Prágai Magyar Hirlap, 1932. november (11. évfolyam, 249-273 / 3062-3086. szám)

1932-11-06 / 253. (3066.) szám

IUíJtitíuaWV.Cati59| A borzalmak főiskolája Beszélgetés Jack Jouvin-nel, a „Grand Guignoi" rémszinház direktorával A Prágai Magyar Hírlap párisi tudósítójától Páris, november 5. Azt megfogadtam, hogy soha többé francia színigazgatót, vagy szerzőt a darabjáról nem beszéltetek. A francia, kollégák annyira vissza­éltek ezzel a műfajjal, hogy minden szerző és jidnden színigazgató az első plakátokkal egy­idejűleg már megszövegezi azt az „improvizá­ciót44 is. amit majd szószeriut egyformán fog külön-külön az öt ostromlandó száz meg száz hirlapiró mindegyikének hevenyészni a pillanat ötletéből kifolyólag. Emlékszem, mikor Pathé Nathannál Otzep a „Karamazow Testvérek44 c. monsztrefilmjét forgatta, mely azóta sikerrel járta meg a legkülönbözőbb országok mozgó- fényképeit, java munkában voltak színészek és rendezők, mikor hirtelen toppant be valami is­meretlen ifjú francia riporter közénk, kit szcm- meiláthatólag a frissen kiragasztott plakát ho­zott az eredeti ötletre, hogy meginterjúvolja Pathé Nathánékat a készülő filmről. Amilyen szerencséje volt, egyenesen énbeiéin botlott. „Ugyebár,44 mondja, „itt mos-t készülnek az uj slágerre?44 — „Igen,44 mondom kurtán, „Kara­mazow.44 Az ifjúnak, ki nagyon sietett, több sem kellett. Egyenesen nekiugrott az ingujjban kommandirozgató Otzcpnek, akiről látta, hogy valami főnök kell, hogy legyen, „ön, ugyebár, Karamazow,44 mondotta neki, „kérem, beszéljen a darabjáról.44 — A rendező nagyot bámult ,s csak szünet után mondta megdöbbenve: „Par­don, c‘est Karamazow de Dostojewski!44 — „ö,4‘ mondta sajnálkozva a titán. „Ezer bocsánat: el­feledtem, hogy Önnek nemesi prédikátuma van, Monsieur de Doetojew&ky ...“ A rém-idomár irodájában Jack Jouvin-t azonban nem azért kerestem föl, hogy egy startoló slágerről faggassam ki: nem is lehetne, mert Jacques Jouvinnél minden este megrázkódik és megdöbben a, színházláto­gató, nála a pointet nem készítik elő három, vagy négy finomkodó fölvonáson keresztül, ha­nem úgy vetik oda estéről-estére, félóránként, azon nyersen, véresen a nézők elé: Jack Jouvin Páris legeredetibb, bár egyik legrégibb színhá­zának, a „Nagy Bábszínháznak44, a „Théatre de Pőre et d‘Epouvante“-nak, a kacagás és borza­dás színházának igazgatója. A „Grand Guignoi44, tudjuk, évtizedek óta ugyanazzal a bevált re­cepttel dolgozik: egyfölvonásosok, 4—5 is egy este, égy kurta rémdráma, fölváltva egy sikam­lós, megdöbbentően immorális ki6 bohózattal; a kínok kertje ezer változatban, kimeríthetetlen fantáziával estéről-estére évtizedek során és mindig telt karszékek előtt. Jack Jouviht pe­dig, az iparezerü rémidomárt, ki, mint ugyebár mindnyájan sejtik, fölöttéb joviális úriember, amellett ötletes rendező, kitűnő organizátor, ra­gyogó üzletember és finomezimatu művész, év- ről-évre, estéről-estére ott lelheti az ember a kicsiny színháza még kisebb bárójában, ceru­zával kezében az Íróasztalnál. Körötte dosz- sziék, üzleti levelek, mögötte pedig egy óriási és szörnyű plakát. Döbbenet, fantázia, lihegő iázálom, szörnyű vizió. Ahogy hellyel kínál, arra gdndolok, hogy ez a fotel a csikágói villamosszék lehetne. Ahogy a cigarettáé dobozát nyújtja, a gerincembe nyi­la!, hogy nincs-e bóditó méreg a dohány közé