Prágai Magyar Hirlap, 1932. január (11. évfolyam, 1-25 / 2814-2838. szám)
1932-01-01 / 1. (2814.) szám
4 Bal Paíais Túéatre AUiambra Prága 3e?épt:díj nincs — Elsőrendű marató Szenzációs ínternacÁcsiá- lis viliág városi program Két lesekar Két zenekar Péter Mihály reL püspök újévi Iöpásztmi levele Rimaszombat, december 31. Péter Mihály, a ti szán-inneni református egyházkerület püspöke, uijévi flopásztorlevelet küldött szét egyliáak-s-piitete gyű Lek-e zeteinek. A fapásztori le vetet valamennyi keteiszlovenszkói református fem.plam:ban az uljóvi istentisztelet keretéiben olvassák föl. - Péter püspök üzenetében a válságos időkre utalva egyebek közt igy szól: — Az 1932. esztendő első napija épp olyan szomorú, bánatos, mint azok a napok és esztendők, amelyek hátunk meget-t vannak. — Európa, az egész világ egéről a fekete, fenyegető villámokkal terhes fellegek nem akarnak eltűnni. Az emberiség életét megbénító gazdasági és az ezzel kapcsolatos lelki krízis, lelki vajúdás, tovább tart. Az emberiség sok évezredes civilizációja roimba- dől — kiáltozzák fejvesztetten mindenfelől. A politikusok, a diplomaták egyik városból a .másikba futkosnak, koníerenciáznak, tanácskoznak, hogy miképp lehetne ezt a fenekestül felfordult világot ismét a helyére állítani. De amit ma látunk, az nem uj dolog, mert semmi sincs uj a nap alatt. Megismétlődése ez a világtörténelemben már sokszor látottaknak. Átláthatatlan sötétség mindig akkor borult a földre, ha előbb azoknak a lelkét vonta be, akik az emberiség sorsának vezetésére voltak hivatva. Az egész emberiség, Pál apostol szerint, egy élő organizmus. A testi organizmus is csak akkor él, ha minden egyes tagja életképes, mert mindentk egymás-ért van teremtve. Ha az egyik tag szenved, szenved az egész test. Lelki vonatkozásban ezt a szent, ezt a nagy szempontot tévesztették el szemük elől már évtizedek óta az államférfiak. Azt hitték, hogy mindenik tág élhet önmagában, a másik nélkül, hogy egyiknek a másikkal semmi összeköttetése, egyiknek a másikra semmi hatása nl-noa, kifelejtették számításukból a krisshassj ezeretetet, erét vett rajtuk as önzés, batslemvágy, irigység, sawetettesiNyolcadisták irtás Csaihé Kálmán A hetedikbe még tizenkettőn. jártunk, de mire az őszi beiratkozás után először össze gyűltünk a nyolcadikban, kiderült általános megdöbbenésre, hogy tizenhármán vagyunk. Fekete Pali volt a tizenharmadik, aki tavaly a kelleténél többet ácsorgott a Manngián Terika ablaka alatt, bárom tárgyból megbukott és meg kellett az osztályt ismételnie. Tizenhárom rossz kabala. Talán én voltam az egyetlen, aki immunisnak éreztem magam, nem mintha nem lettem volna én is babonás, mint általában a legtöbb ember, hanem mert tizenharmadikán és hozzá még tizenhármas számai házban születtem. A többiek azonban a fogukat szívták és nevetgélve bár, de szorongva mondogatták: — Hát ebből nagy krach lesz! Legjobban odavolt Gyenyhe Jóska. — Meglátjátok, — mondta, — én rajtam fog beteljesedni a végzet. Vagy elhasalok az érettségin, vagy meg se érem, hogy ne- kimehessok! És olyan mélyen sóhajtott hozza, hogy valósággal megdöbbentem. — Ugyan, eredj már! — feleltem. — Hogy beszélhetsz ilyen ostobaságot? Nem te vagy a tizenharmadik, hanem Fekete Pali! Első tétedet! az arca és azt dörmögte: — Undok frátert Tekergő gigerli! — Ha valaki megbukhatik, csak ő lehet. Az Mén éppen úgy nem fog tanulni, mint tavaly. Egyeben se jár az esze, mint a nyakkendőjén meg a nadrágja búgján! — És Manngián Térkén 1 — tette hozzá Jóska bíborba sötétült arccal, — De azért mégsem ő fog megbukni, mert kétszer nem buktatnak meg senkit. Neki meg fognak kegyelmezni! — Akkor .meg senki se bukhat meg. Te éppen nem! Gondolatnak is képtelenség! Jeles lanulé létedre!-- Hisfcen nem is bukástól félek én, — felelte. — Hanem attól, hogy elpusztulok, mielőtt odajutnék. Különben!... Talán jobb is lenne!? Erre már dühbejöttem. Az aggódó szeretet haragja dolgozott bennem, a szent barátság lángoló tüze és tizenhét esztendőm halálos komolysága. — Hogy beszélhelsz igy, az istenért? Hát mi bajod? Mit mond a pápa az efezusi zsinat tizenötödik centenáriuma alkalmából kiadat! Lux Veritaiis kezdetű éneklikában? Róma, december vége. Az efezusi oecumenikus zsinat 15 százados évfordulója a lkaimul szolgált a pápának, hogy egy encyklikát intézzen az egész katolikus világhoz. Az encyk- lika elme Lux Veritatis. Ezekkel a szavakkal kezdődik a szöveg s a római curia ősi szokása szerint mindig a kezdő szavak adják az en- cyklikák cimét. Az encyklikia bekezdése utal arra, hogy két intézőbizottság alakult ezen boldog esemény Rómában való megünneplésének előkészítésére és miután a pápa üdvözli a bizottságok szerencsés munkálkodását, azon óhajának ad kifejezést, hogy sajátmaga óhajt foglalkozni a centenárium jelentőségével, hogy annak ünnepélyességét megkoronázza. A pápa azon meggyőződésének ad kifejezést, hogy szavai, amelyeket most intéz a világ katolikusaihoz, ha megfontöltatnak, az Egyháztól távol eső hívek körében is megerősítik azt a belátást, hegy a római Egyház hűséges letéteményese Jézus Krisztus tanításainak és csalhatatlan tanítója az igazságnak, amelynek tekintélye a kereszténység első századai óta úgy Keleten, mint Nyugaton az összes más egyházaktól el- ismeretett. Az eocyklika ezután történelmi és dogmatikai hátterében vizsgálja a keresztény katolikus doktrína három tételét, mely a nes- torianus herezis reakciójaként támadt és amely az efezusi zsinat tárgyalásai közepette a legszebben bizonyította, hogy: Jézus Krisztus bán két természet, az isteni s az emberi egyesült egyszemélyben; minek következtében Sziiz Mária tényleg Istennek anyja és a római pontifex isteni jogánál fogva feltétlen tekintélyt, szuverénitást és csalhatatség. És mert ezt a legfőbb jót, moly az evangyeliom veleje és summája, megtagadták, ezért van ma a világon annyi zavar, nyugtalanság, békétlenség. — De kétségbe essünk-e? Neon szabad kétségbe esnünk! A testi szegénységet lelki gazdasággal köb pótolnunk. — Mi reformátusok, nsi magyarok soba- voltunk a som síkén yeatetött kodveoo lanságot bir az egész Egyház fölött, úgy erkölcsi, mint hitbeli ügyekben.. Az encyklika itt legelőször is a pápa csalhatatlaneágával foglalkozik, kiindulva a nestorianus here- zisböl, amely tizenöt századdal ezelőtt arra törekedett, hogy az Egyház univerzalitását meggátolja és a pápa bőséges történelmi dokumentációval bizonyítja, hogy ezekben a nehéz időkben az egész katolikus kierarchia elismerte Róma püspökének feltétlen tekintélyét. Ciril, Alexandria patriarőhája, az ortodox hit e kiváló apostola az ősi tradíciókhoz híven Isten helytartójához