Prágai Magyar Hirlap, 1931. szeptember (10. évfolyam, 198-222 / 2715-2739. szám)

1931-09-06 / 203. (2720.) szám

6 TmGAlMAG^ARHlRLAB 19»31 szeptember 6, vasárnap. Találkoztam a krízissel Irta: Neubauer Pál Régi vágyam volt a vele való találkozás. Egyebet sem hallottam, csak az ő nevét, őt emlegette minden férfi éss nő és a neve végre is fő1 magasztosult előttem, mint egy Chaplin, vagy egy Mussolini neve. Diktátori név nem olyan ragyogó és hatalmas. Szóval, nagyon szerettem volna vele találkozni, utaztam rá és utána, csak az volt a baj. hogy nyomot tévesz­tettem. mert mindenki más-más leírást adott róla. Végre mégis elcsíptem, ha nem is őt, de egyik előkelő titkárát és hosszabb beszélgetést folytattam vele. Van ugyanis egy öreg barátom Berlinben, aki túl van a bibliai koron. Megbékült a világ­gal. ő már csak a pénznek él. Eszköz lassan- .kint céllá vedlett az életében és ma, hogy még rosszakarói is tízmillió dollárra becsülik a va­gyonát. már csak a vagyonnal és az erkölccsel törődik. Határozottan érdekes ember ez az atyai barátom. Egyszer a kölni dóm remekbe készült restaurációjáról beszéltem vele, mire rossza-1 ó lag meg j egyezte: — Kölni dóm?! Komoly ember gondolatai ezek? Vagy pedig egyszer meghalt egy kilencven­éves rokonunk. Arra a kérdésre, mi baja volt, fejét csóválta: — Micsoda kérdés ez? Végre is meg kell egy­szer halni! Nagyon méltatlankodva mondta ezt és én be­láttam, hogy igaza van. Ilyeneket az ember nem kérdez! Komoly ember tudja, hogy végre is meg kell halni és amikor utánagondoltam en­nek a kis jelenetnek, rájöttem atyai barátom minden szentimentalizmuetól mentes, valóban mélységes bölcsességére. Ez a bölcsesség ker­getett a karjaiba, mikor a krízist kergettem, nem eszmélve rá arra, hogy ott van a hátam mögött: ő kerget engem. Úgy gondolkoztam, hogy öreg barátom igen jó barátja a krízisnek, hiszen többedmagával éppen ő az, aki megte­remtette. Helyesen gondolkoztam, valóban nála ismerkedtem meg a krízissel, ha nem is közvet­lenül. de úgy, hogy fölismertem a lelke struk­túráját és nagyjából tudom, hogyan néz ki. A pompás kis palota olyan lé-bilincsélöen bú­vik me°r a berlini Tiergarten fái és bokrai közt, hogy nincs ember, akinek nem dobogna hango­sabban, vágytelibben a szive, ha elmegy mel­lette. Vacsorára voltam az öregnél és a feketét dolgozószobájában ittuk. A falakon RaphaeltŐl Segantiniig minden, aminek a nemzetközi tőzs­dén nagy értéke van. Félmillió alatti festmé­nyek ide nem teszik bo a lábukat. Ahogy az első szippantást kifújtam, szemem egy Frans Hals-festményen akadt meg. Az öreg észrevet­te. hogy nagyon nézem a képet és megnyugta­tott: — Nagyon jól vásároltam, mindössze száz­húszezer márkát adtam érte! — és ő is kifújta a havannafüstöt. Csupa zseni a falon, gondoltam és mert néha el:; nörizhetetlen és megbizibatatlan gondolat- táielíásaim vannak, igy szóltam: — Ezek a zsenik egész életükben egyebet sem tettek, mint a saját gazdasági válságukkal küzdöttek. — Mert egyebet sem tettek, mint festettek! — mondta tanulságosan az öreg. A krízis-------benne voltunk! Már mint a ke dvenc témájában. Vagy most ismerkedem meg vele, vagy soha. gondoltam csöndesen. Meg kell tudnom, mi és kicsoda a krízis. Óva­tosan úgy kezdtem, mintha már régóta ismer­ném és megkérdeztem, mi okozta a krízist­— A világ elszegényedett! — volt a válasz. — A világ nem tudja az ipari termékeket meg­vásárolni. Nincs pénz, ez a krízis oka. — Tegnap még volt pénz, — hitetlenkedtem. — Hol van ma? Nem bújhatott el? Végre is a többérték... Leintett: — Hagyjuk! Unom a marxizmust, de nagyon. Nagyon egyszerű a dolog: nincs pénz, mert a pénz terméketlen, szerilis lett. Rövid gondolkodás után visszavágtam: — Az emberiség kétharmada nem tud rende­sen táplálkozni és öltözködni. Azt hiszem, jog­gal mondom, ha az ipar nekik termelne, azon- na. termékeny lenne a töke. Szerintem nem le­ibe:. túltermelésről és a gazdasági kapacitás túl­fűtöttségéről beszélni, mert az emberiség az eddiginek a tízszeresét is elbírná és nem ron­taná el vele a gyomrát. Éppen csak annyi tör­térme, hogy nem korognának a gyomrok és mindenkin volna egy rendesebb ing, meg egy olcsó ruha ... Magam is csodálkoztam, hogy azonnal nem ordiíott. rám és engedte, hogy beszéljek, de egy­részt megmondtam, hogy atyai barátom, más­részt jókedvében volt, mert kedvenc témájáról beszélhetett. — Milyen fölükbe* ember vagy! — rótt meg szelíden. — Fecsegsz az emberiség kétharma­dáról, mintha Leninnél jártál volna iskolába és nem gondolsz egy ilyen óriási horderejű prob- k*mánál arra, hogy ez a kétharmad nem jöhet fízim ilásba. — De a termelés piacot keres...-- .Wrri a snorrerek piacát,! — ordította bő- e/,ülten ennyi megátalkodott butaság láttán. •'— Jótékonysági bazárnak nézed az ipari és mező­gazdasági rírriiclést, hogy olyanoknak akarsz - mini árut, akik nem tudnak fizetni? Ezzel rnzdtiik a beszélgeté^t, de te nem hullod, mit mond az ember! Mondtam, hogy a világ elsze­gényedett, a világnak nincs pénze, a világ nem ~ {\ árolnii Még mindig nőin érted? A világ nak nincs pénze! Ez a krizis! Senkinek sincs ■pénze! Ez a krizis! Már a fene eszi az embert, akkora snorrer lett a világ! Az egész világnak nincs egy vasa sem, ez a krizis! Nem tudtam azonnal válaszolni. Igaza van, gondoltam, a világnak nincs pénze és különö­sen nincs annak a kétharmadnak, akiről én be­széltem. Hallgattam egy darabig és gondolkoz­tam. Az öreg nagyon haragudott, valahogyan ki kellett engesztelni. Még mielőtt megszólaltam volna, (javíthatatlan ostoba vagyok és már egé­szen más dolgokról akartam beszélni, hogy el­tereljem a figyelmét) megszólalt: — Kénytelen voltam összes kintlevőségeimet bevonni és a hiteleket fölmondani. Eddig a pén­zem nyolcvan százalékát sikerült visszaszerez­nem és a még fönnmaradó húsz százalék biztos pénz. Csönd. Félve, tapogatódzva mondom: — Szívből szerencsét kívánok neked! Leg­Arra a cikkemre, amelyet pár. hét előtt a fenti címen írtam e lap számára, egy olva­sómtól, Erdélyi Margit urhölgytől válaszirat érkezett, amelyet a szerkesztőség szives volt nekem elküldeni azzal, hogy döntsem el, mi történjék vele. A kis vitairat olyan elmésen van megírva és olyan ügyesen tapint rá az én cikkem legérzékenyebb, tehát legkönnyeb­ben támadható pontjára, hogy nincs szivem megfosztani a P. M. H. olvasóit attól az él­vezettől, melyet a cikkecske elolvasása ne­kem szerzett. Itt közlöm tehát teljes szöve­gében Erdélyi Margit, felszólalását abban a feltevésben, hogy ő is szívesen látja, ha ez nyilvánosságra kerül: „Bár én nem vagyok egy nagy esztétikus, mint ön és nem tudom a megunt szerelmi alany kötelező viselkedésiének módját a megunás után oly terjedelmes értekezés alakjában megírni, mégis lelki szükségét érzem, hogy reagáljak a Prágai Magyar Hlrlap-ban a fenti címmel ellátott cikkére- Előrebocsátom, hogy a gyilkosság minden formájának ellensége vagyok, történjen ez akár érdekből,, vagy anélkül, akár hatalom­vagy szerelemféltésből. A kielégült szere­tőt megölni a legnagyobb őrültség egész egyszerűen azért, mert nem érdemes. Mint szorgalmas újságolvasó azonban felhívom nagybecsű figyelmét a napilapok majd min­den számában előforduló nap illírekre, me­lyek szerint Nemtudomki János borotvával átvágta Névtelen Júlia nyakát, mert neve­zett hajadon nem volt hajain dó szerelmi alanyává lenni, avagy Dr. Névtelen Béla lelökte a hegytetőről Nemtudomki kisas­szonyt, mert nem akarta tovább perverz hajlamait kielégíteni. Ugyebár, ez sem fair dolog? Statisztikát vezetve mindkét nem szerelmi gyilkosságairól, határozottan az erősebb nem lenne túlsúlyban mint tettes. ön szerint a megunt nő, az elcsábított lány, vagy kompromittált menyasszony, ha az illető partner egy kívánatosabb vagy gazdagabb alanyt talál és a régit ad acta teszi, megtört szívvel (és ne felejtsük el, lélekkel) menjen a legnagyobb titokban a nagy gombolyag mellé és gombolyítsa le róla az élete fonalát, mindezt természetesen a legnagyobb diszkrécióval, nehogy az ille­tő úriembernek ebből kellemetlensége vagy kára legyen. Sajnos, meg kell önt nyugtat­nom, Uram, hogy ez a kívánsága még ma, 1931-ben is 90 százalékban teljesül, mert ha az összes félretett nő revolverrel intéz­né el az igazát, úgy a világháború csak gyerekjáték lenne ehhez a pusztításhoz ké­pest. ön cikkének egyik részéiben azzal ijeszti meg az egész női nemet, hogy ha szerelmi kaland ilyen veszedelmessé válik a férfiak­ra nézve, (lásd páncélvértezet), úgy önök szerelmi sztrájkba lépnek és akkor jaj ne­künk, nőknek! Uram, sok-sok leány- és asszonytársaim nevében fogadja ezért a ter­véért legihálásabb köszönetemet, nagy és nehéz problémától szabadítana meg min­ket. Mert hisz, Uram, mi nők, akik az éle­tünket egy magasabb nívóra szeretnénk be­rendezni, mint csak a testiségre, előzetes hálával lemondunk azokról a dilettánsok­ról, akik csak betéteket és nem egy életre szóló nagy szimfóniát akarnak elmuzsikál­ni. Ezeket, akik csak egy órára szóló ki­elégülést keresnek a szerelemben, átenged­jük azoknak a szerelmi alanyoknak, akik, ha gaivallérosan, előre megalkudott árral meg lesznek fizetve (meri hisz az üzlet az üzlet), nem fognak a bírósághoz fordulni követelésük behajlása végett. Azt a bizo­nyos vértezetet pedig vegye az erősebb nem teste helyett a Jelkére és erősítse vele magát annyira, hogy nagy hiúsága el­alább te nem ismerkedsz meg közelebbről a krí­zissel! Örülök, hogy legalább te ... Atyai barátom bibliai korú bölcs arca eltor­zult a dühtől. Levegő után kapkodott. Ijedten fölugrottam, hogy segítségére legyek, de az öreg már úgy magaelott előttem, mint az Aranyborjú Izráel hűtlen népe előtt. — Nem érted?! Még mindig nem érted?! Min­den pénzemet bevontam ... Értsd meg! Annyi rengeteg készpénzem van és nem tudok vele. mit kezdeni!... Már a fene eszi az embert ettől a krízistől!... Ebben a pillanatban ismerkedtem meg a krí­zissel és illemtudóan meg akartam hajolni, de már késő volt. Atyai barátom levette rólam a kezét. Miért is foglalkozott volna egy emberrel, aki semmit sem tud belátni? Sem azt, hogy a világnak nincs egy vasa sem, a világ snorrer: ez a krizis. Sem pedig azt, hogy atyai barátom­nak olyan rengeteg készpénze van és nem tud vele mit kezdeni: ez a krizis. Magam sem csodálom, hogy szakított velem, I egy emberrel, aki nem jó másra, csak arra, hogy elszalassza a kergetett krízist, ha már olyan óriási szerencséje van, hogy egy dollár- milliomos házában ideális-konjunkturásan talál­kozzék vele... lenére ne bocsátkozzon kalandokba St. Mo- ritzban és ne gyilkolja meg lelkileg azt a másik asszonyt, akit szabad akaratából tett feleségévé, a biztos tudatban, hogy ez is abból a fajtából való, aki diszkréten és hangtalanul fog a megunatása után amellé a bizonyos pamutgombolyag mellé leülni. Cikkéből kiáradó erősen szubjektív férfi- gondolkodáson az ember vagy elszomoro­dik, vagy elmosolyodik. Én szomorúan el­mosolyodtam." Minden olvasó észre fo-gja venni, hogy amennyiben az én cikkemből „erősen szubjek­tív férfigondolkodás" árad, a kis polémia sem kevésbé mentes az erősen szubjektív női gon­dolkodás finom chypre-illatától. Erre persze joggal lehet mondani, hogy még mindig jobb a chypre a cigarettaillatnál, — de hiszen a ciga­rettájáé sok minden mással együtt már rég nem férfi-privilégium. Fontosabb azonban az, hogy vitázótársam az egész ügyet komolyan vitatja, amíg az én elmefuttatásom az irónia hangján volt Írva. Irónia: annyi, mint komoly arccal olyanokat mondani, amiket az ember nem vesz egészen komolyan. Ha aztán az iro- nizálót szaván fogják, ez az ö 'baja. Amit mégis komolyan gondoltam cikkemben, az a következő: Azelőtt, valószinüleg ősidők óta, gyakran megtörtént, hogy meg nem hallgatott, félretett, vagy megcsalt szerelmes gyilkos merénylettel támadta meg a szerelmi partnert, aki neki fáj­dalmat okozott. Mindig voltak s hihetőleg min­dig lesznlk exaltált, a szenvedélytől eszüket vesztett emberek. Az ilyen esetekben azonban azelőtt majdnem mindig férfi volt a merénylő s nő az áldozat. Az ellenkező eset a legritkáb­ban fordult elő s akkor is inkább a műveletlen s az élet küzdelmében eldurvult néprétegekben. Csak a háború óta vették át a revolvert a nők s ölik vele a férfiakat. Ilyen eset a mi közvet­len életkörünkben is több fordult elő az utóbbi időben. Erdélyi Margit asszony, úgy látszik, nem kiséri olyan figyelemmel az amerikai és a francia, lapokat, mint én e ezért nincs tudomása arról, hogy a nők' által szerelmi ügyekből ki­folyólag elkövetett gyilkossági esetek előbb Amerikában, majd Párisban szinte járványsze- rüen fordulnak elő pár év óta. A „Tue ,la“ jel­szó, melyet valamikor Dumas férfiszájba adott, ma már egyes helyeken túlnyomóan női ajkak­ra került. Ez olyan társadalmi tünet, amely megéri, hogy a publicista foglalkozzon vele, hogy rámutasson jelenlétére és kritikát mond­jon róla. Annyival is inkább, mert ezek a gyil- kolási esetek túlnyomó részben a müveit kö­zéposztály körében fordulnak elő. Sajátságos módon a sajtó legnagyobb része, melyet férfiak irányítanak, az esküdtszékek, melyekben túlnyomó részben férfiak ülnek, ezekkel a gyilkossági esetekkel szemben bizo­nyos szentimentálisán romantikus álláspontra, áll. A női gyilkost, különösen, ha szép és fiatal, a lapok szeretik regény-, vagy dráma-hősnő pózában rokonszenvessé tenni, az esküdtek pe­dig fölmentik. Ebben látom én azt, amit vita­tott cikkemben a férfi-gimpliség csuifnévvel il­lettem: a férfiaknak azt az általános együgyü- ségét, hogy egy szép nő mosolyától és könnyei- tő sietnek elveszíteni józan Ítéletüket, Bizo­nyos vagyok benne, hogy a dhuri esküdtszék, ha csupa nőkből állott volna, elitélte volna Bmilterné őnagyságát. akit nem a józan ész mentett föl. hanem a nyárspolgár ponyván hí­zott regényessége. Ez ellen öntöttem én ki az irónia gyomorsa­vát inkriminált cikkemből. Először az élctesz- tétika szempontjából. A revolverei férfi, aki nőt gyilkol, csúnya látvány. A rcvolreres nő, aki férfit gyilkol, nekem még sokkal csúnyább. Miért? Azért, mert ha az uccán látok egy tök­részeg nőt, ez az én érzésemnek sokkal visszá- onbb látvány, mint egy tökrészeg férfi. Bizo­nyos, hogy ez az érzésem nem férfi elfogultság- hó ered, hanem a nők 'társadalmi és erkölcsi egyenjogúsága iránti Tokonszenvből, Meggyő­ződésem az, hogy ez az egyenjogúság nem aJb- bói áll, hogy a nők átvegyék a férfi hibáit é« bűneit, hanem abból, hogy átadják a férfiaknak az erényeiket s ezzel hozzájáruljanak az embe­riség megszelídítéséhez. A részeg nő, áld az uccán dülöngézik, a -szerelmi gyilkos nő, a sze­relmi dolgokban férfi-erkölcsto.enséggel gon­dolkodó és cselekvő nő nem a női nem emberi egyenértékűségének bizonyítéka, — sőt ellen­kezőleg. Abból, hogy a férfiaknak bizonyos bű­neik vannak, nem következik az, hogy