Prágai Magyar Hirlap, 1932. december (11. évfolyam, 274-297 / 3087-3110. szám)
1932-12-25 / 293. (3106.) szám
V ^»&* *-++&** A'ZJLJKjjn-lUr'' !J4d.o «, ■■•kiró p,| p | j Nitra, Malospitálska 8^”® UjUlll uírsony lekében. Komoly fekete szemeivel intett az előttem fekvő papírlapra, majd sovány mutatóujjával rábökött a piros tintával kirajzolt szóra. — Törölje ki azonnal ezt az ostoba szót... Meglepetve bámultam rá, de olyan határozott, szigorú és mégis kedves volt tekintete, hogy akaratlanul is engedelmeskednem kellett. Újra fölsan- ditottam rá. Istenem, ki lehet ez az ember, ebben a régi módi köntösben? Hirtelen derengett valami előttem. Valamikor régen, fiatal koromban Firenzében bolyongtam husvétkor. Ott, a Santa Croce templomában ül ez az ember valami síremléken, csakhogy ott márványból van és lábai alatt ez áll: Tanto nomini nullum pár elogium... Ilyen nagy névhez nincs méltó magasztaló szó... Mintha olvasott volna gondolataimban: — Eltalálta. Most én mondok olyan üres müszó+, mint a minőt előbb töröltettem ... Byzantín'smus az ilyen fölirat az ember sírján. Én csak szerettem nemzetemet... Ah, — tehát mégis... Igazán Machiavelli Nicoló önmaga van nálam. Vérbeli újságíró voltam mindenkor, tehát most sem gondolkodtam sokat a furcsa helyzeten, csak szivemből örüljem, hogy meginterjúvolhatom a nagy államférfiut, kire ke rek négyszáz esztendő óta minden stáíusférfu es küszik. Csodálatos, arra egy percig sem gondoltam, hogyan és miképpen kerülök össze éppen Mnch’a- vellival, vagyis teljesen elhallgatott bennem a logi- ga. Igaz, mire való is volna az újságíróban a lo gika, mikor fődolog, hogy a cikk érdekes legyen. Hiszen az újságolvasóban sohasem működik a logika, különben nem hinné el, de el sem olvasná azt a tenger valótlanságot és irányzaíosságot, amit naponta elébe adnak. Sajnos, ma már csak a köl tők néha írnak igazat. Ránéztem a kis „d'able penseur" figurájára, — gondolkodjék helyettem... — Messner Nicoío — szóltam, miközben kissé fölemelkedtem asztalomtól, hogy az előke’ő vendég előtt meghajolhassak, — ugyebár, lesz kegyes, nekem interjút adni?! — Mi az? — kérdezte nyugodtan és szégyenkezés nélkül. Beszéljen velem latinul vagy olaszul ... — Igaz, Messer Nicola, — ezt a fogalmat még nem ismerték Firenzében. Mondja el kérem véleményét a mai állapotokról és a mai államférfiakról... — Hát ez az interjú? — A mai állapotokról szívesen elmondom, hogy hihetetlenül silányak. Igen, silányak azért, mert a mai államférfiak gyöngék. Abból a fikcióból indulnak ki, hogy az egész emberiség sorsát szivükön hordják és ebben a keretben kell biztositaniok saját nemzetük boldog ságát, — pedig kizárólag a saját maguk boldogulását akarják biztosítani kíméletlen erőszakkal és ravaszsággal, hogy mellettük az én „principem" naiv és jámbor kispolgár. Természetesen nem köny- nyü a mai világró] véleményt mondani... Az okos államférflu saját korának sohase mondja el véleményét. Aki igazán saját nemzete halhatatlanságán dolgozik, okosan hallgat, mert*akik megértik, irigységből elgáncsolják, akik meg nem ért k, korlátoltságból elgáncsolják. A tudós és tudatlan magyarázók pedig jelszót csinálnak minden gondolatából, pedig a jelszó éppen olyan, mint az egyformára szabott uniformis: egyiknek szűk, a más.k- nak bő. Az önök korának államférfiai mind csak a saját halhatatlanságukon dolgoznak — és ezért nem tudnak alkotni. Lázasan, gyorsírással jegyeztem szavait írásomat így nem