Prágai Magyar Hirlap, 1930. december (9. évfolyam, 275-296 / 2496-2517. szám)

1930-12-25 / 293. (2514.) szám

1980 december 96, esfitftrfSk.

FALU TAMÁS:

HÍD

Élet és halál közt hid vagyok, Múlandóságban rozoga.

Gondokkal megrakott társzekér Dübörög fölöttem tova.

A csend, mikor minden fény kihuny, Deszkámra libben feketén,

S szivem karfáján átszökve,

A mélybe ugrik a remény.

Harmonika

Szivem kinyúlik tegnaptól máig,

S összehuzódik: harmónikázik.

Tegnapok sora eljön a mához,

Egyik megcsókol, másik megátkoz.

Szomorú lenni harmónikának,

A szív kifárad, ha mindig árad.

Kicsit felszívja, kicsit elfujja,

S régi bánatát kezdheti újra.

Gallérját, ingét SSíSSTJí

Pozsony - Bratislava, Zemská Banka - oalota

ábráikat rajzoltam a levegőbe. Az ebédlőből áüiallatszott a tányérok és evőeszközök csörömpölése. A déli iharangszó is inegkondult az Oviár tornyában. A könyörtelenül múló idő egyre szélesebb napsikokat mázolt fel a téren.

— A Pali bácsi! — kiáltott fel izgatottan Editül nővérem a másik ablakban. — Idejön.

Megremegtem.

Anya is az ablakihoz sietett és kételkedőén nézett le a térre.

De csakugyan 5 volt. Lassú léptekkel közeledett a házunk felé. Néha megállt és körülnézett, mintha gondosan szemügyre venne valamit, pedig csak kifulladt lélegzetét pihentette. Mosolygott és érdeklődve nézdegélt, mig széles mellkasa hömpölyögve hullámzott a kabát alatt. Büszke ember volt.

— Szent Isten — kiáltott fel ijedten anyám — és épp most, ebben a szörnyű rendetlenségben.

A széles folyosón még pattogott a nádvessző és hatalmas porfellegeket vert fel a bútorokból.

Végigrohantam a lakáson s a legutolsó szobába menekültem. Aztán hallottam Pali bácsi halk és neheztelő nevetését, anya zavart sza- badkozását, majd apa hangját is, s mintha az én nevemet emlegették volna mind a hárman.

A szivem fölé szorítottam két kezemet s alig mertem lélegzőn i. Már csak ketten voltak a szomszéd szobában. Apa beszélt.

— Magam is felkerestelek volna, de ha már véletlen idehozott, Palikám...

A rugók sziszegve megreccsentek, amint a fotelekbe ereszkedtek.

— Tudod, Pali — a apa mintha a szavakkal feüzködött volna.

— Csak beszélj, Kálmán, beszélj — mondta Pali bácsi s még mindig nehezen lélegzett. A hangja sürgető volt és kieső türelmetlen.

— Rágyújtasz? — kérdezte apa nagyon szolgálatkészen.

— Sietek, — felelte Pali bácsi — mert a fiad meghívásának még az lesz a vége, hogy otthon se kapok ebédet.

És furcsán felnevetett. Apa is nevetett kelletlenül

Lehunytam a szememet és ijedten húzódtam össze a sarokban. Most, most mindjárt énrólam fognak Ítélkezni.

— Nézd Palikám, — folytatta apa szinte hadarva, — ez a ház és ingatlan testvérek között is megér százezer koronát De ha most dobra ütnék ...

— Hát már igy állanak a dolgok?

Apát alig lehetett hallani.

— így — s mély sóhaj szakadt fel utána. Pali bácsi végiglépegetett a szobán és áthallatszott reverendájának komor suhogása.

— Én figyelmeztettelek Kálmán, — mondta vádoló hangon — hogy nem bizihatsz meg abban az emberben. De te hagytad, hogy eü- széditsen s most bottal ütheted a nyomát.

—» Azt irta — s apa olyan szelíd hangon beszélt, mint a büntetéstől félő gyerekek — 1 hogy mindent rendezni fog, ha visszajön Amerikából.

Pali bácsi dobbantott a lábával.

— Én becukattam volna a gazembert, de te még futni hagytad. Micsoda rövidlátás! Csak emlékezz vissza Kálmán, én mindezt előre megjósoltam.

— Te, igen Pali.

—Minden bizalmat ráruházni egy ember- 1 re és egy ilyenre! Hiszen csak az arcára kellett nézni... 1

Apa megint felsóhajtott.

•— Ez már elmúlt Palikám... Hiába, ezen már nem lehet változtatni.

Pali bácsi meg fel-alá sétált, dohogott, ■ amint asztmásán és fölizgatva fújtatta ki ma- 1 gáitóé a lélegzetet. j

és most miről van ezó? — kérdezte ' aztán. — Mi az, amit én tehetek érted?

— Nézd Palikám ... 1

Pár pillanatig csönd volt. összeszorult a

szivem. Csak annyit értettem, hogy apa 1 hangja nagyon szomorú, félénk és bocsánatkérő, a Pali bácsié meg olyan, mintha a fiá- I vaj beszélne, szigorúan és szemrehányóan. 1

S apa ezt tűri... Apa... Szegény, szegény apa... 1

— Nézd Palikám, — kezdte újból — na <

te ezt a váltót aláimád<

Pali bácsi felhorkant:

— Váltót?!

Aztán sokkal halkabban beszélt. De ez még félelmetesebb volt s szinte láttam, amint a fejét rázza komoran:

— Soha!... Értsd meg Kálmán, én még soha semmiféle váltót sem Írtam alá.

Apa a tér kát köszörülte.

— Értelek. Ezt nem is kérném máskülönben. De nézd Pali, ez az ingatlan teljes biztosítékot nyújt, bármi is történjék velem. Ha volna még egy más megoldás... De semmi, semmi... Hiszen ebbe már meg kell őrülni.

Felsóhajtottam a sarokban:

— Oh Istenem! Jaj Istenem!

Aztán odaát nehéz csönd.

— És mennyiről szólna az a váltó? — kérdezte Pali bácsi sokára.

— Hatvanezerről, — felelte apa nagyon lassan.

— Hatvanezerről?

— Amennyi a Rosenstein-Jéle követelés —

i mentegetőzött apa.

L Most már Pali bácsi sóhajtozott.

— Sok, rettentő sok.

[ — Nem, nem — s a hangja megint erélyes

I lett. — Ezen még gondolkodnom kell. Nem mondom, hogy cserben hagylak, de lásd be,

' magamnak is jól meg kell fontolnom.

1 óh, ez a Pali bác-si! Hát mért nem írja már alá, ha apa kéri? Én már rég aláírtam volna, ha írni tudnék, de még csak az i-t, az u-t és az á-t tanultuk az iskolában. Hanem talán a tanító ur. Az jobb is lesz. Az ő írása a legszebb a világon.

— Hát akkor hagyjuk, — felelte apa keserűen. — Akkor már úgyis mindegy.

— Ennyire sürgős?

— El akartam kerülni az árverést. Margit miatt. Ettől a szégyentől akartam megkímélni szegényt.

És megint csönd lett

— Add ide! — mondta hirtelen Pali bácsi. Aztán megcsörrentek az íróeszközök. Apa

szavát már nem értettem, csak ellágyuit suttogása hallatszott.

Kifelé mentek. Pali bácsi még megállt az ajtóban:

— De Kálmán, — s a hau'*a szinte ünnepélyes volt — bármi történjék, veled, vagy velem, Bertát ebből a dologból károsodás nem érheti. Annak soha se szabad megtörténnie.

Berta néni a Pali bácsi húga volt.

— Tudom Pali, — mondta apa — Bertát nem éri károsodás, Bármi is történjék.

— Neki ez lesz a kenyere. Ami utánam marad. Legalább ennyi, ha már feláldozta értem az életét. Az én önzésemért.

Már rég elmentek, s én még mindég a szobában gubbasztottam.

— Lulu, hát maga mit csinál itten? — kérdezte a belépő Anica.

Szorongva néztem rá:

— Anica, mi az, hogy váltó?

— Váltó? — felelte szórakozottan s egy rnhaszekrény fiókja fölé hajolt. — Az édes Lulu, a nagyok könnyelműsége. Akinek váltója vau, az előbb-utóbb mindenét elveszíti. Az maga is elveszett ember.

— Elveszett ember?

— Igen. De miket is kérdez maga? — s belökve a fiókot reám nézett. — Honnan veszi azt, hogy váltó? Hm?

Nem feleltem, csak messzire néztem és némán mztam a fejemet.

Apa már nagyon jókedvű volt. Anyát nevetgélve csitította miattam:

— Semmi az egész. Gyerekstikli. Látszik, hogy életrevaló legény lesz belőle.

Csodálkozva néztem rá. Mért olyan jókedvű, amikor váltója van, amikor mindenét el fogja veszíteni és ő maga is elveszett ember? Az apa. Anica mondta. Jaj, a szegény apa!

— Ne busulj Lulu, Pali bácsi majd megbocsát, ha anya készít egy pompás ebédet és arra is te hívod meg őt.

— De a váltó? — szerettem volna kérdezni.

Aztán hagytam, hogy ölébe ültessen a zongoránál, s mutató ujjammal ütögesse le a billentyűket halk dalolással:

— Boci, boci tarka... No Lulu, hált nem énekelsz velem?

Remegő ajkakkal folytatom:

— Se füle, se farka... ,

— Úgy ám! — s apa gyors futammal vitte . tovább ujjamat — Odamegyek lakni...

— Ahol — és már sirósan nyúlt el a hangom — ahol cukrot kapni.

— No mi az? — kérdezte apa ijedten. —

Hiszen te sírsz! <

Két karomat szélesen kitártam és hangos : zokogással fontam át a nyaka fölött. Kis tes- : temet a mellére dobtam, mintha azzal rejte- i getném, védelmezném, titokzatos, készülő i veszedelmek ellen.

S az uecáról a nyitott ablakon hazatérő j fiuk jókedvű énekét hozta be a szél: j

— Fel Jel vitézek a csatára, a szent sza- j

badság oltalmára... <

— Lulu, hallod a kis pajtásokat? — ciróga- <

lőtt apa. — Énekelj, hiszen te is vitéz vagy, 1 te vagy a Lulu vitéz. t

A fejemet ráztam némán és tovább sírtam 1 keservesen, mert én már nem voltam vitéz, í én már csak szegény, szomorú félifi voltam, ! aki értette a felnő ltok bánatát. <

■SzmHÁzKönWKaLTURA Mécs László: Uveglegenda

írta: Földi Mihály

Ab egyetemes magyar irodákra karácson yi meglepetése Mécs László legújabb kötete, ez „Üveglegenda“, amely néhány nap élők a budapesti Athe- naeum kiadásában jelent meg. Négy költőnk fényes pályafutásának e kiemelkedő eseménye a Ük almáiból Földi Mihály Az Est hasábjain az alábbi méltatást irta:

Egy szlovenszkói faluban él a fehémihás papköltő ... Magányából a megáradt hegyi folyók ellenállhatatlan erejével zuhognak a szavak, a versek, az intések, a szózatok, a himnuszok és balladák, amelyek átszakitanak minden akadályt s megtalálnak minden szivet, akár kunyhóban, akár palotában dobog.

Néha maga is elindul a szavai nyomán, kilép a magányából, ahol az elhivatottság vigyázzállásában őrködik s megjelenik paloták szalonjaiban, munkások műhelyeiben, hogy elszavalja látomásait; mindenütt hit fogadja a hitet, lélek a lelket, lelkesedés a lelkesedést, öröm a tiszta mámort s tisztaságától épp úgy tisztul a gazdag, mint a szegény, gazdagságától éppúgy gazdagszik a hivő, mint a hitetlen. A harmincas évek szétszaggatott magyar társadalmában az egyetlen költő, akinek minden osztály minden- rendű fia, leánya föltétien bizalommal hisz. Verseiben föltárnád az egységes magyar lélek.

Verseiben föltárnád az ember.

Ennek a költőnek vérében van az ember szeretet. Mindegy, milyen az az ember, bűnös-e, vagy erényes, jajgat-e, vagy nevet, fehér-e, vagy fekete, hazai-e, vagy külföldi, minden emberrel tartja az élet vérrokonságát a hitvallásnak olyan prédikátori szenvedélyével, amelynek forróságát, igazságát, erejét mindenki meggyőzőnek érzi és amelyhez hasonlót alig találunk ma a megközelithető világirodalomban.

Mert akad, aki hirdeti ennek a hitvallásnak a pacifizmusát, van, aki érzi a szükségességét, találunk olyat, aki érvel mellette é6 bizonyítja az időszerűségét, de minden határon belül és túl szinte páratlan ennek a költőnek az a természetes, ösztönös, sugallatom szenvedélye, amellyel keresi és szereti az embert, amellyel szívére ölel minden embert, hogy a lélek békéjét, az élet hitét, a hit szentségét vigye gazdagnak és szegénynek, bűnösnek >s bűntelennek, jajgatónak és mosolygónak, lázadónak és er- nyedőnek.

Különös, szinte csodálatos jelenség! Ez a a költő, aki néha igricként dalol, ez a költő, aki olykor a régi lantosok útjait járja magyar faluról magyar falura, hogy a lélek láthatatlan

elektromos szálaival kötözze össze a széthulló

magyar népet, élessze, gyújtsa, hevítse a magyar szót.... A nemzeti tragikumnak legfájdalmasabb és legzavarosabb válságaiban, vajúdó éveiben ez a költő megtalálta magyar szivében az emberiséget, megtalálta és hirdeti az ember szeretetét, az ember jövőjét, az eröber hitét és testvériségét.

Megtalálta, hiszen nem kellett keresnie.

Fehér ruhájából fehér lélek nyílik s minden szavából a szive szól. Egy tiszta ember él dalol itt közöttünk, egy tiszta költő, aki azért éi, hogy daloljon, aki azért dalol hogy szépséget, jóságot, hitet terjesszen. Nem kíván az emberektől semmit, nem keresi a pénzt, a sikert, a dicsőséget, a bibliai gyermek ezüzi egyszerűségével megjelenik, szaval dalol és rámosolyog az emberekre, a világra, hogy mosolyt faka szezon, rámosolyog az életre, hogy földerítse, rá- moeolyog Istenre, hogy fényét tükrözze.

Szava, teste és lelke jár, röppen egyik embertől a másikhoz, egyik városból a másikba, egyik országtól és néptől a másikhoz, hogy hidat, látható és láthatatlan, kis és nagy hidakat vonjon az emberek közt, akik pusztítják, rosz- szul szeretik és fölöslegesen gyűlölik egymást, hogy hidat emeljen ember és Isten közt. Osztof

atja a szivét, mint piros virágot: nézzétek, em- erek, van szív is a világon, van virág is, amely piros és illatos; tépdesi és szórja a lelkét: nézzétek, emberek, van hit is, lehet szeretni is, boldogok is lehettek; folyók, országok, zavaros emberek, roskadó népek fölé kiteríti fénylő, ünnepi szőnyegnek a hitét: lépjetek rá, emberek, vonuljatok Isten felé.

Nemcsak Isten fölként papja Mécs László, de Isten virágos költője is. S nemcsak a nagy magyar nép, nemcsak a mai válságos emberiség költője, hanem a holnapi ember hivő és erős papja és költője, hirdetője az idők méhében születő emberiségnek, amelynek annál tisztábbnak és boldogabbnak kell lennie, minél véresebb szenvedések ágyában keresi a fényt és nyugalmat.

Ennek az eljövendő emberiségnek költője Mécs László, akiben Petőfi Sándor szikrái röpködnek, akiből zúgva, hömpölyögve, néha tavaszi áradással ömlik a vers, aki az ihlet legszerencsésebb pillanataiban remekműveket is szór szét s aki minden szikrán, áradáson és remekművön túl a lélek ezüzi gyermeke, tiszta, igaz, egyszerű, elhivatott ember, homlokán égi jel, ajkán fényesség, szivében béke és szavában hifc:>o. hit az emberben. Istenben, ebben és a másik • életben, ., • . , . :wwr

3HWS

Brogyányi Kálmán:

Festőművészei Szlovenszhón

Részletek a Kazinczy Könyvkiadó kiadásában megjelenő

tanulmányából

Szlovén szkón a képzőművészet kérdése csak a legújabb időben kezd előtérbe jutni. A köztársaság megalakulásától válik a piktora Szio- venszko egyik legégetőbb kulturális kérdésévé. Kérdéssé teszi: a művészet megváltozott talaja, a művészeten is végigmosó szellemi és gazdasági hullám s végül maga a közönség.

A szlovenszkói piktora eddig még nem volt, Önálló művészeti élete sem volt S zlo ven szikénak. A szlovenszkói táj sajátosságokat, különös levegőt, életet, eddig tudatosan és a tendencia célzatosságával piktura magáénak nem vallotta. Pedig a művészek aránytalanul hosszú sorát adlta a szlovenszkói talaj a piktorának Med- pyánszky László, Szinnyei-Merse Pál Szloven- szk'ón láttak napvilágot. A gyermek csodálkozó szemével nézett első tájélményük Szlovenszkó volt. ;A magyar impresszionizmus legszebb fejezetei a szlovenszkói talajról szakadtak el.

Szlovenszkó regionális szellemi életet sem bírt - eddig kifejleszteni. Budapesten centralizáló!] ott a szellemi élet összes megnyilvánulása.. Szükségszerűen igy kellett ennek történnie. A XVIIÍ. század végével az uj közjogi alapokra helyezkedő ország korszerű, egységes művészeti arculatát megteremteni mentek el művészeink. A magyar impresszionizmus a legelső, egységes és kifejező fejlődési szakaszunk. Előbb, a szétszórt, külföld művészetét gyarapító. művészek sora individuális értékjelző csupán. Egy kollektív művészeti kultúrát kialakítani nem tudtak. Hiányzott a szellemi élet meg- ■szeTvezettsége, egy művészeti központ, amely maga köré sűrítené a művészeket, törekvéseidet és eredményeiket fölfogná és életképesen továbbítaná. A szlovák művészetnek is hasonló sorsa. volt.

Az államfordulattal egy «ereg, budapesti központ körül csoportosuló művész szakadt el Sziovenszkóról. Velük együtt kezdődik meg a szlovenstkój művészek problémája. Az a kérdés kapcsolatos a szlovenszkói művészet kérdésével. Művészek gazdasági nyomora tolja a közérdeklődés vonalába a szlovenszkói művészet kérdését is. Mert ma alig van szomorúbb, félszegohb vállalkozás, mint egy szlovenszkói ipüvész kiállítása. Különösen, ha kisebbségi, ha. a hivatalos vásárlásnak még a reményétől is elesett: Kiállítás, ahová a legtöbb esetben kötéllel kell fogni a látogatót, kiállítás, mely kritikai elismerésre nem számíthat, kiállítás, mely körül végül is minden történik, csak vásárlás nem és a művész könyöradományszerüen erőszakol teladással képes kiállításának fizikailag legszükségesebb költségeit előteremteni.

A szlovenszkói magyar művészek számára nagy megrázkódtatást jelentett Budapesttől, az eddigi kulturális rendszer középpontjától való elszakadás. Tanulmányaik révén majdnem mindegyiknek szerves köze volt Budapesttel. Az akadémia, a múzeumok és az állam képvá- sáTlásai, az állami ösztöndijak, az államilag segélyezett müvésztelepek és egyesületek mind életbevágóan fontos föltételt jelentettek a Szlovenszkón élő művésze kszámára is. Ehhez járult a Budapesten lassan kialakult meglehetősen éles művészeti kritika is. Ez mind megszűnt, az államfordulattal uj helyzet keletkezett.

A kisebbségi, legfőképpen magyar művészeik, szellemi kapcsolataikat fönntartották az eddigi magyar és összes külföldi központokkal. Pária, Berlin, München, Róma, Brüsszel, főbb szellemi állomások. A szellemi érintkezéstől lassan elmaradt a kiállítási lehetőség és az anyagi alap. Külföldi kiállításokat azonban a művész a maga veszélyére anyagiak nélkül alig rendezhet, a hivatalos rendezésben pedig részt nem vehetett és ha mutatóba került is be közülük egy, a művész jóakaratu próbálkozása mellőzéssel végződött. Elküldött, de ki nem állított képek, katalógusban meg nem elitet* nevek a csöndes vádolói a lehetetlen akciónak.

A szlovenszkói magyar művész magára maradt. Próbálkozásai, helyzetének megoldására céltalanok maradtak mind. 1925-ben még erősen hullámzott a szlovenszkói magyar művészek mozgalma művészeti lehetőségeiké'rt. Nemsokára rá Pozsonyban egy közös kiállítást rendeznek csöndes sikerrel. 1930-ban már a Prágai Magyar Hírlap ankétje a szlovenszkói magyar művészek érdekében az egyedüli, mely fölveri művészetünk elhalásának csöndjét. A művészek szervezeti és közéleti elnémulását nyomon követte a művészi termelés stagnálása is. Egyfelől a kenyérgondok, másfelől a kiállítás gyakori céltalansága a. fejlődést, gátló erők. Két. eshetőség előtt áll a művész akaratlanul. Vagy kül-