keverve; Nem csodálkoznék, ha a rémségek gazdája nyugodt beszélgetés közben megörül­ne, vagy megvakulna, vagy a torkomnak esne hirtelen, üdére, lángvörös vámpír, mely várat­lanul a banalitásból, a hétköznap legfojtottabb csöndjéből robban ki — ahogy ez minden este történik a „Nagy Bábjáték44 lázterjesztő lámpá­sai mögött. És közben arra is gondolok, hogy a „Grand Guignoi44 az a színház, amely mindig jó! megy, fütyül a színházi krízisre, és hogy ez a „Grand Guignoi44 mégis inkább szoba, mint terem; száz ember fér-e belé, vagy kétszáz, nem tudom, hogy ugyan miért nem építtette már régen monsztre-szinházzá ez a legkevésbé sem reinhardti gondolkozásu Jouvin. Talán éppen azért nem, mert ilyen jól megy, lám, a Rue C'ambón divatos cukrászdája is, valóságos aranybánya az ötórai méregdrága teáival, men­ten megbukott-, ahogy a tulajdonosa pazar ter­mekkel bővitette meg. sőt a másik briliánsán menő kamaraszínháza Párisnak, a „Théatre des Capucines44, a leg.,chic“ebb színművészeti lokál is azonmód megbukott, mikor az igazgató-asz- szony, Mmc Berthés hozzábérelte a pincét és az Hivatásos kozmeíikusnőkct kiképző gyakorlati tan- folyamok kezdete NOVEMBER 15. - ÉN Jelentkezés egész nap: INSTITUT DE SOINS COSMÉTIQUES ALEXANDRA 0. .BUStSS BRATISLAVA, SAVOY ÉPÜLET Telefon: 37-01 'emeletet: most mozi le&z belőle. De Jouvin böl- csebb Mmo Berthésnél... A rémdráma miért örökbecsű? De valami döbbenetes mégis van ebben a pró­zai és mosolygó Jouvinben, mert láthatólag ol­vassa a gondolatomat. Nem csodálkozik, hogy hallgatok, nem vár kérdést, hanem maga mond­ja, folytatva mintegy: „Én tényleg nem törő­döm krízissel és nem panaszkodom publikumra. A néző nem akar unatkozni, sora ma, sem teg­nap, sem holnap. A nézőnek nincs türelme ájta- tosan bogozgatni a bonyodalmat, amig ezer ve- rejtókes szellemesség csomóján átdolgozná ma­gát a meglepetésig. Világos exakt tényeket akar, mint a börzén; izgalmat tirádák nélkül. A néző ember. Az ember nem változik. Most nemrég vettem le a programról a „Griffesét, mely hónapokig csinált tele házakat. A főszere­pet Gouget játszotta, ugyanaz, aki kreálta a „Griffe“-et — kerek 32 esztendővel ezelőtt!44 De azért ez nem jelent annyit, hogy a szín­művészet megállt. Sőt, ha a színház krízisben van, ennek jórészt az az oka, hogy nem tükrözi eléggé a változott élet változott problémáit. Régi kasszadarabok váltak előadhatatlanokká. Ibsen ma képtelenség, de Georgcs Courteline, a legnagyobb francia zsenik egyike, tavaly halt csak meg. s darabjai máris elvesztették a játsz­hatóságukat. De a mi darabjaink — az más...“ „Igen,44 mondtam, „a Griffe44-et végignéztem például és mondhatom, hogy rosszul aludtam utána. Három nő ájult el a nézőtéren az előadás alatt...“ „Bizony,44 mosolygott sajnálkozóan Jouvin. „megesik az ilyesmi. A hölgyek általában im- pulzivek és a nagyon erős reakció túlfeszíti ide­geiket: a színházi orvosomnak mindig vélük van baja. — Egyébként ne hlgyje, hogy a „Grand Guignöl44 ájulásra utazik és azt se gon­dolja, hogy a néző a legnagyobb borzalomtól ájul el leginkább. Az embernek, bármily tapasz­talt, végtére sincsen tisza fogalma arról, hogy mit érez borzalmasnak a tisztelt felebarát. Mikor a szerző maga ájul el Erről egy furcsa élmény jut az eszembe, melynek Araguy barátom volt a szenvedő hőse. Bizonyára emlékszik Francis