tudja elolvasni és legalább nem változtat nyilatkozatain. Őszinte marad mindvégig. Ravasz kérdésekkel álltam elő. — Mester, mit szól a kongresszusokhoz? Jóízű zn kacagott — Fiatal barátom... (Először tiltakozni akartam e megszólítás ellen, még ha nem is illik újságírónak közbe szólni, mikor nagyember ad audienciát Őszülő halántékom jutott eszembe, de felocsúdtam. Végre Machiavelli joggal hívhat „fiatal barátjának", mikor ő maga túl van a négyszáz esztendőn). — Fiatal barátom, — az önök korának van egy különös szellemessége, az, hogy a legnehezebb kérdésekre megint csak kérdéssel szokás felelni. Én is kérdezek. Látott ön valaha olyan vásárt, hol az összes árusok a vásár végén szépen megosztoznak a nyereségen? Ugy-e, nem látott. Konkurrenciát csinálnak egymásnak, kilesik egymás üzleteit, — azután odább állnak vagy a haszonnal, vagy az üzleti titokkaL Ilyen minden kongresszus is. Vagy ha jobban tetszik, látott olyan háborút, hol a hadviselő felek szépen összeülnek, megvizsgálják egymás gyilkos eszközeit, megtapogatják egymás izmait, melyik az erősebbik, egymás koponyáját, melyik az okosabbik — és azután szépen engedve az okosabbiknak, vagy az erősebbiknek, szétválnak? Ugy-e, nem látott. Hát a kongresszus is ilyen békés háború, melyben az egyik legyőzi a másikat, vagy legalább le akarja győzni. Az igazságot csak az élettelen hatabnak ismerik. A nap, a tenger, a vihar. Könnyű nekik, — mert nem ismerik a hazugságot. Szerencse, mert ha ismernék, régesrégen elpusztult volna ez a jobb sorsra érdemes jó világ... Jegyeztem, hogy a kezem bizsergett. — És most — Tantum Nőmén — mit mélíózta- tik szÓlani Genfhez? Keserűen mosolygott — Hogyan akarhat valaki harmóniát teremteni olyan családban, hol mindegyik tag a másikat szeretné kissé megetetni, hogy legalább örököljön utána. Hogyan akarhat valaki tekintéllyel parancsolni o'yan iskolában, hol a nagy gyermekek csak addig ülnek csöndben, inig jelen van a mester, — de valamint hazamennek, a szülők, kik mégis csak közelebb állanak hozzájuk, egészen mást p ó- dikálnak nekik... Tudja kérem, — most én kapom föl azt a szót, melyet előbb kitöröltettem irásá ból, de éppen nem jut jobb, jellemzőbb szó az eszembe... A világ harmóniáját elhitetni, — a legnagyobb Machiaveílismus... Magam is mosolyogtam, mert kezdtem egyetérteni a nyilatkozatokkal. Nos, még egy kérdést. — Miért méltózlatott megírni munkáit, mikor azt méltóztatik vallani, hogy nem jó tanácsokat adni, melyeket mások félreértenek ... — Éppen erre akartam kitérni. Ma minden politikai és diplomáciai erkölcstelenséget az én tisztes nevemmel hoznak kapcsolatba. Mi volt az én szerény fantáziám az önök kofának realitásaihoz képest! Én egyetlen nemzet hivatott géniuszának akartam tanácsokat adni és a modern időkben minden helyi nagyság az én tanításaimat követi. Én egyetlenegy örökkévaló nagy közösség érdekében formáltam az eszközök megválasztásának szabad jogát — és ma mindenki leíkiismerete — nos, hogy úgy mondjam — zsebében hord minden eszközt, mellyel e nagy közösségen a maga javára eret vághat. Ugyan kérem, törölje ki írásából a Mach'.avel- lismus szót, mert szégyenlem ... Hirtelen odalépett a könyves polcomhoz és fölkapta azt a könyvet, melynek hátán szép rene- szánsz-kacskaringók között aranybetükkel cs’llo gott e név: MACHIAVELLI. Gyors mozdulattal belevágta a kandalló parázsába. Láttam, hogyan görbülnek meg az aranyozott könyvtáblák, — ho gyan berzenkednek bele a fölsistergő lángokba az előbb egymásra simuló lapok, mint megannyi iz- j zó, de kétségbeesetten megsemmisülő gordolat. El-j szomorodtam. Milyen szép kötése volt ennek a könyvnek, meg végre mégis az enyém volt. Velen- j céhen vettem valamikor száz lkáért a Márkus-íer árkádjai alatt kr Ahogy bánatosan bámultam hátra a kenderé zsarátnokába, Machiavelli már nem volt sehol. A tűz előtti karosszékbe fáradtan, gondterhe-en telepedett le valaki. Alacsony, komor tekintetű haló vány, beteges külsejű férfiú. Válfajra összeh’.izta köpenyét, mintha még itt a tűz mellett is fáznék. Összenyomott háromszögű kalapját idegesen vetette a dohányzó asztalra, hogy a kopott szőnyegre hullott minden cigaretta és gyufa. A homlokára omló gyér fürtről megismertem. Fölpattantam és katonásan megáMtam. Eikiálíottam: — Vive 1‘emporeurLegyinteít. — Sohasem szerettem az újságírókat Szívesen küldtem őket magános cellákba, hogy ott inká’ b filozofáljanak magukban. Hogy lehet állandóan arról Írni, amihez az illető nem ért! — Császárom, pedig én most a világháború kritikáját szeretném meghallani... Fáradtan sóhajtott — Ugyan, mit akar Bonaparte Napóleontól hallani, mikor az ön korszakában mindenki Napóleonnak tartja önmagát. Ha összeadnám számukat, több uj Napóleon telnék ki, mint amennyi gránátosom volt összevéve Arcole hidjától Waferloo-ig Mit akar tőlem a világháborúról hallani? Hiszen az én háborúim ebhez képest csak lovagtornák vol tak. Én majd két évtizedig háborúskodtam és ve-1 * IWWMWWtMH • • Örök mosoly Irta; Szitnyai Zoltán Az uccán már didergett Reggel hét óra volt. A késő őszi köd lassan I fölemelkedett és ojvadásos hópaiáettal telepedett vissza a földre. Lomha gzéljárás sűrű, szeny- nyes felhőket tolatott az égen. A levegő nyirkos volt, az aszfalt lacsakcs. A bórházak ablakaiból még kiszűrődött a villanyfény s a város fölött huta és álmos határozatlansággal feküdt a légkör agóniája. Már több, mint ősz, de mégse tél. Szótlanná vált emberarcok elgytirődtek belső szomorúságuktól s névtelen bánatuk sóhajai fakadtak fel, hogy nehéz az élet. hajaj, mikor lesz már másként? Szomorú reggel. Mintha este volna, Csecsemő, mely a halállal vivődik, alig hogy megszületett. Mérhetetlenül nagy es végtelenül éles górcsövén át talán látni lehetett volna, amint miazmák és baktériumok végeláthatatlan oszlopai kettős rendekben nyomultak fel és csillogó hópelyhek légi hajóin ereszkedtek az élet felé. Sietve betért egy közeli kávéháziba. Odabent kigyujtották a Villányt és sárga fény szóródott az újságok betűsorai fölé. Már egyre jobban érezte a lázt s a szemhéja alól, forró tüszurások miilliárdjai égették a szemét. Keze remegett s a tekintete tétován bukdácsolt vastag-betűs elmeken. Néha átpillantott a papír élén az ablak mozifalára, ahol meggörbült, ázott emberalak okát és csillogó ernyőket hajszolt az induló élet. Mintha egyetemes bánat terítette volna szárnyait a földre. Aztán tovább lapozott az újságban. Hirek követték egymást: államférfiül nyilatkozatok, világpolitikai alakulások, időjárási jelentések csapadékokról és északról induló depressziókról, egy zajos bünper kaleidoszkópja, külföldi primadonna nevető ábrája, s egy anya, aki felakasztotta magát; a lánya sírjánál Egy anya ... A kávéháziban tompa zaj zsongott, zümmögő emberi beszéd, néha megcsattant egy megfor- ; gatoitt u jságlap. nikkel pénzek kulottak a tálcákra s valaki ásítva mondta, hogy milyen hideg van. — Bizony már füthetnének — gondolta magában ós megborzongott. — Az a szegény anya is. hogy fázhatott és félhetett ott a sírnák vékony kis kendő-ben. levélkével a szive fölött, amiben csak azt irta, hogy neki már nem érdemes, neki nincs miért élni tovább S ugyanakkor egy gazdag ur nyilatkozatot tett zetésem alatt csak másfél millió férfiú halt „hősi halált". Az Önök háborújában vezéreik, kik az én marsalljaim saruit sem oldhatták meg, csekély hu szonhárom millió férfit tüntettek el a családi hajlék tűzhelyétől, — a műhelyekből, az ekevas mellől. Én értettem a mesterségemet, — az önök vezérei nem. Én nyíltan megmondtam, miért megyünk a tüzbe és aki jött velem, az jött. Az önök nagyjai és bölcsei parancsaik oktalanságát azzal akarták szépíteni, hogy minden katasztrófára ráfogták: a jobb jövőért történt! No, most itt van a „jobb jövőjük": a vigasztalan jelen formájában, — itt van a szabadságuk: szegénységük és szellemi hóbortjaik formájában... Lihegve jegyeztem. Napóleon fölállt és szigorúan rámszólt: — Ne jegyezzen, — majd én diktálok ... . — Császárom, — mondtam szerényen — sohasem hittem volna, hogy Napóleon, ki határozott célkitűzés nélkül az egyiptomi gúlák alá vezette franciáit és az orosz hósivatagon Moszkva lárgjaüg hurcolta a grande-armée-t, — ilyen pacifista ny.iai- kozatokat tegyen. Szomorú, szigorú arcán gúnyos méltatlankodás vonult végig, mint ahogy a szürke égen hirtelen végigszáguld a vihart jelző piros felhő. — Mert Ön azt hiszi, hogy a közvéleményt csinálja, bírálni meri az én hadi céljaimat? — Jusson eszébe, hogy valami német poéta dalt irt a két gránátosról, kik végigszenvedték Oroszországot. S hogy hazajöttek, minden nyomorúságban csati az én sorsom volt egyetlen gondo'aiuk... Azt hiszi, ez olyan költői hangulat csupán? Nem, igazság volt. Mikor engem Szent Hona szigetére száműztek az obsitosok, a rokkantak, az árvák énrólam álmodoztak. No hiszen, — kérdezzen meg valakit a világháború katonái közül, i g y gondol-e vezé reire... Uiból legyintett. — Akkor: zseni a vezetésben, vitézség a kivitelben. Ma önök egyszerűen gépekké1, gépekben feldolgozzák az emberiséget, mint a lekrszáít termést. Az önök háborúja a boldogla’anság n"gy gyárüzeme volt. E gyárüzeni üzletrészeit a jogosulatlanok tartották kezükben. Az én koromban az ember verekedett, az az ember, kit valam kor kiűztek a paradicsomból és ezért ellenállhatatlan ösztönévé vált a verekedés, mint annak az egykori Kaiu-nak. Ma immorális kémikusok és gépészmérnökök törik a fejüket pusztitó eszközökön, hogy a részvények emelkedjenek gyáruk üzeme uíán. Mi azt mondtuk: a jelszavunk „gloire". Ezért a szóért mentünk halálba. Őszinte jelszó volt. Ma önök ráfogják az emberirtásra , hogy az a nép szabadságának és boldogságának egyetlen eszköze... Se hogy sem vagyok megelégedve az önök háborúival ... 'k Éppen felpillantottam, hogy fölkiáltsak: Vlve 1‘empereur! Napóleon már nem volt sehol Talán visszament Szent Ilona szigetére, mert igen elégedetlen volt a világháború vezetésével, eredményeivel, —; avagy nem akarta másnap olvasni, mit adtam szájába. Hiszen sohasem szerette az újságírókat... közzé, hogy fiának házassága beleegyezése nélkül történt s hogy ezekután se a fiúról, se a feleségéről... Boldog apa, neki még érdemes. — Fizetek! Forró lehelet tódul ki a száján. A tükörbe pillantott ée azt nézte, hogy milyen fehér a homloka. Talán a világítás teszi. A főpincér már az asztalnál állt és várt. Közben az uce-ára nézett meredten, mintha ő -is nagyon fáradt volna. — Igen fizetek... De mit szól hozzá, hogy az a szegény anya?... Hogy neki már nem érdemes... És ugyanakkor egy apa... Az anya már nem kiváncsi semmire az életből. Arra se, hogy holnap talán rakéta-hajó röpül a Holdba, talán emberi üzemek létesülnek a Marsön s kozmikus közlekedés a világűrben, csiliagró 1 -csi 11 agra s annyi minden ... Már nem kiváncsi semmire... Mert neki csak a lánya— Csak az az egy az egész világból... S ez olyan furcsa manapság. Mert lám egy apa csak a fiára nem kiváncsi, minden másra úgy látszik igen... Egy apa és egy anya... Egy anya... — Hát kérem az édesanyák ilyenek. Igen, ha az ö édesanyja még élne, az is ilyen volna. Elbámészkodott e aztán nem is tudta, hogy mikor állt fel e csak azután eszmélt rá, hogy valaki fel is segítette a kabátját. Kék és lila gömbök pukkantak el a szeme előtt. Úgy tétováztak a léptei, mintha nem is a saját lábán járna. Valakinek nekiütődött. Az ajtóban úgy tódult utána a kávéházi moraj, mintha a világ végéről érkeznék. Az uccán vacogva iitődtek össze a fogai. Néhány lépés után meg kellett állnia. — Úgy látszik, beteg vagyok. Talán mosolygott is, ahogy ezt kimondta magában. Már nem ment a hivatalba, hanem vissza indult a lakása felé. Ott szépen lefekszik ós nyakig húzza a takarót. Pár nap alatt kiheveri a betegséget, vagy ki se heveri. Az se volna olyan baj. öit s‘e érdekli már az a rakétahajó, az üzemek a Holdban és kozmikus forgalom a világűrben. Majd egy nagyot eóhajt és örök mosoly marad az arcán. Aztán legalább attól se kell félnie, hogy mi lesz egyik elsejétől a másik elsejéig. Ezt a lyukas cipőt se kell majd megtalpaltatnia. Hiszen, ha harminc éven át nem történt semmi különös, mi történhetne ezután? Egy nagyot sóhajt és mindennek i vége lesz. El fogják temetni. Talán az állam, talán a hivatal. Ez már nem az ő gondja. Érré már néni ő kér pénzt és nem keli csküdöznic, hogy visszafizeti holnap, vagy a legközelebbi elsején, ő már nőm. És ha sajnálják a pénzt a temetésre, hát legfeljebb ne temessék el. Hagyják úgy, amint van. Az ágyban. Bánja is 5. Fürst Fiilöp katonai kincstári szállító gabonabizományi és ügynökségi irodája NITRA, (Általános Bank palotájában) Wilson ucca u Mögöttem a szoba közepén már bárom más férfi állott. Kopottaknak, letörtnek látszottak. Az egyiken már nagyod festett volt a virágos brokát-ruha és parókájából kihullott a rizspor. A másik kettő szinehagyott tobák-árnyalatu kabátjára is ráfért volna a javítás. Harisnyájuk fakó, — térdesattjuk fénye vak. Zavartan kérdeztem: — De uraim... Kikhez van szerencsém? Egyikük, száraz, angolszász arcú ismeretlen, gúnyosan elmosolygott — Ejnye, még csak nem is ismer! Látszik, hogy a közgazdaságtanból csak szótöbbséggel állta ki szigorlatát... Smyth Ádám vagyok... — Én meg M a 11 h u s vagyok... A harmadik, a legelegánsabb, de legavultabb köntösű, — francia fölénnyel tette hozzá: — C o 1 b e r t... Nem tudtam nekik megbocsátani, hogy Ilyen őszintén vetették szememre tudatlanságomat. Szerettem volna visszafelelni: Uraim, nem én, hanem önök buktak meg a közgazdaság ianból, mert önök nevelték nagyra a mai idők dédelgetett kedvencét, a krízist... De uralkodtam magamon. Apropos: krízis... Erről fogom Őket megkérdezni. Talán mégis tudnak valamit mondani Hisz:n óriás dolog lesz holnapi lapunkban a cikk cimfcl- irása, ‘vastag, a legvastagabb betükk"!: „TUDÓSÍTÓNK beszélgetése SMYTH ÁDÁMMAL a világválságról... — Uraim, szabad tehát... — Very sorry — szakított félbe Smyth Ádám —- nagyon sajnálom, mi nem nyilatkozni jöttünk. — Dohányszinü hosszú kabátja zsebéből körpecsétes ivet húzott ki. — Mi belátjuk, hogy mint nemzei- gazdászok tévedtünk. Tanaink következményein tudomány már nem segít, csak az irgalom és a sze retet.... Mi lapjuknál a munkátlanok részére gyűjtünk, mert a lapoknál kell még pénznek lenni Hogyha valamely kormányt támogatnak, akkor akad itt valami... Hogyha pedig minket szidnak, akkor is kell itt pénznek lenni, mert hiszen mindenki csak lapjukat olvassa. Az emberek örülnek, ha nyomtatva látják, amit otthon gondolnak. Erre mindenki szívesen áldoz... ♦ Csalódottan néztem rájuk. Eközben valaki a másik oldalon megrázta karomat. A szedőmester volt, ki a cikk korrektúrájáért jött fel Különös: ez az interjú feküdt előttem szóról-szór% -7- és jo’b kezem a „djable penseur" kis torzfiguráján nyugodott. Azt hiszem, ő segített ennél az írásnál mindent híven lejegyezni, a gondolkozó 6 r- I dög... Neki már mindegy. — De hiszen még nincs is kitakarítva — mondta a „nagysád11, amikor hazaért. — Nem baj, én most mégis lefekszem nagy- sád. őszhaju öregasszony voüt a nagysád, aki minden elsején maga kopogott be a harminc pengő bérért, amit a kis udvari szobáért fizetni kellett. — Ha önnek igy jó lesz, hát akkor... Az ajtók becsukódtak. Becsukta a fütetlen szoba ablakát is. Sóhajtozott, borzongott, mi;? lehántotta ruháit a hidegben. A nyirkos takaró alatt hosszan kinyujtózkodott s a melle födött összekulcsolta a kezeit. Arra gondolt, hogy azóta a hivatalban a főnök már másodszor sétál el az ő üres asztala mellett. A fejét csóválja és mind a két esetben megnézi az órát. Nem baj. Csak nézze. Mosolygott Lehunyt szemmel mosolygott magában. ügy mosolygott, mint nagyon régen, amikor iskolába kellett volna menni- s ő ugyanígy, mint mostan, az ágyban feküdt és összekulcsolta kezeit a takaró fölött Mama meg odaült az ágyához. Mosolyogva nézett rá, mint egy szép mesekönyv. Hüs tenyere forróságot szivott. ki a homlokából s puha ujjai a vér ütemét kutatták a csuklóján. Aztán hideg borogatással közeledett feléje, ő meg ellenkezett, kért. könyörgött. együtt sírtak mind a ketten, r 0 mama csak erőszakolta a borogatást s lihegő keble végre elcsendesedett a ruha hűvös ölelése alatt. Pár pillanatig minden olyan jó volt. Mama szemüveget illesztett csöpp orrára ég csodálatos meséket olvasott meleg, éneklő hangon s, ha álomra ereszkedtek szempillái, még az álomkapukon túl is áthallatszott sokáig az ő hangjának édes muzsikája. — Istenem — sóhajtott fel, amint eszébe jutott mindez és az arca alá húzta a tenyerét. Az forró volt s a fogai mégis Összeütődtek. Odaktint ajtó csukódott. A háziasszony mehetett el s ö egyedül maradt a lakásban. Az ablakban keresztbe állt az elakadt függöny. Látni lehetett az udvar kopár falát. A hágod- mosdóban még ott sötétlett sűrűn a szappanos víz. Ruhái föíldré-csusztak a székről s a íelbo- rult lyukas cipő feketén vigyorgott feléje. Nézte félig nyitott szemmel. Nyitott szájából egyre forróbb lehelet ömlött szét az arcán. A tüdejét mintha darázsrajok ezrei rohanták volna meg éles fulánkoikkal. Néha az ajtó felé fordította a. tekintetét. Hátha jön valaki?... Halk léptekkel, puha. s tologatással... És majd összeszedi szétszórt ruháit, aztán hideg borogatást csavar a mellére. És ő már nem ellenkezik. Lehunyja lláa deoember áo, vasárnap.
