Prágai Magyar Hirlap, 1932. március (11. évfolyam, 50-74 / 2863-2887. szám)
1932-03-20 / 67. (2880.) szám
RLSP 1932 március 20 vasárnap. PORTO FINO Ma HEGEDŰS LÓRÁNT Az evező még egyet csobbant a tenger vfr aém s a Zitán a sajka odaütödött a sziki apa-rt- boz. — Megérkeatüiník. Nincs tovább. Ez Porto sí no: „Végső kikötő" — mondta a csónakos s hogy megfordultam, már el is tűnt mögöttünk csónakjával. A part, m'Lre léptünk, szíklapadmaly, zöid- molhás, de a haimivas mohaszinlbe piros koradl- folitokát tarkított bele valamely zseniális művész. Ha jói hallottam a nevét, Természetnek hivják, s ő az egyetlen, ká minden festészeti iskola modorában tud rendelkezni. Köröskö- rül a kőmólón hosszú, igen keskeny házaik, egymásnak szorulva karéjban sorakoznak. Legföljebb két, de többnyire csak egyetlen ablakuk van, de mindegyik öt emeletig iramodik s a tetőn még kis elkeritett kert, bennük apró narancsfa s hunyorgó fekete macska. Mindegyik háznak más a szine s ablalk- diszitése s nekiiramodott egymásradült voltukban igy mind együtt azt a benyomást teszik, mintha gyeremkiáncot játszanának kezet fogva, az ispiiiámgi rózsát énekelnék s nem mernének hátrafordulni, mert valami titkot rejtegetnek. Mindegyik ház előtt egy partra húzott háló. De ember nincs sehol. — Gyér* csak velem. Szeretek vezetni ott, hol még nem voltam s hol még nem járt ember. S már oly régen, de oly régen várom, hogy Téged ide vezethesselek. Tudod, mikor indultaim el Ide? Ne kacagj ki! Nemsokára hatvan éve lesz. Azóta járok szakadatlan, várlak szakadatlan s most megérkezünk. Ez Porto fino — Végső kikötő. — Az egész öböl úgy el van zárva a világtól, mintha csakugyan a Világ vége volna. Hátul a láthatár lekopott, szürke, meredé- lyes sziklalánccal van körülfogva. Az Appen- ninek. Legalább igy mondják. Egy-egy magános kövön egy olajfa vagy sötétzöld ba- béinfa meredez. Olajágat vagy babért szedhet, ki odáig eljut. Ha eléri. Mert oly keskenyek a görgeteges mesgyék, hogy csak egyedül lehet arra járni. Elég különös. — A kikötő g a sziklahegység között ian- kásan hajló dombok, mind-mind tele olajfával. Láttál már oltajfás hegyet tavaszon? Most nézd! Messziről minden olajfa-liget olyan, mintha valami álombéli hatalom szürke selyem átlátszó hálót terített volna rá s avval megzsibhasaíotta az egész hegyet. Ezek a fák most mind meg/meredfek s várnak valakit Nagy — Valakit. Várják az Ébredést vagy az Elmúlást. Ezért érzesz Te is oly visszafojtott lélekzetet. Ez az olajfák örök rejtelme. Bódu- láet is érzesz. De ez már nem ők. A halmok talpánál mimózaifák sárgafüirtös karjai látszanak s azok szórjá'k-h.intik kábító illatuk ringatását. — Belészédültsz Te is. Ülj hát ide a már- \ ánypadra. Látod, nem hideg, mert moha- párna van terítve rája. Innét látod legjobban a ciprusokat, amikor a házsor elfogyott, ők állnak őrt. Mily nagyszerű őrök! Délcegek és feketék, felnyúlva a hullám/verte partról az égig. Ügy állnak itt felséges, megrendit- hetetilen biztonságban, mintha az Örökkévalóságot őriznék. Mintha Böcklin „Holtak szigetén" lennének. Nem érzed mellettem? Mily részegítő, édes bódulás. Porto fino — Végső kikötő. — Add a kezed, most a tengert mutatom. Látod, mily szélcsend van. Itt nem rebben a lég, vihar nem fér be, minden veszélynek odakint az útja. Itt nincs járása sem szélnek, sem Időnek, azért oly enyhe, csendes minden, miint a Lélek. Zöld a vdz mindig s ha mélyébe nézel, már ultraimarinra s fekete- violára változik. Mert napsugár sem tud idejönni. Zöld, mély, csöndes vizfbe a földről fekete borostyán fut be s mert a tenger tükrében ot/t verődik a messze hegyek képe, ezért együtt van minden. Egyetlen képlátás lett mindenből, ami el volt szaikitiva, széjjel. A tenger zöldiből jön a borostyán lánca, hogy nagyszerű uszálya legyen a parton álló ciprusok felséges sudarának, mely a csillagokig ér. — Gyér' közelebb. Egészen közel. Ne félj tőlem s ne szégyelj engem. Én méltó voltam Hozzád, hisz' mindig a szemedbe néztem. Hunyd be most szemeidet, én is behunyom s ne is nyisd ki többet, mert akkor meglátnád a Halált. Érzed most szemhéjaidon át a világ sugárzását? Olyan, mintha tüznarancs- ba néznénk. Most enyhül lángja s rózsaszínű foltokká változik. Most már lila foltokat látok s közöttük zöld gomolyok, — mint elvonuló gondok. Még halványabb fény, már szinte szürke. Most miár nem látok sugarat, csak messze hullámok halk csobbanását. MáT nem tudod, hogy mélyük partján vagy az Óceánnak. — Gyer‘ közelebb. Egészen közel. Ne félj tőlem s ne szégvelj engem, ölelj meg utoljára. ölelj meg —- előszörre. Most egyek lettünk. Te voltál az Élet. Porto fino — Végső kikötőnk. KOMMENTÁROK ÉLJEN A SZABADSÁG! Mozifilm ritkán kap nylltezini tapsokat Prágában — nem emlékszem ilyen esetre —, de amikor René Claire filmjének, az „Éljen a szar badság“-nak gyárjelenetében a szerelmes munkás csöndes elmélázása következtében ösz- szezavarodik a futó szalag rendje, a munkások egyre jobban gomolyogva az elhibázott rész után futnak, minden fölborul, a nagy mű fölmondja a szolgálatot, akkor a közönség föl- ujjong, spontánul tapsolni kezd, s ettől kezdve a film egyetlen örömujjongás a befejezés tapsorkánjáig. Pedig semmi sincsen a filmben. Semmi „alapos". Semmi „okos". Semmi „grandiózus". Semmi „tendencia". O&ak művészet. Csak játék. Béké6, kedves föllázadás a meglévő rend ellen, de minden rend ellen, s ha akarom, akkor ezt akár destrukciónak nevezhetem. Viszont, ha ez destrukció, akkor minden az, ami az ember természetes vitaiizmusa, élniakarása, szabadságvágya és szuverén függetlensége a pénzzel, a megkötésekkel és az előítéletekkel szemben. A marxista — akinek a film bizonyos részei mindazonáltal tetszeni fognak — lebigy- gyesztett ajkkal fogja mondani: az individualizmus és a lustaság apotheózisa. Lehet. De ez az individualizmus nem az, amit a kapitalista társadalom dicsőit, mert nem az, ami pénzzel megvásárolható, sőt független a pénztől, s ez a lustaság egyáltalán nem olyasvalami, ami megfelelne az angolszász liberalizmus jelszavainak, például a „dolgozni és nem kétségbeesni" elvének, ellenkezőleg, amit a film hirdet, az, hogy „nem dolgozni és nem kétségbeesni". René Claire vagábundusai a legtisztább francia tradíciókba illeszkednek; Viiíon-, Rabelais-, Verlaine-, vagy nem bánom, Alain Gerdáult- féle alakok, s ha akarjuk, más és nemesebb viszonylatban a sort Assisszi Szent Ferencig kibővíthetjük. Az első nagy jelenet az, amikor a. gramofon- gyárban összezavarodik a munka a futó szalag mellett. Madáchi pillanat, még több, még jelentősebb következtetésekkel. Annikor az Ember Tragédiájában a széklábakat gyártó -Miohelan- geló elmélázik, csak a saját kiosztott munkáját végzi rosszul a falanszterben. René Claire szerelmes munkásának elmélázása nemcsak az individuális munkát rontja el, hanem az egész nagy, kollektív müvet, azaz egy-egy ilyen — mondjuk-----szerelmes ember (s ilyen mindig lesz) f öl tudja bontani a legprecízebb számítást, ami memenfó kivan lenni a gépies rendek propagálói számára, akár fordizmus (elsősorban erről van szó), akár más uniformizáló rendszer az, ami a futó szalag alapján lebonyolódik. A közönség ösztönösen érzi a nagy szimbólumot, s fölujjong, mint a vásott kölyök, amikor a szerelem kis tüszurása megöli a falanksztert. A film tele van szimbólum okkal és gúnyos párhuzamokkal. Semmi tendencia, csupa szimbólum. Chaplin az egyetlen, aki ennyire érti a filmet és ennyire bánni tud a matériájával. S ő az egyetlen, akinek körülbelül ugyanolyan művészi tendenciái vannak, mint René Claire- nek. A francia rendező nem ad tömegkosztot, elhanyagolja a részleteket, kihagyja a leghálá- sabb filmjelenetekot, mert mellékesek és sabló- nosak, a hang segédeszköze és nem főcélja, sőt a tehnika valamennyi vívmánya csak segédeszköze és nem öncél, mert a fő a lehető legegyszerűbb és leghatásosabb formában elénk vetitet-t hangulat. Két semmirekelő, kedves vagabundus ül a börtönben. Látjuk a fegyházak. idegölő kollektív életét, a sablónmunkát, a felsőbb parancsra működő gépezetet. Az egyik vagabundus megszökik, a másik bennmarad. A megszökött karáért csinál a kapitalista társadalomban, a véletlen a gramofonszakmába sodorja s amerikai ivelésü pályafutás után a hatalmas gramofon- gyár rettegett tulajdonosa, gőgös és pápaszemes vezetője lesz. Időközben a másik csavargó is kiszabadul, de nem viszi semmire, lustán fekszik a mezőn a pacsirták között és nézi, hogyan dóit fogja át és egy intésre a közeli kapu alá viszik. Az ellenőr becsukja a kaput. Négy ember ott maradt, a többieket kitessékelik. Az ájult ember gallérját fellépi. Gyorsan belenyúl otdalzisebéíbe, receptpiapirt szed elő és dermedt ujjal már rójjáik finom betűit. /Pulzusán tartja ujjait, most elkeli ne az óra, de igy is tájékozódik. — Biztosan valami svindler — suttog az egyik muníkás, de amikor átadja neki a receptet, egy szót se kérdez, csak lohol ki a kapun. Útközben talán már rendőri beavatkozásit szimatol. VI. — No, ugye jobban vain öreg? — kérdezte megkönnyebbülten az ellenőr a szürcsögőit, amikor az orvosság hatása alatt magához tért. A szürosögő körülnéz. Nem felel. Az ellenőr lesüti a szemét. — Kissé rosszul lett, szólalt meg ő. Háta mögött van most is az ellenőr, de most tisztelettel íesi a titokzatos életmentő szavait. ő továbbra is hallgat. Egy szekér megállt a kapu. előtt. Az ellenőr utasítására a szüircsögőt haza viszik. Nem köszönt senkit. Az már búcsú zás lenne a munkától, az élettől. — Ha tudtam volna — magyarázkodik az ellenőr, de ő újból csak a mosolyát veszi elő. De az a mosoly most már fuláník. Kint van a hóraká'S mellett, beleköp a kérges tenyerébe s most sokkal könnyebben lendül a lapát. A „kollegáik" tekintetét kerüli. Szemérmes. Fél, hogy uenn bírja elviselni a hálát ilyen nagy tömegkoncentrációban. Titokban azért „előléptetésre" gondol. — Talán ellenőr leszek holnaptól kezdve. Mi az, hogy halna])tói kezdve? Biztosan már ma déliben avanzsálok, — gondolja, mert hát mégis csak „jobb* emíbes^ orvos, diplomával, az igaz, hogy neim tud boldogulná, dohát nem tehet róla, a gazdasági krízis ma rettentő pénztelenség, neki különben iis soise volt protekciója, őneki nincs könyöke, csak enervált ujjal vannak, ő ezt előre látta, már a pTomóción, akkor is úgy esett a hó, ő meg kinézett az uccára, a munkanélküliekre, bent meg folyt az avatás s a rektori hivatalban., azok a cifra pompájú ceremóniák úgy fájlak neki, mintha előre érezte volna mindezt, már akikor is egy fillér se volt a zsebében, csak kölcsön kapta az avatási dijait, édesanyja se tudott feljönni a promócióra — sodródtak benne a gondolatok, — hirtelen egy vezércikk homlokán látná ragyogni a nevét — érezte, hogyan nyargal boldog iramban a vér az agyában. VII. A munkásók őzeiméibe merült a. nézése. A mosolya mosit máir neim fülűnk, most valami könnyű szárny, amely körülrepülné őket Várja, hogy valami kis beszéddel köszöntsék. „Egy hang a népből" — gondolja, kife- sziti a mellét s várja a hála keresetlen, dadogó szavait. A tiszta szivhangokat. Előle jön félszegen, még egy lépést tesz, de már útközben éri az első Inaiig: — Tolakodó. Körülnéz. Minitha nem jól hallotta volna. Hátra veti a fejét, hátha neim iis neki szól? Persze, hogy neon neki, hisz az ká van zárva, fctoihót senkii sincs a háta mögött. — Nézd csak... — Ide mer gyüeinl... — Elvenni a szegtél!yember kenyérit... ö csak áll egy helyén és semmit se lát. Kitágulnak a szemei, de még igy ie csak zavar kábítja el. öklök emelkednek a levegőbe. Seprők-és lapátok, de most ő a piszok, amit el akarnak takarítani. Megtapogatja magát. Egy kéz nehezedik miegcsuMó vállára. Tálán már meg iis kerülte valaki orvul. Az első támadó? — Jöjjön velem — mondja ez a kéz, mert meg kell őt védeni. VIII. És az ellenőr vlsza magával. Karonfogva, mluiíhia ájulás környékezné. Bemennek a kapualjba. Pedig ő nem ‘ ie ájult el. Csak fejlbekóliutotiták. A haingók ... Azok a tiszta szivhiangok... A felháborodás felkavart porfelhője csak most ér hozzá: — Hogy nem ,szégyielli magát az ilyen... — Az ilyen doktor... — Hlyen tolakodó ... Az ellenőr becsukja a kaput. Kifizeti a bérét. •— Holnap tessék a negyedik kerületiben jelentkezni ö ránéz, de a mosoly most elbúj a ránc árkában. — Nehogy azok ott meglássák a doktor ural... — Igenis! Kijön a hátsó kapun é s nem is mer hátranézni. Közben becsüsztattia a pénzt s mert körűje alá lopódrzott a bideg, becsúsztál fca szakadt' keztyüje és megdermedt tenyere közé. De Legnagyobb ámulatára látja, hogy a pénz se melegíti... Felnéz az égre, enne a roppant rezervoár- ro, amelytől mindent vár. Hálásan fordul a negyedik kerület elképzelt irányába. — Aztán csak lenu-o holnap is hó — sóhajt miaga elé és bágyadt, irigy mosollyal elnéz a házak fölött s akaratlanul i's élvezi a kémén yei'do gondtalanul pöfékelő füstjét. füstölnek a gramofongyár kéményei.. Ismét lefogják. A börtönéből látja a szomszédos ház ablakát, ahol néha-néha megjelenik egy bájos leányka és gyönyörűen énekel. Ez az elérhetetlen boldogság annyira elkeseríti, hogy öngyilkos akar -lenni. Fölakasztja magát a börtönablak rácsára, de — első nagy jelenet — a modern, elpanamázott börtönépület fala oly gyönge, hogy a testsúly kitöri a rácsot, a fogda ablaka nyitott, a fogoly kiszabadulhat. El sem fut, mert megigézi a leányka gyönyörű éneke. Miközben elragadtatással nézi az emeleti ablakból kiáradó hangot, a leány lent megjelenik az uccán. Persze a hang gramofon- hang volt. Második nagy jelenet. A szerelmén ez sem változtat, s a kiszabadult csavargó a leány miatt beáll munkásnak a gramofongyár- ha. Harmadik nagy jelenet: a gyár ugyanaz, ami a börtön volt. Negyedik nagy jelenet: a futó szalagot a szerelmes csavargó összezavarja. A vezérigazgató elé kerül. Ötödik nagy jelenet: a vezérigazgató előbb nem akarja fölismerni, de csavargói ösztöne csakhamar legyőzi az urat, kacagva társának a nyakába borul, s ettől fogva, mintha kicserélték volna. Igen ám, de közben mások is megtudják, hogy a nagyszerű tulajdonos szökött fegyenc és zsarolják. Szökni akar. Nem megy, elrabolják ezresekkel telt kézitáskáját, amely a háztetőre kerül a nagy üldözések alatt. Mit tehet a szökött fegyenc igazgató: még mielőtt elfogják, megnyitja uj, hatalmas gyárát, amelynek vívmánya az, hogy magától dolgozik. Hatodik nagy jelenet: a megnyitási ünnepély. A szélvihar az ezreseket az ünneplő közönség közé szórja. A cilinderes urak megbolondulnak. Csak az öreg, szakállas szónok nem vesz észre semmit: tovább olvassa az elsődre viharban a kapitalizmus diadaláról szóló beszédét, és üdvözli a nagyiparost, aki rendszerével fölmentette a munkásokat a munka alól. Hetedik nagy jelenet: a gyár magától dolgozik, a, munkások halásznak, kártyáznak, táncolnak, mig az ezreseső nagy zavarában szerencsésen elmenekült két csavargó újra kezdi boldog vagabundus életét. Nem vettek semmit tragikusan: az egyik hamar elfelejti, hogy gazdag volt, a másik méghamaráibb, hogy a kis nő. akit barátja pénzével el akart venni feleségül, mást szeretett. Fütyülnek az egész világra és játékos püf- fölésekkel belesétálnak a kinyílt természetbe. Nem tömegfilm. A finomságokat nem mindenki veheti észre. Az első rész talán jobban sikerült-, mint a második. De az összhatás erős és döntő. A finomságok megmarkolnak. A ki« sérőzene és a szabadságot dicsőítő chansonok az emberben is vagabundus-ösztönöket ébresztenek. A színészek — akik eredetileg nem is voltak hivatásos színészek — nagyszerűek, emberiek. Minden pompás. Egy-egy váratlan rúgás, egy-egy grimasz egyenesen veszedelmes katarzist vált ki az emberből. Jó és bizsergetö káröröm száll meg, ha a nagyképü és fontoskodó rend egymásután kapja a döféseket —* illetve döfésekről csak átvitt értelemben beszélhetünk, s legföljebb a film végén, közben csak kihívóan csiklandozzák és ingerük a gőgös öntudatban terpeszkedő világ-rendet. Nagyon szabad, nagyon nyílt. film. „Nem“-et mer mondani a munkának és himnuszt zeng a lustasághoz, amikor az ember zsenialitását hirdető magától dolgozó gyárban a munkások szivaroznak, isznak, esznek, halásznak. (Edisonra kell gondolni, aki kitalálta az önműködő tele- gráfjelző készüléket, hogy szolgálati ideje alatt nyugodtan alhasson.) A film jóságát akkor vesszük észre a leginkább, amikor szünet közben a legközelebb sorra kerülő német vigjáték egyes jeleneteit mutatják be az obiigát és agyonunt bárokkal, részegségekkel, táncokkal, frakkos gavallérokkal és olcsó, vásári heje-hujával. Szvatkó Pál. KÖZÖNY Bontott ágyak fehér puhasága hiába vár ma fáradt lakóra; ma nem kell párnás, petyhüdt pihenés, ma más kell: zene, tánc, bor meg nóta. A legkedvesebb estélyi ruhám oly szemrehányón zöldéi felém: — A társaim most ritmusban suhognak, miért maradok otthon éppen én? Megsimogatom, de föl uem veszem, diszmosolyba, kedvbe sem öltözöm; a hangulatom csukott ajtaján hideg lakat lóg: nagy, tompa közöny. Ha kinyitnám a sötét ablakot, heáradna az éj friss hidege s átsuhanna a jeges levegőn egy forró bullám, messzi tánczene. — — Hogy van az, hogy uem sajog szivem s nem fájnak az el nem lejtett táncok? — Ifjú lelkem koraérett arcán ez jelenti tán az első ráncot? VIRSIK MARTA. Snowdenné sikeres színpadi agitációja klasz- szikus darabok mellett. Londonból jelentik: A londoni Duehess színház egyik előadása után Snow- den Lady, a főpecsótör neje, a színpadról felhívta a közönséget a „Nép Színpad Társaság1 támogatására, amelynek célja olcsó klasszikus előadások tartása. A felhívás hatása alatt a színház egész közönsége, a páholyoktól az utolsó állóheh iff. azonnal belépett a társaságba.
