Prágai Magyar Hirlap, 1930. szeptember (9. évfolyam, 199-223 / 2420-2444. szám)
1930-09-26 / 220. (2441.) szám
1930 szeptember 26, péntek. ^I^GAt/VVAfitaR-HTRLaPr MEGINT DREYFUS Irta: MARÁI SÁNDOR Évtizedek félhomályából váratlanul s varázsütésre megjelent Dreyfus a színpadon — nemcsak a lörténelem színpadán, mint mondani szokás, hanem a színházak, a mozik színpadán is. E pillamátban ő a nagy sztárja az európi etablissement-okuak, afféle tragikus Ohevalier, mosoly nélkül, cvikkeresen. A színpadon Dreyfus. A mozikban Dreyfus. A napilapok diszihasábjain, vastag szedésben, a fe 1 meleg itett D rév f u s-pe r, min tégy tud ós i tá s egy törvényszéki tárgyalásról, mely jelen időben zajlik le valahol, bíróval, ügyésszel, in- trikusokkal s hamis tanukkal, telefonhoz száguldó riporterekkel, névtelen levelekkel, izgatott hölgyekkel a karzaton. A könyvpiacon Dreyfus. Emil Ludwig nem dolgozik Drey- fus-könyvön? ... Nem lenne semmi csodálatos benne. A történelmi félmult úgy hat, mint a jelen, valóságosabban, öregek ós fiatalok érdeklődnek a könyvek iránt, melyek a nagy justizmord titkos aktáit tárják fel, mintha annakidején elsikkadt volna a legcsekélyebb részlet is. „Ártatlan vagyok!“ orditja a mozivásznon Dreyfus s egy generáció, mely taláu meg se született, mikor Dreyfus ezt orditotta, megborzong a sötét moziban, ahogy végig- borzongott a világ lel ki ismerete, mikor Dreyfus alvilági hörgése eljutott a fülekhez. Dreyfus itt, Dreyfus mindenütt. Egy francia lap, az Oeuvre, a tavaszon közölni kezdte a híres per eltemetett aktáit, esztendővel előbb. Németországban darabot Írtak, filmet készítettek róla. A név, mint valami babonával telitett varázseszköz, borzongást kelt ma is. A Dreyfus-per éh. Nemcsak a Dreyfns-per él, hanem Dreyfus is él. Mikor ezt olvastam, megérintettem a homlokom, mint aki álomból ocsúdik. Azt olvastam, hogy az ezredes Párisban él, az Ave- nue Niei egyik meliékuccájában lakik, senkivel nem érintkezik, estefelé sétálni jár a környék meliékuccájában. Évekig laktam az Avenue Niel egyik melléku-ocájában s jártam a környék uccáin, valószínűleg találkoztam is Dneytfussal, magányos sétái valamelyikén, — de a hir, hogy éi, megdöbbentett, mintha azt hallanám, hogy Napóleon él valahol s esténként szürke redingotban sétál Párisban és grogot iszik a kávéház terraszán. Párisban mondták nekem, hogy sok család nem érintkezik egymással s nem fogadják egymás köszöntését ma sem az állásfoglalás miatt, melyet a család tagjai a Dreyfus-per idején kimutattak. Ez a francia világ, mely kettészakadt Dreyfus körül, ma sem forrott még teljesen egybe. Dreyfus él valahol s megélhette nemcsak pere revízióját, teljes rehabilitációját, lianem, elszürkülve s elkallódva az életből, megélheti azt a különös diadalt, hogy neve s mindaz, ami a név körül robbanó- - anyagban felgyűlt, évtizedek múlva is explo- dál. Megélheti, hogy ma is van Dreyfus-ügy, mely tömegeket befolyásol, pártjára állit s ami a legkülönösebb, ma, mikor nemcsak bíróságok és történetírók tisztázták már szerepét, hanem a mindent elmosó s mindent utólagos premier plánban megvilágító idő, ma1 is van még ellenpártja, mely a pokolba kívánja őt, ügyét, mely inkább kívánja, hogy Dreyfus elpusztuljon, minthogy egy veszedelmes igazság diadalmaskodjon. Ma is van Barthou, ma is van du Paty de Clam, ma is van Dreyfus-ügy, még mindig van, hozzá, nevéhez, személyéhez kapcsoltan. Csak éppen Zola nincsen s Piquart ezredes nincsen. Dreyfus, a sláger: mi van mögötte? * * * Valaki, akivel erről beszélgettem, habozás nélkül rá vágta: titkos csoport van megölte. Oly jellemző volt ez a válasz, oly spontán, hogy megjegyeztem. Igen., mondta, csakugyan különös, hogy most egyszerre megint Dreyfus, színpadon, könyvben, mozivásznon — közben eltelt egy kis idő, közbeesett a világháború, közbeesett az orosz forradalom s az emlékezés Dreyfusra mégis erősebb, mint valaha: nem titokzatos ez? Úgy értettem, hogy Dreyfus mögött valamiféle zsidó maffia áll, tudja- isten, talán a szabadkőművesek, vagy a cionisták, akik most az emlékezés temetőjéből nyílt színre cipelik a boldogtalan ezredes tragédiáját — átlátszó célzattal, talán üzletivel is, de főként, hogy a világszerte lappangó antiszemita hangulatot befolyásolják, ellenpropagandát csináljanak, filoszemita atmoszférát keltsenek. Dreyfus, az áldozat, hatásos propaganda-eszköz is s veszély idején nem árt kifesziteni Dreyfus marti romságát. Ezt az együgyüséget nemcsak hallottam, de olvastam is. Hogy a Dreyíus-ügyet mesterségesen melegítik fel, szándékosain, az nem kétséges, De hogy ez a szándék másféle érdekcsoportok érdekét szolgálná, mint a businessét, megmosolyogni való, de figyelemreméltó naivitás. Ami Dreyfus tragédiájában ma hat, „vouz“, hogy ezt az üzleti műszót használjuk, az nem a zsidó tragédiája, hanem az igazság és a ga- ládság örök konfliktusának egyik tipikus történelmi afférje, — ahogy azokat a franciákat, a kik a m iák idején Dreyfus igazságának szolgálatába állottak, Piquart ezredestől Zoláig, nem valami perverz filoszemitizmus fütötte, hanem a tisztesség, az igazság szolgálatának elfojthatatlan kényszere. Mindenesetre jel- : lemző, hogy most, évtizedek múlva, mikor Dreyfus neve újra feli óbban, még pedig ilyen szimultán frontján sajtónak, színpadnak, filmnek, könyvkiadásnak, sokak első gondolata, hogy a repriz mögött a zsidó maffia keze érzik. Ez a tipikusan dreyfusi a repriz nagy nyilvánosságában; de a siker oka más. A mi háború utáni életünk levegője telítve van a felelősség problémájával, —• politikai felelősség, gazdasági felelősség, morális, erkölcsi felelősség után vágyakozunk. A hangulatban, mely a háborúból visszamaradt, még mindig van valami a tetemrehivásból, másként ez nem is lehet. A nyomorúság, a problémáiban elbogozott, természetes erőnV fejtésében megakadt élet választ keres a felelősség kérdésére, a bálványok ledőltek, a próféták lehúzták a felelősség lengő ál-sza- kállát s kezüket mosva tűntek el a romok mögött és vágják a kupont s szedik a penziót. Az a nemzetközi nagytőke, mely a háborút sugalmazta, szorgalmazta, finanszírozta, kihasználta, Csikágótól Berlinig, az a Schnei- der és Creuzot, Krupp és Tyssen, valóban korlátolt felelősségű részvénytársaságok, melyek a háború esztendeiben közgyűléseket tartottak a kies Svájcban s kifizették egymásnak az osztalékot, ugyanazok az erők, ugyanazok a tendenciák hatják át az életet ma is, burkoltabban, hosszabb kezekkel, távolabbról, de éppen oly mohón, kérlelhetetlenül, nemzet-ellenesen, ideál-ellenesen, ember-ellenesen. A levegő telítve van meg nem torolt gigantikus igazságtalanságok fojtogató emlékeivel. Ami a Dreyíus-pörben ma hat, igen, ami módot adott rá, hogy üzleti vállalkozók ujra feltálalják, az éppen ez a tömeghangulat, mely kielégülést talál benue, ha ma, éppen ma, elbámulhat a múlt csodáján: a justiz- mordon, mely felráz, szétszakít egy társadalmat, emberek hősiességén, akik feláldoznak előnyt, karriért, életük biztonságát, hogy, messze túl Dreyfus ártatlanságának vagy bűnösségének problémáján, felállítsák az igazság tételét, ennek a rettenetes, minden időn, hatalmon, érdeken átütő valaminek, az élet legmélyebb törvényének tételét, melyet letagadni, elsikkasztani nem lehet, nincs az a kazamata, nincs az az ördögsziget, nincs az az idő és távolság,' melyen át ne törjön ... s nem kell hozzá egyéb, csak egy ember, aki felálljon s elkiáltsa: j'accuse!... Ezt a „j‘acouse!“-t akarja a tömeg hallani, amely ma európaszerte Dreyfus redivivus iránt érdeklődik. Ez a j'accuse él a lelkekben, olthatatlanul, ha elfojtottam is, gyáván is gnegnyo mari tót tan is. A nia embere, akit érdekszövetségek árulta el, száműztek a szenvedések négyéves ördögszigetére, ezt a ,4‘acouse!“-t érzi szorongani lelkiismerete alján. Az árulás megtörtént s egyre tart: a felelősség kérdését elsikkasztották. — „Én ártatlan vagyok!" — orditja az elárult Dreyfus — s az elárult néző a sötét teremben visszhangozza: — ..Én ártatlan vagyok!" — „j'ao- cuse!" — írja Zola. Ez a tiz éve minden következménnyel ki nem mondott, le nem irt, vérig és csontig ki nem fejezett „j‘aoouse!“, ez a titka a Dreyfus-slágernek. Volt egy Sacco—Vanzetti afférja a világnak ezekben az években... amerikai méretekben, tiltakozó táviratok százezreivel s minden kvalitásával annak, hogy uj Dreyfus-af- fér legyen belőle. Ahogy Massachusset kormányzójának titkára, sokszázezer más protestáló levéllel, félredobta az ártatlanok kivégzése ellen tiltakozó Anatole Francé levelét, ugyanannak a Francénak levelét, aki segített diadalra vinni a Dreyfus-pör revízióját — úgy dobta el a világ, elsősorban persze az amerikai világ, kivégzés után a Sacco—Van- zetti-esetet. Nem élünk olyan időket, hogy két rongyos amerikai anarchista miatt... — mondták s ment minden a maga utján. Nem élünk olyan időket, hogy valaki betöresse a fejét olyan kétes erkölcsi tétel miatt., mint az elárult igazság. Nem élünk olyan időket, hogy valaki felálljon p azt mondja: ez az igazság, itt állok, nem tehetek másként. Nem élünk olyan időket... s mégis, itt állunk, nem tehetünk másként, nem tudunk nem hinni, mikor azt tartjuk, hogy Dreyfus üvöltésének: — „Én ártatlan vagyok!" — még ma is legalább olyan sikere van, mini Chevaliernak. A Lomnici-csucs tövében, a Sarkért nevű vöígyzáríatban iéggé fagyott két turista Esőben, kődben, gyengén táplálkozva mászták meg a Lommiei-esmesot Lefelé szálltukban a nehezebb uira tévedtek és tágak szakadí az éjszaka — A Sirkert labirintusán nem tudtak átvergődni Késmárk, szeptember 25. (A Prágai Magyar Hírlap munkatársától.) A maga nemében páratlan turistaszerencsétlenség bukkant napvilágra a Magas latrában. Már két hete lázasan kutattak a Kárpátegyesület és a csehszlovák turista klub mentőcsapatai két külön-külön eltűnt turista után és ezeket a szerencsétleneket ma reggel együtt találták meg a Lomnici-csucs keleti fala alatt elhúzódó Sirkert nevű völgy zári atban. A Kárpát egyesület mentő szolgálatát még szeptember 15-én felkereste egy bécsi fiatalember és bejelentette, hogy sógora, Griinhut Pál dr. bécsi ügyvéd szeptember elsején a Tátrába érkezett turistás- kodás céljából. Szeptember 10-én kellett volna otthonába visszatérnie, de nem érkezett meg, sőt még értesítés sem jött felőle. Még a bécsi úrral tárgyalt az egyesülőt ótát- rafüredi mentés vezetője, Bányász Ferenc, amikor a Zakopanéi lengyel mentőegyesület telefonon értesítette, hogy szeptember 8-ika óta egy Bednartcuk nevű lengyel turista eltűnt, aki azzal indult túrára Zakopanéból, hogy a Gerlachfalvi csúcsra fog felmászni. A Zakopanéi mentőegyesület arra kérte a Kárpát- egyesületet, hogy kutasson az eltűnt lengyel turista után. Minthogy így az első nyom a Gerlaőhfalvi csúcshoz vezetett, Bányász Ferenc a bécsi úrral még aznap felment a Felkai völgybe a Sziléziai menházhoz. A vendégkönyvet átnézve megtalálták Griinhut dr. bejegyzését, hogy szeptember 8-án útnak indult, hogy a Len- gyel-nyergen át a Kis Visokára, onnan a Dubke-résen át a Nagy-tarpataki völgybe, ennek felső részét körözve a Vörös-torony és Vadászlejtő-torony közti Vöröstorony- hágóba, ezen át az öt-tó katlanába a Térimen edékházhoz készül, hogy onnan másnap a Jordán-uton megmássza a Lomnici- esucsot. Viszont a lengyel Bednartouk bejegyzését nem találták meg a vendégkönyviben. A kutatás munkája most megoszlott. Amíg a csehszlovák turista klub vezetői főleg a Gerlachfalvi csúcs környékét kutatták át Rednartcuk után, a Kárpátegye sülét csoportjai Bányász Ferenc vezetésével Grünhut dr. után kutattak az általa megadott útirányon. Végigjárták a Felkai, Szekrényes, Nagytar- pataki és Kistarpataki völgyeket és a hágókat, amelyeken Grünhut dr. át akart kelni, felmentek a Lomnici-csucsra is és mivel ott megtalálták Grünhut dr. névjegyét, amelyet szeptember 10-ről keltezett, átkutatták l a csúccsal szomszédos völgyeket is. Jóidéig hiába volt minden szorgos kutatás, in ig végül I ma reggel a Lomniei-csucsról a Kőpataki- tó felé húzódé Sirkert nevű völgyzárlatban megtalálták Grünhut dr. holttestét. A kutatók nagy meglepetésére azonban a holttest nem volt egyedül, hanem egy másik holttest is a közelében feküdt, akiben az elveszett lengyel turistát ismerték fel. A testeken semmiféle sérülés nyoma nem látszott, ellenben szinte csonttá voltak dermedve a fagytól. Villamos zseblámpáik mellettük feküdtek. A turista szerencsétlen ség lefolyását olyan módon rekonstruálhatjuk, hogy Grünhut dr. és Bednartcuk szeptember 8-án együtt értek a Sziléziai házba, ahol megismerkedtek és a bécsi doktor rábeszélhette a lengyel turistát, hogy ne a Gerlachfalvi csúcsra másszon, hanem tartson vele a Lomnici-csucsra vezető túrájában. így is történhetett és a lengyel turista a bécsi ügyvéddel indult útra. Rendben megtették a szeptember 9-re tervezett utat a Lengyel-nyergen, Dubke-résen, Vöröstorony-há- gón át az öt-tóhoz, de ott a Téri-menház már le volt zárva. A konyháiban ugyan meghaltak, de élelmet nem kaptak s csak ahból étkezhetlek, amit magukkal vittek. Másnap kedvezőtlen idő virradt rájuk, die nem álltak el a tervüktől, mégis nekivágtak a Lomnici-csucs megmászásának a veszélyes Jordán-uton át. A borús, majd eső? időben a mászás csak lassan haladhatott s az is baj volt, hogy találkozásuk csak alkalmi jellegű volt, a két turista egváltaiában nem szokott össze. A reggel óta egyik zivatar a másikat érte, valószínűleg késő délután átázva, átfázva érkeztek fel a csúcsra. Hogy mennyi időt töltöttek fenn a Lenin ici- csucson, azt nem tudjuk, azonban aligha sokat. A sürü felhőben, esőben eltévesztették az útirányt és ahelyett, hogy délfelé szálltaik volna le a Mézes-forrás irányában, kelet felé ereszkedtek alá a Villa-csúcsok irányában. Erre felé a leszállás sokkal nehezebb, tehát jóval lassabban megy, mint a Mózes-forrás felé. Csakhamar beállott a sötétség. A két kiéhezett, átázott, átfázott turista — egészen helyesen — nem próbálta meg valahol meghúzódni és az éjszakát megvárni, hanem villamos zseblámpájuk gyér világánál, egész éjjelen át lassan, de szakadatlanui ereszkedtek lefelé. Gyakorlott hegyjárók lévén, a rendkívül nehéz terepen is megtalálták a levezető útirányt, de végül is annyira kimerülitek, hogy abba kellett hagyarok a mászást. