Prágai Magyar Hirlap, 1932. január (11. évfolyam, 1-25 / 2814-2838. szám)

1932-01-24 / 19. (2832.) szám

4 T>MGM-AVg^ARHIRLAP 1932 január 24, vasArnap. Feltalálók moratóriuma Irta: Schöpflin Aladár James Watt, Stephcnson és a mull század nagy föltalálóiról, akik lehetővé tették az embe­reknek egymással való közvetlenebb érintkezé­sét, a gazdasági és kulturális javak kicserélé­sét, a nagyvarosak szellemi és anyagi központ­jainak kialakulását, az emberi munkával páro­sított gép gigászi produktivitását, az életnek ezerféle kényelmét, azt tanultuk az iskolában, hogy az emberiség jóltevői voltak. Valóban, azok is voltak, mert ha nem is tudták az embe­reket okosabbakká és jobbakká tenni, de leg­alább az életük kereteit tették szebbé és kelle­mesebbé. A szocialista ugyan azt mondhatja, hogy ebből a 6zebb és kellemesebb keretből ki­marad az emberiség egy igen nagy része, a pro­letariátus, de a szocialistának nincs igaza, mert a mai proletár — amennyiben persze pillanat­nyilag van munkája — él legalább is olyan ké­nyelmes külső körülmények között, mint a 16. századi polgár. De itt a. kérdés: az emberiség jól tevőjének tekinthetem azt az amerikait, aki — mint a la­pokban olvastam — olyan gyapotszedő gépet talált föl, amely öt óra alatt elvégez annyi mun­kát, amennyihez eddig öt embernek hetvenkét- órai munkájára volt szükség? A gyapotterme­lőnek valószínűleg jól jön ez a gép, amely lehe­tővé teszi a gyapot mai alacsony árával egyező olcsó termelést. De a gyapottermelők az embe­riségnek csak igen csekély töredékét jelentik, — mit szól tehát 'hozzá az emberiség többi, túl­nyomó része? Nyilván ezt mondja: ez mind szép dolog, a találmány bizonyára nagyon elmés, sőt geniális, de mi lesz azokkal az emberekkel, akik eddig a munkát végezték? Ha minden ilyen gép fölöslegessé teszi, mondjuk, harminc ember munkáját, akkor pár év alatt csak egymaga ez a gép a munkanélküliek óriási hadseregét te­remti meg. A technikai lángész tehát szociális gaztetté válik. Száz egynéhány év előtt az angol takácsok forradalmat csináltak a szövőgépek ellen, amely elvette a kenyerüket. A vasút, megölte az egy­kor virágzó fuvarosipart; még én is ismertem olyan öreg komáromi embert, aki átkozta azt is, aki a vasutat kitalálta, mert miatta mentek tönkre az egykor hires jómódú komáromi sze­keres gazdák. De a szövőszék, a vasút, a többi alapvető találmány nemcsak ölt, hanem terem­tett is exisztenciákat, —- sokkal többet terem­tett, mint amennyit megölt. A nagy angol szövő­gyárakban ma százszor több mérnök, kereske­delmi alkalmazott, mindenféle munkás kap ke­nyeret, mint ahányat valamikor a gépek tönkre­tettek- A vasút meg éppen közvetlenül és köz­vetve óriásira növelte a munkalehetőségek szá­mát. De hol van a lehetőség arra, hogy az a bi­zonyos gyapotszedőgép valamikor kenyeret ad? A falanszter-kitalálók szerették úgy elkép­zelni az emberiség jövőjét, hogy az ember men­tesül minden nehéz munkától, nem kell egyebet tennie, mint ülni egy okos gép mellett, vigyázni, hogy rendben működjön, időnkint megolajozni, vagy meglazítani egy csavart, figyelni a manó­méiért stb. Ebben az elképzelésben a gép az em­teszi neki a, kényelmes és erőfeszítés nélküli életet. S van is ilyen gép számtalan. De ma már a gép kezd az ember ellenségévé lenni, föllázad és embert öl, a maga létezése öncéllá kezd válni, tekintet nélkül az emberiség érdekeire. Ma az a nézet kezd közvéleménnyé lenni, hogy elég volt a gépekből, ami közülük szükséges és hasznos, az már föl van találva, minden további talál­mány veszedelmes, mert az embertől veszi el, ami munkát elvégez. Alighanem úgy van, hogy a technikai leleményesség nagyon is előresza­ladt, jó messzire megelőzte az emberiség szociá­lis helyzetét, megbomlott a harmónia a gép és az ember között. Ami valamikor óriási munka­teremtő volt, az ma veszedelmes munka-pusz- tit-ó. Meg kellene várni, amig az ember szociális állapota egy színvonalra ér a találmányokkal. A technikusok és föltalálok adjanak néhány évtizednyi moratóriumot az emberiségnek. Any- nyi sok moratórium között ez az egy is ©Férne. KOMMENTÁROK * A JUSTE MIL1EU Anakronizmusnak látszik az egyre radika- 1 izéiddé világban, ha valaki a szélsőségek harcában örömmel üdvözli a juste milieu, a lebiggadt középút kikristályosodását, sőt, mi több, bízik benne és sokat vár tőle. Én mégis örömmel üdvözlöm a magyar ifjúság munka­közösségének megalakulását, ami a napokban történt meg csendesen Prágában, jobboldali és baloldali beavatkozások, hivatalos bábás­kodás nélkül, meglepet ésszerűen, egyedül az ifjúság latens vágyának és energiájának ki­töréseképpen, a mindenféle handabandázást megunt, értékükéi eddigi munkájukkal bebi­zonyító fiatal magyar egyetemi hallgatók ré­széről. Az uj csoport — rossz szó, nem cso­portról, hanem néhány reális és aktív mun­kára jelentkező, végtelenül józan és illuziót- lan pozitivista fiatalemberről van szó — teg­nap este mutatkozott be Duka-Zólyomi Nor­bert előadásával és az azt követő vitával a prágai MÁK helyiségében és kétségtelen si­kerként könyvelhető el, hogy a program meg­ismerése után a diákság szélsőséges csoport­jainak jelenlevő vezetői kijelentették, hogy ebben a munkában, ha tényleg nem uj elvekről, hanem kitűzött programpontok megvalósításáról van szó, szívesen támogat­ják az uj elindulást. Végre! A magyar ifjúság juste milienje számtalan kilengés után kezd kibontakozni Mit jelent a mi ifjúságunk viszonyai között az arany középút? Nem politikai elképzelést, nem talán azt, hogy a jobboldal és a baloldal között a polgári demokrácia politikailag szervezkedni akar, ámbár az uj raj pszicho­lógiailag és lényegileg legközelebb a demo­krácia világnézetéhez áll, hanem azt, hogy a szélsőségek malomkövei közül kikerüljön a cselekedni akaró objektív generáció. A szél­sőségek malomkövei talán mégis megőrölték a lisztet, amiből kenyeret lehet sütni. Itt van a Sarló, amely „intellektuális élcsapat, csu­pán a fogalmakat akarja tisztázni és nem ak­tívan beavatkozni 'az eseményekbe" — teg­nap hallottuk egyik vezetője szájából, — itt van a Prohászka-Kör, amely speciális vallás- vdlágnézeti célokat tűz maga elé, itt van a MÁK, amely mintegy a diákság gazdasági és társadalmi érdekszövetsége, — hol marad e sok elvtisztázás, elvontság és részlettétel kö­zött a gárda, amely pozitívan óhajt a szlovén - szkói magyar kisebbséggel foglalkozni, kézbe­fogni annak ügyét, mint a földműves az ásót és 'megkísérelni, hogy előítélet, sablon és ol­daloél nélkül igyekezzék helyzetét az adott körülmények között megjavitani, nívóját emelni, létét biztosítani? Személyes dolognak érzem ennek a juste milieunek a dolgát. Valamit keletkezni látok, aminek szükségességét évek óta hirdetem s szinte fáj, hogy számtalanszor leirt ifjúsági koncepcióim csak most kezdenek megvalósul­ni, amikor jómagam már lassan-lassan bú­csút mondok az ifjúságnak. Sok régi elvemet viszontláttam tegnap. Például azt, ami miatt tavaly majdnem megköveztek, amikor először leírtam: ifjúságunk fejlődésében stagnálás állott be. Az uj kiindulásnak ez a belátás volt a sarkalója. A másik nagy elv a metodo lógia. Többször hangoztattam, hogy a mi ifjú­sági adottságaink között nem a „m i" a fon­tos, hanem a „hogy“,. mert a magyar min­dig nagy volt a legiszlativ muukában, de gyenge az exekutivában. A ,jmi“ körül fölös­leges a vita, hamarosan meg lehet egyezni abban, hogy mit kell tenni a szlovenszkói ma­gyarság érdek ét ien, olyan egyszerű és ny il­vánvaló a probléma, annyira a szájunkba rágja a keserves kisebbségi helyzet, olyan jól tudjuk, látjuk, érezzük és szinte fölösleges róla beszélni, hogy szövetkezetek, bankok, népkultnra, kommerciális alap, n,ivóemelés, politikai tisztulás, egység, szívósság kell, — de ami körül állandóan baj volt, az a kivi­tel, a megvalósítás, a „hogy", áz ut közepén ellankadt, kibicsaklott elán, a Potemkin-fal- vak szeretete, a statisztikára való dolgozás A juste milieu feladata, hogy legyőzze a szél­ső oldalakról jövő szertelenséget, a legnagyobb s minden világnézetben megnyil­vánuló metodológiai magyar hibát és a józan­ságot, a szorgalmat és a realizmust hatalom­ra juttassa. Ebből a metodolóigai elvből ke­letkezik a juste milieu harmadik nagy elve* a magyar realizmus. Az illúziók leépítése, a részletkérdések megoldása a „nagy koncep­ciók" helyett, a helyzethez való állandó alkal­mazkodás, ami a gyengék pár ex cél len ce fel­adata, ha élni- akarnak, a pozitivista belátá­sok, ködevés helyett a mindennapi élet szük­ségleteinek kielégítése és biztositása mind egyéni, mind kollektív ma­gyar szempontból. Egyszóval a kisebbségi életben az ifjúságnak pozitív bázisra kell helyezkednie, betonalapokra, hosy a pokol kapui se vehessenek raijta eíőt. Ehhez mun­ka kell. Viszont a terápia csak úgy valósít­ható meg, ha a juste milieu szeme előtt A kis páholyban is elfujta a könnyed szirom­hullást és amikor sikoltóan lenyúlt az utolsó akkord, a három ember lehanyatló fejjel ült egymással szemben. A leány szólalt meg először. Nem is sző volt az, csak olyan sóhajtás. — Istenem. A két férfi felfigyelt és mintha mákszem- nyi felhő vonult volna el a leány tiszta hom­lokán. A szemeiben most, ahogy rájuk né­zett, zavartalan szelídség volt és annyi meg­hittség költözött a három ember közé, mintha régesrégien ülnének igy együtt. Szinte nehéz volt minden szó, ami az ajkukat elhagyta. — Hova szállt ez a sóhajtás? — kérdezte hozzáhajolva az érdes nagy ember. A leány lesütötte a szemét és egvetlen hang nélkül indult el kél könnycsepp. Elke­veredett a szempilla koromjával és piszkos csurgót szántott a kifestett fiatal aroon. — Hát mi baja van?... na ne sírjon. — Látja, most itt vagyunk hárman — sie­tett beleszólni a pap — három csendes em­ber. Együtt vagyunk, mintha mindig igy lett volna. Nem érzi, hogy mi hárman milyen jó barátok vagyunk? Nem érzi, hogy szeretjük egymást... Nem érzi? — Igen, — a kezét odanyujlotta a két em­bernek — milyen kedvesek hozzám. Nem úgy, mint mások. És én olyan szomorú va­gyok és úgy szeretek szomorú lenni. __ Beszéljen, beszéljen, mondja el mind, ami beiül él magában. Mutassa meg a gon­dolatait nekünk... a lelkét — ezt már szen­vedélyesen, a téri tő hangján mondta a pap, mintha zene lelt volna, mintha gótikus abla­kok misztikus homályában kongana. — Hamburg együk elővárosában laktam a szüleimmel. Irodában dolgoztam már 17 éves koromban, a gép mellett... kerestem... j/énzl kerestem és .