fordult, hogy tőle kapjon tévedhetetlen szabályt, mielőtt a tévedést el ítélné. Sőt a herezist előkészítő konstantinápolyi püspök, maga Ne&torius is elismerte, Rómának tévedhetetlen legfőbb ítéletét, mert maga írja, hogy ő is többször fordult a pápához, hogy Rómában eljárását igazolja és a hozzájárulást kiérdemelje. Celes- tin pápa nagy bölcsességgel gyakorolja kitartását és a keleti egyház patriarőhája, Szent Ciril sem merte az ily súlyos dogmatikai kérdést eldönteni és szinódust hiv össze Rómába, mely elítéli az eretneket. Az encyklika itt megemlíti azt a gyakori észrevételt, mely azóta is többször megismételtetett, hogy kétségtelenül Szent Cél estin pápa volt az első. aki az igazságot definiálta és elitélte a tévedést, de az efezusi zsinat nem vette tárgyalás alá a teljes problémát, igy tehát nem is volt alkalma elismernie a papa szuverén tekintélyét. A Szent Atya ezzel szemben megdönthetetlen történelmi adatokat sorol fel, mely szerint az apostoli legátus, Fülöp ünnepélyegyermekei. Nekünk reformátusoknak és magyaroknak nagyon sokszor kőből volt a nyoszolyánk, sok-sok vihart láttunk mi már! Átzugott rajtunk tönök-tatár-német- tám&sz tóttá balsore, sok ínséges esztendőt is láttunk, de a bajok között nem hogy elvesztünk volna, de megaoéloeodtunk, vihar- álló tölgyfákká váltunk. — Mii félnénk mórt j*? Mit félnénk, ka 1981 jaan&r 1, ptefrfc. »en kihirdette a zsinaton a római pontifex maximmá elsőbbségét, meghirdeti továbbá Szent Celeetin ítéletét 6a felszólítja ai egybegyűlteket, hogy adják beleegyezésüket Róma szavához. Az indítványt egyhangúlag elfogadták az egybegyűltek. Nestorius elítélésére vonatkozólag is: a zsinat tagjai elismerik a szent kánon kötelező voltát, amelyet Róma püspöke fogalmazott. Az encyklika ezután az efezusi zsinat másik két határozatának pontjaival foglalkozik, igy elsősorban Krisztusnak egy személyben egyesülő két természetét bizonyítja. A dogmának ezen kinyilvánulása és kifejezése a Revellá- ciókból veszi eredetét, amely úgy az Írásokra, mint a hagyományokra támaszkodik. Itt soha sem történhetik említés Krisztus két személyéről, hanem mindig csak egy lényről beszélnek, miszerint az egyetlen Üdvözítőt embernek és Istennek nevezik: az ember aki születik, táplálkozik, szenved és meghal: és Isten, aki sajátos erényénél fogva a legfeltűnőbb csodákat valósítja meg. Ez alkalomból a pápa az Egyház valóságos egységéről beszél, ami Jézus Krisztus titokzatos testében jelentkezik, mely tétel már az előző encykIlkákban, igy a Mortalium animos-ban tárgyaltatott Végezetül az encyklika Máriának isteni anyaságával foglalkozik, ami' az előbbi dogmából következik. Ha Jézus Krisztus Isten volt, akkor az, aki szülte, Theotocos, azaz Isten anyjának nevezetetik. Ezzel kapcsolatban az encyklika foglalkozik a protestánsoknak a Mária-kultusz ellen hangoztatott kifogásaival és felszólítja a protestánsokat, kövessék a katolikusok példáját, akik Szűz Máriában az isteni Megváltónál pártolójukat látják. A keleti egyházhoz a pápa külön felhívást intéz, hogy a római Szentszék legfőbb autoritása alá való visszatérésre buzdítsa őkét s ezzel kapcsolatban utal arra, hogy az efezusi zsinaton a keleti egyház is, mint a „hit őrét" üdvözölte Róma püspökét. Végül a pápa külön oftficium bevezetését, valamint Mária Isten anyjáról elnevezendő mise alapítását jelenti be az efezusi zsint 15. százados fordulójának emlékére. az egész föld megrendülne ée a hegyek a tengernek közepébe dűlnének is? Ha Isten velünk, mi lehet ellenünk? Amint az Isten volt őriző pásztorunk a múltakban, e sötét napokban la egyedül ő őrizhet meg minket A főpásztori levél végül Pál apostolt Idézve Istenben való életre, a kriazfcusi etika megválóéi táaárft buzdítja a református hl veket WEKBSflWWSBHBíi — Ez a gazember! — hörögte ökölbe szőri tett kézzel, — Ez az átkozott nyakkendő- király!.,. Könnyű neki! Annyi adósságot csinál, amennyit akar! ügy ón is tudnék! Egyszerre világosság gyűlt az agyamban. Megkaptam a karját: — Manngián Terika? — kérdeztem izgatottan. Csak a szemével intett és nyomban hozzátette ijedten: — De el ne árulj! Senkinek a világon! Méltatlankodva feleltem: — Hogy képzeled? — Egy kis szünet következett, mialatt Jóiska költői pózban könyökölt a pádon és sóhajtozott. Úgy, ahogy egy -szerelmeshez illik. Megkérdeztem: — Nagyon szereted? — Meg tudnék hatod érte! — És ő? — Nem is sejti! — Meg kell neki mondani! — Hogy mondjam meg? — felelte egyszerre felforlyanva. — Ez a piszok alak nem tágít mellőle egy pillanatra sem! Állandóan a nyakán ül! Ez igaz volt. Fekete Pali miniden délben megvárta Terikét a zárda előtt, haza-kísérte, ebéd után pedig, alig nyelte le a falatot, már látni lehetett megint, amint vagy ácsorgott az ablakban könyöklő leánnyal diskurálva, vagy pedig mellette könyökölt az ablakban. Sőt néha vissza is húzódtak az ablakból. Estefelé pedig óraszámra korzóznak fel ős alá a Piactéren. — Pedig nagyon unhatja ezt az üresfejü majmot! — szóltam vigasztalón. — Azrt hiszed? — kérdezte Jóska felesillanó szemmel. — Hát persze! Hisz azzal a tökfilkóval miről beszélhet? Semmiről! Homályosan ugyan már akkor is derengett bennem némi sejtelem, 9Őt gyanú, hogy a Te Cicánál talán nem is a szellemes társalgás a szerelem kritériuma, de látva, hogy ezzel reményt öntök a barátom szivébe, erős- ködtenr. — Terka már bizonyosan szeretné lerázni, csak nem tudja, hogyan. Hát segíteni fogsz neki! — Hiszen csak lenne rá alkalom! — sóhajtotta Jóska. Hát alkalom akadt hamarosan. A torniata- uáruuk feleségének ugyanis, .akinek tánc- mesteri oklevele volt, sikerült meggyőzni az igazgató urat, hogy a tánc éppen olyan fontos az életben, mint legalább is az algebra és hogy lelki.ismeretlenség lenne az érettségi biaonyitoányjt * kezünkbe adok anélkül, hogy meg ne tanítsanak bennünket táncolni U. így történt, hogy a tanári kar nemcsak hogy megengedte, begy a hetedik ée nyolcadik osztály növendékei beiratkozzanak arra a tánckurzusra, amit a tornatanáraié nagysá- gos asszony hirdetett, de egyenesen kötelezővé tette a heti két órát mindnyájunknak. Éppen úgy, mint a zárdái felsőbb leányiskola növendékeinek... Együtt jártunk táncolni Manngián Terká- ékkel. Hetenként kétszer. És ott aztán nem akadályozhatta meg Fekete Padi, hogy Terka más-sokkal is szóba álljon, sőt összefogózkod- va forgolódjék. A negyedik, vagy ötödik táncóra után Jóska izgatottan fogott karon: — Megmondtam neki! Megmondtam. — Nyilatkoztál? — Igen! — Mit felelt? — De becsületszavadra! Senkinek... — Becsületszavamra! — Csak engem -szeret! Hallod, barátom! Csak engem! — És Fekete Pali? — Terka megkért, hogy egyelőre ne csináljak kázust belőle. Szépszerével akarja lerázni ... Sajnálja szegényt. — Mit sajnál azon a marhán? — Hagyd el! — legyintett Jóska engedékenyen. — Most már én se haragszom rá! Elég keserves lesz neki úgy is!... Nem szóltam semmit, de elhatároztam, hogy közbe fogok lépni a barátom érdekében és a következő táncórán módját ejtettem, hogy Manngián Torkával kerüljek össze- A b ösztön alatt oda súgtam neki: — Jóska nagyon boldog. Elpirult, de tolbiggyesztette az ajkát. — Nem tudom, miért? — mondta. — De kedves egészségére kívánom! — Nekem Jóska a legjobb barátom, — feleltem hévvel. — És utálom Fekete Padit. — Én meg mind a kettőt! — mondta mérgesen. — És igazán uem tudom, miért beszél nekem róluk? Zavarba jöttem és azt dadogtam: — Hát nem szereti Jóskát? — Nem! Eszem ágában sincs! És ha nem tud más léniát, okosabb, ha nem beszélünk! Nagy kedvem leli volna megköszönni a a láncol, a tánciskolái fegyetlem azonban nem engedte meg az, ilyen „bálias szabadosságot'*. Végiig kellett a túrt táncolnunk együtt. Sértődötten hallgattam, de ahogy rápillantottam véletlenül, észrevettem, hogy könnyek peregnek le az arcán. Megdöbbentem, — Miért si-r ? — kérdeztem. — Én nem akartam bántani. — Én nem Méretem eteket m urakat, — szipogta. — Egyiket se! Én nem i» tudom, mit akarnak tőlem? ... És ők még, hagyján! De hogy maga is! Éppen maga!... — Éppen én? De hiszen ... én csak... mert Jóska nekem igazán testi-lelki barátom... Nagyot sóhajtott: — És mást nem is tud nékem mondani? Csak ezt? Mindig csak. ezt az egyet? Alig. mertem hinni, de éreztem, világosan éreztem, hogy erősebben szoritja a kezemet és egészen hozzámsimult. Félve egy pillantást- vetettem rá, a szeme mondhatatlan odaadással kapcsolódott a szemembe. És legnagyobb el- képpedésemre azt mondta: — Juliska minket néz, de bánom is én! Mi ez? — gondoltam. — Hisz ez a leány kar céxkodik velem!... Hiszen ez egy erkölcstelen bestia!... Juliskát kerestem ,a szememmel, Bándy Juliskát, akihez gyöngéd szálak fűztek. Titokban jegyesek voltunk, hét év múlva meg akartunk esküdni. És Terka, aki tudja ezt, mert hiszen tudta az egész város, igy mer beszélni! Na! Szegény Jóska!... Zavaromban nekitáncoltam két párnak is, Csiky Jolánka, akinek a lábára léptem, nagyot sik oltott, mire a tánctanár nő rámszólt: — Mit csinál? Mit csinál? Hol a szeme? Ha nem tud vigyázni, hagyja abba, de ne zavarja a többieket-! Kiállított a táncból, de nem bántam. Máskor szégyeltem volna a dolgot, de most örültem, hogy megszabadulhatok Torkától. Alig vártam, hogy Jóskával beszéljek: — Te — mondtam —, ez a nő nem érdemes rá,' hogy szeresd! Ez egy szívtelen, kacér teremtés, nem méltó hozzád!.,. Jóska fülig vörös lett. Micsoda marhaság ez? MR beszélsz? Mondj el mindent világosan. Valami lovagias görcs vett erőt rajtam. Nem! — gondoltam. — Amit az ember egy hölggyé! beszélt, azt nem szabad elmondani, semmi körülmények között! És , inkább ketté vágattam volna magam, mintsem, hogy a. Torkával.folyta tett párbeszédet elismételtem volna. Finoman csak annyit mondtam: — Elégedj meg annyival, hogy bestia! Jóska elkékiilt, majd elsáppadt. Egy pillanata úgy nézett rám, hogy öeztönszerüleg kivettem a zsebemből a kezemet, mert- azt, hittem, rám támad. 'De nem tette, csak, azt- mondta:- Jó trükk!... Ezzel akarsz elijeszteni, tőle, hogy magad udvarolhass neki! —^ Gúnyosan
