Prágai Magyar Hirlap, 1932. január (11. évfolyam, 1-25 / 2814-2838. szám)

1932-01-24 / 19. (2832.) szám

1932 Január 24, vasárnap. 'PRXGAI-i^AGtARHÍRLAP AZ IDŐ TEGNAP ES MA Irta: NEUBAUER PÁL ságáért a közönség- holnap már nem ismeri őt. A tegnapi iró alatt például Shakespearet ér­tem, aki harmincéves korában gazdag ember -olt, birtok, ház és minden polgári jólét boldog élvezője: a toll embere le tudta győzni a maga számára a tett embereit és belekényszeríteni a erxaSBSEBSSaSBBBSBOHMBBaannHaHHMnMHHBHBnaHHBOBto Mindenütt beszélnek I ■ az előkelő budapesti Bristol szálló olcsó árairól. Szobák (a fekvéstől függően) ki­tűnő napi ellátással, már 12 pen­gőtől kaphatók. Dunai szobák kilátással a gyönyö­rű budai hegyvidékre méltányos áron. Bristol menü 2 pengő ^0 fillér. Mindennap ötórai tea és tánc, Kávéházi árak. Vacsora rendes polgári árakon. Tánc. Hosszabb tartózkodás esetén to­vábbi engedmények. Bristol Szálló I Budapest — Dunapart. világot a maga érdekszférájába. A nemrég még nagy pompával eltemetett történelmi materia­lizmus jelenleg a gazdasági események hatása alatt újból teljes erővel föltámadt éis szinte le­hetetlen, a nagy emberek életét nem úgy vizs­gálni, hogyan éltek és hogyan elkerült nekik a megoldása annak, ami ma már-máraz egyetlen probléma és téma: a megélhetés. Egyre több ..gazdasági44 tanulmány jelenik meg Shakes- peareről, Goethéről, akik a maguk részéről sok­kal többet és intenzivebben foglalkoztak gazda­sági és pénzkérdésekkel, mint ahogy róluk tud­tuk. A gazdasági csőd nyitotta meg ezt a feje­zetet, amely nemcsak adaléka a zseni történeté­nek, hanem alapos tanulmány alapján kiderül, hogy minden zeenianalizist ezzel a fejezettel kel­lene kezdeni. Mert: a zseni adottság; a megél­hetést meg kell teremteni. Szükebbre fogva: hogyan birkózik meg a zseni a megélhetéssel, amelynek ellenlábasa. így mutatkozik meg a legfájóbb különbség a tegnapi és a mai iró közt. A toli emberének ke­zéből a tollat kiütötte az írógép, a rádió, a dik­tafon. Tragikus, hogy az iró ma már nem ér rá arra, hogy írjon., Ha meg akar birkózni a meg­élhetéssel, legalább is diktálnia, vagy rádióznia kell és még ebből sem telik a megélhetésre, nem is szólva arról, hogy mindennek sem a zseniali­táshoz, de még az igazi tehetséghez semmi kö­ze. Magnard Keynes, a kiváló angol közgazdász azt irja legújabb müvében, hogy Shakespeare korában minden közepes tehetségű embernek lehetetlen volt Angliában nem megkeresni az évi ezer fontot, ami igen nagy összeg volt. Ha csak valorizáljuk, akkor is körülbelül 200.000 koronát kellene a mai közepes tehetségű Írónak megkeresnie. Keynes szerint a Shakespeare ko­rabeli irók és művészek mind fölöslegben éltek, sokat kerestek és meg többet költöttek. Shakespeare, a tegnap Írója, akaratán kívül volt halhatatlan zseni. Kortársai úgy állítják be őt, mintha Edgár Wallaoe lett volna, aki darab­jait tucatszámra irta, hogy a közönséget mulat­tassa és a mulattatást jól kamatoztassa. Persze ez nem igy történt, de mégis Így is történt, lévén minden igen nagy ember élete tele para­doxonokkal. Keresni akart, az bizonyos. A tegnap Shakespeare ja volt olyan ügyes Wal- ílace, hogy fiatal korában bőségesen volt pénze és birtok vásárlásra tellett. Persze, úgy melles­leg a legzseniálisabb drámaíró is volt — mon­dom, hogy mellesleg, amiből ő maga nem csi­nált nagy kázust. Minek is? ő még abban a kel­lemes helyzetben volt, hogy forgathatta a, tol­lat és a toll jövedelmezett. Ő még elgondolkoz­hatott a nagy koncepciókon és pazarolhatta az időt azzal, hogy lassan járj, tovább érsz. Pró­bálja meg a ma Írója (zseniális, vagy közepes tehetségű, mint Keynes mondja) ezt'az elvet és menthetetlenül megöngyilkolja magát. A franciák láttak át legelsőknek ezen a szi­tán és már évtizedek óta alig van francia iró, vagy művész, aki a művészetéből akar megé’ni. Mindegyiküknek van rendes polgári foglalko­zása. középeurópában ez a belátás még nem győzött és a „froier Sohriftsteller44 csak most búcsúzik végleg Berlintől, Pécstől. Budapesten még tartja magát —• — „Pincér, még egy feketét!44 Ez a mégegy az a második, vagy harmadik, amely ebéd és va­csora egyben. Nem megy, sehogyan sem megy. Zseniből élni erkölcstelenség és amellett gazda­sági naivitás. A Shakespeare-féle szerencse ezer esztendőben egyszer ül rá egy toll emberének a vállára; az, hogy úgy irthasson, ahogy a zse­nije megköveteli tőle, ámbár azzal a szándékkal ir, hogy a közönséget mulattassa és igen sokat keressen, csak Shakespeareval történt meg. A közepes tehetségű azt hiszi, hogy „ismeri a ma­ga közönségét44 és nem tudja, hogy ezért a vak­Barcelona, január 23. Amint az önálló katalán köztársaság — ez is csak eszmeileg, még papiron se, hanem valahol a levegőben — másfél napig tartóit, úgy másfél napig tartott az a törekvés is, hogy Katalónia, mint külön katalán állam, el­szakadjon az anyaországtól. A forradalom legelső, légzavarosabb hullá­ma dobta fel ezt a lappangó eszmél, de a jó­zanabbak előtt már második nap kiderült, hogy az, amit a legszélsőbb sajtó, legszélsőbb demagógia teleszájjal hangoztatott, a valóság­ban utópisztikus, kivihetetlen gondolat, ami az újdonsült köztársaság amugyis kétséges „eredményeit44 végleges kátyúba sodorná. Amii a nagy tervből ma még megmaradt s ami az idegennek elsősorban feltűnik, az Madrid és Barcelona rivalizálása, féltékeny­kedése egymásra. A spanyol nagytőke jórészt az iparáról, kereskedelméről nevezetes Kata- lóniában fekszik s a katalánok — a világ leg- önteltebb, leglokálpatriótább népe —* nem is csinálnak titkot abból a meggyőződésükből, hogy ők tartják el a lusta, improduktív Cas- liliát, esetleg egész Spanyolországot. Éppen, mert ebben az állításban nem ke­vés igazság rejlik — ezért sodorta volna ki­számíthatatlan gazdasági és politikai kompli­kációkba Katalóniát a szeparatizmus, hiszen a katalán iparcikkek főrésze magában Spanyol- országban talál piacra, már pedig Madridban a különválás első megmozdulására felbukkant a katalán-ellenes bojkott, amihez a katalán áruk másik nagy fogyasztója, Franciaország is csatlakozott volna, úgy hogy az önálló Ka­talónia jövője nem festett valami biztatóan. Egyébként is — éppen nacionalista szem­pontból — mi értelme lett volna a három és fél milliónyi spanyolországi katalán elkülö­nülésnek, a délfranciaországi katalánok csat­lakozása nélkül, akik Perpignan, Narbonne környékén tetemes számban élnek, a francia uralom alatt, természetesen, nem is álmodoz­va semmiféle ilyen szeparatista romantiká­ról. Végzetes lehetett volna Katalónia külön- ^szakadása Spanyolországtól azért is, mert a példán vérszemet kapva, menten lehullott volna a spanyol birodalom testéről Andalúzia is, Sevilla székhellyel, a valenciai tartomány, nemkülönben a baszk partvidék, sőt a Bele- ari-szigetek Mallorca-ja is, ahol egyes rojalis- ták már XIII. Alfonz idejében is ábrándoztak a középkori mallorcai királyság visszaállítá­sáról. , Kalandos, fantaszta tervek, amik az ország teljes széthullásán kívül valóságos bábeli zűrzavart is idéztek volna elő, mert a sok külön nyelv és dialektus — amik mellett a spanyol csak mint második hivatalos nyelv szerepelhetett volna — az egész ibériai fél­szigetet felforgatta volna. Jellemző, hogy kormánykörök előtt ezeket a köztudomású szeparatista-regionista ambí­ciókat ma említeni sem lehet.--- Szeparatizmus? — javították ki minde­nütt erre vonatkozó kérdéseimet nagy csodál­kozva — talán autonómiát akar mondani! A hivatalos politika részéről a szeparatiz­mus problémája már átalakult a sokkal ár­tatlanabb autonómizmusra, ez igaz, azonban az is igaz, hogy a mindennapi életben még mindig éles a harc — az angol-ir ellenszenv­nél is élesebb — különösen a szeparatizmus főfészkébeu, Katalóniában, ahol lépten-uyo- mon hallja az ember a tiltakozást, hogy sem­mi közük Spanyolországhoz, más a uéppszi- héjük, más a kultúrájúk s önálló irodalmi nyelvvel, kiterjedt irodalommal dicsekedhet­nek, mig például a valenciai csak beszélt, de nem írott dialektus. Éppen Maci a elnöknek a főtitkára: Ven tú­ra Gassol, a fel lengés, fiatal katalán költő — akit hosszú müvészfürtjei miatt csak Miss Catalunya néven emleget a köznyelv — szö­gezte le egyik beszédében, hogy a katalán és a spanyol, illetve a oastiliai közt az etnográ­fiai és antropológiai különbség nagyobb, mint az olasz és a francia között — s egy divatos katalán politikus és történész: Rovira i Vir­gilt „Nemzeti törekvések története Európá­ban44 címmel vaskos könyvet jelentetett meg Shakespeare nem ismerte a maga közönségét, de ismerte önmagát és amit zsenije ontott, azért tetszett a 'közönségnek, mert a közönség Shakespeare ezer alakjában önmagára ismert. OtheUó? Mindenki ismerte embertársában az' Otbellót, a kalmárt, Rómeót — csak önmagár bán nem. Mulattak a másikon, akit az a pompás Shakespeare olyan jól kifigurázott és ez volt a siker titka. A ma írója ezt nem tudja megtenni: a pszi­choanalízis korában mindenki ismeri önmagát. Különben sem mulatságos már a másikon mu­latni, mikor mindenki késhegyig önmagával van elfoglalva. Irodalmi siker? Majd ha újra lehetetlen lesz, közepes tehetséggel nem ezer fontot keresni évente. most, melynek magyar szempontból külön érdekessége, hogy Magyarországot is bőven tárgyalja, igaz, olyképpen, hogy a három Kossuthot: Lajost, Tivadart, Ferencet, továb­bá Apponyi Sándort és Albertét, valamint a két Andrássyt — egy-egy személynek veszi, úgy hogy az olvasónak méltán lehet az az im­pressziója, hogy a magyar politikusok való­ban hosszú életűek e földön. Ahol még minden vadonatúj... Előző cikkemben már részletezett látoga­tásomnak Macia elnöknél is az volt a főcélja, hogy a szeparatizmus és autonómia körül vájjon mi a véleménye neki, a hirtelen ura­lomra jutott nacionalista vezérnek, aki a szó szoros értelmében életprogramot csinált ma­gának Katalónia önállóságából? A Diputacion palotájával összekötött Ka­nonokok Házá-ban kerestem fel a katalán függetlenség agg el oh arcosát, egy napfényes délelőttön, mikor vagy harmincán üldögél­tünk az előszobájában, nagyobbrészt sálos, egyszerűbb emberek, akik marófüstü, sodrot! cigarettájuk mellett várakoztak, azzal az egy­kedvűséggel, amire igazán csak a spanyol­féle Képes. Az aranyozott, fafaragása tető, a zöld brokát- bu torok, a rózsaszín üvegfestésü ablakok — minden nagyon uj, nagyon frisszagu még itt,.. s különösen ui és betanulatlan az adminisztrá­ció: a forradalmár-kormányok rendes fiatalem­ber-hada, akik fontoskodva robognak ki-be az ajtókon s nagyképü igyekezetük inkább elárul­ja, mint elleplezi tudatlanságukat. Az elnök fogadószobája egyezerre kinyílik, három kövér, fekete férfi — láthatóan vidéki küldöttség -— lép ki egymásután, mögöttük fe­hérük Macia ezredes száraz, galambősz feje, amint fáradtan kiint: — Szerencsés utat! A váróteremben senki sem áll föl, senki se köszön, senki se vesz tudomást a Presidentről, pedig már egészen kilépett az ajtón s odaszól a piszeorru titkárnak, hogy most én következem, megelőzve az egész társaságot. Olyanféle feszé­lyezel t,segg el kelek föl, mintha egy fogorvosnál volnék egy protekciós páciens — de a dolog senkinek se tűnik föl, az emberek még föl sem pillantanak ... idő, közöny, türelem a keHeté- nél is több terem errefelé! Miből álljon az autonómia? Mikor már ott ülök a nagy Íróasztal előtt, a friss virágokkal megrakott, rendkívül finom és választékos berendezésű dolgozószobában, szem­ben Francesce Maciával, legfőbb igyekezetem: hogy mentül kevésbé fárasszam ezt a hetven- kétéves öreg embert, akinek gyönge fizikuma szemmelíáthatóan nem birja a rászakadt tem­pót és iramot, igazi Don Quijote ő, aki nem veszi észre, hogy szélmalmok ellen harcolt idáig s most, mire élete álmát elérte, a hatalom sok­kal inkább a tömegsztrájkokkal és pistolerok- kal dolgozó Sindicados Unidos kezében van, mint az övében, — másrészt, különösen mióta a barcelonai kormányzó, éppen az ő szélsőséges katalán politikája miatt lemondott, — a mad­ridi kormány egyre szükebbre fogja körülötte a gyeplőt... — Igen — mondja elég rossz francia nyelven, amit nyolcéves franciaországi, belgiumi emigrá­ciója után nem is értek —, én idáig vak sze­paratista voltam, azzal se törődve, hogy ez csak ártalmára lenne Katalóniának! De mindez: a monarchia alatt volt igy, amely oly ellensé­gesen nézte mindig a mi küzdelmünket! A re­publikánus kormány alatt tökéletesen megelég­szünk egy self governement-tel, amely függet­lenségünket kellőképpen biztosítja. Amint a parlament ratifikálta autonómiánkat, országunk megkezdheti végre normális életét, amelynek egyetlen útja az a program, amit pártunk: az Esquerra Catalona óriási többséggel vívott ki magának a legutóbbi községi és parlamenti vá­lasztásokon •.. Az autonómia részleteiről érdeklődöm, annál is inkább, mert rossz nyelvek szerint a katalá­nok csak abban ragaszkodnak az önállósághoz, ami nem kerül pénzbe, illetve jövedelmet hajt,-»-» iIlmán mi ^ AZ UJ SPANYOLORSZÁG Katalán szeparatizmus helyett — autonómia — Macia elnök dolgozószobájában 1932 január 24, vasárnap. — a költséggel járó resszortokat lojálisán rá­hagyják a centrális kormányra. — Közoktatásügy, népegészségügy, közrend, pénzügy, igazságügy, — sorolja föl Macia a kö­veteléseket, amik láthatóan nem oly félelmesek. Elég szerény, szükkörü autonómia ez, mely a régi horvát önkormányzat fokát se éri el s amelynek külön katonai vezényszó helyett