Prágai Magyar Hirlap, 1932. január (11. évfolyam, 1-25 / 2814-2838. szám)

1932-01-31 / 25. (2838.) szám

4 EZ JUH-HUS? Ma: MÓRICZ ZSIGMOND A Margitka vőlegénye egyelőre senkinek se nyerte meg a tetszését Mindenki úgy várta, az egész bányatelepen, mint valami szokatlan s rendkívüli valakit Nagyon modernnek találták, hogy Margitka egy pesti újságíróba szeretett bele. Pesti is, újságíró is- Szinte lehetetlennek látszott, hogy ez is előfordul. A kis telepen összesen egy gondnok és két mérnök volt, néhány számvevőségi tisztviselő s a munkások. Ez a néhány család nagyon egymásra volt utalva s valóban egymást utál­va éltek. Nagyon jól éltek, mert a hatalmas vas- és bányamű gondoskodott róluk, mint va­lami sokemlőjü dajka. Hogy mindenki jól érezze magát a távoli hegyek közt. Jó lakások­kal; a házakat ellátta üvegezett verandákkal, v illa n y világítássá 1, amely annyi körtében égett, amennyit csak el lehetett helyezni a szobákban^ aztán Provizoráttal, elsőrangú élel­miszerekkel; tenniszpályával s kugüzóval; ka­szinóval, újságokkal, szóval mindennel, amit csak eszükbe jutott elérni azzal az indokolás­sal, hogy ezekre kulturembereknek szüksé­gük van e távoli hegyek közt. Ebben a világban a legszebb, a legokosabb, a legműveltebb lány, az egész telep szemefé- nye, Margitka, fent tölt egy telet Pesten s be­leszeret egy újságíróba. Ennél nagyobb szenzáció erre a szezonra nem is kellett. Újságíró. Mi az, hogy újságíró. Mert hiszen valamennyien olvasnak lapot s komolyan ve­szik, amit abban olvasnak. De arra még soha­se gondoltak, hogy kik írják azt a lapot. Az újságíróról ugyan tudnak valamit. Valami olyat, hogy azok kissé kitagadott emberek, a társadalom páriái. Bohémek. Lumpfráterek. Nincs exisztenciájuk. Nincs komoly életük. Bi­zonyára egy újságíró szellemes, kellemes — ha Margitka úgy el tudta veszíteni a fejét... Annyi kérője volt, amennyit akart. A sztruho- vai tanító. A szomszéd kisvárosból egy városi tisztviselő. Sőt egy segédmérnök t Társulat­tól. Ezek mind komoly jelölt számba mentek. S Margitka beleszeret egy újságíróba. Mikor egy szép őszi napon hire futott, hogy a Margitka apja azért kért kocsit az állomásra, hogy az újságíró elébe küldjék ki, a húsz ki­lométerre fekvő állomásra, az egész kis te­lep forrásba jött. Vátrák a kocsit. Meglesték az ablakon, mert egy útja volt a telepnek s a kocsis végig ment minden ház előtt. Egészen cső dálatosan minden házban észrevették, mikor érkezik a kocsi s mindenki megnézte az újság­írót. Nem láttak rajta semmi különöset. Olyan volt, mint minden más fiatalember, legfeljebb azt vették észre, hogy hosszabb haja van, mint másnak. A család is gyötrődő kíváncsisággal s ret­tegő érzéssel várta. Az újságíró belépett. A mama, aki még so­se látott újságírót, a szemüvegét is feltette, úgy nézte meg a szerényen kezét csókoló fia­talembert. A nénik egészen el voltak fogódva. Két öreg néni is volt a háznál, mert ezek a te­li epbeli házak mind valósággal azilumok vol­tak. Hogy az élet s az élelem alig került vala­mibe, minden család odaszedte a megörege­dett nagymamákat s nagynéniket, meg a pi­pázó öreg bácsikat. Gyerek is volt mindenütt, hiszen ez a gyönyörű bányatáj, valósággal pa­radicsomkert volt, itt nőhettek a gyerekek. Ezen a napon az Öreg néniknek igen nagy gondjuk volt, mert a mészárszékben nem lehe­teti más húst kapni, csak juhhúst. Már ezen nem lehetett segíteni. Erről min­denki megfeledkezett, hogy előre megtudakoz­zák. Mert ha megtudják előre, a kocsissal le­hetett volna az állomás melletti kisvárosból húst hozatni. De hiába, a nagy izgalomban elejtették. Volt is aztán nagy sugás-bugás, hogy az új­ságíró mit szól az ebédhez? Margitkának is a lelkére kötötték, hogy tu­dakolja meg hamar, hogy megeszi-e az újság­író a juhhúst. Mert ha nem, akkor vágnak egy tyúkot. Bár vágni való csirke ebben a ké­sői időben nem volt, szerezni sem lehetett, csak azok a tyúkok voltak már meg, amit ki akartak teleltetni. De ha nem eszi az újságíró a juhhúst, akkor levágják a legkövérebb tyú­kot, pedig Mr, mert jó tojó . . . Margitka nagy pirulások közt tette szóvá, — a család által nekiajándékozott csókszünet­ben, — mikor mindenki magukra hagyta őket, hogy „megbeszélhessék a dolgokat" ... ki­beszélhessék magukat, hogy: nagy baj van... ebédre juhhus lesz. Az újságíró, aki nagyon szerény kis sovány Fiú volt, kacagva s örömmel mondta, hogy ő alföldi fiú lévén, neki a juhhus a legkodve-! ► ebb étele. Külön öröm,''hogy azt kap. Margitka sietett közölni a mamával s a né­Francia tengerparton Nizza, január végén. A párisi sakktábláról eltűnt az angol futó. Fél-Páris sir utánuk. Párásban minden második ház szálloda, étterem vagy színház volt. Párig szerencséjére salsón végén ütött az Isten nyila a fontba, a gyarmatkiállitásról még nem maradtak le, ma azonban már lámpással se találná Párásban angol — fontolt. * Neim így a Riviérán. Innen ugyan bottal sem kergetik el az angolt Félő volt nem jönnek idén? Mind itt van­nak. Elsősorban is mert Angliában pocsék az idő, s egészségéhez fontjánál is jobban ragaszkodik az angol, s Nizzában hat hét óta felhőtlen az ég, süt a nap. Mussolini közelsége ugyan nyjigtalanitja néha a francia tengerpart — franciáit, ám minél többször és hangosabban nyilatkozik a Duce, minél magasabbra száll az olaszok kedve — annál mélyebbre esnék itten a francia árak. Hihetetlen versengés szállott 1932 bekö­szöntővel bírókra. Kezdték az autóbuszok. Tavaly még öt­szörös volt a montekarlói ut ára-, idén már 2 frankért is elrepítenek a montekarlói bankig, retourjegy váltása sem kötelező — hátha vissza sem tér az utas? Az éttermek árai is alázatosabbak, kelet népeihez hajolnak, előttünk sem tündökölnek többé elérhetetlen magasságban. Hát miég a hotelek! Szinte egymás tejéhez csapkodják a szo­bákat, a legelőkelőbbek is leszálltak a ma­gas lóról s nem átaljálk kiáltó táblákra írni, hogy már ennyi és ennyiért kaphatók. Bát­ran ki írhatnák: — Spórolni jöjjetek — Pesten, Becsben, Prágában — Eperjesen sem élhetsz olcsóbban, mint itt. Vagyis — mi folyik világszerte? Szép las­san (bár inkább lassan, mint szépen) visz- szatérünk az 1914 előtti árszínvonalra. Németország — nem csoda — ideges « mesterségesen nyomja le az árakat. Nem jól teszi: mindenhez idő kell. * S csütörtökön este ünnepélyesen bevonult Nizzába Herceg — Karnevál. íme a kétheti program: Jan. 31. délután népünnep, felvonulások, szokásos maskarák, konfetticsata — éjjel kivilágítás. Febr. 4. Virág-korzó és csata. (Az elszórt, eltaposott virágból húsz falu tehene, lova, borja telelhetne gondtalan.) Febr. 6. Grande Redóute: Bál a Casino Munioiip alban, Febr. 7. Jelmezes felvonulások város­szerte, conifetti en piát re — kőgolyócskák dobálása — óvszer: drótháló, drótmaszk. Éjjel a Piacé Massenán uc-cai népbál. (Száz­ezer ember szokott résztvenoi benne.) Febr. 9. Operabál — s így tovább — foly­tassam? 1932-re ez is elég. — vagy talán sok is? Áim húshagyókedd Karnevál-égetése után sem pihen meg az életkedv — uj öröm- műsort állít össze az üzleti szellem, lehető­leg husvótig a Riviérán kell tartani mindet — hangzik karneválirodákszerte — s a vi­lág gondtalanjai (— meddig fogja futni eb­ből a kihalófélben lévő bölényffajtából?) tér­dig járhatnak rózsákban, melyek, mint az unos-unfalan rendezett virágosaták hősi ha­Irta: Hungaricus Viator lottai, halomszámra borítják a rivierai harc­tereket. (Kínában — olvassuk — tíz millió ember halt meg éhen.) * Emigrált oroszok között is jártam. Világ­problémát képeznek ők is. Rajtuk keresztül az odaát tobzódó orosz Sphynx lelki világá­ra próbálunk következtetést vonni. A mai orosz emigráció a régi Oroszország élesztője, sója volt — kevés vagy több volt a kelleténél: a történelem fogja hitelesen megállapitani. Mindenesetre-, ami kivándorlásuk után hazájukban visszamaradt, megkelni nem tudó, vajúdó, izetlen tésztatömeg. Szegények, szomorúak, szánalomraméltó- ak — ám lelki tanulmány szempontjából igen-igen érdekesek e most már valószínű­leg végleg itt telepedett emigrált népek. Most két éve politikai szempontból tanul­mányoztam őket, Kerenszkivel, Miljukowal, a Romanovok trónjának felbontóival múlt­ról, jelenről s a várható jövőről tárgyaltunk, vitatkoztunk napokon át — ők még nem tudták, mi láttuk: Kerenszki is már ancien regi-me-belinek számit, talán Miljukov, e megbékélt agyú, bölcs exforradaimár, pro­fesszor és exkülügyminiszter tisztábban kez­dene látni, ám mégsem elég bölcs, sem öreg hozzá, hogy régi tévedéseit be is vallja. Mint pincékbe raktározott hordók, évek múltán alig lesz különbség évjárataik között — uj borok forrnak — az egykori ujbor a többivel együtt óbornak számit. S palackéi­vá, egymás mellé állítva, egyaránt pókháló lepi őket. A politikára nézve megszűntek létezni, egyénileg, társadalmilag annál tanulságo­sabbak, érdekesebbek. * Antibes, Nizza, Cannes-ban az emigrált oroszok elitje él — tengődik. Ám a nyomorúság meghajtotta, de vég­képp meg nem törte őket. Nizzában cári család alapította gyönyörű székesegyházuk van, vasárnapi istentisztele­teiket — amennyire el nem koptak még ér­tékeik — régi moszkvai parádékra emlé­keztető ceremóniás fénnyel tartják meg. Kórusuk zenei szenzáció, meghallgatására tömegestől jönnek mások is, vasárnap dél­utáni összejöveteleikre szívesen szerződte­tik időnkint az angolok is. A Parc Innperial egyik szépfekvésu villá­jában St. Cyre név alatt orosz colleget ala­pítottak, melyben minden második diák cári ivadék, Teheremeteff gróf, Galicyn, Orloff, Joussoupoff vagy Trnbetzkoj herceg. Afféle Eton college, — Ferenc József in­tézet, — Theneeianum, —- Kalksburg-kivo- nat, — ősfa-melanche, — idejét múlta va­lami. \ A cári családból az egyetlen Aiexander Mihailovits nagyherceg érezte -és értette meg a változott idők szelét s hat fiát — ott láttam őket 1918-ban mezítláb szaladgálni a livád iái pa rkban — munkára nevelte, s ma Londonban, Parisban, Newyorkiban keoes- kedőházakban, bankokban, privátcégeknéil dolgoznak. Jól-rosszul megházasodtak s állí­tólag megelégedettek, boldogok. Szellemi téren sem hanyagolják el magu­kat az itteni oroszok, előadásokat, hangver­senyeket, felolvasásokat rendeznek s a mű­sort maguk töltik ki. A .jövedelemből elszegényedett, munka­képtelen öregeket istápolnak. S dicséretére legyen mondva az itt telelő nikkel a jó hirt. Erre mindnyájan megnyu­godtak, csak azért szorongott a szivük, hogy hátha udvariasságból mondta . . . De az újságíróban semmi excentrikus nem volt, a hosszú haján kívül. Szelíd fiú volt és tele volt tréfás szóval, amit előbb komolyan vettek, mert nem szokás rendes polgári ház­nál a vőlegénynek annyit tréfálni. Egy vőle­gény komolyan szokott beszélni s igyekszik ezzel megbízhatóságának bizonyságát adni. Az ebéd aztán hamar elkövetkezett. Megjött az apa, aki vasvilla szemeket ve­tett az újságíróra, s már ebédig össze is ve­szett vele lelke mélyén, mert az újságíró a magyar történelemről más felfogást tanúsí­tott, mint ő. Az apa ugyanis a Szalay-Baróti- féle négykötetets történelem alapján kitünő­en tudta a magyar históriát s ezért szívesen vitatkozott történelmi kérdésekről. Az újság­író azonban olyan tiszteletlen volt a könyv­ben levő összes királyokkal és nagynevű mágnásokkal szemben, mintha azok ma is itt pauamáznának . , Ezt az apa kétségboej­tőnek találta s oly csüggedtség vett erőt raj­ta, hogy leánya sorsa annyira megrémítette, hogy a szeme könnyel telt meg, micsoda vad és gonosz világ ragadja el tőle kisleányát. Be is szüntette a beszédet, amit az újság­író nem vett észre. Úgy fogta fel, hogy ke­vés beszédű ember a leendő apósa. Az ebédnél a család elfogyasztotta a ha­mislevest. Amely olyan kitűnő volt, hogy mindnki azt hitte, hogy igazi húsleves. Akkor hozták a húst Meg voltak nyugodva a férfiak, mikor az asztalon látták a húsételt. A titokról ugyan­is csak az asszonyok tudtak- Dehogy is árul­ta volna el valaki, hogy juhhus van az aszta­lon. Mindenki bőven szedett. Mrgitkának két öccse is vojt, akik itthon voltak járványszüne­ten. Ezek tetejésen rakták meg a tányérjukat. Már úgy látszott simán fog lezajlani az eléd, mikor az újságíró megszólalt. — De a hegyvidéki birka az más, miut az alföldi. Nálunk nagyon erős faggyuszaga Dokupil István: ERŐ:A FÖLD Ei az igaz, (kit sem ér a véd:) Szél vert hajók, tépett viadorok: A szivem még mindig nem kopott. Nyargalta! hajszás férfi-vágyam, Sokszor fáraszt ki fértiségem, Akaratom, sokféleségem. De a véremben még ég a tűz, Akaratom nj sugárba hajt, Türet velem fagyot és vihart. Táncoltatnak ájult sorshegyek, Gondostor ver végig hátamon: Sebaj, bírom, állom, vállalom! Úgy jöttem, mint késó Anteusz: Ha legyűrnek kis hétköznapok, Erős földemtől erőt kapok. Éltet ez a dús, tele élet És úgy akarom, más is éljen, Erőt kapjon, küzdjön, ne féljen! Olyan kevés, mit adni tudnék, De ez a kevés is úgy kéne: Kis erőt a hitért, cserébe. Mert vannak álmok, vágyak, célok, Segítők, hívők és barátok: Marad az Isten és az Átok. Az erő: a Föld: a Valóság! És sok kemény csatározáson Ez a hajrám, a biztatásom. S ha Anteusz sorsa betelne: Ha pusztulok: pusztulok szépen: A harc és szeretet nevében. * * amerikaiak és angoloknak, jótékonyság te­rén még nem űzték fculságba a spórolást. Minap egy angol ezer frankkal, tehát nem is saját leromlott fontjukkal váltotta meg egy jótékony hangverseny huszfrankos be­lépőjegyét — Ennyivel kevesebbet fogok holnap a rouletten elveszteni — mond és maradt nyugodtan. * Érdekes újfajta nemzedék lett immáron éretté. A régi oroszok előszeretettel keveredtek, házasodtak angollal, némettel. Értékes fémek összetételéből terheket el­bíró, tűzálló uj fém keletkezik. Orosz őserő német alapossággal, angol akaraterővel megkeverve príma anyagot produkált Otthonukból kikergetve francia földön te­lepedtek le, francia állampolgárságot sze­reztek s csak nevük hangzása után sejted, hogy Franciaország e csendben dolgozó ki­váló munkaerői orosz-angol, orosz-németek. Meneküléskor uj akaraterőt, friss munka­kedvet csomagoltak — koronáikat, ősi hi­báikat ottfelejtették. Többnyire ezeknek is köszönheti a többi elgyengült orosz, hogy még létezik, él — vagy, miut mondám, legalább tengődik. Mert óriás s érthetetlen kérdőjel, miből tud egyáltalán fennmaradni, úgy ahogy tisz­tességes emberi életmódot folytatni az a né­hány millió, nagyrészt egy szál ruhában ide menekült, élhetetlen orosz, akik egész életüket legnagyobb bőségben, munkaisme- ret nélkül töltötték s most egy olyan Euró­pában keresnek menedéket, amely maga sem tudja, mint hoz fejére a holnap. (Pszt! — ne ilyen komoran, a francia ten­gerpart nem szereti az effajta témát!) van. És ezen egyáltalán nem is érzem a juh­hus izét. Persze, hány lében főzték azt ki a nénik, hogy azt az izt kimossák a húsból . . . Ekkor az apa azt mondta: — Ez juhhus? És letette a kést-villát s ingerült dühvei nézett a feleségére. A nagyobbik fiú is azt mondta: — Ez juhhus? — s ő is letette a kést-villát. A kisebbik fin is azt mondta: — Ez juhhus — és elkezdett köpködni. Ebben a családban a férfiakat az jellemez­te, hogy nem ették a juhhúst. Az újságíró csodálkozva nézett körül. Ad­dig, mig nem tudták, hogy juhhúst ettek, mindnyájan a legnagyobb Örömmel ették az ételt s mikor megtudták, hogy juhhus: egy­szerre családi szerencsétlenség lett belőle: Neki Ízlett. Ellenben azt mondta magában: — Ez érdekes. Ezt egyszer meg fogom Írni.

Next

/
Oldalképek
Tartalom