Prágai Magyar Hirlap, 1932. december (11. évfolyam, 274-297 / 3087-3110. szám)
1932-12-18 / 288. (3101.) szám
1962 deestnW 18, vasárnap. ^J«<mMaG%ARH!WiAP fl KIVÉNÜLT MHRX Miért nem tud a szocializmus a világválságon segíteni? A „Prágai Magyar Hírlapu párisi tudósítójának elmondta JOSEPH CAILLAUX szenátor, volt miniszterelnök és pénzügyminiszter Pária, december hó. „Az őeezes apokalipszisek előbb elképesztik az léínber iséget, azután kiábrándítják — A na tőle Francé e nagyszerű mondása oltók rá a szocializmusra TB. A legkitűnőbb, a legjóhiszemiü'bb, a legtiszteletreméltóbb szocialisták vagy kommunisták is legyenek bár magyarok, franciák, németek, vagy oroszok, mind megegyeznek abban, hogy a világ összes bajait a csudálatos szent és minden bírálaton félül álló marxizmussal vélik egy csapásra kigyógyulhatni. Marx Károly kétségkívül a közgazdaság egyik legnagyobb heretikusa volt. Tagadhatatlan, hogy a tudományt mérhetetlenül becses gondolatokkal gazdagította, mint amilyen például a történelmi materializmus elgondolása, de amilyen kitűnő fej volt Kari Marx, bizony vagy ötven éve már, hogy meghalt, a vezérmunkái pedig hetven és nyolcvan évesek. Az 1850 körüli Anglia gazdasági viszonyait tanú mányozta ő nagy alapossággal és doktriner szokás szerint minden jelem- teéget a végtelenségig általánosítva, de már ő maga folyton és dühödte® védekezett az ellen a ráiogás ©Heh, hogy prófétáekodik. és soha a jövő viszonyokból ki nem indult. Ricardo tanítványa volt, mint tudjuk, onnan vette a föld járadék teóriáját, amit azután az iparira ráálkélmazott- Fölöttébb mesterkélt okoskodások, — miket a legköznapibb józan ész legegyszerűbb meggondolása felborít, — vezették Marxot arra a téves elgondolásra, hogy a vállalkozó haszna neon egyéb, mint egy rente, amelyet, a munkás béréből magáinak lelop. Erre a téves tételre építette föl elméletét a magántulajdon jogtalan voltáról és a termelési eszközök kollektívizáíásának szükségesséről. Ez az elmélet az, melyen a mai marxizmus is alapul! HA AZ ELVTÁRSAKÉ A GAZDASÁGI HATALOM Föltevésnek is abszurdum, hogy a kollektivizmus (a kommunizmusnak egy variánsa), vagyis a tulajdonviszonyok valamiül yen eltolása elég legyen ahhoz, hogy megoldja a világ minden gazdasági válságát. Mindamellett tegyük fel példa kedvéért, hogy ez iparilag fejlett világ valamely részében a termelés minden eszköze — ház, föld, műhelyek, vasutak — az állam tulajdonába menne át. Mii lesz ennek a változásnak a következménye? Az állam természetesen tovább keli, hogy vezesse mindez üzemeket, és már itt az első lépésnél Iá Iszik az első veszedelem: a politika be^züremkedése a gazdaságba. Az a veszedelem, hogy hozzáértést kívánó állásokat párthoz való tartozás, pajtásság alapján töltik be. Kicsinyben láthatjuk ennek a veszedelemnek a megnyilvánulásait már a szocialista kézben levő közüzemeknél is. Láthatjuk ezt különösen a vasutaknál, melyek deficitesekké válnék, mihelyt a munkásszakszervezetek szóhoz jutnak a vezetés körül. És nagyon sok példáját ismerjük sajnos a jelen időben, hogy mint válnak minden állami üzemnél az egyes tisztségek állandó politi-. kai tehénvásár tárgyává. Elképzelhetjük, hogy hová fajulhat a dolog egy olyan országban, melynek