a nők­nek is jogukban van ezekhez a bűnökhöz. Eb­ben, remélem, egyetért velem a vitairat szelle­mes szerzője is. Ha bizonyos bűnök a nőkben újak és elharapódzási tendenciát mutatnak, ak­kor különösen súlyos marasztaló ítéletet érde­melnek. Ami pedig azt illeti, hogy a férfiak követ­nek-e el több hűtlenséget, vagy a nők a szere­lemben, erre nézve nincs statisztika, A férfiak mindig azt fogják mondani, hogy a nők, a nő'k azt, hogy a férfiak. Szerelmi sztrájkról csak tréfából beszéltem. Szerelmi sztrájk csak egy­szer volt, az is csak színdarabban, Aristophanes Lysistratájában, a valóságban sohase lesz, még akkor sem, ha a szerelem valóban életveszé­lyessé válik. A szerelem mindig legmélyebb ér­zése és legnépszerűbb szórakozása lesz az em­bereknek, férfiaknak, nőknek egyaránt. Van akinek csak testiség, de van, akinek lelkiség is, férfiban, nőben egyaránt. Az én privát-tapasz­talatomban ha volt csakis testi szerelem, az mindig azért volt, mert a partnernő tette azzá, aki csak testiséget kívánt. Tessék elhinni, van­nak ilyen nők is, nem sokkal csekélyebb szám­ban, mint férfiak. A dolog nívója a két szerep­lő közös erkölcsi nívójától függ, a nivókülönb- ség mindig az alacsonyabb nivo irányában hat. Azok a nők, akik életüket egy magasabb nívó­ra szeretnék berendezni, nem tehetnek egyebet, mint hogy okosabban és gondosabban választ­ják meg a partnert. Ez persze sok esetben kicsit bajos dolog, mert mindig ott van az a perho- reszkált testiség is, amely nem okosság és gon­dosság, hanem a vak ösztön szerint húz az egyik partnerhez, míg a másikat eltaszitja- Ezért lesz a szerelem mindig boldogság és bol­dogtalanság forrása egyszerre, mind a két nem­re nézve egyformán. Minden bókra méltó vitázó társam sorainak olvasásakor — bocsánat — én is elmosolyod­tam, de nem szomorúan. Én nem tartom hibá­nak a szubjektivitást, sem a magamét, sem az övét. Férfi férfi-módra gondolkozik, nő nő- módra. Baj volna, hogy egyszerre a nők férfi­módra kezdenének gondolkozni, vagy a férfiak nő-módra. Az élet fűszere nem a két nem egy­formasága, hanem a különbözőségük. Moso­lyunk tehát kölcsönös és öröm volna nekem kedves vitázó ellenfelemmel — összemoso- . iyogni. KL1MITS LAJOS: PORTORÓZSÁJA i. Nem itt ültették, messze földön termett, — Ó, babonás szem, ó, szilfidl termet — Csak idejött, mint jönnek százan, ezren, Hogy tüzet gyújtson hamvadó szivekben. Azt hittem én is, nem fog soha égni. Félni kezdtem az élettől, már félni. — Szemembe nézett, s én is visszanéztem, S azt mondtam akkor: érdemes volt élnem. Mit hoz a holnap? Jaj, úgy félek tőle, Úgy szeretnék, most nem nézni előre. — Ha Isten volnék, megállna egy percre Az idők forgó, örök végtelenje. II. Tudom, hogy szeretsz, hiába mondod Asszonyom, szépen az ellenkezőt. Látom az ajkad vonaglásáról, S hallom sóhajod, a tova lebbenőt. Tudom, hogy szeretsz, szemedből látom. Csak büszkeséged tartja még a szót. Dacolsz magaddal, a közönyt játszod, S véresre kinzod bús, koldus fáraód. Szavad Is halk már úgy, néha-néha, Bár felveted még szép, dacos fejed. — De nézd, nem vagyok én sem a régi. Mert fáraódból a rabszolgád leszek. III. Elválunk tudom. Nemsokára Szétvezet utunk; én haza megyek. — Csak az a válás annyira ne fájna, Csak ne kisérne babonás szemed. Ó, jaj, mit mondok! Csak kísérjen. És tépje lassan szerte a szivem. Lassú halál lesz, de csak fájjon, égjen, —■ Nem fog siratni engem senkisem. — És ott a sírban, legszebb álmom Te lész Asszonyom. Ajakad, szemed. S akkor: érdemes volt a sírba szállnem, Ha álmaimban ott leszek veled. Portorosa, 1931. Julim. Életveszélyes szerelem (DA CAPO) Irta: SCHÖPFLIN ALADÁR

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom