Prágai Magyar Hirlap, 1931. augusztus (10. évfolyam, 173-197 / 2690-2714. szám)
1931-08-15 / 185. (2702.) szám
6 ^rxc^A\^cAarhirlae> 1931 angm^gttts 16, WQgnfoai. Mit írnak, mint írnak, kinek Írnak, minek Írnak?! Irta: DARKÓ ISTVÁN Az irodalom kérdésének nem akarunk több jelentőséget. adni, mint. ara ennyi jár neki. A kisebbségi életben a 'helyes jelentőség-elosztás azonban lényeges életfaktor. A telkeik harmóniáját. a munkakészséget, az együttműködést is az az egyensúly biztosítja itt. amelyet életünk tényezőinek pontos lemér ésével, súlyúk megállapításával magunk teremtünk meg magunknak. Senki sem csodáikozhatik .tehát azon, ha ezt a eulvlemérést az irodalom számára is annyira szorgalmazzuk éppen mi, akik itt az irodalom képviselőinek számítunk. Ebből a törekvésünkből az erőszakosan el ötérbe-tolakodás tendenciája merőben hiányzik. Magunk között aszké- tikus türelemmel állandóan éppen fogyatékosságainkról beszélgetünk. Nem tartunk, azonban azokkal, akik a belső mérlegelésnek ezt az egyedül helyes módját teszik meg az általános, külső mérlegelés kritériumává is. Azt álltjuk, hogy a kisebbségi életben az irodalomnak abszolút mértékkel is van némi súlya s azoknak az eszközöknek a megteremtésén fáradozunk, amelyek kiutat biztosítanak a teremtő szellem feszengő sztatika! energiáinak. Ezt a célt szolgáló fáradozásaink nem viselhetik az „irodalompolitika" nevét. Csak sulymegállapitási törekvések és szervezési tevékenységek ezek, abban az' egészséges formában, amelyben egyre inkább az értékes portéka kínálata álljon szemben a természetes kereslettel. Ilyen formában senki előtt sem lehet visszatetsző, ha az irodalom és szellemi élet érdekében egyelőre gyakrabban emelünk szót, amivel egyúttal nemzeti létünk egyik nagyon fontos kérdésével törődünk állandó felelősségérzés alapján. * Uj kritikai éra és nivóemelkedés az irodalmi termelésben: ebben a kettős jelszóban találta meg a szlovenszkói magyar irodalom a maga legsürgősebb föladatát. Sohasem ígérhettük, hogy varázsvesszővel dolgozunk, amely pillanatok alatt talál a legteljesebb eredményekre. Annyit azonban már ma is megállapitlhatunk, hogy a kitűzött föladat helyességéről lelkiismeretünk nyugodt állapotán kivül éppen közönségünk helyeslő állásfoglalása győzött meg bennünket. Irodalmunk értékbeli emelkedését, amelyre szerepe és hivatása is kötelezi, közönségünk is óhajtja. Bizonyságot adott errőíl annak az intézménynek a nagyszerű támogatásával, amelyet Kazinczy Könyv- és Lapkiadó Szövetkezet címen a nemzeti hivatásu nívós irodalom bázisaként szellemi és anyagi erőink összefogásából megteremtett. Ennek az intézménynek a részletekig menő szervezési tevékenységét egyes vidékeink magyarsága a legnagyobb jóindulattal és szeretettel fogadta. Amikor elsőizben adtunk hangot annak a re1 ménykedésnek, hogy irodalmunk uj korszaka a tervek és nekikészülés után az első eredmények pozitívumáig jut, a kozmikus osüggedés mai konjunktúrájában meghatottan kell köszönetét mondanunk annak a szlovenszkói magyar közönségnek, amely mégis bizalommal és reménykedéssel tud foglalkozni kisebb és szü- kebb szellemi kázatájával. * A bizalmatgerjesztő érdeklődésre jellemző, hogy éledező irodalmunk dolgai legutóbb minden vonatkozásukban foglalkoztatták a szélesedő irodalmi nyilvánosságot. Bizonyosan ebből is magyarázhatjuk, hogy itt-ott apró pikantériákat tálaltak az olvasó elé. Jókedvünkben ezekről is megemlékezhetünk. Annál is inkább, mert ezek az intim híradások a reklám kedvesen olcsó parfőmjén kivül apró. kellemetlen illatjait a vádaskodásnak is igyekeztek maguk körül elterjeszteni. Mi szórakoztasson bennünket e halódó kánikulában, a honi szüköliködés és a képeslap okibéli sztárok fürdő trikóiS képei közepette, ha ez nem? Uj könyvek kiadásáról, irodalmunk emelkedéséről lévén szó, vannak izgulékony lelkek, többnyire tintától inficiáltak, akik ráfogadnak erre a készülő versenyre, mint a zöld gyepen. Azt írták például, hogy első könyveink egyikét, a „MTJDr. Darvas" című érdekes regényt nem Bálint Aladár, azaz MUDr. Bálint kassai idegorvos, a Kazinczy Szövetkezet jőszemü lek torjai által fölfedezett uj Írónk irta, hanem mások. Fiát ilyen egy dzsungel, kérem szépen, közelről! Itt vannak olyanok, akik „elkövetnek" és aztán ezt mások több kézen át „simogatják", így áll elő az „irodalmi mü Szlovenszkóban". De aki ezt lefogadta, rossz lóra tett. Nem nyert! Bálint Aladár dr. ugyanis a, saját fejével, tehetségével és kezével irta a „MUDr. Darvas" cimü regényt. E sorok írójának, a kiadó Szövetkezet irodalmi szerkesztőjének csak annyi köze van hozzá, hogy nagyobb mennyiségű pályamunkák. hínárjából kihalászta és lektortársaival közös megegyezésben kiadatta. De ahogy azt Bálint dr. idegorvos-írónk egykori páciense a kopasz emberek haját meresztő vádjaiban elképzelte- úgy az még kitalálva sincs jól. A „MUDr. Darvas" érdekes, korszerű, mai regény, elvitathatatlan kvalitásokkal, ellenzés és dicséret jótékony esőjében törvényes egyetlen apja, MUDr. Bálint Aladár kezét fogja * így ballagnak együtt az olvasó népek tekintélyes száma között. * Amit az elöre-íugadásról mondtunk, igazában Véceoy Zoltán szeptemberben megjelenő nagy három kötete* riportjára ál, az „A eiró városra. A könyvkiadás három lektorán kivül ezt a könyvet eddig még csak a szedők olvasták s a könyv érdekes voltától lelkendező nyomda- igazgató, aki jelenleg az utolsó iNek nyomását vigyázza. De a Kassán megjelenő napilap már hetekkel ezelőtt megírta a könyvről, hogy sokkal rosszabb, mint amilyeneket az ő munkatársai tudnának írni s amelyeket az ő nyomdája nyomna ki. Irodalmunk sok régebbi termékét csakugyan az ő nyomdája készítette s azok nagyrésze mégse volt jobb az „A síró városnál, enyhén kifejezve. S az „A síró város" sem azért nagyszerű, izgalmas, lebilincselő és korhű riport-panoptikuma az ál! amforául a t idejének, mert máshol készül, hanem azért, mert írója, Vőcsey Zoltán, olyannak irta. A könyv tehát olyan kritikát kapott, amely valóban egyedülálló: A kritika iroja a könyvet kéziratban sem olvasta, mert akkor legalább egy napra el kellett volna tőlem vennie. Bizonyos azonban, hogy egy nap alatt ki is olvasta volna mind a 700 oldalát, mert. nem. tudta volna letenni. A. jövőbe látó drótnélküli kritika föl találó ja véleményének ellenére meg vagyunk győződve arról is, hogy az olvasóközönség is osztozni fog v é 1 emény iinkb e n. Ez a második fogadás se nyert tehát. Sőt vesztett! Annak dacára, hogy annyira előreszaladt, egy egész testhosszal maradt el a célban. Azt hisszük azonban, hogy nem is a célnak tartott, legalább is nem annak a célnak, amelynek mi tartunk. Amíg még a nyári meleggel is számolnunk kell, szívesen hírt adunk ezekről a félrefutásokról ezentúl is. De már közelegnek a munka htisebb időszakai és nem hiszem, hogy akkor is ráérjünk erre. Annál kevésbé, mert egyenesbe állított célunk, noha nagy fénnyel világit, még nagyon messze van: A magyar szellemi, tőkeerő legbőségesebb kamatozásának idejét akarjuk elérni Szlovénokéban. MAGYAR EMBER ÉLETE Vidéki hírek, minden romaniiha nélkül írja: SZOMBATHY VIKTOR A nyugdíj Lássuk egyszer minden humor e romantikus látás nélkül is őket. Olvasókönyvekből szedett eszményi képzelet csak ronthat a falu embereivel szemben való vélemény kialakításában. Emberek ők is, de őszintébbek s lélekben kevésbé cifrálkodók. A napokban a környékünkön három ember is visszatért a messzi orosz földről. Egyik tizenhat-, a másik tizenhét-, a harmadik tizen- hárojnévi távoliét után. Egyikük legális utón került haza, a szovjet útlevelével, ezt meg is interjúvoltam s a maga módján elmondott néhány érdekes dolgot. A másik valahonnan Svédországból jutott haza, a harmadik évekig élt már Japánban, amikor elfogta a honvágy. Ennek az esetéről van szó. A legális utón hazatért s a japán földről visszajött ember holttá volt már itthon nyilvánitva. Mind a kettőt -megvárta a felesége, ami annyit jellent szép szóval, hogy egyik sem ment férjhez. A két ember viszont nem tagadta, hogy volt balkézről való asszonya ott is, egyiknek egy orosz,, a másiknak egy koreai. Persze, nem hozták magukkal egyiket sem. Á Japánból megtért ember cugszifürer volt annakidején, jóeszti, barátságos magyar. Zsellér. Félhold kent, egy tehén a égy vén anyós a család mai birtoka. Szegény parasztok. Az ember, mikor fölkerestem, nem volt otthon, valahol munka után szaladgált. Az asz- szony a városba készült,' gyümölccsel. Végig- b all agunk a falun. — No, néni — kérdezem —, örül, hogy itthon az ura? Valami boldog mosolyt várok, az öröm rejtett jeliét. Mégis csak az embere volt, szerette, várta. Ehelyett azonban elkomorodott: — Hát nézze — válaszolta kelletlenül —, olyan régen volt az, el is felejtettem. Az tizenhét év. Sok minden történt! —• Talán féltékeny az ázsiai asszonyra? Csodálkozva húzta el a száját: —• É-én? Mér? Az ő dolga. Fírfi! —- Vagy maga szeret mást? — Rígen vót! Elakad a társalgás. Porozunk az utón. Egykedvűen halad mellettem. A gyümölcskosárra. ügyel. Aztán magától szólal meg: — Nézze, ketten elé Idegé ltunk, eddig az 'öreg- anyámmal. Itt-ott akadt munka is. Az anyám beteg, ő már nem dől go zhat ik. Magamnak se volt néha munkám. De nyugdíj, az biztos volt. Nyolcvan korona nyugdijat kaptunk, .mert hogy az uram holttá nyilvánítottak: huszonegybe. Ez a nyugdíj megvolt, ez biztos volt, erre lehetett számítani. Megállt a beszédben. Talán megbánta, hogy ennyit is mondott. De most már nem hagytam. —• Hát ezért? — Hát ezért. Hogy Ö most megjött, nincs nyugdíj. Munka is alig akad, nyugdíj se lesz. Bizonytalan lesz az életünk. El iis küldtem, keressen kenyérrevalót, hát el is ment a csépiéihez. De most ott alig van munka. Erős ráncai voltak ennek az asszonynak az arcán. Kemény vonásai. Ez nem bánta volna, ha a-z embere haza nem jön, ez nem irigykedett a koreai, asszonyra, férje idegen már neki, egy régi emlék, akihez valami hajdani ígéret, pap, anyakönyv vezető fűzi, de semmi más. Semmivel nem törődött, csak azzal, hogy elvész a nyugdija,. Ezalatt férjét a. bürokrácia holtból élőnek nyilvánította. De a nyugdíj, a nyolcvan körön a. az elveszett, űrökre. Most már lehet igazán is holt az az ember, az állam iij nyugdijat arra ki nem utal többé! Azértbát csak ballagott mellettem, közönyösen, belső gondokkal és nem is szólt többet semmit. Alsó ajkát behúzta, szürke szemei a kosárra meredtek. Valamit még dünnyögött magában. Mé’rges volt. Tűzoltás Sok a tiiz mostanában ezen a környéken. Hol egy ház gyullad ki, ihol egy pajta. Néha szalma ég, gabona, s olykor egy mallo-m. Estefelé az ég alját megfesti a fűz pírja. Ilyenkor a szorgalmas komáromi tűzoltók motorra kapnak s rohannak ki a falvakba. Ki tudná megmondani, mi okozza az ilyen tüzeket? Van, aki magának gyújtja föl, van akinek a haragosa. Sok oka van az ilyen tüzeknek. A múltkor egy malom gyulladt ki. Sistergő láng csapott ki az ablakokon s már-már úgy volt, hogy a tűz átterjed a szomszéd házakra is. A falu összefutott. Az önkéntes tűzoltók izzadni kezdtek s kezdetleges fecskendőjükkel locsolni kezdték a hatalmas lángokat. Telefoni értesítés szaladt a környéki falvakba s a városba, segítségért. A. tűzoltók fáradoztak s a többi ember meg csak nézte a tüzet. Közönyösen, egy ki.s érdeklődéssel, de csak nézte. — Oltani, oltani! — ordították a malom gazdái. A tűz szikrái rászálltak a szomszéd, szalmatetős ház tetejére is. A bennlakók oltani kezdték, néhányan odaiszáladtak vödörrel, de a többség csak álldogált s ahogy a két csendőr megérkezett s Vödrötit nyomott az emberek kezébe, azok hoztak is egy vödör vizet, aztán letették az edényt s szépen odéibbszál- 1 mgóztak. A tűzoltókat kivéve nem oltott senki. A csendőrök tuszkolták a népet, rájuk parancsoltak, de addig volt hatása, imig valamelyik látótávon bűiül volt. Közönyösen, érdektelenül nézték a malom égéséit. Hümmögtek. Jöttek az idegen tűzoltók. Alig volt, aki segítsen nekik. Az emberek húzódoztak, ide- oda sétáltak, kiki hazament a magáét védeni, de a másikén nem segített. Két községben történt ez meg ezidén. Nem mindegyik falu ilyen, az természetes. Vannak falvak, ahol nagy áldozatkészséggel igyekeznek egymás haján segíteni. De meg kell állapítani, hogy két faluban közömbösen nézték az egymás vagyonának pusztulását. A malom le is égett. Tövig. A falu meg nézte. Az ing Gyilkosság történt az egyik faluban. Korcsmái verekedés. A nagy viaskodás hevében egyik legény leszúrta a másikat. Nem nagy ritkaság ez, sűrűvérű legények laknak errefelé. Véletlenül történt, mint kiderült, mert nem is ezt a legényt célozta meg a kés, dle visszahívni őt az életbe már úgysem lehetett. A csendőrség kivonult, rendet csinált, lefogta a bűnöst s a hatósági orvos, aiz ügyész, hivatalosan szólva: „kiszálltak a boncolás ímegtejtése végett". (Ezt a cifra szólamot is csak jogász gondolhatta ki.) Ott boncolnak, boncolgatnak. Meleg van. A család sir és szomorú. Ahogy ott bánkódnak, siránkoznak, egyszeresük a halott legény nagynénje közelebb jön és sugdosni kezd. Először elküldik, aztán eltolják a színhelyről, de Mari nénit eltávolítani nem lehelt. Mit sugdos hát ez az asszony? Odamegy az ügyvéd s megkérdi, mit akar. ’ — Az inget. — Milyen inget? —A Józsi ingóit. Ami rajta volt. Egy kicsit kimossuk, ha véres is és nem baj, ha a szúrás helyin szakadt. Bevarrja azt az ember, jó lesz még azt*hordani a nyáron. Kár volna az ingér, adódjuk Andrisnak... Es aggódva várták az eldobott inget. A díjjegyzék A vidéki újságokat, többiziben szerencséltetik a falu poétái iia. Majd minden faluiban akad egy tudálékos paraszti ember vagy iparos egyén, aki vers írással s egyéb szellemiekkel foglalkozik. S iha már nagyön viszket a közlési vágy, szelleme nem maradhat zártan a falu határain, hanem az nyilvánosságot kíván. Azelőtt remegve küldték ilyen nagy egyéniségek toltuk műnk áj ál. Re szike tő kezekkel, furcsa fogalmazással, véget nem érő gondolatokkal tarkították & ki» veimet, amit közöltetni akartak. S néha-néha egy elkerülte!, kuriózumképpen, leközöltek, a félfalu odavolt a boldogságtól. Csak az a veszély fenyegette a szerkesztőségeket, hogy uj és uj vershalmazokat fog cipelni a postás. Változtak az idők s mi is mások lettünk. Most is jönnek különös elmemüvek. Jönnek a paksaméták. A kisérő levél azonban szigorú .és követelőző. A faluin megtudtak egy nagy titkot. Megtudták, hogy a szellemi munkát busásan fizetik. Valaki elárulta a falunak, hogy a költők kacsalábon forgó várakban élnek s az irók dollárban keresik a kenyerüket. Különösen, itt Szlovenszkón. így történik aztán, hogy a vers is megjön, az elbeszélés is, de a kisérő levél nem kér s nem rimánkodik. Nem. A kísérőlevél követel. „Itt küdök néhány verset. Nagyon jók. üt mindenkinek tetzik. Tesék becses számában közölni és a díjjegyzéket azornal megküdeni Lehet postautalványon, meg ajánlót levélbe is. Nem tudom, mit fizetnek egy versér, de van nekem még sok és ha jó pénzt kapok, küdök, ha leérnek, töbet ie. De a díjjegyzéket kérem". így a mai falu. Díjjegyzéket és honoráriumot követel. Az utolsó négy hétben átlag hetenként láttam ilyen levelet. Nagyon tájékozottak már az emberek. Shaw-i allűrjeik vannak. S mondja még valaki, hogy nem élelmesek! Pálon, a modern Néró Páris, augusztus 18. Patou. a nők öltözködésének mestere nemrég könyvet irt a divatról és azokról a hires asszonyokról, akiket levetkőztetett, hogy felöltöztessen. A könyv címlapján a szerző széles arca és gömbölyű pocakja látható és egy óriási monokli, amelyen át Patou a vetkőző és öltöző nőket nézte tegnap, ma pedig az olvasóval néz farkasszemet, talán ’ kíváncsibban és izgató ttabban, mint a nők öltöztetése közben, mert a könyv* megírása a divatfejedelem művészi teremtővágyának egy újfajta kiélési módja volt. Az öltöztetés fejedelmének környezetében már a könyv megjelenésekor bizonyára észrevették az avatottak, hogy Patou-val valami baj van. A! párisi divatkirály a gombostűk után a tolihoz nyúlt, mégpedig azzal a nem leplezett ég nem titkolt ambícióval, hogy irói remekművet alkot, Remekműnek nem mondható Patou könyve, lég-; feljebb érdekes olvasmánynak, ami Patou művészi vágyainak átalakulásában és lelki életének változásaiban fontos szerepet játszott. Ez a könyv, hogy úgy mondjuk, átmenet volt a művészetig fejlesztett szabóságból egy szublimált ós igazinak vélt művészet felé. Úgy látszik, tou nem találta meg a toliban azt az instrumentumot, amellyel művészi vágyait hiánytalanul kir e légiiket te volna. Talán nem is volt egészen megelégedve könyvének sikerével és meggyőződ-, ve könyvének művészi értékéről- Eldobta a tollat és kezébe kapta az ecsetet. Párisi hir szerint Patou az ecset kedvéért nemcsak a tollat dobta el, hanem müvészvágyainak első eszközeit, az ollót és a gombostűt is — örökre. Patou visszavonul a szabóságtól, már el is költözött Párisból vidéki birtokára, ahol minden idejét a festészetnek akarja szentelni. Némelyek szerint a párisi divat válsága m hozzájárult Patou távozásához. Szerintünk ez a válság, amely nem is nagyon komoly, csak tized- rangu ok lehet a divatkirály elvonulásának motivációjában. Korunknak ez a mindenképp érdekes és jellegzetes alakja már minden „válság" nélkül is megérett arra, hogy festőművész legyen. Wilde-nak van egy novellája, amely azt igyekszik bizonyítani, hogy az igazi művész szuverénül uralkodik a különböző művészetek eszközei fölött és mánikusan keres mindig uj és uj eszközöket. Mindent lehet művészien csinálni. A „Toll, ecset és méreg" bőse épp olyan művészettel kotyvasztotta a mérget és adta be embertársainak, mint amilyen avatott kézzel kezelte az ecsetet és a tollat. Patouról, „toll, ecset és szoknya" művészéről is el kell hinnünk, hogy valóban müvészlólek. Wilde hősével ellentétben ő nem mérget kevert, mielőtt a szoknya- szabásról áttért volna az írásra és festésre, hanem a nőket varázsolta szebbekké és kivánato- sabbakká a férfiak számára s ezzel talán egy kicsit méregkeverő is volt. Ami azonban a legszembeötlőbb Patou vidéki elvonulásában, az, hogy rajta is beteljesedett az úgynevezett művészi el kék, vagy még inkább a „Sohö,uigeist“-ek végzete. Nem hisszük el, hogy Patou a kényszeregyezségtől való félelmében akarja becsukni divatmütermeit és idejekorán menekül a „világválság" mindent elöntő hullámai elöl. Nem, Patou is az az örök Néró, aki nem érte be az uralkodás véres művészetével, hanem mindenáron költő akart lenni, aki lantpengetés közben szavalja saját verseit. Patou-uak sem elég a divat császársága. Nagyon boldogtalan volna, ha nem engednék festeni. Megunta, az uralkodást ég magasabb rendű művészi kielégülések után vágyik. Talán azt akarja dokumentálni a világ előtt, hogy csakugyan művésze volt az öltöztetésnek. Csak ott téved, hogy ezt mindenki hajlandó elismerni róla és semmi szüksége sincs arra, hogy önigazolásul, a toll után most az ecsethez nyúljon és esetleg szörnyű rossz képeket fessen. Az egész világ kacagna, ha az öltöztetés egykori művészének vidéki magányában alkotott képeit az „elutasítottak tárlatán" állítanák kJ*
