oroszországban elképzelik. A -peckesén, lépegető, maskarának öl töztelett ember-reklámok között kénytelenek vagyunk belátni, hogy az ember büszkesége tünede- zik és ma sok mindent cserébe ad a kenyér­ért. A gép drága, a néon drága, minden drá­ga, csak az ember olcsó, az ember mindenre kapható, nem finnyás többé és szívesen he­lyettesit bábut, maskarát, mechanikus szer­kezetet, háziállatot. Szomorú világ. Vigyáz­zunk, hogy a nagy olcsóságban, amikor min­dent emberanyaggal pótolunk, bábut, reklá­mot, játékszert, mert a legjtilányosabb, ami­kor az ember értékelésének mélypontján automatikusan visszatér a régi barbarizmus és az önkéntes rabszolgaság, vigyázzunk, hogy egy fehér karácsonykor ne ébredjünk arra, hogy a aa,gy kínálat és olcsóság miatt aranydió és cukorka helyett a karácsonyfán is igazi emberek függjenek. Szv^tkó Pál. Malypetr karácsonyi ajándéka: 835 milliós uj közteher A koalíció RterénFleitsrve ai irta mnsgáiiasok negyedik csoportja ellen — ínségedé: a társaságik alapiikijének egy ezreléke! Prága, december 10. A minisztertanács — mint már jelentettük — tegnapi ülésén el­fogadta az 1933. évi pénzügyi törvényt és a jövő évi költségvetési előirányzatot. Miután arra a meggyőződésre jutott, hogy az állam­háztartásban megejtett takarékossági intéz­kedések révén sem leshet a köl Iségvetési egyensúlyt biztosítani, a deficit fedezése cél­jából törvényjavaslatokat fog benyújtani a nemzetgyűlésnek, amelyek egyrészt a fizetés- leszállitáso-kra, másrészt pedig az adó- és vámemelésekre vonatkoznak. Ezek alapján a költségvetést egyensúlyba hozzák, természe­tesen csak papíron és kifelé, mert a tények be fogják bizonyítani, hogy a fizetésleszálli- tás és az adóemelések következtében a for­galom és a vásárlóerő is csökkenni fog s ez­zel az adóbevételek is kisebbek lesznek az előirányzott összegnél. Az uj bevételi források a következők: millió Vámemelések 100 A benzinadó emelése 40 A behozatali jegyek illetékének emelése 4 Egyenes adóknál bírságok 80 Illetékek emelése 50 A motoros jármüvek adójának emelése 60 Bányailletékek emelése 3 Villanykörték adója 10 A boradó emelése 20 Felemelt busádéból 60 Felemelt söradóból 40 A forgalmi adó „rendezéséből44 7 0 A szesz s benzin keverésének újabb megadóztatásából 50 A. szabadalmi illetékek emelése 3 Fegyverviselési engedélyek illeté­kének emelése 10 Az építkezési hozzájárulás vissza­fizetéséből 15 Inségilleték 90 Az áll. földhiv. törlesztése 50 Szociális biztosítási kölcsönből 60 Hadmentességi adóból 20 Összesen 835 Fedezetlen még 65 millió korona. A pénz­ügyminiszteir 5 millió koronát kisebb megta­karítások révén akar elérni és 60 millió ko­ronát akar megtakarítani azáltal, hogy az öregnyugaijaSok negyedik csoportjának fel­emelt nyugdiját január elsejével még nem fizetnék ki, hanem az emelt illetmények ér­vénybe lépését későbbre halaszíanák. Ez az utolsó terv érthető izgalmat és elégedetlen­séget szül a közvéleményben, úgyhogy a köz­vélemény nyomására a koalíciós pártok ehhez még nem merték megadni a hozzájá­rulásukat. Az úgynevezett inségadó, amely a munka­nélküli segélyhez való hozzájárulás helyett iép életbe — mint már jelentettük — a rész­vénytársaságokra, korlátolt felelősségű társa­ságokra és szövetkezetekre fog vonatkozni s az alaptőke egy ezreléke lesz. A hadmentes­ségi adó tekintetében még a részletekre néz­ve nem történt megegyezés, de már most i® úgy hírlik, hogy ez az adónem a jövedelmi adó mintájára progresszív le«z- Az állami költségvetés mindezen radikális javaslatuk mellett 8.698,071038 koronát fog kitenni. TUZVONALBAN Ma: MÓRICZ A kőműves rátette a maltert a téglára, ak­kor a téglát bei'feszítette a helyére- Ráütött •kétszer a kalapácsával és nevetve nézett fel. Valami jutott az eszébe. — Egyszer megittam a hadnagy urnák a konyakját, A másik kőműves megállóit s szintén ne­vetve nézett rá. — Jól tette, Sebők ur. Sebők ur uj téglát vett a forma kedvéért, azt. farigcsálta kis ideig, akkor folytatta: — Tü/.vonalba vétünk, Az Ikva-parton. Oroszországban. Azt mondja nekem a had­nagy ur: Freiter, miéri nem véteti le a baju­szát? Mondom neki: — Öreg vagyok én mán bolondnak, had­nagy ur. A kőművesek nagyot nevetnek. Ártatlanul és kedvesen. Egy ilyen egyszerű szó, a szép napsütésben úgy hat rájuk, hogy felvillanyoz­za a szivüket. Közben meg is lehet ál'ani a munkával. Annál jobban nevet az ember, ha még egy ilyen kis haszna is van belőle. Neki bezzeg nem vót bajusza, kuíyakeimény gyerek vót, egy-keltő kiküldte az embert elő­őrsre... De ha tüzvonalba vétünk, neki is me­lege vót azér, — mesél a kőműves és uj tég­lára habarcsot tesz, helyére illeszti, akkor végérvényesen megáll — ilyenkor a vót a szokása, hogy mikor tüzvonalba vétünk, a puccerja a háta mögött állott, ő meg mindig mondta neki: — Pista, add ide az üveget. Az odaadta a konyakos üveget. Ivott, vis­szaadta. Ivott, visszaadta. Szóval egyre-másra hallom én, hogy ,,Pista az üveget, Pista az üveget44. Egyszer ott fekszok egy éceaka, éppen a. háta mögött, megint csak tüzvonalba, nem volt szabad szólani, még csak egy pisszenést ■se, hallom: „Pisla az üveget44. Pista odaadja és a hadnagy iszik, azután hátranyujtja. Ahogy hátranyujtja a sötétben, a kezembe adja. Nem is nézett vissza, hogy kinek adta, kinek nem, azt hitte a puccer van megette. Én meg nem szólok, hanem elveszem. Kö­telességem vót, ha a hadnagy ur a kezembe ad valamit, azt el kell venni. Tüzvonalba vagyunk, nem lehet sokat okoskodni, elvet­tem. Összenézek avval a szomszód-onima 1. alki D m mm iWb £2 blsfosanmesgsféssriflamé­g fyP H| jelvkércw ssarwasmarliéit, Kapható minden patikában. &esántialt malacai, hízói meggyógyulnak, erőteljesen fejlődnek, ha a napi takarmányhoz néhány gramm PÉK €»D»VilamlHt kever* A PEKK sokkal olcsóbb lett. "D Fölerakat ; BBBT8S mellettem vót s felhúzok jól az üvegből. Oda­adom neki, az is bűz egyet- így mi kelten megittuk az üveg konyakot. Még jó három­negyed vót benne. A kőműves téglát vesz a kezébe és jóízű­en, döcögve kacag. A többiek vele nevetnek. Ügy élvezik? mintha ők itták volna meg. Hár­man-négyen, akik közel vannak, vidáman ne­vetgélve csámcsognak össze. — Igen de, — mondja a kőműves, aki újra •helyretette a kezében levő téglát s már a kö­vetkezővel álldogál — igen, de a hadnagy ur egy idő múlva megint visszaszól: „Pista, az üveget44- Azt mondja Pista: — Nem adta vissza, hadnagy ur. — Dehogy -nem, el is vetted. Oly kedvesen nevet a mesélő, hogy a kő­művesek vele h-dioíáznak. Meg is ismétli:- Nem adta ide a hadnagy ur . . . De­hogynem, el is veúed­— Én nem láttam, én nem vettem el had­nagy ur. Körülnéz a hadnagy. Fekete éccaka vót, de jöttek a rakéták, az nagy világosságot csinál. Meglát kettőnket. Pirosak vétünk, mert kot­tán megittunk egy félllter konyakot egy­szerre. — Fene egye meg magukat- Maguk vették el? — Én nem tudom ki, hadnagy ur. — Maguk ittak! . . . — Hoztunk mink magunkkal hazulról Fene hozott. A kőművesek fellétekzeuek- E i<5 vót, jót lehetett nevelni. — Nem szólt? A hadnagy, semmit? Sebőik ur. aki mesélt, kisujja! legyintett s nevetett: — Tüzvonalba vótun'k. e!ső tüzvonalba- Nem úgy megy az, mint békébe, rapportra rendelni, meg mi. Valaki füfyöv-észni kezdett s tovább dolgoz­gattak. 5

Next

/
Oldalképek
Tartalom