fő­gondja: milyen legyen az egyetemi nyelv? A katalán többség, persze, a katalán mellett kar­doskodik, amit viszont a spanyolok elleneznek, úgyhogy a megoldás valószinüleg a-z lesz, ami Prágában az egy cseh, egy német egyetemmel, bár e percben még a régi — összesen nyolc — spanyolországi főiskolára sincs tanár, nemhogy egy újat meggyőzzenek ... Fénykép és zászfó Sok mindenről kérdezősködöm még, de a sze­gény President már végképpen kimerült. Ösz- szeroskadva ül a gobelinfotőjben, háta mögött a katalánok védszentjének, Szent Györgynek lovasszobrával s zavaros tekintete megmagya­rázza zavaros válaszait. Szinte föllélegzem, mikor becsöngeti a pisze- orrút, aki lelkiismeretesen föürja blokkjára kér­déseimet és elbúcsúzom a mai Spanyolország talán egyetlen idealista államférfiától, azzal, -hogy estére megkapom a válaszokat. Tekintve, hogy katalánokról volt szó, nem spanyolokról, meg is érkezett hotelembe a nyolc gépírásos oldal, melynek lángoló frázisaiban il­letékesek menten fölismerték Ventura Gassol, Miss Catalunya nevét. A sajtónak kijáró, szoká­sos körmondatokat igazán nem érdemes részle­tezni — furcsán hatott szegény, elkinzott Ma­dáréi, az ő&z nagyapóról olvasni a gőgös ti­rádát: — Je suis hőmmé de combat: én a harc em­bere vagyok... Mindennél érdekesebb a nagy fénykép, amit kedves dedikációval kaptam a nyilatkozat mel­lé. Óriási szegfüvei az elegáns, divatos ruhán, úgy fest rajta az ezredes, mint egy párisi öreg flaneur, ami nem is kis bók itt, ebben a társa­ságban, amely lehet talán —mint hirdetik — az „erős kéz kormánya44, a vasalt nadrágé azon­ban semmi esetre se ... . A fényképen kívül egy katalán selyemzászlót is küldött nekem Macia ezredes, miniatűrjét an­nak a hatalmas lobogónak, amit dolgozószobá­jában megdicsértem. Nézegetem ezt a sárga—piroscsikos kis se­lyemdarabot, amit gyakorlatlan, zabszem ölté­sekkel egyenesen nekem varrtak itt, a soviniz­musnak, lokálpatriotizmusnak ebben a robba­násig feszült levegőjében.. • Vájjon ki szabhatta? Csak nem Miss Cata­lunya müve ez is? Megyery Ella. Tamás Lajos: SZEGÉNYEK SORSA A hegy is kisebb lett, de még mindig Emelkedni kell, hogy a csúcsig érjünk. Ott társalog velünk a szél, a felleg, Ritkán a napfény, ám a por Nem jut idáig, megszűri a lármát A távolság, a legjobb hangfogó. A sziklák megfogytak, de mégis sziklák. Kemények, magasak, ellenállók. Alattuk van legelő, van hal, Vannak patakok, amelyek a hegy Üzenetét a messzi tengerig hordják. Néhány vad még eltengődik az Erdeikben, néhány viskó meghúzódhat A lombkoronák alatt. De mit tegyen, ki hegy sohsem volt? Ki mindig alant járt, mint a köd, Mint a bokor, mint az inda S most meghasadt alatta a föld S a mélybe került, a vak sötétbe? A kicsinyek sorsa aggaszt engem: A völgyeké, hol nincs madárdal, A kavicsé, mit elsodortak, A virágé, mit eltiportak, A göröngyé, mely lucskos sár lett. Az ár a mélyben terjeszkedik, De a hegyek csúcsa még kilátszik. Dohupil István : AZUTÁN RÁJÖSZ... Van úgy, hogy nem tudod, mi történt, De érzed, hogy a lelked fázik, Mint a földre hullt levél, Ha megázik, — Mint mikor valami hiányzik. Keresni kezded az okát: Nem változott sem a szobád, Sem te, magad: Emléket sem idéztél. Azután, mikor már a csend Szinte feneketlenre vált, Rájössz, Hogy az órífd megállt. 6

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom