Prágai Magyar Hirlap, 1932. szeptember (11. évfolyam, 199-223 / 3012-3036. szám)

1932-09-11 / 208. (3021.) szám

4

mBBBBUJHI

^ra:<iai<7^a<Aar-K1 rlap

Közvetlen szóbeli tárgyalás • •

az Öregséggel

Irta: HEGEDŰS LÓRÁNT (Budapest)

— Gyere csak befelé kis öreg! Már régen vártalak. Most végre átlépted hatvanéves küszöbömet 6 szemtől 6izem!be látlak. Még kicsinyke vagy, alig egy id'ő-rőínyi, de érumiattam nyugodtan megnőhetsz. Két óriási előnyöd van minden más fellőtt, kedves öregem: az egyik az, hogy nincsen véged, már tudniillik énelőttem nincs, mert eddig senki sem látta sem a saját lehunyt szern- héj'jait, sem a saját öregségének végét, a halált. Ezért azt mondom, pajtás, hogy nálam neked már sohasem lesz véged s igy nyugodtan maradhatsz veszteg.. A másik hallatlan előnyöd az, édes komám öregség, hogy hosszabb ideig szoktál tartani, mint szelehurdi mostohamamád, a Fiatalság, mely alig hogy megjelent, máris eltűnt, folytonos nyugtalanságban tartott és sohasem lehetett reá szépen és alaposan berendezkedni; holott te, öregség koma, olyan hosszúlejáratú vállalkozónak látszol, hogy úgy mondjam —- ha evvel meg netm sértenélek — stabilizálva vagy s az ember nyugodtan rádlbizlhatja mindazt, amit előbbi koraiból idáig át tudott menteni. Persze ez nem sok, de ha sok volna, akkor nem is iudnók megbecsülni, mert az Ember mindig csak a keveset tartja becsben, soha a sokai.

— öregség lelkem! Én régen szeretlek téged1, amit többször be is vallottam nyilvánosan még akkor, mikor nem értük el a hat X-et. Szeretlek azért, mert nem hazudsz annyit, mint mostohamamád, ki belehozott téged az életbe s aztán egyszerre csak térültkor dúlt, riipsz-rapsz itthagyott téged is, engem is s csak akkor vettük észre, hogy itt volt — mikor már nem vélt. De ezért ne

tam, ki szép, ki rossz, de sohasem érdekelt a Halál, melynek csúf babonája tönkreteszi legtöbb embertársam szép öregkorát. Talán azért, mert egyszer már meghaltam. Nevetsz? Én is nevetek- A kommunisták halálos börtönbe vetettek s egy szép nap becsempésztek a cellámba egy bécsi újságot, mely leírja tulajdon kivégzésemet. Egész életemben nem olvastam oly érdekes hirt, mint saját halálomat. Mily hősiesen haltam meg! Többé nem teszem és most már túl vagyok rajta. Többnyire írók, művészek és papok emlékeztetik az embert az elmúlásMÉCS LÁSZLÓ:

ra. De én már megtanultam, hogy sohasem fogom megélni saját nemlétemet. Ezért nem érdemes törődni vele. öregség koma, most azt hiszed, hogy ez csak tréfa, kényszerű vigasság- Lehet. De mögötte más van, Öregség: szeretet Mikor gyermekek voltunk, sirtunk, mikor a Fiatalság itt volt, vágytunk s nevettünk, mikor a Férfikor jött el, dolgoztunk s nem volt időnk sem nevetésre, sem pityergésre. Most, hogy te eljöttél, kis öreg, boldogan látom, hogy mindig tele a szemed könnyel s mindig mosolyogsz- Maradj is igy, mert ez a Te korod, ha másképp nem megy, sírj magadnak s mosolyogj másnak. Csak ne mulaszd el soha egyiket se, mindig legyein mosolyod és könnyed. Te vagy az Élet megérett gyümölcse, szóló szőUő, zengő barack és mosolygó alma! Te vagy a napsugár, mely áttör a gondok s csapások záporán. Mosolygó könny, — Te vagy harmata az Örökkévalóságnak, Öregség!

»«ea Wlii'i III — .... ............ limai

A KÖLTŐ ÉS AZ EMBEREK

Meghívták. Elment a szerény családhoz amely csodát várt, izgult remegett, milyen lesz a paradicsom-madár majd, ha nézik ők, a szürke verebek.

Először színes szavakat kerestek, azt hitték, rendes társalgást nem éirt, akár a gyermek, szent, vagy a lidéroek.

Ö egyre szürkült köztük s enni kéri

Verébnél szürkébb szürkeségbe bújva, egyszerű volt, mint egy darab cipó, csak nagy szemében égett egy lidércláng, nyugtalanító, titkokat nyitó,

A két szem úgy állt mint két mély varázsfűt, melyben Boszorkány, ifjú Babona átlátszó kék köntösben citerázik,

— de ő csak ember, tiszta gabona.

Beszélt anyjáról méz és tej-szavakkal: a szavakon csók-himpor remegett, beszélt arról, hogy a halálfélelmek bujkálnak bimbós álom-fák megett.

Nem hányt tüzet és nem Szórt szó-rakétát, az életüket mondta csendesen.

Csalódtak benne* Néha összenézték s hogy elment, jót nevettek mindezen.

De elhullatta lelke tarka tollát, egyik szobában szemük ráakadt: lakásuk kacsalábon forgó vár lett s felpattant bennük sok rozsdás lakai

Felpattant bennük sóik tavaszi forrás, sok emberség, sok rügy, sok-sok titok.

A tarika tollat képrámába tűzték és néha éjjel is világított.

wrw,i'wiBBiBiim»«firMrrnnraMBin8TTMnwi

Tehetség kell hozzá

Irta: SCHÖPFLIN ALADÁR (Budapest)

szegyeid magad, hazudni tudsz te is- Egyik legkedvesebb mondásod', amelyet mindenütt elpotyogtatsz, ez: „Mindenki olyan

idős, mint amennyinek érzi magát." Most négyszemközt vagyunk. Nem hallja senki. Nézz a szemembe s valld be őszintén, honnan szedted fél ezt az irtózatos szamárságot Talán csak nem virgonc és csélcsap mostohamaimád, a hírhedt Fiatalság csapott be vele! Vagy valahol az utszélen csípted fel ezt a frázist, mint mai költőink szokták? Persze, persze. Szép, hogy bevallód, mert látod, először is ne nekem mondd ezt a vigasztalást, hanem kihullott fogaimnak, hajamnak s a belémkölfözött életvidor reuma- nyilalásoknak. Ha ők is úgy érzik, hogy fiatalok, akkor rendben van, mert akkor ők is ug.y hazudnak, mint a Fiatalság- Azonkívül pedig azért is rossz a te ostoba bölcsességed, mert ha annyi éves volna az ember, mint amennyinek érzi magát, akkor a történeti rók mind megbolondulnának, mert minden ember mindennap évtizedeket ugrik a magaér zésében, hol gyerek, hol aggastyán, hol sok száz esztendős ősök helytartója. Azért édes öreg komám, ne hazudj le nekünk akkorát. Hiszen éppen azt szeretjük benned, hogy inkább bizhatunk a szavadban, mint bármely elődöd Ígéreteiben, melyek bizony, az igazat megvallva, már mind bezápultak, mikor elibénk tették őket.

— Szerelmes öreg pajtásom, értsd meg: azért .ne hagyd egész abba a hazudozást- Mostohánk, a Fiatalság, annyira hozzászoktatott minket, mint a naponkénti két szivarhoz s olyan nehéz volna most egészen leszoknunk róla. Különösen tartsd meg, 'édes Öregség, ezt a kis hazugságot politikus korbácsaink számára, mert látod, ezt az agyon nyúzott magyarságot egyszer érte nagy, nagy szerencse. Volt egy nagy magyar király, ki nemcsak életében volt felséges és diadalmas, de még halálában is nagy jót tett velünk: mikor meghalt, meghalt vele az Igazság- Ha halálával a Hazugság halt volna meg, akkor azóta nem volnának pártok és nem tudnánk annyi rossz szobrot felállítani nagyjaiuknak. Ezért hazudj te is egy kicsit, kedves Öregség, ne egész nap, mint elődeid, hanem csak keveset, szépet, csöndeset, mert mi ebben a korban sokkal gyanakodőbbak vagyunk, mint régebben voltunk. De erről nem szólunk, ugye, senkinek? Mi már, ha éppen kell, kis öreg, csak magunknak füllentünk és senki másnak.

— Szeretlek téged, kis Öregség! Nem •akarok ezzel hízelegni néked, hogy ezért soká marasztaljalak- Látod, hatvan év* alatt (mennyi hét, mennyi nap és mennyi töméntelen éjszaka!) sok gondolat surrant át rajA kis szőke asszonyka hosszú panaszkodása végén könnyes szemmel, ökölbe szorított kézzel mondta:

—• Most már nem bánom, csinálhat, amit akar. De ha ő úgy, én is úgy... Én is megcsalom. Aztán lássa ő, mi lesz belőle.

A fehérhaju nagymama okos. mindentudó szemén egy mosoly villant keresztül, aztán közelebb vonta magához menyecske-unokáját és gyöngéden, egy lcis melankóliával simogatta meg a kezét. .

—• Kis csacsim. Hogy te megcsalod! Nem értesz te ahhoz. A mi fajtánk nem ért ahhoz. Ismerlek, kicsim, gondolkodva figyellek gyerekkorod óta, tisztán látom, hogy ugyanabból a fajtából való vagy, amiből én.

— Nem bánom, akármi lesz, akár a legelső jött-menttel. Ez lesz az én bosszúm. Megérdemli.

—- Bosszúból ilyet nem tesznek még az olyan asszonyok sem, akiknek tehetségük van rá. Neked pedig nincs tehetséged. Ahogy nekem sem volt.

— Neked, nagymama? Hát te Í6 ...

— Bizony, én is. Ha akarod, elmesélem neked, hogy lásd, nekünk miért lehetetlen.

— Mesélj, nagymama, mesélj, — szólt a fiatalasszony és olyan szorosan odatörleszkedett nagyanyjához, mint valamikor kisleánykorában, mikor a nagymama igazi meséket mondott neki.

— Jól van. De hogy ki ne nevess, nézd meg jól azt a fiatalkori képemet. Látod? Ugy-e szép voltam?

— Szép voltál, nagymama.

— Hát gondolj arra, hogy amit elmesélek, az ezzel a fiatal szép asszonnyal történt, nem ezzel a ráncosképü öreggel, akinek a fakó hangját hallod. Ide hallgass hát.

— A nagyapád, szegény, jó ember volt, szép •ember volt,' szeretett is engem a maga módja

szerint. De volt a fiatal korában egy hibája. 'Gyönge volt. Nem bírt ellenállni a nőknek. Azok pedig nála erősebbet is próbára tettek volna. Nagyon kivetették a hálójukat szegény jó nagyapádra és ő beleesett minden hálóba. Én persze sokat sírtam és panaszkodtam is emiatt, azaz, hogy panaszkodtam volna, de nem volt kinek, mert ahol laktunk, abban a városban nem volt senkim, akivel bizalmasan beszélhettem volna. Szegény Pálom minden alkalommal, ha kitudódott valami, szentül megígérte, hogy soha többé — aztán a legelső nő, aki belekötött. — mondom, nem volt rossz ember, csak gyönge volt, szeretett is engem, de a maga módja szerint. Egyszer aztán nagyon el voltam keseredve és azt mondtam neki, amit te most: „Vigyázz, Pali, most majd én is meg foglak csalni. Ha te úgy, ón is ugy.“ Ő azonban ahelyett, hogy megijedt, vagy megharagudott volna, elnevette magát és ezt mondta:

— Csacsi vagy te ahhoz, fiam. Nem tudod to azt megtenni.

— Gondolhatod, hogy én nagyon meg voltam sértve. Hogy én ... hát olyan vagyok én... nem vagyok én különb, szebb, kedvesebb, elegánsabb, mint. azok mind, akik ő utána futkosnak. Nézegettem magamat a tükörben, eszemben volt, hogyan szoktak rám nézni, ha valahol megjelenek, a férfiak tetszéssel, az asszonyok irigységgel a szemükben, a fiatal leánykák rajongással, tudtam magamról, hogy szép vagyok. Ha az előbb csak elkeseredésből fenyegetőztem, most erősen elhatároztam: igenis megteszem.

— Körülnéztem gondolatban a-z ismerős férfiak között. Jártak hozzánk elegen, mindenféle fajtából. A legjobban egy Dani uevü fiatalember tetszett nekem, az uram legjobb barátja és kollégája a bíróságnál. Gyakran jött hozzánk, sokszor olyankor is, mikor az uram nem volt odahaza. Nagyon okos és nagyon derék

1932 szeptember 11, vasárnapember volt, nem csoda, hogy karriert csinált, •kúriai biró lett belőle. Jóbarátságban voltunk, szerettem vele beszélgetni, ő meg szerette hallgatni, ha zongoráztam neki. Eddig nem volt semmi több közöttünk. Én hát elkezdtem neki azokat az apró jelzéseket adni, amelyekkel az asszonyok értésére tudják adni a férfinak, hogy: tetszel nekem. Ö eleinte nem vette észre, aztán mikor én már érthetőbben adtam a jeleket, csodálkozva rám nézett és elkomolyodott. A játék igy folyt egy darabig, én bizony már- már komolyan kezdtem belemelegedni, Dani barátom azonban azt tette, hogy jóidéig nem jött hozzánk, sem amikor az uram otthon volt, sem amikor nem volt otthon. Mikor aztán találkoztam vele és kérdőre vontam, először az •elfoglaltságára hivatkozott, zavarba jött és faggatásomra megmondta:

— Mária, a maga barátsága nekem nagyon kedves volt. Egyedüli üdülésem ebben a városiban, ahol, tudja, nem jól érzeni magamat. Az -utóbbi időben azonban valami zavaró elem keveredett ebbe a barátságba. Elismerem, csali •én bennem és az én hibámból. Tudja, hogy én nem vagyok az az ember, aki megzavarja a barátja családi életét. Tudom, magánál hiába is próbálnám. így hát nem tehetek okosabbat, mint hogy egyelőre távoltartom magamat.

— A Daninál tehát megbuktam. Haragudtam érte, ostobaság volt olyan emberrel kezdeni, aki túlságosan tisztességes. Jól van hát, gondoltam, nem mindenki ilyen. Találok én kevésbé tisztességeset is. Most már megmakacsod- tam, bosszantott, hogy a Dani szavaiból valami ítéletet éreztem ki önmagámról. Csak azért is... Volt a városunkban egy Laci nevű gavallér; ő volt a város Don Jüanja, mindig voltak forgalomban pletykák az ügyeiről. Megpróbálkoztam vele. Feljött hozzánk és én elkezdtem vele taktikázni. Mikor elment, reményekkel,' melyeket én adtam neki, csak kérdi tőlem vaz; •uj szobaleányom, a Kati:

—- Nagysága kérem, ez a Laci ur szók ide járni?

— Mi közöd neked ahhoz? — feleltem én.

— Mert- hogy a Mari földim, aki a polgár- 'mesteréknél szolgál, azt mesélte, hogy ez a Laci ur akart vele kezdeni, de ö pofon vágta..

— Hát ez mégse lehet. Olyan ember, akit a- polgármesterék Marija pofonvágott — ez lehetetlenség. A Don Juan. úgy látszik, a szobaleá-- nyok közt végzi azokat a híres pusztításait. Úgy elejtettem őt. mint a Mari a múltkor a zsu- ron a teás csészét. Ez a két tapasztalat kissé kishitüvé tett. Kezdtem gondosabban figyelni a férfiakat. Mindegyiknél találtam valamit, ami visszariasztott. Kiderült, hogy a mi városunkban nincs egyetlen férfi sem, aki számomra lehetséges lett volna. Jött a nyáron egy mérnök Pestről, a villanybevezetést, csinálta. Ez tetszett volna nekem, nem is lett volna lehetetlen, de akkor valami furcsa dolog történt bennem. Egy este egyedül voltam Otthon, a mérnökre gondoltam és ekkor jöttem rá, hogy mit jelent az, hogy az ember megcsalja az urát. Végiggondoltam minden lehetőségét, egy ilyen dolognak és megborzadtam. Eddig az egész valami elméleti dolog volt, úgy képzeltem, játék volna mec-' •tenni. De most valami testi iszonyodást- éreztem. Nem bírnám megtenni, ezt éreztem. Sírtam és ezt mondtam magamban: szamár vagy, tisztességes asszonynak születtél, nincs tehetséged arra, hogy rossz légy. Édesedj vissza a férjedhez, ez az egyedüli, ami neked való.

— Hát te, buksi, gondoltál te már arra, hogy mit jelent az, megcsalni az uradat? Nem szerelemből, hanem bosszúból?

— Eddig még nem. de most, amig te beszéltél, nagymama...

— No látod. Neked sincs arra tehetséged. Vannak, akik minden skrupulus nélkül, köny- nyen meg tudják tenni. Ez egy külön fajta. Mi nem ebből a fajtából valók vagyunk. Mi arra vagyunk ítélve, hogy tisztességesek maradjunk.

— Dehát mit tegyek? Tűrjek szó nélkül?

— Szó nélkül u.gy 6e tűrsz. Asszony nem tud szó nélkül tűrni. Csak egyet tehetsz, amit én is tettem. Megvárod a végét. Az én uram lassanként, pár év alatt kiöregedett abból a. korból, mikor azok a bizonyos fajta nők olyan nagyon utána vaunak a férfinak. Szépen visszatért hozzám. Elég szomorú, hogy a. jó asszonyoknak •csak az jut, amit a tossz asszonyok meghagynak nekik.

A nagymama elszomorodva mondta az utolsó mondatot, látszott, hogy az az emlék még most. is fáj neki. Közte és unokája között mintha elveszett volna a kor különbség. A könnyeik egyformák voltak.