Prágai Magyar Hirlap, 1932. május (11. évfolyam, 101-123 / 2914-2936. szám)

1932-05-08 / 106. (2919.) szám

4 <prsgh-Magíarhtkl^ 1932 májú# 8, Tfts&map. Offenziva az ateizmus 'ellen Irta: NEUBAUED PÁL Franz Werfel egy Bécsben nagy sikerrel elmondott beszédében (amely „Können wir ohne Gottesglauben lében?** cim alatt a Paul Zsolnay Verlagnniáil nyomtatásban is megje­lent), megállapítja, hogy istedhit nélkül az emberiség nem élhet, mert népek és egye­sek a Nihilbe fúlnak, ha empirikus, materiá­lis Énjüket a kozmosszal nem tudják szerves kapcsolatba hozni. A materiális Én lebirása jelenti az első lépést, mondja Werfel és ko­runk két sarkalatos politikai tábora, a Hit­ler féle nemzeti socializmus és a kommuniz­mus Werfel szerint nem más, mint primitív szurrogátuma annak az istenihitnek, amelyet egy problémákat feszegető elvakult kor el akart dobni végleg, gondolván, hogy a tech­nikai „haladás** és a „materialista felvilágo­sodás" egyszerűmindenkorra elfoglalta a hit „alapittatott**, az Ige és Tanítás a lelkek fcé- s zen álló templomába vonult be. Werfel tud­ja, hogy a materializmus nem nélkülözi a tragikus groteszkséget akkor, amikor teli­szájjal harsonázza az isten tag adást. A platói fogalmazásban Isten az összes végtelen esz­me eszméje, amelynek minden a létét kö­szönheti: materializmus és idealizmus egy­aránt. Istent tagadni tehát annyit tesz, mint a legparányibb résszel, amely csak az egész révén létezik, Mindent tagadni. Ez az ateiz­mus végzetesen groteszk oldala és mivel va­lóban úgy van, hogy a fenséget a nevetséges­től csak egy lépés választja el, a materializ­mus ezzel az isten tagadó lépésével nevetsé­gessé válik és el kell, hogy bukjon. Nincs is szükség arra az offcnzivára, amely most az ateizmus ellen megindult: a saját megdönté­sét és vereségét önmagában hordozza. Az emberiség hamarosan a „pótanyagok** helyett magához a hithez fog nyúlni, mesterséges vi­rág divatja után az illatos rózsához. Individualizmus és kollektiviznius trónusát. Ugyanakkor Németországban rendeletileg, sőt szükségrendeletileg feloszlatták mindama szabadgondolkodó és ateista szervezeteket, amelyek Moszkva parancsának engedelmes­kedtek és könnyed gesztusu aggyal az islen­Kérje mindenütt az Elsd trenéíni bo­rovicska és likSirgyár r. t.f Trencín gyártmányait. — Különösen figyelmébe ajánljuk „JUNIPERUS” gyógy- borovicskánkat. — Alapítva 1904. hitet ki akarták irtani azokból, akik szerin­tük a „jövő nemzedékéhez" tartoznak. A joibb és a baloldali politika összetűzése egy transzcendens síkon nem túlzottan érdekfe- szitő, mert a% okok és a következmények a fennálló és a tervezett társadalmi rend szem­pontjából nagyon átlátszóak. A történelmi materializmus offenzivája az istenhit ellen a belátás legegyszerűbb matematikájához tar­tozik és nem uj megmozdulás. (A görög böl­csektől a nagy francia forradalomig elégszer ütközött meg az úgynevezett materializmus az istenhittel). Werfel azonban egy a lelkek öntudatalattiságában végbemenő szublimá- lódási folyamatra mutat rá, egy cikkre, amelyre, ugylátszik, az embernek pontosan olyan szüksége van, mint a ruhára és a táp­lálékra és e cikk ára akkor kezd felszökni, amikor teljesen értéktelennek nyilvánították az értékelméletek politiai tőzsdései. Offenziva indult meg az ateista szerveze­tek ellen (Franciaországban neokatolicizmus ■alakjában) Németországban a kormány ré­széről és a német szükségrendeletet az egye­sek kívánsága pattantotta ki. Ez igaz akkor is, ha a forradalmiak rámutatnak a rendelet politikai céljaira. Itt nemcsak arról van szó, hogy a német demokratikus köztársaság visz- sza akarja szorítani az ateismus álarca mögé bujt bolseviki propagandát, hanem: ennek a szükségre ndeletnek semmi praktikus célja nem lehetne (nincs szükség rendelet, amely a lelkeket kényszerithetné), ha nem állna mögötte tiz- és százezrek csoportja, amely az istenhit védelmét követeli az államtól. Wer­fel azt mondja, hogy a maga halandó Énjé­vel, ezzel az egoizmusos elvakultságtól fütött kis csodálatos semmivel senki sem lehet bol­dog, ha rajta túl nem kapcsolódik be harmo­nikusan a kozmikus Lét metafizikájába; Is­tenbe. A panteizmus újjáéledésének kora kezdődött most, hogy nagyjából távlatiasan állítódhatunk be a világháborúhoz és két nagyszabású következményiéhez: a nemzeti szocializmushoz és a kommunizmushoz. Az egyik is, a másik is a kollek- tivumba való bekapcsolódást gondolja az istenihit szurrogátumának és ezzel bizo­ny iÍja, hogy az egyes ember valóban nem áll­hat meg önmagában. Meglepő, ahogyan Wer­fel ezt látja, -mert a két szélsőséges politikai világnézet akaratlanul is számol azzal, hogy hit nélkül az ember sem nem boldogulhat, sem pedig boldog nem lehet és ezért cseré­be olyat ad, ami pótanyag, szurrogátum. Mi történne ugyanis, ha a kommunizmus világ- forradalma a saját materialista receptje sze­rint átformálta volna az összes rendelkezésre álló erőket? Azon mód rögtön és szükségsze­rűen megindulna a -keresés, kutatás, a lélek istenhitet szomjuhozása mindama tisztult és kevésbé tisztult alakban, -amelyeket az eddi­gi történelem folyamán elkönyvelhettünk. Az ateizmus szószólói nem látják, mi történt ed­dig, amikor az istenhitet támadják: eddig az történt, hogy szent és zseniális emberek, azok, akiknek Isten „kinyilatkoztatta,, magát, az emberiség szomját oltották akkor (ha kel­leti, a saját vérükkel), almikor az islenhit tü­zet évezredenként fel újították. Ez nem lett volna lehetséges, ha -az emberiségben e hit utáni vágy nem élt volna és amikor vallás — Negyvenéves találkozó. Az eperjesi katolikus gimnáziumban 1802-ben érettségizett iskoletámain- ]<at ez évi július 12-ére 40 éves találkozóra Eperjes­re várjuk. E találkozóra meghívjuk volt tanárain­kat és azokat is, akik Eperjesen 1892 előtt érett­ségiztek. Felkérjük mindezeket, hogy közöljék ve­lünk pontos címüket. Dobay Zsigmondi dr. s. k., ügyvéd, Eperjes. Martényi Ferenc s. k., ny. al­ezredes. Irta: Almásy Mihály A három esztendő óta a világ minden ré­sziéiben óriási pusztításokat végző gazdasági válság — amely egyébként nem az első és nem a legutolsó ilyfajta jelenség az emberi­ség történetéiben — könnyen érthető okok­ból az eddiginél erősebb mértékben hívta fel az emberek figyelmét társadalmi rend­szerünk hiányaira és fogyatékosságaira. A radikális baloldal mámorosán hirdeti, hogy a mai súlyos helyzet a kapitalista termelési és jövedelermmegoszlási rendszernek töké­letes csődjét jelenti, amelyet csak a bolse- vizmus győzelme követhet, sőt még a jobb oldalon is akadnak egyesek, akik e Mosz­kvából szított ijesztgetéseknek felülnek és borús rezignációval eltelve néznek a jövő elé. Pedig úgy az egyoldalú optimizmus, mint a túlhajtott pesszimizmus egyaránt helyte­len. Mert amilyen igaz az, hogy az emberi társadalom sohasem áll meg egy helyben, hanem folytonosan változik, átalakul és fej­lődik és ennék következtéiben a kapitaliz­mus mai formáját időivel egy más rendszer fogja felváltani; annyira bizonyos az is, hogy egy társadalom még sohasem omlott össze akként, mint egy ház, amelyet a földrengés dönt romokba és ezért el sem lehet képzel­ni, hogy a mai, indiividiualisztikus alapon nyugvó társadalmi rendet egy • szép napon az egész vonalon a szocializmus fogja felvál­tani- A mai polgári társadalom sem egy na­pon — teszem azt a Bastille megostromlásá­nak, vagy XVI. Lajos lefejeztetésének nap­ján — jött létre, hanem hosszú századok fejlődésének eredménye. Hasonlóképpen az orosz bolsevizimus sem tudta a kollektivista rendszert a maga tökéletes, elvi tisztaságá­ban megvalósítani, hanem ma is nagyon sok vonatkozásban, különösen a külfölddel való kereskedelmi érintkezésben és a mezőgaz­daság terén a gyűlölt kapitalizmus módsze­reit kénytelen igénybe venni. Soimbart, korunk legszellemesebb közgaz­dasági tekintélye, nemrégen ragyogó elme­éllel mutatta ki azt, hogy a mai gazdasági rendszeriben a szabad verseny elviéi kívül feudális hagyományok és szocialista kisér le­tek is találhatók. Hiszen a magántulajdon mellett, amelyet az elmúlt évtizedek jogi fejlődése erősen kivet közteleit régi, római jogi merevségéből, a mi úrbéres községeink formájában tovább él a régi köztulajdon, míg az államvasutak és egyéb állami, vala­mint községi közüzemekben a szocialistáktól elképzelt jövő veti előre az árnyékát. Úgy vagyunk valahogy a társadalommal, mint egy középkori épülettel. Egy gótstilü dómot akkor lát legszebbnek a szemünk, ba az a benyomásunk róla, hogy a kőművesek még most is ott sürögnek-forognak és tovább építenek a tetőzetén. Valamennyien meg­borzadunk, ha Madáchnak egységes plánunn szerint készült, de éppen ezért sivár és élettelen falanszterére gondolunk, mert 'Ösztönösen érezzük, hogy a társadalom nem tervszerűen teremtődik, nem egyoldalú el­képzelés eredménye, hanem a legkülönbö­zőbb erők eredőije, mint maga az emberi élet, amelynek szer vezeti ormi álját alkotja. Anatole Francé , aki ugyan élénken ro­konszenvezett a szocialista szindikalizmus- sal, sőt élete legutolsó szakában a bolseviz- mussal is, de ennek ellenére nagyon higgad­tan gondolkodott a társadalmi formák rela­tivitásáról, igen világosan látta, mennyire nem lehet az embereket előre elkészített síé,mákkal, egyforma kaptafákkal boldogíta­ni. Egyik legszebb és legmélyebb müvében, amelynek „Sár la pierre blancJhe (A fehér kövön) a címe, az első részben egy római nagyimt, a stoikus bölcselet tanítványát mutatja he, aki értetlenül áll szemben Pál az egész római birodalomban győzedelmes­kedő keresztény hittel szentben, majd a má­sik részben a Krisztus utáni harmadik év­ezredben elképzelése szerint már készen- álló szocialista társadalomiba vezeti el az ol­vasót. E társadalom újszerű épületében an­nak egy meggyőződésós hive, az államhata­lom egy közege kiséri, kalauzolja a szerzőt, aki annak érdeklődésére elszomorodott arc­cal panaszolja, hogy bizony e — szerinte hi­bátlan társadalmi szervezetiben is vannak megátalkodott, elégedetlen individualisták és ezeket ugyanazokkal a szidalmakkal, ugyanazokkal a gúnynevekkel illeti, ame­lyekkel harminc-negyven esztendővel ez­előtt a szocialistákat volt szokás elintézni. Anatole Francé, a szocializmusnak nagy irodalmi utegyengetője tehát tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a szocialista rend­szer, ha egyszer meg is valósulna, nem elé­gítené ki és neim boldogítaná hiánytalanul az embereket, mert azonnal jönne egy el­lenzék, amely az anyagi szükségletek neta­lán tökéletes kielégi tét tsége mellett ig hiá­nyát érezné az egyéni szabad mozgás lehe­tőségének és előlbb-utébb újból kiküzdené az uj társadalmi rend további átalakulását- A nagy francia író olyan időiben, amikor Einstein rela'tivitási elmélete még ismeret­len volt, ezt az elméletet alkalmazta a tár­sadalmi élet bonyolult jelenségeire és átha­tó pillantásával meglátta azt, hogy nincs társadalmi rendszer, amely örökre változat­lan maradhatna. Mennyivel belesebb volt ő, mint azok az elvtársai, akik a csak egy könyvet ismerő ember fanatizmusával es­küsznek a Marx bibliájának minden betű­jére! Az emberi társadalom fejlődésének ingá­ja állandóan két véglet: az individualizmus és kollektivizmus ellentétei között leng ide és oda. Az egyik korszakban inkább az egyes individuumok, az egyes egyének aka­rata érvényesül a társadalomban, de amikor az túltengeni kezd,, mindjárt jelentkezik a kollektivitások, a társadalmon belül alakuló kieebb-nagyo'bb csoportok közös érdekeinek ellenhatása, önámítóé volna azonban azt hinni, hogy a kollektív érdekek és törekvé­sek diadalrajutása örökre megszüntetné az an ti tézist, mivel egy kollektivista társada­lomiban meg az összesség érdeke elnyomná az egyéni érdeket és most már az utóbbi fordulna szembe az előbbivel, nem nyugod­va meg mindaddig, amíg az ingát ismét a másik irányba nem terelte. Az emberi tár­sadalom fejlődése tehát állandóan az indi­vidualizmus és a kollektivizmus szélsőségei között hányódik, de sohasem éri el az egyik végletet sem, hanem hol az egyik, hol meg a másik irányzat erősebb hangoztatásával mindig az individuális és a kollektív, az egyéni és a közös érdekek valamilyen ösz- szeegyeztelésére kényszerül. A nagy francia forradalom határozottan individualista irányba terelte a társadalom fejlődését- Kiuniéleilenül megszüntette a kö­zépkori rend kollektív intéizmé nyelt: a ren­deket, a céheket, a területi autonómiákat és hadat üzent az egyháznak is, mivel nem akart államokat látni az állaimban. Célja a „république une et indivlsible**. az egységes és oszthatatlan köztársaság volt, amelyben az egyesek és az állaim között semmiféle közvetítő kapocs, semmiféle közbenső testü­let nincsen. A politikai liberalizmus, ame­lyet zászlajára tűzött, Rousseau tanításának megfelelően „volonté générale‘‘-lá, az egyes polgárok akaratának eredőijévé akarta tenni az állami akaratot, ami az egyesek akaratá­nak szavazás, választás utján való megálla­pítását feltételezte. A gazdasági liberaliz­mus pedig, amelynek a politikai szabadság, a demokrácia csak egyik érvényesülési esz­köze volt, a „laissez fairé, laissez passez'* apostollal és a rövid néhány évszázad múlva jelszavához híven az államot lehetőleg távol akarta tartani az egyes egyének gazdasági életébe való beavatkozástól, neki csak az élet- és vagyonibiztonság felett őrködő „éj­jeli őr" szerepét szánta és a szabad ver­senytől várta a gazdasági élet felvirágzását. El kell ismerni, hogy a társadalom polgá­ri berendezkedése, a lilberalista kapitaliz­mus ezt a várakozást nagyon sok vonatko­zásiban ki is elégítette. A gőzgéptől a rádió­ig a találmányok végeláthatatlan sorával tette kényelmesebbé az emberi életet és az egyéni tőkék tömörítése révén eddig soha fel nem halmozódott eszközöket bocsátott a termelés rendelkezésére. Emellett nyomá­ban járt a földbirtok megkötött ség ének el­törlése, a jobbágyság felszabadítása és a po­litikai jogoknak egyre szélesébbkörü réte­gekre való kiterjesztése. Igazságtalanság volna el nem ismerni, hogy a kapitalizmus kibontakozása nélkül az emberi élet nagyon sok tekintetben szegényebb volna, mert hi­szen a közlekedésnek az egész világot átfo­gó hálózata, hasonlóképpen a sajtó mai bá­mulatos fejlettsége is az ő müve és ezzel az emberi művelődést is előbbre vitte. Nagy hibája azonban a kapitalizmusnak, hogy az egyéni profit miatt igen sokszor megfeledkezik az egészséges jö vedel eniimeg- oszlás, valamint a kezük vagy az eszük munkájával dolgozó néprétegek minimális életfeltételeinek biztosításáról is. Ezért csakhamar ellenhatás támadt vele szemben- A tudományos szocializmus a termelési esz­közöknek állami tulajdonba való vételét kö­vetelte és a világháború után a bolsevizmus Oroszországban meg is kísérelte e gondolat megvalósítását, de működése neim annyira az alkotásban, mint inkább a kapitalizmus eredményeinek lerombolásában merült ki. A polgári oldalon is egyre többen követel­ték az eddig korlátlan magántulajdon korlá­tozását és ha az utóbbi évtizedekben a sztrájkjog általános elismerésre talált, ha a munkaidőt napi nyolő órában állapították meg, ha a társadalmi biztosítás útiján a munkásnak elöregedése és betegsége eseté­re biztosították a megélhetését, úgy ez szin­tén annak tanúbizonysága volt, hogy a pol­gári társadalom maga sem nézi tétlenül a kapitalizmus túlkapásait. A szabad verseny elvét maga a kapitalizmus törte át azzal, hogy az egyes termelési ágakat kartelekké, majd trösztökké foglalta össze és ezzel meg­akadályozta, hogy a kereslet és a kinálat kölcsönös viszonyának megfelelő árak tör­vénye érvényesüljön. Ezekkel a gazdasági jelenségekkel párhuzamosan az emberi élet más területein is jelentkezik a kollektív eszme és hadat üzen a klasszikus liberaliz­mus ama tételének, hogy az állam és egyes polgárai közé semmiféle más szervezet ne ékelődjék közbe. Az egyházias érzés nap­jainkban lépten-noymon észlelhető ujljásasü- letése, de a nemzeti kisebbségek önkor­mányzatának biztosítására irányuló mozga­lom egyre hatalmasabb lendülete is azt mu­tatja, hogy a XIX. század eszmépyeitől erő­sen eltávolodunk és hogy nagyon sok vonat­kozásiban rehabilitálni kezdjük azt a közép­kort,- amelyet az előttünk járt nemzedék előszeretettel a sötétség korszakának neve­zett. Ennek a fejlődésnek következményeit, persze egészen más nézőszögből, mint a marxizmus, a polgári oldalon is levonták és ha a fasizmus Olaszországban immár közel egy évtized óta szilárdan meg tudja áliani a helyét, Németországban pedig a nemzeti szocializmus a nemzetnek majdnem a felét zászlója alá tudja sorakoztatni, úgy ez mind­mind amellett szól, hogy a társadalmi fejlő­dés ingája ma a kollektivizmus irányában leng, amelyet azonban a maga elméleti tisz­taságában soha neim fog elérni, mini ahogy Smith gazdasági liberalizmusa sem érvé­nyesült soha kizárólagosan. Társadalmunknak valóban szüksége van arra, hogy a féktelen individualizmust, a féktelen egyéni önzést olyan rendszer váltsa fel, amely tudatában van annak, hogy az egyén mivel tartozik a köznek, mivel ‘tarto­zik nemzetének, egyházának, osztályának, családjának. Mert a kollektív kötelességek erősebb kihang súly ozása voltaképpen sem­mi egyebet nem jelent, mint amit a régiek kevéssé nagyképűen a közérdek t i sztélét - bentartásának neveztek. Ha az egyes egyén tudatában van annak, hogy mivel tartozik a köznek és viszont a köz sem nyomja el az egyes egyének jogos érdekeit, úgy a társa­dalmi egyensúly, amelyet most sokak sze­rint a felborulás veszélye fenyeget, isméi Önmagától helyreáll. Több kötelesség tudás és kevesebb Önzés: ez az az igen egyszerű, de annál célravezetöbb formula, amellyel korunk betegnek látszó társadalmát isméi meg lehet gyógyítani és a boldogabb élet előfeltételeit meg lehet teremteni.

Next

/
Oldalképek
Tartalom