Prágai Magyar Hirlap, 1931. december (10. évfolyam, 274-296 / 2791-2813. szám)

1931-12-25 / 293. (2810.) szám

I 32 1 J'J’H”!''11 . . . I 1931 december 26, pántok. lesz szorítva. Maguk úgy viselkednek, mintha tele volna a hasaik. Egyet-egyet engednek a madrágszi j ju kon. Elgondolkozott, aztán hirtelen észbekapott. — Értitek? — kérdezte kéményebbeú. A katonák ellenséges arccal hallgatták. Meglátta a rámeredő gyűlölködő arcokat és meleg düh öntötte el a testét. Hangosan kiáltozta: _ ■■ — Velem nem packázhattok, értitek?. Néz­zétek meg Sándort, ez mintakatona. Negyed­szer megy ki, asztalos és mégis milyen ren­des ruhában jár. Sándor, mutassa magát! A kövér ember először tanácstalanul húzta fel a szemöldökét.. Gondolt egyet és felemelt karral, kémikus billegéssel körbejárt egy mé­teres kis kört a többiek előtt,' megmutatva széles hátát és domború ülepét. A többiek neveltek és elismerően bólogattak. Egyikük tapsolni kezdett, ketten-hárman összeverték a tenyerüket. Egyik megint ezt mondta: — Cirkuszt. A hadnagy meghallotta ezt és kiabálni akart, hogy csend legyen. Rendetlenséget, fi­gyel mellen séget és fegyelme llenséget, ösz- szero'ppanó káoszt látott meg egyszerre a har­minc cisszsdobált, kavargó tekintetű, éhes és rongyos emberben. Ijedelem markolt bele. Napfényes felvillanással meglátta a maga sze­repét a szerencsétlenek között. Valamit tenni akart, kiabálni, rendet te­remteni, egyet közülük megverni. Megfegyel­mezni őket, komoly figyelmeztetéssel szol­gálni nekik, hogy a rend helyreálljon közöt­tük és bennük. Aztán jóságosán beszélni ve­lük, hogy elismerjék gondoskodó vezetőjük­nek, akire a közelgő veszedelemben szüksé­gük lesz­— Csend! — ordította tehetetlenül a ne­vető katonákra. Meglepetten elhallgattak és kíváncsian bámultak rá. Féléjük lépett, hogy ilyesformán beszél­jen: Pár nap múlva a harctérre megyünk. Ha igy viselkednek, mint most, ott nem boldo­gulhatunk. Mindenkinek a saját érdekében való, hogy valakire, aki jobban lát nála, rá- hallgasson. Ebben a sorsdöntő pillanatban azonban Kudel'ká hangtalanul végignyult a földön. Ce­remónia nélkül befeküdt arccal a sárba. Odaszaladtak hozzá. A hadnagy megdöb­benve hajolt föléje és féloldaira döntötte. Ku- delka sáros arccal, egykedvű vonásokkal, be­hunyt szemmel vonaglott s a fogait csikor­gatta. — Semmi, — mondta egy szakállas katona szakértelemmel, — csak a káposzta okozott neki bánatot. A hadnagy szétnézett és az tűnt fel neki, hogy a katonáik nyugodtan állnak a sorban, csak ez a szakállas ember jött az őrmester és a kövér Lackó Sándor kezéhez, hogy Kudel- kát az árnyékba, a raktárépület eresze alá vi­gyék: ­A kis ember felnyitotta a szemét és bele­ivott a vízbe, amelyet a szakállas hozott ne­ki, az esővizes hordóból. Ebben a pillanatban egy másik fiatal katona is kizuhant a sorból s nyomban utána még egy harmadik is. Erre már mindnyájan szét rebbentek. Felfogták a két ájultat és Kudelka mellé ültették, háttal a falinak. — Mi ez? — kiabált reszkető testtel a had­nagy. A szakállas nyugodtan állt mellette: — Semmi, hadnagy ur. Ezek nem bírják a kosztét. Kicsit egyhangú nekik. Káposzta, ■káposzta és káposzta... Kapnak most egy kis jó hideg vizet és magukhoz térnek. Sem­mi az egész... Elég gyenge legénykék. Nincs még egy órája se, hogy állunk a napon, ki­csit megsütötte a hátukat, hát már f el forog­nak, mint a patkányok... Pedig miféle nap ez? Miféle nap süthet májusban? Nekent olyan jól esik, hegy elállnék itt estig is. — A gyenge napot se bírják, — tette hoz­zá a hadnagy félig kérdezve. — Nem. Nincs gyakorlatuk, nem is csodá­lom. Tizenötben tavasszal olyan forróságot tűrtünk, hogy nálunk a legnagyobb nyárban sincs annak a féle se. A hadnagy a kát okiakkal együtt behúzó­dott az árnyékba. Megnézte a tiszta kék égen ragyogó napot, 1918 tavaszának a napját. Azt gondolta felt ólak vó sejtelemmel róla, hogy gyenge tavasai sütésében mégis olyan fonróság éghet lappangva, amelyet nem köny- nyen viselhet el mindenki; — No, most már egészen kész a toaletted, — ezt mondta az 'őrmester Kudélkának, aki a vizeshordőhoz gyalogolt és mosogatni kezd­te magát-'* A láb szár védője egészen lecsava­rodott, azt miaga után húzta a sárban. * A hadnagy egyedül maradt a reménytelen kaszárnyaiudvaron. Nyugtalanul sétált a rak­tárépület mentén, az ereszaOatti kevés száraz helyen. Távolabbra nézegetett aztán, az ud­var s az épületek öblei felé. A derűs időben hangsúlyozottan feltűnő általános kopottság, a ■levegőben milliárdnyi apró baci'llusként úszkáló lebangoltság és a hideg sár egyszerre dermesztő hangulat formájában bevonult ő- belé is. Erős akarattal akarta szétválasztani érzéseit a gondolataitól, de nem sikerült. A legénységi épületek előtt néhány tere­bélyes gesztenyefa zöldéit kövéredő lombok­kal. A fák között ruhaszárító kötelek voltak ki feszit ve és ezeken gyanús tisztaságú fehér­neműt bólogtatott a gyenge szól. Az épületek ablakaiban gyakorlatról haztórt fáradt kato­nák álltak, szürke arcukkal a npsütés felé fordulva. Egyikük két marokkal apró száj- harmóniát dugdosott a szájához s a katona marka alól csipegő hang szökdösött elő apró, vidám szökkenésekkel. Nagybajuszu ember állt a muzsikáló katona mellett, kezében ko­pott étkezőcsajkával, amelynek a fülébe bá- dpgkaualat fűzött és annál fogva dühösen ló­bál ta maga előtt. Néhányszor rácsapott vele a muzsikáló katona fejére. Ez félrerántoít vállal, az ablakon kibukkanó fejjel tovább fújta a vidám szláv nótát. Közben úgy mar­kolt néhányat a szája előttj mintha csipegő apró madarat melengetett, simogatott és szo­rongatott volna szája meleg leheletével. Az épületek mögül fakó trombita szó ka­nyarodott most elő. Néhány katona rohanva ugrott elő erre a hangra, csajkával, kanállal a kezükben és fekebehéju kenyérrel a hónuk alatt. Ez a néhány ember szaladva ment a trombitaszó irányába s már eltűntek, amikor az ajtókon tömegesebben kezdtek kiszállin- gőizni a többiek. A nagyobb csoportok lassan, nehézkesen és egykedvűen, egymással beszél­getve jöttek elő és kedvetlenül lépegettek a konyhák felé. Néhány idősebb ember sokáig álldogált a gesztenyeifák előtt, a nap felé emelt arccal, kémlelő várakozásban. Ezek is el cammogtak a többiek Után. A raktárból kilépett a kövér Tóth őrmester és megakasztotta Tamás szertenyargaló gon­dolatait. — Hadnagy ur, kérem, tessék csaik be­jönni. — Minek menjek be? Gyorsan osztassa ki a holmikat és gyerünk, mert ebédre jeleztek. Az őrmester közelebb fújtatott hozzá és gyámoltalan aromozdulaítal súgta: — Én sietnék hadnagy ur, de ezekre rá­jött a kergeség. Tessék bejönni és megnézni a viselkedésüket. — Tamás ellenkezni próbált: — Hagyassa abba a dolgot, jöjjenek ki és menjenek ebédelni. Majd délután fölytaíjuk. — Nem lehet, hadnagy ur. Délutánra már készen kell lennünk, a kapitány ur háromra jelentést vár. Az ebéd különben se*m fontos, nem sietnek ezek utána... Azonkívül csak a fráz foghatná őket jobban... — Miért, mit csinálnak? — Tessék bejönni és megnézni. ' A kövér Tóth előre ment, Tamás kedvet­lenül követte. A nagy raktárba kis poros elő­szoba vezetett, ebben rácsos fakerítéssel el­zárt, pénztárablakhoz hasonló nyilassal ellá­tott kalitka foglalt helyet. A kalitkában ro­zoga asztal, szék, kiselejtezett szekrény és rongyos felszerelési holmi. Az asztalon sza­kállas katona üilt, hátát a falnak támasztotta, száját nyitva felejtette és összekulcsolt kéz­zel aludt Az őrmester rányitotta a kalitka ajtaját: . — Mi lesz, barátja a reménynek és a túrós lepénynek? A katona felriadt és kioammogott a kalit­kából. Tamás maga elé ültette és szólni akart hozzá, de a raktárból hevesen feltörő nevetés viharzott kifelé. Gyorsan bement a sötét, po­ros, állott szagú nagy terembe. A félhomályban először alig látott valamit- A magasan fekvő apró ablakok bepiszkoso- dott üvegét süni drótfonat védte s ezen kö­véren ült a por. Alig volt több világosság a teremben, mintha odakünn éjszaka lett volna s mindössze kicsit erősebb hold sütne. A katonák csoportba verődött árnyékok, a terem túlsó végiében zajongva nevetlek va­lamin. Takács, a kitüntetéses őrmester teste­sen kiáltozott közöttük, nem haragosan, in­kább vitatkozóén. — Mondom nektek, bolondok, hogy semmi különbség nincs, semmi, de semmi... Tamás a halmokba rakott, de már meg­gyérült rulha'kötegek között feléjük sietett. Az emberek a magasan a mennyezetig érő, dur­ván ácsolt polcok előtt állottak és a polcokra rakott holmik között turkáltak. Néhányan fel­másztak a polcok tetejére is és onnan dobál­tak le nehezen koppanó tárgyakat. Takács őr­mester barátságosan állt köztük, sebesen be­szélt és nyugtalan mozdulatokkal magasra emelgetett- egy fekete tárgyat. Tamás leintette Tóth őrmestert, aki szólni akart valamit és észrevétlenül a katonák há­ta mögé került. A régen kiselejtezett, báboruelőtti felszere­lésiek polcai előtt állottak. A polcokon a négy­éves háború folyamán véglegesen elértéktele­nedett, avas történelemmé vált katonai hol­mik foglaltak helyet. Egy csomóban ócska bá- dogkulacsok, amelyeket a szükn ad rágós, kék katonák régen, a nagy nyári gyakorlatok ide­jén a mellükön viseltek. A kulacsok mellett nagy tömegben kifakult, beporosodott piros bojtok, óriási nagyságú, bárdszerü bajónet- tek, amelyek egyik oldalukon fűrészes fogaik­kal rozsdásodtak börözött tokjukban. Nagyobb tömegben kardok és zsinórra fűzött óriási gombkoszoruk, a hajdan kínos gondossággal fényesített gombok nagy tömege Odébb levá­gott, elszabdalt kék ruhadarabok és néhány nagy kötegben kék diszkabátok színes kéze­lővel és vastagon kidomborodó, színes váW- dissael Végül végeláthatatlan tömegben, egy­másra szorosan rakott gúlákban a régi rezes csákók, külön polcokon a honvédeké és külön a nevezetes császári és királyi rezes csákók. Tamás csodálkozva szemlélte a vásárivá vedlett katonai holmik ijesztő, groteszk töme­gét. Egyik fordulónál, a labirintes terem vé­gében felfedezett egy nagy halom Uniós csá­kót is, a régi vadaszok tövedéit. Mindezek­nek betetőzések épen pedig, a csákókéhoz ha­sonló rendben, egymás fölé rakott piramis­ban sok dobot pillantott meg. Hasonló mé- letü dobok, apróbb hordókhoz hasonló do­bok is voltak a lapos formájú háboruelőtti do­bok társaságában. Mindez igazi kinos s egy­úttal nevetséges látványt nyújtott. Tamást is elfogta a rosszízű r.ecev-s. Az elmúlt napokon az olasz harctérről hazajött: tisztek oktatták a menetszázad )t a technikai eszközökkel fo­lyó, legújabb fázisú háborúra. A gyakorló­téren aknadobókkad és lángszórókkal gyako­roltak, füttyszóra képzeletbeli repülőgépek előtt bújtak s most ezek a mesebeli, csodála­tosan régi szerszámok, ezek a dobok! Behúzódott egyik polc mögé és őszinte kí­váncsisággal kezdte figyelni a katonákat. Nagyrészük ismeri a háború módszereit, de emlékszik, mint gyerekemlékeivel maga is, a háboruelőtti szép katonai szemlékre, a lampiónos felvonulásokra a solferinói csata emlékünnepén. Akkor ropogtak ezek a gya- nusszagu dobok és akkor csillogtak ezek a rezes csákók, amelyek most a múmiák temet­kezési helyének a hangulatát terjesztik ma­guk között. Takács őrmester dühös hangon kiáltozott: — Fiuk, ha én mondom nektek, edhiiheti­tok. Egész bátran beöltözhettek ezekbe az ócskaságokba. Nyugodtan kivonulhattok csó­kásán, kifent bajusszal. Odaköthetitek az ol­dalatokhoz ezeket a szentjánoskenyereket, majd gondoskodni fogok elöltöltő puskáról is. Aztán dobolunk és énekelünk... Nagy csörgéssel a katonák közé zúdította a csákókat. Az emberek nevetve tolongtak feléje, a polcokhoz kapkodtak és izgalmas jókedv fo<gta el őket. Egymást lökdösve sebe­sen öltözködni kezdtek. Ledobálták maguk­ról szürke rongyaikat és a közös ezred ide­raktározott waffenrock-jait kapkodták ma­gukra. — Csináljunk maszkabált! — ezt kiáltozta egyikük. Valaki fuldokolva, hisztérikusan kacagott: — Farsang! Erősen szlávós kiejtéssel nevetett egy má­sik: — Csináljunk farsangi magunknak. Far­sangi! Egymás nyakába borultak, úgy nevettek, külötiösem a kétfejű sassal ellátott csákók tet­szettek nagyon, honvéd létükre különlegesen groteszk benyomást tettek egymásra a nagy sárga rezekkel díszelgő kemény fejfedőkben. Hangosakat kiurjantgattak és féikeveszetten tolongtak a jókedvet teremtő holmik között. Kiabáltak és ötleteket sziporkáztatlak: — Csányi, te fogsz dobolni. — Sándor bácsi viszi a feketesárga zászlót. — Vonuljunk ki az udvarra is. — Mutassuk be magunkat Szigeihy kapi­tány urnák. Tamás elkábultan csodálta őket. Kitette a lábát és közéjük készült dobbantani, de egy újabb hang, váratlan név, kiszikrázott ötlet mindig .helyében bénította. Leszögezve lapult a polc mögött. Takács őrmester észrevette a kövér Tóthot, aki csodálkozva állt a háttérben: — Itt vannak az irodisták is. öltöztessük be őket is. Bolyos, maga se kivétel! Tóth őrmestert egyszeriben a közepére gu­rították. A kövér ember riadtan pihegett és könyörgő hanggal fordult Takácshoz: — Ne bolonduljatok meg Józsi, ebből baj lehet, ha mondom. Itt van Gáth hadnagyur is. Ha Szigethy megtudja, végünk van. Mon­dom neked Józsi. Takács nekivörösödve nevetett: — Beöltözni Tóth ur. Beöltözni és jön ve­lünk puskaport szagolni. Elég volt a tintaszag- lászásból. Leráncigálták a Tóth zubbonyát és vedlett, hosszú kabátot adtak rá. Óriási sárga bojtot akasztottak a nyakába s a vadászok tollas csá­kóját nyomták a fejébe. A kövér ember ka­pálózva próbált tiltakozni, aztán őt is elragad­ta a többiek hangulata. A polcok legtetején mászkáló apró katona újabb csodát fedezett fel, a katonai ünnepélyek régi jelmezeit, ame­lyekben a helybeli közös ezred ünnepélyeket tartott a nagy ezredgyőzelmek napján. Fehér kabátok, széles fehér bőrszijjak és tornyos, magas csákók kerültek elő. Többen újabb át- öltözködéshez fogtak és újabb nevetések vi­hara közben cibálták magukra a még régibb ruházatokat; — Nekem dobot adjatok! — kiáltozta Bo­lyos a nevetéstől fuldokolva. Rajta sárga kö­peny és ormótlan nagy csákó díszelgett. Az a szakállas embér, aki Kudelkát vízzel megitatta, felkapott egy dobot és a Bolyos nyakába akasztotta. Néhányan leültek a föld­re s a szertedobált ruhadarabok között port­verve dóból tűk magukat. Takács József elkiáltotta magát: — Kapták! Ez megint nagyon tetszett. Kiabálni kezd­tek: kapták* bapták. . ■ — Sorakozzatok, ha mondom — ordította Takács. — Sorákozni, disznó eráris banda! — Defilirun.? lesz. — Csak a di szí övéi hiányzik. — GondoskOdhainál róla, sztari. — Sándor bácsi majd gondoskodik róla. — Csak ne adja a finomat, kedves rokon. Maga soeo szeled! . — Sorba állani! — rendelkezett Takács őr­mester, — húzzátok ki magatokat. Ne legye­tek srupposak. Lökdösődve álltak sorba. Takács harsányan vezényelt. Csetlő-botló topogással nekiindul­tak a 'sötét teremnek. Tóth őrmester elöl ment, nagyokat ugrott és két öklével verte a menetelés taktusát. Bolyos támolyogva döcö­gött az óriási dobbal, amelyet irgalmatlanul! pufíogtatott b eldőlt vele oldalt a sorból. Rossz iskolásgyerekekhez hasonlóan hátba ver­destek egymást, pompásan mulattak a maska­rádén. — Énekelni! Erre rágyújtottak. Lackó Sándor kiugrott a sorból és rekedten kiáltozta: — Halljátok-©, hát elfelejtettétek azt, hogy: Megállj, megállj kutya Szerbia, nem lesz tiéd soha Bosznia?!... A közelmúltból felkisértő, de már egészen elfeledett nótát kezdték fújni teli tüdővel. Körebemasiroztak a teremben, egymást taszd- gálták, nevettek s végül eldőltek a felvert porban. A földön fekve egymásnak estek, gyomrozódva birkóztak és kimerültén elhe­vertek az eldobált rongyokon. — Hyet se ettem még. Ez megérte az egész háborút. — Csak az anyósom betegsége alatt van ilyen jókedveim. — Gyerünk igy ki a konyhára! Takács odatámolygott hozzájuk: — Szúr az oldalam... Bitangok, éppen most akartalak el vonul tat ni titeket magam előtt... Felállni és diszmenethez készü­lődni! — Készül a rossznyavalya! — Őrmester ur lesz a ló és én ráülök a hátára. — Ülsz majd megmondom, hová. Szünet állott be. Egyesek feltápászkoditak és tanácskozva álltak össze. Tamás kilépett a sötét szögletből és felé­jük szólt: — Takács őrmester! Tóth, maga is jöjjön ide! — Ki az? Mit akar? — Jöjjenek ide! Takács odament hozzá és megismerte, Le­csillapult hangon mondta: — A hadnagy ur is bejött, igen? Tamást érthetetlen reszket és fogta el: — Mit csinálnak maguk itt? — Nem tetszett látni? — Micsoda hang ez? Kikérem magamnak. Lépjen közelebb és jelentse, hogy mi törté­nik itt! — Csak azt jelenthetem, kérem.<-• — Várjon, hagyjuk, mindent láttam. Majd még beszélünk erről. Azonnal sorakoztassa az embereket, rakjanak helyre mindent és vigyék ki magukkal a rendes menevhoImiju- kat. Csak azt jegyzem meg, hogy ez hallat­lan, amit itt csináltak. Magá szépen bemutát­kozott, Takács őrmester. Megfordult és kifelé indult. Az őrmester utána lépett: — Hadnagy űr, ide hallgasson... Látja ezt a rongyot? Felkapott a földről, ahová a kiosztás után mindenik katona kis halomba rakta maga elé a holmiját, egy zöldesszürko uj hadi zub­bonyt. — Ilyen rongyokat kapunk. Ezért öltöztet­tem fel őket a régi vackokba! Megfogta a kabát két ujját s egy mozdu­lattal szétnepesztette. A szövet reccsenése feldühösítette. Marokra kapta a ruhád arabot s az egész kabátot apró rongyokba tépte. Tamás rákiáltott: — Megőrült?! Eddig ismeretlen, váratlan hangon fújtat­ta ki magából az őrmester a szavakat: — Dehogy, nem! De kérem, nekem sze­mem van, én jól látok mindent... Az elejé­től kint járok... Tudom, hogy volt, hogy van és hogy lesz... Egy év óta sehogyan se megy. Rongyokba járunk, enni nincs mit... Egy hónapja jöttem vissza a francia harctér­ről, Verdünnél is voltam... Odalépett Tamáshoz és elzöldült, dühös arcát közel emelte hozzá: — Ott voltam a magyar hadosztállyal. Ott uram már tankok vannak. Azért mondtam, hogy mi még az előliül tő puskáknál tarhink. Ha már ócskaságokba kell öltözni,, múzeumi holmikkal! bajlódni, legyenek igazán ócska­ságok... Itt vannak ezek! Ha Königgraetz- nél jók voltak, ugye, hát jók lehetnek most is ... Amazok már gázzal lövöldöznek, igaz, de nekünk az mindegy... Egész teslében reszketve, kinyílt szájjal hallgatott el. Kimereöztett szemmel bámult Tamásra, nagyot ordított: — Érti hadnagy ur?t Tamás visszaor'dilotta: — Kikérem magamnak ezt a hangot. Fe­lelni fog érte. Kotródjauak! Kisietett a terem kavargásából. A bohóc- csapatnak öltözött katonák lomhán léptek félre előle, de ahogy kitette a lábát az aj­tón, kitört utána a kacagás. Megállt és megfordult, hogy visszamegy közéjük. A hideg megrázta a testét és elsie­tett a bolond hangokkal terhes épületiből. Kint az eresz alatt a vizeshordóhoz megtá­maszkodott. Meglátta, hogy nincs az a hata­lom, som földi, sem égi hatalmasság, amely az elrontott világban ezentúl rendet tudjon tereim teni.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom