Prágai Magyar Hirlap, 1930. november (9. évfolyam, 250-274 / 2471-2495. szám)

1930-11-07 / 254. (2475.) szám

TRA:GAI-A^AG^£A&-HIK£íAI> ■——iiiw—iii'biin un mi i i i» ini iMT-rirT-írn nni Iskolai önkormányzasot Szloyenszkónak és Ruszinszkónak! akar-e haladni a szabadság és a béke utján, vagy pedig visszafelé abba az Európába, amelyet a militarizmus szelleme rabszolgává tett. — Hermáim Müller volt birodalmi kan­cellár, a német szociáldemokraták vezére, mindenekelőtt párhuzamot von a német és az osztrák jobboldali körök uralma között ás kijelenti, hogy az osztrák szociáldemokraták­tól függ a jobboldali radikálisok terveinek megsemmisitése. — León ' Blum kifejezésre juttatja, hogy a francia szociáldemokraták az osztrák munkások fegyvertársainak érzik magukat. — Bechyne csehszlovák helyettes miniszterelnök a következőket mondja: —• Belső aggodalommal és reménységgel - figyeljük Ausztria fejlődésének egyes fázi­sait. Ha az osztrák szociáldemokrácia veszt, Középeurópa többi államában is ?szt a de­mokrácia és a szocializmus gondolata. A munkásság választási győzelme viszont nagy- r bán előmozdítaná Európa demokráciájának és szocializmusának előhaladását. —B——WMMMaM———BywWMCTMKEBa—■——— II Hit fog fittaiiiiiii - a rosnáa trónSieiiéd? Bukarest, november 6. A minisztertanács . egy külön bizottsága a trónbeszéd összeállí­tásával foglalkozik. A Lupta szerint a trón- beszéd kevés javaslatot fog tartalmazni s fő- képen annak a bejelentésére fog szorítkozni, hogy a költségvetést csökkentik, továbbá .említés történik majd a kisebbségi törvény előkészítéséről is. Az egymilliárddal csök­kentett költségvetés értelmében a kormány kénytelen lesz számos ipariskolát és leányli- .ceurnot megszüntetni. A köztisztviselőket is erősen megrostálják s a B-listásokat január ^ 1 -én elbocsátják. A Magyar AHalános Hitelbank vezérigazgatójának londoni tárgyalásai ' Budapest, november 6, (Budapesti szer- -,'H.esztőségünk telefonjelentése.) A Magyaror­szág értesülése szerint Szcitovszky Tibor, a Hitelbank vezérigazgatója a magyar kormány ...megbízásából a londoni Rotsohild-bankházzal -zegy, a magyar kölcsönre adandó előleg folyó- '-'••sitása érdekében folytat sikeres tárgyalá- '^sokaí. Az előleg egyrészét, valószínűleg egv- ^inillió angol fontot, a legközelebbi időben .. folyósítják. A Hitelbank által szerzett köl- csönnel az állam mezőgazdasági és ipari vál­lalatait akarja finanszírozni. II l'MI Wl IEB—■—18 Szlovenszkó, november 6. A Dérer minisz­ter részéről elhangzott expozé s a Lidové No- viny ismeretes cikke érthető konsternációt keltett a szlovenszkói magyar tanitók és taná­rak körében. A mai iskolarendszer ellen indí­tott kultúrharc, melyet a Prágai Magyar Hír­lappal az élén, minden magyar politikus oly lelkesen vállal, már bontogatja szárnyait és kormánykörökben minden elhallgatás dacára is érezhető az idegesség, mellyel a jövendő kulturautonómia lehetőségeit tárgyalják. Dé­rer miniszter mellesleg nyilatkozott a javas­latba vett iskolatanácsokról. Ezeket az isko­latanácsokat csak úgy lehet majd megszer­vezni, hogy azokban a magyarság megkapja a számaránya szerint őt megillető helyet. A hivatalos statisztikában kimutatott ada­tok szerint a magyarság iskolái, (minden le­építés inellett is) jelentős helyet foglalnak el Szlovenszkó és Ruszinszkő tanügyében s az eljövendő kultnrautonómiának is eszerint kell majd igazodnia. Tudjuk, hogy Dérer és vele együtt a mai kormány húzódik e kultur- autonómiátél, ezt azonban előbb-utóbb meg kell adnia, mert ha a köztársaság második ki­sebbsége, a németség, maga vezetheti iskola- ügyeit a cseh- és morvaországi német iskola- tanácsok révén, úgy ez a jog a majdnem mii-, liős magyarságot is méltán megilleti Szoven- szkón és Ruszinszkón. Á magyar iskola csak magyar tani lóval és magya r vezetővel képzel­hető el. Mert a más nemzetiségű tanerő lehet esetleg ugyanolyan lojális a magyar kisebb­ségi kultúra iránt, mint amennyire a magyar tanerő lojális úgy az állam, mint a magyar ki­sebbség lelkisége iránt, de az kétségtelen, hogy magyar szempontú, hazugságmentes ne­velést csak az utóbbi adhat. Hogy venné ki magát, ha például a szlovák középiskolákbau magyar tanárok tanítanának, akik bizony a tanítványaik előtt egyszer sem mondhatnák el­ső személyben, hogy „mi, csehszlovákok", mert ha ezt mondanák, hazudnának. De a ma­gyar iskolákban a Cisárikok és Kovalikok nyu­godtan tahit hatják azt, hogy „mi csehszlová­kok". Ezt a szocialista miniszter tűri. Úgy lát­szik, rengeteg sok anomáliáról nem szerzett információt Dérer Iván, ha expozéjában a ma- ígyarság egyetlenegy szót sem kapott. Vágy ha nyert, olyan szomorú információkat ' nyerhe­tett, melyek megszólaltatták benne a jog és igazság iránt érzékkel biró jogászt és ezért — jobbnak látta hallgatni. niaaMBBBWWBMWWWB—B Ami a Lidové Noviny cikkét illeti, ennél na­gyobb arculütést a magyar tanítóság egyeteme még a tizenkét esztendő alatt nem kapott. Persze, a Lidové Novinynek kedvesebb az, ha cseh emberek ülnek magyar tankerületek és magyar iskolák vezetői székében, mint a tizen­két éve „megbízhatatlan" magyarok. A Li­dové Noviny és a cseh közvélemény hamar megfeledkezett azokról a harcokról, melyeket a régi Ausztriában a cseh nemzet vezetői, élü­kön Masaryk professzorral a csehül nem tu­dó tanügyi vezetők eltávolítása érdekében folytattak. Akkori kisebbségi helyzetükben kullurautonóm iával bírtak s még a régi Ausz­triában sem fordult elő az a furcsa helyzet, hogy egyetlenegy cseh középiskola s egyetlen­egy cseh tanfelügyelőségi kerület élére sem állítottak volna cseh, vagy legalább is csehül tudó szakembert. S ma, az agyonmagasztalt demokrácia idején a háromnegyedmilliós ma­gyarságból nincs egyetlenegy középiskolai, vagy polgári iskolai igazgató, nincs egyetlen­egy magyar tanfelügyelő. A szlovákokkal ezeréves kapcsolataink van­nak. Maguknak a szlovákoknak kellene belát- niok, hogy ez a helyzet tarthatatlan. A magyar­ságnak joga van a szellemi önrendelkezésre. Csodáljuk, hogy az érdekelt csehszlovák pe­dagógusok ön maguktól nem tiltakoztak ellene, hogy magyar iskolák élére helyezzék őket. És azok a cseh, vagy szlovák anyanyelvű tanfel­ügyelők, akik a Csallóközben vannak, lelki­ismeretükre merik-e állítani, hogy pedagógi­ailag el tudják birálni minden magyar taní­tó iskoláját? Hiszen jó, tudnak magyarul, egyikük pláne olyan kitünően, hogy másod- magával magyar gyermeklapot is szerkeszt, de nem anyanyelvűk ez a nyelv. Helyüket született magyar embereknek kell átadniok, hogy a magyarság kisebbségi jogai ezáltal is egy lépéssel közlebb kerüljenek a megvalósu­láshoz. Magyar tanfelügyelő talán nem citálna felekezeti tanítókat ad audiendum verbum, mert a katolikus tanok szerint eretnek Húsz János emlékére nem gyújtott máglyát, de ép­pen úgy nem árulnák el a köztársaságot, mint ők. Itt nem egyéni stallumokról van szó, ha­nem az összmagyarság jogainak megbecsülé­séről és számbavevéséről. A középiskolák, polgári iskolák igazgatása és a tankerületek irányítása azonban csak részletkérdés. Csak részlete legfontosabb követelésünknek, a kultúrán tonóm iának. A IDEGEN EMBEREK £ t G É N Y IRTA: MARAI SÁNDOR Ccpyrtgfit by Patitüeon (55) A pincér felgyújtja a lámpákat. A világ ős- óságban megnézem kezeimet. Nekem is isine- ■rősek. Ez oly lehetetlen, hogy ismerősnek •érzem a kezeimet, ugv, mintha nem is az enyémek lennének, mintha láttam volna va­lahol. — S egy napon azt mondta: „El fogok menni." Ez délután történt, tavasszal. A tü­kör előtt állt és fésülködött. Igen, mondtam. Néztem, a díványon feküdtem, olvastam, felnéztem. — Hazamegyek^ mondta, hazame­gyek a Bretagneba. A párisi éveknek vége. :‘Ém itt mindig a vidéki voltam. Egy kissé úgy 'éreztem magam, mint aki látogatóban van. 7A látogatásnak vége. Most elmegyek, uram. — S felém fordult, két ujjal megemelte a •'szoknyája szélét, s mélyen bókolt. Férjhez megy majd a Bretagneban? kérdeztem. Gon­dolkozott. Mert én is elvehetem. mondtam. A fejét rázta, mellém ült, sokáig néztük egy­mást. — Nem, mondta, az ember ne menjen férjhez idegenbe. Te Neuillyben születtél. Én St. Maionban. Az kettő. — Akkor kezdődött. Nem beszéltünk róla többet, de tudtam, hogy el fog menni. — Ez olyan, — folytatta, s közben ittunk ;— mint mikor valakinek betegsége van, de nem akar gondolni rá. Jól érzi magát, föl se veszi, járkál, végzi a munkáját, nem tart di­étái, nem törődik a betegséggel. De egy na­pon fájni kezd valami, mert a betegség sem törődött vele, s szépen kifejlődött. Most már nem lehet semmit tenni ellene. Mindenféle szerekhez nyúl az ember, Például azt mondo­gatja magának: — Annyi minden van a vi­lágon. Van, aki inni kezd. Ez mind nevet- <V*ges. S mikor meglátom önt, a Metró előtt, egyezerre ismerősnek é»aem, ezt nem tudom megmondani, eszembe jut, hogy úgy beszélt önről, mintha nem is kellene külön bemu­tatni. Valami azt súgta nekem, hogy ne ve­gyem önt észre, menjek az utamra. De egy­szerre nevetséges reménykedés fogott el, hogy ne engedjem el önt, talán, ha ön itt van, nem lesz kedve elutazni... Az a fontos, hogy ne utazzon el. Az ember szerény lesz. — Igen — mormogom. — Ezt V a sziliéi f is mondta. Felnéz. — Vaszilieff? Ah, igen, az a lom­pos orosz... Nos, csakugyan, ki hitte volna. Egy hétig nem hallok az elutazásról. Prog­ramot is csinál, vasárnapra, elég különös programot, azt akarja, hogy menjünk ki együtt hárman La Roche Guyonba. Ez olyan dolog, La Roche Guyonnal... meg kell ma­gyaráznom. Mikor mi megismerkedtünk, egy könyvet tartottam a kezemben. Maupassant regényét, a Bel ami-t, ha ismeri. Borsi úr förtelmes kiállításáról együtt jöttünk el és sokáig sétáltunk. Mindig így kezdődik. Ké­sőbb egy kávéház előtt ültünk, a terraszon, a könyv az asztalon feküdt, már nem tud­tunk beszélni, hallgattunk, beállott az a kel­lemetlen hallgatás, mikor minden, amit mondhat az.ember, csak kifogásnak tűnik fel, hogy arról az egyről ne kelljen beszélni, amiről úgyis szó van... Felnyitotta a köny­vet, lapozott benne, néhány sort olvasott. La Roche Guyon, mondta, hol van az?... Azt a részt olvasta, mikor Bel ami megszökteti a bankár leányát s éppen La Roche Guyon-ba megy vele, ott töltenek néhány napot... így kezdődött, ilyen regényesen ... Mintha az em­ber kirándulna egy regénybe. Másnap reggel már elutaztunk és ott töltöttünk néhány napot. Hallgat, idegesen keresi két ujjal a bajusz helyét. 1 — Most már mindent tud — mondja aztán csendesen. — Mikor reggel nem találtuk önt, rosszkedvű lett. Szótlanul utaztunk be Pá­rába. Délelőtt egyedül jár! a városban. Mi­kor délben találkoztunk, azt mondta, hogy kilépett az üzletből és holnap reggel haza­utazik. Már a jegyet is megvette, mondta. Mintha az jelentene valamit, A jeget kavargatja poharában. — Akar nekem segíteni? — kérdeni egé­szen csendesen. Bámulunk egymásra. Valamit kell monda­nom neki. Eszembe jut, hogy mindig rokon­szenves volt nekem Emilé. Ahogy itt ül, za­vartan, s könyörög, kínál és rábeszél, egé­szen különösen rokonszenves. — Én nem tudok önön segíteni, Boudin ur — mondom barátságosan, s önkénytele­nül én is csendesen beszélek. —■ Ki vagyok ón? És mi jogon... Én csak egy idegen va­gyok, én nem ismerem Mademoisellet. Kép­zelje el, ha ő már Neuillyt valami távolinak érzi... Csak a fájdalom és a zavar adhatták önnek ezt az ötletet. Egészen biztosra ve­szem, hogy Mademoiselle sértve érezné ma­gát, ha én fölkeresném és rábeszélném... Mi jogon? Lehetetlen. — Azt hiszi?... — kérdi. Intek, hogy igen. Halántékát dörzsöli. — Hát persze, akkor nem lehet... —• mondja elgondolkozva. Nagyon lassan kapar elő egy régidivatu erszényt, egy frank ötven centi- mes-of számol az asztalra. —■ Nekem most el kell mennem — mondja. Felállunk. — Kérem, adja át.,. — kezdem. Dé leint. Megfogja a kezemet s közbevág: — Most haza kell mennem. Bocsásson meg. Igen nagy zavarban vagyok- Már az üzletedet is becsukták. Szerettem volna venni neki valamit... Ha csakugyan utazik. Egy emlék­tárgyát. Nem gondolja? A Rivolin láttam karpereceket, zöld kővel. Vagy egy kis gyű­rűt. Ha később megnézi, eszébe jut, ez volt Boudin. Egy gázgyárban volt mérnök. De pénzem sincs most. — Én adhatok önnek — mondom hirtelen s az ingem alá nyúlok, ahol a pénzt hordom. — Dehogy — mondja. — Isten ments. Na­gyon kedves. Majd elküldöm postán, elseje után. Nézünk a levegőbe. Milyen romantikus em­ber ez. A keze meleg, mintha láza lenne. Hát — mondja. — Isten önnel. Nem neheztel? Persze, önnek van igaza-. 1 Le­gyünk néha együtt. 1930 november 7, péntek. Weltbewáhrtes Heil * und Tafelwyasser kulturális autonómiában nem uj intézmény­nek a fölépítéséről van szó. Az iskolai ön- kormányzat Csehszlovákiában nem nóvum, Csehországban és Morvaországban mindig megvolt és ma is megvan az iskolatanács né­met osztállyal. Mi nem kívánunk mást, mint a csehországi és. morvaországi németek eme jogát. A szlovenszkói és ruszinszkói iskolai tanácsok létesítését és a csehországi és mor­vaországi mintára az iskolai tanácson belül a magyar osztály életrehivasát. A törvény szerint Szlovenszkó és Ruszinszkő egyenran­gú tartomány a két szudétaorszaggal. Tessék az iskolai önkormányzat terén is érvényesí­teni ezt az egyenlőséget. A világ nem tudja megérteni, hogy annak a nemzetnek a kormánya, mely Komenskyt adta az egyetemes pedagógiának, hogyan feledhez- hetik meg egy számottevő kisebbség kulturá­lis szükségletinek köteles kielégítéséről. ' VV.• >X7*rT''C'-1A“ü• A szenátus ülése Prága, november 6. A szenátus mai ülésén letárgyalta s megszavazta a Pozsonyujváros- országhatára és a Losonc-határszéii vasút­vonal államosításáról szóló törvényjavaslatot. A két javaslat refrense, Zimák cseh szociál­demokrata referátumában stratégiai és gaz­dasági okokból követelte a Vöröskő-margit- falvai vasútvonal gyors kiépítését. A javasaiét rövid vita után elfogadták, majd egy újabb formális ülésen kiosztották a nemzetgazdasá­gi és közélelmezési bizottságnak a képviselő- ház tegnapi, ülésén már elfogadott gabona- és lisztkeverési javaslatot. A két bizottság ezt a javaslatot ma este és holnap délelőtt letár­gyalja, majd a szenátus plénumának holnap délután egy órakor összeülő ülésére kerül. — A Kisfaludy-Társaság jegyzőkönyvben örökítette meg Szabolcska Mihály emlékét. Bu­dapesti szerkesztőségünk telefonálja: A Kisfa­ludy-Társaság ma ülést tartott, amelyen Ber- zeviczy, Alber,t elnök szárnyaló .szavakkal .emlé­kezett meg Szabolcska Mihályi ól, a napokban elhunyt nagy magyar költőről. Indítványára azután jegyzőköoyvben örökítették meg Sza­bolcska Mihály emlékét. | S futni kezd egy autóbusz után. A perion­ról még integet. ' Leszámolok egy frank ötvenöt az asztalra. Lassan felmegyek a rue Bonapartén. Kilenc óra. A legokosabb, amit tehetek, ha elme­gyek a Dóméiba. . * Az éjszakára csak homályosan emlékszem. Nem tudom, merre jártunk, Borsival és Va- sziüeffel, két-három helyen is megfordul­tunk. Hajnalban valahol az Avenue du Maine- en ülünk, Borsi lakása közelében. A szob­rász teljesen elázott. Vaszilieffel haza tárnom gátjuk, a reggeli világosságban kísértetiesen fogadják a kúpok és gömbök a belépőt. A szobrászt, lefektetjük, ahogy tudjuk, didereg­ve járunk a hajnali uccán, egy kávémérés­ben csokoládét iszunk. A bar mellett állunk, s Yaszilieff levetkőz minden szemérmet, egyik friss briochet a másik után pofázza, félig efordulva, kitágult orrcimpákkal. A tü­körben látom, hogy a szemem fehérje vére­sen erezett az álmatlanságtól. Már három éj­szaka nem aludtam. — Vaszilieff ur — mondom. Vaszilieff az egyetlen ember, akivel még urazziuk egymást. Az orosz egy falássa! le­nyeli a briochet, melyet éppen szájába tö­mött, rövidlátó és alázatos pislogással for­dul felém. Vaszilieff lefele megy, gondolom. Szürke sweatert hord most nyáron is. „Lefele megy", azt nem úgy értem, hogy eladja ver­senylovait, sem úgy, hogy már hosszabb ideje nincs hol aludnia. Lefele megy, mert elen­gedte magát. Ezt ismerem. Van a szemében valami, amil ismerek, amitől félek. — Hány óra van most? — Félhat — mondja találomra Vaszilieff ur, akinek nincs órája, de hivalkodóan büsz­ke idő érzékére. Megkérdezzük a pincért. Fél­hat múlt tiz perccel. — Hatkor elutazik — mondom és rágyúj­tok. Társadalmi hangon beszélek. Vaszilieff leveri a morzsákat a szürke swen térről, a bajszát törli, s fontoskodva kérdi:-- A fehér nő? .. • Fejét csóválja: i— Hova? i 2

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom