Prágai Magyar Hirlap, 1930. szeptember (9. évfolyam, 199-223 / 2420-2444. szám)
1930-09-07 / 204. (2425.) szám
6 1030 szeptember 7, vasárnap. Charlie Chaplin és Greta Garbó metafizikai farsangja Itta: Neabauer Pál 6 _______ ^I^<aiA\\<^ARHlKLAP „A z ember legnehezebb föladata — irta nemrég Albert Einstein — a saját énjétől való szabadulás.“ Ez sem uj tétel é>s nietzschei diametrális ellentéten túlhaladva ide leng vissza az inga. Az Éntől való szabadulás minden vallás és az egész panteisztikus filozófia alifaomegája. Mégis: kizárólagosan az Én győz, az Én akar, él, az Én a minden és vele szemiben a minden a semmi. Chaplin Énje oly markánsan körvonalozott egyszeri jelenség, amilyennel másodszor alig lehet találkozni. Ezért rendkívüli a szűk zsákét, a dinnyekalap, a csónakéipők, a ragasztott bajuszpótlék és a kis sétapálcika titka, amely paradox igazságot ismertet meg a világgal; azt, hogy ez az egyszeri Én mindnyájunk Énje lett, mindenki saját magából talál benne vonást és elemet. Szóval az utánozihatatlanul árnyképszerüen a világ- forgatagból kiugró emberprofil saját-önmagában az egész emberi séget tükrözteti. Evvel a paradoxonnal történt meg az a paradoxon, amely viszont a kezdet kezdetéhez, az emberi Én primőr adottságához hajlítja vissza a vizuális gondolkodás körét. A jelentéktelen történetnek metafizikai csattanója van, bár első pillanatra ugv hat, mintha anekdotáról lenne szó.. Hollywoodban, ötszáz színész paradicsomában és ötvenezer statiszta poklában, a farsangot ünnepelték. A statiszták is elhatározták, hogy ünnepet rendeznek, álarcos ünnepséget. Érthető, hogy mindegyikük a vágy álarcát öltötte magára, ami annál könnyebb, mert mindegyikük vágya a hir- uév volt. A farsangi éjszaka tartamára előleget vettek fel a sorstól és igy történt, hogy majd mindenki egy híres férfi- vagy női sztár képében jelent meg. Negyven Valenti- no királyi gőggel tekintett le kilencven Greta Garbóra, és kétszerannyi Lilian Gisth enyelgett a sok Harold Lloyddal. Egy zsűri volt hivatva eldönteni, melyik a legjobb maszk, és a díj óriási volt: a maszk kiemelkedett a szürke tömegből és már másnap beléphetett egy nagy gyér kötelékébe. Világhíréé Chaplin tudott erről a farsangi élari»smulatságról és gondolt egyet, azt, hogy elmegy az ismeretlenek közé, ö, a világszerte ismert, a világ kedvence elmegy a világ mostohagyerekeihez, és pedig a maga sorsának jelmezében: kinőtt zsaketben, dinnyekalappal a fején, kis sétapálcikájával a kezében, avval a pálcikával, amely mózesi erővel csapott le a világ sivatagában a sziklára, és a szikiiből buzogva tört elő a legdrágább nedű: a humor. így történt, hogy amikor belépett a maszkok termébe, azt hitték, hogy ő is csak Ghaplinnak öltözött Chaplin, a nyolcvanegyedik Chaplin, aki holnapra statisztává vedlik újból. így történt, hogy a nagy barát- kozás és ünneplés helyett irónikus, gőgös és lenéző mosolyok fogadták. Nyolcvanszoros Énjét látta a zsűri pódiuma előtt hajlongani. Nyolcvan szűk kabátocskát, ugyanannyi széles nadrágot, dinnyekalapot és ragasztott bajuszt és nyolcvan botocska azt gondolta magáról, hogy marsallbot, amely megnyeri a nagy Chaplin-csatát. Nem sokáig tartott ez, mert a zsűrinek a Ghaplinokon kiviil másokkal is dolga volt: a Garbókkal, a Gishekkel, a Harold Lloydokkal. Chaplin az ő Énje leghívebb utánzásáért folytatott csatában nem győzött. Kilencedik lett. A zsűri kimondotta, hogy nyolc maszk jobb nála, aki önmaga volt: nyolc utánzat jobb az eredetinél, akit nem ismertek "fel. Az első helyre egy rendkívül eleven fiatalember került, cy kezdő statiszta, amilyen Chaplin is volt valaha. Chaplin örült neki, hogy nem ismerték fel, és hogy ne zavarja meg a mulatságot, kilopódzott a teremből és nagy szomorúsággal szomorú szivében sebesen elautózott. Hyen súlyos következményekkel járhat az önmagával való találkozás. Vzt hiszed magadról, hogy egyszeri jelenség vagy. Éneddel világhírre tehetsz szert, mint Chaplin, de jön a zsűri és hideg tárgyilagossággal megállapítja, hogy Éned nem éppen rossz jelenség, de nagyon is távol állsz attól az első helytől, amelyet magadnak tulajdonítasz. Sőt, ha ez a hely meg is illet, mint Chaplint a statiszták farsangi mulatságán, mert tényleg Chaplin volt, akkor is megtör: ténhetik, hogy kilencedik helyre kerülsz és egy fiatalember, akit sohasem láttál, vadidegen kezdő és kontár ny^ri el a pálmát és a dijat, melynek neve a te saját és legsajá- tabb Éned. Ezen elgondolkozhatsz, ha ilyen élmény metafizikai csattanója után a gondolkozáshoz van még némi kedved. A világ farsangján mindig csak te hiszed magadról, hogy te vagy. Az Énednek öltözött maszkok lesajnálnak és a zsűri kilövi alólad létezésed egyetlen megbízható paripáját: Énedet. Mert erre ültettek a szüleid, amikor nemzettek és ezen száguldód vagy poroszkálod át az óletutakat. Egy sor chaplini farsang- élmény tud csak meggyőzni róla, hogy a fenét vagy te Én: nem vagy herceg Metternich és nem vagy a Jeritza, nem voltál Hannibál és nean voltál Artaxerxes, bármennyire is nem fért a fejedbe ez;, amíg Hannibál voltál és nem fér a fejedbe, amig Jeritza vagy. Nem vagy saját magad, önmagad Énje: legjobb esetben Énedet kergető önmagad Peer Gyntje. Mi másra gondolhatott Chaplin, amikor elgondolkozott a furcsa eseten? És ő, aki sorsszerű nagysággal hasította ki a világmasszából önmaga sziluettét, ezen az estén rájött arra, hogy Chaplin nincs. Egy külső jelenségnek, a megjelenésnek, individualizáló grimasznak és megkülönböztető gesztusnak köszönheti, hogy Énje győzött, miglen rájött arra, hogy py- rihusi győzelem volt. Ajz Én és Nem-Én lenni-nemlenni-labirinitusában vájjon hogyan igazodott el az Én eme legmarkánsabb mestere? Elmondta Greta Garbónak, mi történt vele. Greta, híresség és egyéniség tekintetében Chaplin társa, könnyed női mosollyal intézte el a súlyos férfiproblémát. Elmesélte, hogy egy szigetre ment nyaralni, ahol senki sem ismerhette. Ott, ahol csak szegény bennszülöttek és olyanok nyaralnak, akiknek jotbb helyre nem telik, pihenni akart. Szóval inkognito. A szigeten egy ripacs operatőr került az útjába, aki beható vizsgálat után hajlandó volt néhány kis jelenetet készíteni róla, mert feltűnt neki, hogy a nyaraló asszony hasonlít valamelyest a nagy Greta Garbóhoz. Diétának az volt a feladata, hogy önmagát élethűen utánozza, ami nem volt túlzottan nehéz feladat. Bármennyire is tökéletesen oldotta meg a feladatot, a ripacsoperatőr nem volt vele megelégedve, szidta, hogy hiába pazarolja rá a filmet és hogy sohasem lesz belőle nem hogy Greta Garbó, de még közönséges statiszta sem. „Mielőtt otthagytam a szigetet — mesélte Greta — félfedtem titkomat, bebizonyítottam, hogy én vagyok én és az operatőrt úgy kinevették, hogy sietve elvitorlázott. Ilyen szamarak vannak a világon és ilyen szamarakból állt az a bizonyos farsangi zsűri Is!“ — fejezte be nevetve. Chaplin elszomorodott, Greta Garbó nevetett ugyanazon az élményen. Ebben benne van a férfi és az asszony. A férfit szomorú ráeszmélés és végnélküli csodálkozás shakesp&arei tusákba dobott, az asszony könnyed mosollyal siklott el a legmélyebb probléma felett. A férfi nem oldotta meg. Az asszony? Az ő titka. De azt lehetne hinni, hogy a maga módján megoldotta. Az asz- szony közelebb áll a születéshez és a halálhoz, mint a férfi, ösztönös biztonsággal, meg nem zavarodva gondolatkörök absztrakcióitól, megleste, hogy nincsen Én Személytelenül úgy él, mint a termőföld és felszínre veti az Éneket, amelyekről tudja, hogy tűnő jelenségek. Greta Garbó nevetett Chaplin szomorúságán f Mona Lisa mosolyog. Azon, hogy egy izzadságszagú mészáros felesége volt, aki nem igen törődött vele. Azután jött Leonardo da Vinci és négy évig kutatta, kereste az arcmögöttiséget, az Ént; azt, ami nem volt. Azt, ami csak Leonardo Énje volt. És Mona Lisa mosolygott ezen a tipikusan maszkulin gyerekségen ... így, mosolyogva festette meg Leonardo azzal a szándékkal, maradjon ez a mosoly talány. Az is maradt és Mona Lisa ma is mulat rajta, legalább olyan jót, amilyet Greta mulatott az operatőrön. És nem kell szé- gyelni a paradox megállapítást: Leonardo az volt, ami ez a ripacsoperatőr. Fordítva az: Leonardo hitt a Mona Lisa Énjében, amely nem létézett leonardói értelemben, a ripacsoperatőr nem hitt Greta Garbó Énjében, amely létezett — az operatőr értelmében. Ezért mosolygott mindkét asszony. Ezért volt tele metafizikai szomorúsággal a két férfi. És a probléma megfejtése? „Csak férfi és asszony együtt teszi az Embert" — mondja valahol Kant. Ha pedig az Ember az a probléma, amelyet Sokrates szerint legnehezebb megfejteni, akkor engedtessék meg nekem, hogy cikkem elejére való utalással rámutassak arra a feladatra, amely minden vallás és a panteisztikus filozófia szerint az emberi élet alfaomegája: az önmagától való szabadulás. Mert a nagy zsűri senkiről sem hiszi el az Én valódiságát mindaddig, amíg az Én azt állítja magáról: Én vagyok! Chaplin nem értette önmagát azon az estén. Greta Garbó értette meg őt. Az aszr szony, aki tudja, hogy az Én kulisszája mögött lét és nemlét közt nincs különbség, mert az egyik a másikból folyik. Bölcs asszonyt ösztön mosolyog ostoba férfiúi intellektuson. Ezért asszony a — szfinksz. És a férfinak ezért szfinksz — az asszony. Hölgyeim és Uraim — íme, az Ember! — Hangos híradó, három perc — irta: KARINTHY FRIGYES 1930. szeptember 6. Egyszer már álmodtam ilyen rémeset (s nem tudom, vájjon lelkiéletem egész erőfeszítése, mióta eszmélek, nem ennek az álomban jelképezett öntudatlan kényszergondolatnak hipnózisa alatt alakított azzá, ami vagyok) — egyszer már álmodtam olyasfélét, hogy valami véletlennel eljutok egy idegen csillagra, egyedül, az első földi ember ezen a csillagon, ahol testben és lélekben egész másfajta uralkodó él, — több vagy kevesebb az embernél, de más s még soha nem kapott hirt fajtámról. Micsoda feladat, micsoda felelősség, gondolják el — az illető bolygó császára felszólít, tegyek rövid és tömör jelentést, tartsak, mondjuk, felolvasást az ő Akadémiájukon, amelyben tájékoztatom őket az Emberről, hogy ki ő és mit jelent a világon e vájjon tisztelni és csodálni illik őt, vagy rettegni tőle, harcolni ellene? Hogy kezdeném, miről beszélnék, milyen példákkal igyekeznék közelférkőzni képzeletükhöz? Tegyük fel, hogy ott a technika fejlődése régen fölöslegessé tette volna már a szavak ős betűk utján való elképzeltetőet, előadásom abból állana, hogy hirtelenében félténnének egy pódiumra, valami villamossapkafélét raknának a fejemre s felszólítanának, hogy most gondoljak erősen arra, amit fajtám említése jelent számomra, — állítsak be lelkemben élesen néhány képet, ami magától jelentkezik, mos berkedé* ős okoskodás nélkül, ha ea* a szót, Ember, kimondom. Az előadás sátán abból állana, hogy ez a bennem felvillant kép minden egyes hallgatóm képzeletében megjelenne pontosan úgy, mint bennem, mint valami miniatűr hangos film, a koponya belső falára vetítve. S még azt is hozzátennék: csak röviden, kedves Mester! Számunkra az éppen csak kuriózum, híradó a rólunk szóló nagy film előtt, — három percet adunk önnek, tessék kezdeni — hölgyeim és uraim, ime az Ember! * Nem tehetnék mást, kénytelen volnék közvetíteni azt a képet, ami az adott pillanatban villanna fel. Most magammal kísérletezek. Mi lenne, ha most, ebben a pillanatban tennék fejemre a földöntúli sapkát s e pillanattól kezdve három percig százmillió földöntúli lény látná az önkéntelenül jelentkező képeket? Itt nem lehetne hazudni és szavalni. Éppen csak annyit tehetnék, hogy feliratokkal enyhítsem, vagy magyarázzam, ami a képből számunka érthetetlen. * Első feladatnak talán jó lesz ez a szó, ahogy kapkodva próbálom rögzíteni az első perc jelentkező képéi: bátorság. Magamat látom a kép közepén, passzív szereplő, de jelen van. Jövök a klubból (igen, ez pár nappal ezelőtt történt, jól emlékszem!) késő éjszaka van már, kettő felé jár, taxiba ülök. Kocsisom a Dohány uccába fordul, rövidítve az utat. Tompa kiabálás a sötétből, káromkodás. Valami csetepaté folyik ott, rendőr hátracsavart kezekkel cipel holmi elszánt vagányt. Gyerünk tovább, intek. S ekkor, az autólámpa fényében, két lépésnyire, a következő jelenet: Hórihorgas csirkefogó felesel hadon ázva egy másikkal, — valami nagy gorombaságot mondhatott éppen, a másik potfoncserditi. Az alak megtántorodik, hátrapattan, aztán, mint a kiűz, előre: öklével csap az arcába, az vér- beboral, — utána mégegyszer, hátrafelé ugrik hármait s látván, hogy amaz kardot ránt, nyil- sebesen futni kezd a Klauzál tér sötét bokrai felé. Abban a pillanatban <?■ üldöző utoléri taximat, felugrik a hágcsóra s csak ennyit, libegve, a soflfőmek: utána 1 A futó már elérte a bokrokat. Autónk követi. Feje egy pillanatra kibukkan a bokor mögött. Ekkor a hágcsómon álló lassan hátrányul. Az ütéstől feldagadt arcán elszánt energia leh őrlik. Előhúzza a kezét, a kezében revolver. S most mintegy a fejemet használva fedezékül, a fülem mellől, szép lassan oélbaveszi a bukdácsoló alakot. Egy szót se szól. A sofifőr közben lassan kerülgetni kezdi a teret. Utasom ott áll a hágcsón, fülem mellett a revolverrel és várja, hogy mikor bukkan fel újra a fej, a bokrok közt. Megsokallom a dolgot, néhány szóval magyarázni kezdem, hogy talán elég lesz ebből, bár, úgy látszik, elszánt fickóról van szó, akivel nem lesz könnyű dolga, ha sikerűi lefülelnie a bokrok közt. Nem felel, — ő jobban tudja nálam, hogy állanak az erő- és terepviszonyok — s ki tudja, hányán bujkálnak még ott. a sötét sűrűben, a banda legénységéből ? Látván az arcán, hogy el van száma belé- durrantani a menekülőbe, magam is felszállóik s most már határozottan állítom alternatíva elé: vagy ő száll le, vagy én, ketten nem használhatjuk a bocsit. PilHanatig habozik, aztán inkább mégis ő ugrik le, nehogy fel kelljen adnia a harcot, amit teljes jóhiszeműen érez kötelességnek. Előreszegzett revolverrel tűnik el a bokrok közt. A többire nem Nagyok kiváncsi- Szólok * sotfőrnek, hogy hajtson tovább. * Felirat ez volt: bá/torság, embernek elszánt és nyílt harca ember ellen, az elsó kép. De hogy lehet törvény és meggyőződés az, tűnődöm, mig a film pereg, hogy nem vettem benne részt, sem egyik, sem másik oldalon, sőt igyekeztem félreállani — vájjon nem fog félreérteni a földöntúli hallgatóság, úgy Ítélve meg, hogy egyszerűen gyáva vagyok, nem méltó rá, hogy Achilles és Napóleon, Dávid és Góliát, Tankréd és Konstantin fajíAját képviseljem? * Lássuk csak. Mert ime van rá alkalom, hogy a következő felirat dicsőbb fogalmat adjon az emberi bátorságról. Emlék. Repülőgépen ülök. Az elsők közül valón, tizenöt évvel ezelőtt — aifféle papírsárkány, vékony drótokkal összeeszkábálva. Pilótám (egy hónappal utóbb lebukott és meghalt) előttem ül, a ragyogó napfény élesen rajzolja ki profilját, ahogy jobbra-balra figyel. Kunsz- tokat csinál jókedvében s hogy a gépet kipróbálja: bukfencet vet és dugóhúzót ugrik. Lihegek, szeretnék már lent lenni, de azért engem is hevít a lelkesedés. Ekkor dermedő szemmel látom, hogy az egyik számytartó drót elpattant — pillanaton múlik, hogy a másik, megfeszült drót is igy járjon s a szárnyak összecsapódjanak. A pilóta is észreveszi, hátrafordul. Arcán kedves, hetyike kamaszmo- soly. Jobbkezével lefelé mutat, kacsint egyet T^e nézek. Alattunk éppen a Kerepesi temető. Nem tudván beszélni a motor zajától, azt akarta jelezni, hogy egyenesen oda fogunk zuhanni, nem lesz szükség halottaskocsicra. Én nem tudok mosollyal felelni, a világ elsötétül előttem s megátkozom a pillanatot, amikor a repülőgépet kitalálták. Felirat: az ember bátorsága nem egymásel- leni vad ösztön csak, az ember különb az állatnál: az ember bátor a természet elken, harcol vele és legyőzi. * De miért szerepelek itt ie a féléukébb szerepében, aki nem szívesen kockáztatja é» áldozza életét ebben a harcban — ha oly nagy dolognak érzem ezt a harcot, miért nem lett belőlem Liliemtihal, Audré, Armindsen, Lind- bergh?