•ü-zke voltam rá. Egy­szer az uccán mellém szegődött egy fiú. Sze­gény ördög... az egyetemre járt... mérnök­nek készült. Menekültem előle először, de csak jött utánam... és aztán mindennap, mint az árnyék, úgy jött utánam. A sarkon mindig megvárt... míg egyszer aztán szóba álltam vele. Elmondta a sorsát, szárazon és egyszerűen... és kertelés nélkül mondta azt is meg, hogy szeret engem... Nem volt ab­ban, amit mondott, semmi virág. Csak egy­szerűség. Úgy beszélt a koplalásairól, mint ahogy én a cigarettára gyújtok. Azt is mond­ta, hogy nem akar tőlem semmit, csak mel­lettem menni az uccán az irodától hazáig.. • Évekig tartott ez igy. Egyszer nem várt rám, nem láttam sehol és a májusi alkonyat ra­gyogott a széles uccán... és én sápadtan és fátyolos szemekkel vonszoltam magam ... azt sem tudtam, hol lakik... talán valami ret­tenetes történt vele... Islenem- Akkor tud­tam meg, hogy halálosan szeretem. Másnap megmondtam neki... ezt soha el nem felej­tem, milyen jó volt örömet szerezni neki. Annyi bizakodás volt a szemében akkor... olt, a kapunk előtt. A leány elhallgatott, megpihent. — Egy ember járt a házunkhoz. Ügyvéd. .Tó irodája volt. Anyám szerette volna, ha fe­leségül vesz. Én nem bírtam a szürke sze­mét, ahogy a evikker mögül falán kan rám pislogott. Az idegeimre ment, erőfeszítésem­be került hallgatni a hosszú történeteket az életéről... Kivettek az írógép mellől és én szenvedtem az én kis mérnököm szerelmét.. Mikor az oklevelét megkapta, megmutattam anyámnak a díszes pecsétes írást... Kineve­tett ... a telkemre beszéli. Apám már akkor nagybeteg volt, szegény, szóba se lehetett hozni előtte... Májusban történt. Május 9-ón állást kapott Turániban egy nagy német vas­útépítő cégnél. Megkérte a kezemet.., Csak­nem kidobták... a fasiszta államban német vállalat... micsoda őrültség. Másnap titok­ban találkoztunk és mindent megbeszéltünk. Egy hét múlva, május 17-én megszöktem vele, vasárnap éjjel volt. Nagy nekifohászkodással folytatta alig hall­hatóan: — Juniius 10-én meghalt. Csak úgy egy­szerűen... póz nélkül... ahogy beszélt, ahogy szeretett... óh, mintha a föld szaladt volna ki a lábam alól. Sokat sírtam... a pénzem hamar elfogyott. Az arcom szenvedő sápadtsága éhes férfiszemeket fordított fe­lém ... Összeborzadtam • •. már három napja nem ettem akkor, ösak száraz olasz vizes zsemlyét... egyet, néha kettőt napjában. És egy elegáns férfi elvitt magával... sok pénzt kaptam tőle. Eljöttem onnan, szinte szöktem, mint valami rém elöl... most itt vagyok ... és ma maguk meghívtak vacsorára... jó két ember... kedves két jó ember... Az utolsó szavakat mintha csak magáinak mondta volna, alig, hogy mozgott a szája. — És a jó kis édesanya? — tagolta a sza­vakat a pap. Nagysokára válaszolt a leány. — Nem tudja... semmit sem tud... talán kereste!... talán gyászol... nem volt erőm írni neki. Becsaptam magam mögött egy bor­zasztó nehéz ajtót. Soha többet nem tudok bemenni rajta. Meg se tudnék előtte állami — sikoltott a leány. — Dehogy nem. Dehogy nem. Sokat sirt ő azóta. Éis ha most megtudná, hogy él, ha megölelhetné, megesóko111 atná, elfeléj lené az élet minden baját egyszerre- Azonnal Ír­jon neki. — Holnap — és gyermekes örömmel né­zett a papra, aki most a lélek magasságáról beszélt és egyetlen szót se tévesztett.--Nem holnap, most mindjárt, tartja ajz ötödik nagy elvet: a magyar dia­gnózis megállapításának' szükségességét. Meg kell vizsgálni a magyar kisebbséget és egyáltalán a magyarságot, fel kell állítani a kisebbségi katasztert, hogy tudjuk, milyen anyag áll rendelkezésünkre, hol a betegség csirája és miként illeszthető be a nyers ma­gyar massza a kor vezérlő áramlataiba, ho­gyan léphetnek illúziók helyébe realitások és hogyan kell megfelelő atmoszférát te­remteni a modern gazdasági, kulturális és politikai szükségleteknek. Néhány elv a juste milieu katekizmusá­ból. Nyilvánvaló, hogy ezeket a valóság­problémákat csakis a közép, a centrum tudja megvalósitani, az, amely a tettet több­re becsüli az elvnél, megvalósításokat ke­res és nem eszméket, mint a kisebbségi szempontokból passzív szélsőségek. Csak a juste milieu tud a valósághoz alkalmazkod­ni, mint az aligátor, mig a szélsőség lénye­génél fogva nem engedhet doktrinérségéből. A nagy kezdeményező népeknél ma csak a radikalizmusnak van létjogosultsága, mert a világ holtpontra futott s uj, teljes átértéke­lésre van szükség, induktív módszerekre — ez magyarázza a nagy népek radikalizálődá- sát —, de a kisebbség, a gyenge, nem jut sokra e radikális eszmékkel, amelyeket úgysem tud azonnal megvalósitani és önma­ga számára értékessé tenni (ha eljönnek: tant mieux). Alkalmazkodnia kell, a politi­kai fejlődés egy előbbi stádiumát igénybe­venni, a deduktív módszert s a kis realitá­sok megvalósítását, a gazdasági megerősö­dés egyéni útjait, a lassú fejlődést, a kollek­tív élet fokozatos, óvatos alátámasztását, a tárgyalási és kiegyezési alapon eredmények elérését, a szorgalmat, munkát, a sze. vez- kedést, a gazdasági lassú evolúciót a politi­kai revolució elé helyezést hirdető juste milieu rendszerét magáévá tenni. In natura non dat saltus: mi még nem estünk át a de­mokratikus fejlődés vonalán, akármilyen rövid időre, akármennyire csak átmenetileg, de ezt is végig kell csinálnunk, meg kell próbálnunk vele dolgozni, mert a juste mi­lieu demokráciája a gyengék, a kevésszá­múnk, az egyéni kapacitásaikban bízók leg­jobb fegyvere. Meglátjuk, hogyan értelmezi az uj elindu­lás a juste milieu tanát, elég objektív, elég reális, elég bátor, elég szorgalmas, elég jó­zan és elég tehetséges lesz-e megvalósítá­sára. Ha igen, nyert ügye van. Szvatkó Pál. MESSZE VAN Messze van mitőlünk Paris, Vonatunk is vicinális. Öreg kocsi, ócska mozdony, Van ideje, mért loholjon? Jobb, ha döcög, jobb, ha ringat, Nem kelti fel álmainkat. Barátkozunk földdel, éggel, Ölelkezünk a vidékkel. Minden fűszál ismerősünk, Itt nyugoszik minden ősünk, A vonatból látszik hantjuk, Nevüket is leolvassuk. Minden betű egy-egy ablak, Rajta ki-kihajolgatnak, S mig a zörgő sínen járunk, Hosszan bámulnak utánunk. FALU TAMÁS. A kis páholy ritka hajnalt élt. Egy borzas, sárga hajú leány hajolt az Alhambra rikító címkés papírja fölé. Fölölte állt egy pap és tollba mondta a levelet. Szép kerek belük kerültek a papírra és a betűkből közönséges és egyszerit szavak lettek... mégis egy éle­tet hordtak magukban. — Jó éjszakát Anny. — Köszönöm... köszönöm — a leánynak nem- volt több mondanivalója, vagy talán nem is jutott eszébe semmi forma, amikor a hotelje előtt megszorította a két ember ke­zét. — Aztán ebédre olt legyen az Esplanade- ban, a vacsora helyét majd megbeszéljük. A pap ott. szorongatta a kezében a levelet, mint valami nagy kincset. Vilte maga előtt az ő nagy müvét és sietve dobta az első pos­ta szekrénybe. Mikor a lóét férfi, két testi-lelki jóbarát, el­köszönt egymástól, a hajnali világosság már betolakodott a paloták közé és mintha me­legebben szorították volna meg egymás ke­zét, mint máskor. * A negyedik napon a berlini esti vonat egyik széles ablakában állott egy mosolygó- szemű leány. A Gare de l‘Est patronjáról két férfi nézett fel rá. Egy nagy száj ember és egy pap. Mikor nagy sistergéssel megmoz­dult a mozdony, kibuggyant kél könnycsepp ... elkeveredett a szempilla koromjával és piszkos csatornákat szántott egy kifesteti fia­tal, mosolygó arcon. A két férfi szótlanul indult el a metró lép­csőjén a föld alá és belül valami fájdalom és öröm dőzsölt bennük. A mellük magasra duzzadt és szomorúan hajlott rá a fejük. Most mintha sjellemszájból hallatszott volna hoz­zájuk: r— Szeretek szomorú lenni 4<« ,

Next

/
Oldalképek
Tartalom