minden üzeme állami... MARXI ÜZEMVEZETÉS... De a nagy üzemeket nemcsak fenntartani, hanem fejleszteni is kell . és ehhez rendszeres tőke- invesztálásra van szükség. Honnan venné a kollektivista üzemvezetés ezeket a befektetendő tőkéket, ha egyszer marxi elvek szerint a vállalat jövedelmét a dolgozó munkásság fizetésére fordítja? Két módja van tökét szeremre — három nincs. Az egyik mód a kölcsön. De kölcsön kamat nélkül el nem képzelhető., ez pedig már a kaip ital izmushoz való visszatérést jelenti és egy tényleg kollek- uvista közösségben sok okból el sem képzelhető. Másik ut a®, amit a bolsevikik is követnek Oroszországiján; rosszul fizetni a munkást, illetve visszatartani a bére egy részét. Nagyon előkelő metódus, különösen kedvező, ugyebár, azokra nézve, akik a társadalmi lajtorja aljáin államaik! Ez az eljárás a nyomor általánosításával egyértelmű; demokratikus egyenlőséggel a nincstclenségi alapon. Ha jól meggondoljuk: az orosz rendszer valójában a fogyasztási adók jellegét viseli magán: mennél szegényebb valaki, annál súlyosabban érzi meg; megfordított progresszivitás. A KOLLEKTIVISTÁK ÉS A MUNKANÉLKÜLISÉG De, mondják a marxistáik, a kollektív gazdaság mellett nem fog Létezni munkanélküliség. Ha í szegények lesznek is az emberek, legalább mindegyiknek munkája lesz: senkisem halhat éhen. Ez is jól hangzó beszéd és ez se vigasz. A munkanélküliség oka nem az egyenlőtlen vagyonfelosztás, hanem a más inizmus: a termelés megsokszorozódása, sokkal kevesebb emberi munkaerővel. — S a masinizmus problémájára a marxisták nem tudnak választ. Hiába olvassák végig Marxot; az ő bibliájukban masinizmusról egy szó sem áll. Ez a veszedelem Marx korában még nem fenyegetett. Ezért a kommunisták egyszerűen tagadják az egész problémát: nem veszik tudomásul. Ellenkezőleg, a kommunsta istenit! a gépet; valóságos legendákat sző a gép körül. A bolsevikik Oroszországban ezt némi joggal tehetik. Nekik egy 160 millió lelket számláló piac áll rendelkezésükre, melyet hermetikusan elzártak, hogy legyen kinek termelni. Ezzel a feltűnően nacionalista eljárássá! elég hosszú időre biztosítottak piacot maguknak. Iíogy egy elzárkózásuk óriási munkanélküliséget eredményez az orosz haláron kívül fekvő államokban, azzal e kitűnő internacionalisták álmukban sem törődnek. De magyarázatra nem szorul, hogy az ő helyzetük kivételes és hogy egy világra szóló kommunizmus nemcsak a termelés menetét nem tudná biztosítani, de a munkanélküliségnek sem vethet véget. KIBONTAKOZÁS A VILÁGVÁLSÁGBÓL Minden józan embernek be kell látnia, hogy a marx emuétól nem várhat jobb jövőt. — Mi hát a menekülés formulája, ha nem a marxizmus az? Bizcny, erre a 'kérdésre csak azt válaszolhatom, — fejiezte, be érdekes mondanivalóit Gaii'llaux — hogy nem létezik ilyen bűvös formula. Nekünk polgáriaknak nincsenek mindent gyógyító pana- ceá’nk. A kommunizmus, ille?tve marxizmus nem ut. Másrészt a Iaisser-faire elve, a teljesen szabad gazdaság, egyelőre legalább szintén nem vezetne célhoz. A termelést organizálni kell, de kapitalista alapon. A föidgömiböt szegmentumokra vágjuk és odahatunk, hogy az egyes szegmentumokon belül termelés és fogyasztás egyensúlyba jussanak. így az európai szegmentum, fogyasztási piacnak, hozzászámítva Afrikát, nagyon is meglelheti ismét a gazdasági egyensúlyt — föltéve, hogy meg tud szabadulni a vámhatároktól, melyek ma a gazdaság minden szervezését lehetetlenné teszik. Gazdasági diszciplína, erős köziponti hatalom, amely az egyéni iniciativát tiszteletben tartja, de a köz javára kanalizálja; európai egység és a vámfalak fokozatos leépítése. Ez az egyedüli ut, mely az emberiség gazdasági jóllétére vezet. BENEDEK KÁROLY. A bukott szerző Indig Ottó. Ugyanaz az Ilidig Ottó, akinek a nevét ■— esztendeje talán — ©gy kirobbanó siker kapcsán egyezerre kéllett úgyszólván megtanulnia a budapesti, bécsi, berlini, sőt ez év őszén a newyorki szinházközönségnek is. Körülbelül egy esztendeje annak, amikor egy ismeretlen kolozsvári újságíró átadta A toroczkói menyasszony című darabját Héltai Jenőnek, a Belvárosi Színház igazgatójának. Bemutatták, 150-szer játszották, felülmúlhatatlan sikerről, aztán Bécebe, Berlinbe vitték. A diadalmas Indig Ottó Budapestre költözött. Abbahagyta az újságírást. Arrivé lett, nemcsak irodalmi, hanem társadalmi tekintetben is. Érthető tehát, hogy második darabját annál felfokozottabb érdeklődés előzte meg, mert a Nemzeti Színház fogadta el előadásra. Parádés szereposztásban: Bajor Gizi, Petheő Attila, Kiss Ferenc, Hettyey Aranka, Vaszary Piroska, Bar- tos Gyula játszották a főszerepeket. Nem lehet szépíteni. A darab megbukott. A Tűz a Monostoron érdekes, különös, erőteljes, történelmi dráma. De megbukott. Majdnem any- nyira, mint amekkora 6iköre annak idején A to- rocskói menyasszonynak volt. Az egész pesti kritika — szépítés nélkül — leszegezte ezt a balsikert. * Még a második előadáson néztem meg a darabot. A szerző is jelen volt. Ki is hivták néhányszor. Én is kikérettem az egyik szünetben Bajor Gizi öltözőjéből s megbeszéltük, hogy másnap találkozunk ég ihterjut ád a Prágai Magyar Hirláp számára. Másnap találkoztunk. Egyike volt a legérdekesebb interjúknak az Indig Ottóval folytatott beszélgetésem, amit valaha csináltam. Olyán interjú volt, olyan kegyetlen vallatás, olyan becsületes vallomás volt ez a beszélgetés, amilyet egy újságírónak csakig egy másik újságíró adhat. Őszintén fordultam Indig Ottóhoz: — Interjút kérek öntől. A „Tűz a Monostorodénál kapcsolatban. De nem egy sablónos „Szerző a darabjáról1* zsánerű nyilatkozatot, topott frázisokkal, hanem ebben a témában meg szeretném fogni a legérdekesebb s legemberibb motívumok át. Szeretném, ha nagyon őszinte lenne hozzám. —- Kérem, kérem, amennyire lehet, nagyon szívesen — mondotta szórakozottan az iró. — Szeretném, ha nem venné rossz néven tőlem, amikor kissé kellemetlen kérdéseket teszek fel, — folytattam kissé félve a saját kérdéseimtől. — Tessék kérdezni, nem tudom, mire gondol kolléga ur. — Az interjúnak azt a cimet fogom adni, hogy „Beszélgetés a bukott szerzővel.“ Nagy szünet következett. Indig Ottó nem válaszolt. Nem minden zavar nélkül folytattam: — Azt szeretném, ha őszinte vallomásban kísérelné meg elmondani, milyen érzés egy európai siker után s a második darabbal kapcsolatos nagy várakozás után, milyen érzés — egy balsiker, amely a „Tűz a Monostorod* bemutatóján bekövetkezett. — Igen, — hangzott Indig Ottó első szava a kicsit kínos szünet után. Rekedtesen szólalt meg, kicsit fájdalmas mosollyal az ajka körül. — Igen, — ismételte — a kérdés érdekes s én nem olyan fiú vagyok, hogy megijedjek egy kényelmetlen kérdéstől. Sőt — élénkült meg most a hangja — szívesen válaszolok. Egy kicsit most ugyan fejbe vagyak kólintva, kicsit nagyon a dolgok hatása alatt állok, nincsen még megfelelő távlatom a dolgokról, de annál jobb. Ön őszintén kérdezett, én őszintén válaszolok. A rendkívül rokonszenves iró elgondolkodva, minden önfegyelmével fékezett idegességgel dörzsölgette, tördelte ujjait, amig elgondolkozott, aztán nagyon élénken — mint aki nagyon belülről beszól — szólalt meg: — Furcsa dolgot mondok önnek. Én ezt a darabot jobban szeretem, mint a Toroezkóit. Közelebb áll hozzám, jobban a magaménak érzem. Nem tudom miért? Ha pszichoanalitikusan próbálom elemezni, azt mondanám, olyan megnyilvánulás ez a részemről, mint amikor a elown egész életében arról álmodik, hogy egyszer a Hamletet játssza el ... — Tisztában vagyok ugyanis azzal tökéletesen, hogy az én tónusom, a magánéletemben is és az Írásaimban is a könnyed, mulattató hang, a kedves, színes, charmeurködés. Épp ezért tisztán látom én ennek a drámának a hibáit, gyengéit... de ... de ... különben nem vitatkozom az újságírókkal. Én is voltam újságíró, szini-kritikus is voltam. Velem is előfordult, hogy egyik vagy másik darab neon tetszett, esetleg én is levágtam. Nincsen jogom perbe szállni a kritikusaimmal... Egy kis szünetet tartott. Érezni lehetett, hogy még sok mondanivalója van ezekről a kritikákról, csak keresi a formát, hogy miképp emlékezzék meg azokról. — Csak azon csodálkozom, csak az fáj egy kissé, hogy a kritika olyan uniszónó levágott. Le lehet lőni valakit, egy jól célzott lövéssel, az ember tudja a kötelességét és meghal. De az, amit a sajtó velem csinált, az más volt, az már lincselés volt... Rám lőttek, aztán még össze is rugdaltak ... Köbeszóltam: — Arról ne tessék elfeledkezni, hogy egy bukás egy iró életében kis epizód csupán. — No persze, de ennek mélyebb okai is vannak ... — vágott közbe fojtott ingerültséggel. — Az emberek azt még eltűrik, hogy valaki egy kapun a mennyországba jusson. Ez még megy, még ma is, de két, három, vagy több kapun... ezt. már nem tűrik ... Nem minden csodálkozás nélkül kérdeztem: — Ön tehát animozltást érez a kritikák visz- szautasitó hangjából? — No, azt nem, vagyok annyira iró, hogy elfogultságot nem tételezek ff 1 a kritikusaimról. Sőt, szentnek tartom a kritikát. Rajongója vagyok az újságnak, nemcsak, mint Írója, hanem mint olvasó, engem minden érdekel, mindent elolvasok e tisztában vagyok azzal, hogy a kritikus, aki leül bírálatot Írni az ón munkámról, legtöbbnyire éppoly áhítattal csinálja azt, mint amilyen áhítattal én a müvet csináltam. Szóval, én kívánom, óhajtom a kritikát, sőt elvártam volna, hogy amikor elutasítják a darabomat, ugyanakkor megírják a hibáit, rámutatnak arra, hogy itt rossz, itt esetleg jó, itt igy lett volna jobb. Hiszen a kritika a leggyönyörűbb, a legalkotóbb valami... Ami nekem — nem tagadom — nagyon fáj, az az a brutális dorongolás, az a lincselő hang... — Hogy került ehhez a régi történelmi témához? — próbáltam másra terelni a diskurzust. — Régi témám. Még 1923-ban az Ellenzék című erdélyi lap történelmi novellapályázatot hirdetett s ezen a „Tűz a Monostoron** című novellámmal dijat nyertem e nagy sikert arattam. Szegény felejthetetlen Kuncz Aladár nagyon megdicsért ezért az Írásomért s ő volt az első, aki azt mondotta, hogy rengeteg drámaiság van ebben a novellámban. Kolozsvár 1704-es rác megszállása idejéből való a téma. Múzeumokban, levéltárakban, könyvtárakban kutattam, gyűjtöttem az anyagot hozzá, amig egy drámára való anyagot gyűjtöttem. — Megírtam a drámát. Úgy éreztem, hogy érdekes, de nem biztam egészen a magam Ítéletében. Megmutattam a barátaimnak, mind bátorítottak. Még ez sem voilt 'elég. Odaadtam elolvasásra a magyar színpadi irodalom néhány legnagyobb szakértőjének. Elolvasta Herczeg Ferenc, Hevesi Sándor. Csathó Kálmán, Salgó Ernő müíkritikus. Mindenki dicsérte. Herczeg Ferenc, akit a magyar történelmi dráma legnagyobb mesterének tartok, egy éjszaka elolvasta, s reggel olyan meleg szavak kíséretében sietett telefonon gratulálni, hogy kezdtem túlbecsülni a saját müvemet. — Aztán jöttek a próbák. Képzelje el, amikor az ember a saját szavait, a saját gondolatait az ország első színészének szájából hallja viszont. Megkótyagoeodtam. Azt hittem, jó munkát csináltam... — Jött a főpróba, a premier. Figyeltem a közönséget. Mintha komolyan érdekelte volna a darab. — S végül jöttek a kritikák. Kijózanítottak ... ’ Kis szünet. Csendesen kérdeztem: — Nagyon el van keseredve? ... — Rossz érzés, nagy csalódás, de nem vagyok elkeseredve. Optimista ember vagyok, erősen derűs természet. Szeretek nevetni, szeretem magam jólérezni, semmi kellőm ellenségtől sem hagyom magam a földihez vágni. Én még ebben a darabban is bízom. Minden előadásra elmegyek. A közönség közé ülök s figyelem a hatást. Az emberekkel nevetek, ha ők mosolyognak valamin, én is elérzékenyülök, ha ők elér- zékenyülnek s ha egy nagy jelente fojtott döb- benését látom úrrá lenni az embereken, a nézőtér halálos csöndjének nagy hangulatában én arra gondolok, kicsit boldoggá tesz az a gondolat, hogy ezt én adtam az embereknek, valamit mégis csináltam... S ez nagyszerű érzés. Utána újra kedvem van dolgozni és újra tele vagyak önbizalommal. S ez a fontos. Már dolgozom egy uj vígjátékon. Látom, tőlem mindenáron export-darabot akarnak, meglesz az is. De készül már az erdélyi tárgyú nagy regényem is. Amint ül a karosszéken s jó hangulatban, újra felfrissültén beszél, az egyik pesti képeslapot tartja a kezében e szinte, le sem veszi a szemét a képeslap címlapjáról. Amint beszél, szinte ahhoz a képhez beszél. Állandóan rajta a szeme. Bajor Gizi képe. Annyi nehéz kérdést tettem már fel Indig Ottónak, nem hozom szóba Bajor Gizit, nem kérdezem, mikor lesz az esküvőjük. Olvasom, hogy újabb nehézségek állnak a házasságkötés útjában. Bajor Gizit már elválasztották előző férjétől, de Indig Ottó válópere még mindig nem fejeződött be. Elbúcsúzom, együtt indulunk a Hungária- szálló halijából. Amikor elválunk, megszorítja a kezemet s különösen mosolyog: — ígérem, hogy megjavulok ... * Rengeteg' vitalitás van ebben a fiatal íróban. Lesznek még neki nagy sikerei. Beszélgetés a „bukott” szerzővel Irta; Sándor Dezső