Nelson és Jean Araguy darabjára színházamban: mondhatom, még a „Grand Guignoi44 deszkáin sem igen ment ennél borzalmasabb darab. Az operációs jele­netben a trepanálásnál magam i 6 borzongtam az első próbáknál. Hogy azonban a borzalom a lehető legélethivebb legyen, fölkerestem legna­gyobb sebészünket, a zseniális Victor Fauchet Tanárt és az ö különös engedélyével végignéz­tem klinikáján egy ilyen trepanációs műtétet... Nem képzelné, hogy milyen érdekes volt. Becsületszavamra, nincs színházi trükk, mely annyira lebilincselné az embert, mint egy ilyen operáció a valóságban. Hallatlanul föllelkesí­tett az ügy és alig vártam az estét, hogy Ara- guynek beszámolhassak. — „őrülten érdekes volt, barátom,44 — mondom neki. — „A pasas mozdulatlanul fekszik az asztalon, mikor a ko­ponyáját egy apró, ügyes kis fűrésszel lassan korcéztülfürészé.ik, hogy a csont halkan karié­tól belé. Most jön az asszisztens a villogó lapos késecskével, amit finoman betol az agyveíö és az agyvelő hártyája közé. Tiszta munka: egy csöpp vér nem látszik. Na, most szépen lehá­mozzák a hártyát az agyról...“ De képzelje csak, Araguy egyszerre megtántorodik, meg- zöldül, elsárgul, megkapaszkodik a széktámlá­ba, összekunyoritja a szemét, mit mondjak Ön­nek: rosszul lett! A patikába kellett szalaszta- nom az inast. — „Mit akar!44 — mondta dühö­sen, mikor magához tért. — „Én szenzitiv esz- tétalélek va^’ok és undorodom az ilyen bruta­litásoktól. Nekem ne jöjjön lehámozott agyak­kal: nem tudom meghallgatni az ilyen undorító dolgokat!44 Alég megjegyzem (fejezte be Jack Jouvin), hogy a premiéren nem ájult e! senki, bár a szen­zitiv esztétalélek Araguy a trepanációt sokkal borzalmasabban irta meg, mint amilyen igazán.44 Benedek Karoly. KÜLÖNVÉLEMÉNY CSUTORA Ö vakodnak tőié, hogy ismertetést vagy éppen kritikát írjak Mára! Sándor uj köny­véről; átengedem ezt a szakértőknek, akik meghányják-velik a könyv „kvalitásait44, a maguk szabályai alapján vagy szabályok tüntető mellőzése alapján: nem vagyok szakértő és ha még az is volnék, nem sze­retnék az lenni e könyv olvasása köziben és ulán. Az az érzésem, hegy a szakértelem az ellentmondásnál kezdődik művészeiben, az ember akkor kezd okoskodni és okokat ke­resni, ha kiesik a művészi alkotás hatása alól, ha nem sikerül a szuggeszció, amely­nek nyitott szivveil, felajzott elfogadási vággyal, majdnem előlegezett kéj érzettel megy elébe- Nos nem, nem volt semmi baj a szugge-szcióval, a szakértelem hál4 Isiénnek mélyen aludt a könyv olvasása alatt. Ren­des százszázalékos olvasó voltam, ami kevés könyvnél sikerül. Zenében aztán igazán minimális az elmé­leti tudásom és mégis a zenekari hangver­senyt szeretem a legjobban, amihez állító­lag komoly szakértelem szükséges. Egyetlen egyszer próbáltam meg programot vásárolni valamelyik Beethoven-szimróniához és elol­vastam belőle, hogy a második részben az alaptétel allegretto variálva mélyül a re­ménytelenségig, majd a t ;zi erdő illatos és játékos motívumain keresztül fokozato­san emelkedik a moll bán a megnyugvásig és megbocsátásig, hogy aztán a lélek az alaptétel fáradhatatlan hangsúlyozása dacá­ra (adagio) jut el a megismerés magasabb régióliba és végül forte-fortissimo — a motí­vumot a magashegedük veszik át a fúvós- hangszerektől — az életöröm és istenség (cis dur) rajongó dicséretébe lendül. — Pil tanaiig sem próbáltam meg követni a zenei Baedeker u lm utalásait, hanem miközben a fagott és oboa a tavaszi erdő illatait: zengte, arra gondoltam, hogy mégis megírom azt a darabot a szélbámosnőiről, nem lesz semmi baj, ha a második felvonás végén megszédül egy pillanatra és elárulja mamát a szálloda- igazgató előtt. A legelszántabb nőnek is le­hetnek érzelmei egy pillanatra... Hegy a Csutorái olvastam, szintén sokat gondoltaim egyébre, sok minden lehetséges­sé vált előliem, ami addig eszembe se ju­tott. A kritikusok ilyeneket Írnak: „A re­gény második félében kitünően sikerült az iróuak a két ellentétes világszemlélet anta- goüizmusának érzékeltetése44 Az író tágra nyitja a szemét: „Mi sikerült?44 Töpreng, eszébe jut valami, elmosolyodik: „Csak nem azt a két mellékfigurát gondolja? Az aszta­lost meg a lakatosi? A házmestert meg a partájt?44 Lám, én nyugodtan göndolhátom mind a kettőt. Gondolhatok azonkívül sok minden­félét az urról. és kutyájáról, Csutoráról, a keverékkuvaszról. Keltőjükről külön-külön és egymáshoz való viszonyukról. Gondolha­tom, hogy az iró csak kellemes modorosság­ból ir állandóan ,;ur“-at, mikor a Csutora gazdáját említi, gondolhatom az ellenkező­jét, hogy az iró leplező szándékból Írja kis ,.u“-val az urat, miközben nagy „U“-val gondolja. Gondolhatom, hogy a kutyának valóban Ur az ur és rögtön nagyszerű per­spektívát kap előttem ez a házi regény. Gondolhatom, hogy a kutya sorsa minden­képpen az ur kezében fekszik, lázadás nem lehetséges büntetlenül, de a lázadás nem­csak a kutyát bünteti, hanem az urat is. Nem azáltal, hogy a kutya végigmarja a ház népet, az urat is, hanem azáltal, hogy á kutya em­léke, a vad, paraszti fattyú, de élő. megejtő — azt merem mondani, a zenei Baedekert utánozva: — erdei illatú élőlény emléke fájdailommá, tartós fájdalommá válá-k az ur lelkében. Mert a büségi viszony egyaránt kötelező urra és kutyára. A különbség csak az, hogy a kutya esetleg elpusztul, az ur pe­dig tovább él még égy darabig, de nemzedé­kekre tekintve tisztán mutatkozik és érvé­nyesül a lázadás hatása. Ha kedvelném a szimbolizmust, akkor most magasabb viszonylatokba vetíteném e tanulságot — a könyv lélekzete igazán meg­engedi — ember és istenség, élőlény és vi­lág ura viszonylatába. De szerencséire any- nyira földönjáró kutyáról és földönjáró ur­ról van szó ebben a könyviben, hogy nem lehet és nem szükséges szimbólumokat há­mozni belőlük, minden tiszta előttünk és pontosan tudunk mindent, ahogy a fáról, melynek törzsét és lombját látjuk, pontosan tudjuk, hogy gyökere van­Nincs szükség szimbolikus elképzelésekree regény olvasása közben, mert ha emberek-1 1932 november 6, vasárnap. a—— ................ 11 RO M Emlékszel-e még? Egykoron ültünk az estéli romon Reánk meredt a szürke fal, Éreztük, valamit akar. Hallottuk, mintha mondaná, Hogy iriuk nevünket reá. Azóta minden messze tűnt, Elcsavarodott életünk. Nevünk egymástól elmaradt És bemeszelték a falat. FALU TAMÁS. re és embereknek egymásközörti es a rei- eőbb halálomhoz való viszonylatukra gondo­lunk, megtaláljuk, mindezt reális létezésben. Csak ki kell lépnünk a „na.gyviilág‘4jba, vagyis a lakásból a házba, amelyben Csuto­ra, a kuvasz, él. És itt máris találkozunk két élő mellékalakkal, az asztalossal és a laka­tossal, akikhez gondolataimat fűzhetem, mint hangversenyen elképzeléseimet a ta­vaszi erdőhöz. Itt pontosabb és érlelembe- vágóbb a támaszték, az igaz. Ami tudatosan megmarad a szövegből, az ennyi: Az asztalos fával dolgozik, a lakatos vas­sal. A fa szerves anyag, a vas szervetlen anyag. A két ember gyűlöli egymást, a gyű­löletük mély, elementáris, megmagyarázha­tatlan, nem lehet kitapintani a gyökerét en­nek a kéjes, egész életüket igézetben tarló gyűlöletnek- A két ember érzelme cérna- szálon lóg, a cérnaszál, amely nem szakad el, a láthatatlan háziúr kezében van. A házi­úr objektív, kibékítő és láthatatlan bíró és Csutora gazdája az ő jelenlévő helytartója. Az asztalos, aki a fával, a szerves anyaggal foglalkozik, istehes háborodott, kéjgázos megszállott, egyébként kitűnő szakember a maga mesterségében, remekül ismeri a fá­nak földöntúli, bútorba faragott éleiét, tud­ja, hogy a fában az élét nedvei dolgoznak halála után is, neim lehet ujjat huzni a ha­lott fa természetével, hanem alkalmazkodni kell a szerves anyag jövendő életéhez, ez az a mesterség, amelyben az alkotó ügy boldo­gul, hogy hozzásimul az anyag akaratához. Ezzel szemben a lakatos anyaga a vas, a szervetlen anyag, amely úgy alakul, hogy kiméletlenül ütik, úgy lesz használható, hogy mestere kegyetlenül beleveri a masa4' akaratát. Az anyagot itt nem szelídítik, Da- nem leigázzák; a lakatos „nyomottkedélyü‘\ öntudatos harcos, könyörtelen munkás, aki gyorsan és céltudatosan kalapál, amíg izzik a vas, aztán nem törődik veié, hogy a vas mint fogja érezni magát kulcs formájában. Ő nem hallgatja a tulvilági zörejeket, áz anyag meghalt számára, mihelyt kikerült a keze álól. Nyers, nyakas, egyenes ember, azt hiszi, amit lát és utálja a háziurat-.. És most minden átmenet nélkül arra gon­dolok, hogy a szerves élet megindulása a földön: ez volt az egyetlen, az igazi, az ős- forradalom, amelynek harcai most is foly­nak és folyni fognak örökkön-örökké. Meg­teremtődött az élet szerveseégénék és szer­vezkedésének elve, vagyis maga az élet, megindult a harc a szerves és a szervetlen anyagok között és tartani fog — változó és változatos formákban — örökkön-örökké. Az előre és visszahullámzó élet nem egyéb, mint a szerves gondolat állandó tá­madása és a szervetlen anyag állandó véd*" kezese. A szervetlen ség még gyakorta győ* gyakorta hajtja végre sikerrel a maga gány lázadását, övé a szeíiditettén nyers erő, a meggondolás nélküli vad eleméntum, amely néha szinte mindent elsodor. A Gon­dolat ijedten száll föl a riadt vizek fölé. míg tombol a vihar — harsognak a vad trombi­ták — lassan pedig elfárad minden, nappal és éjszaka lesz, szárazföld és tenger újra, a kifáradt, tehetetlen anyag alázokdva, liheg­ve várja ura szavát, az Ige parancsát. A Gondolat Újra hozzáfog a ki tarló csendes munkához — napfelkeltét csicseregnek a hegedűk — előparancsolja levengedetme- sebb ősanyját, a szenet... indul az élet, amely addig tart, mig szerves anyag lesz minden szervetlenből, de talán folytatódni fog minden még sokkal bonyóUtlIabb elv szerint... az elv maga is mindig bonyolul­tabb •.. Lent mélyen a harcban, a budai bérház- bnn tanyázik a két kézműves é? cVü’öii egy­mást. A kutya olt lebzsel körülöttük a ku­tya étlí őkét. Cső tóra. S^ép zene szól: az ember mindenfélét gondol. Sándor Imre­4

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom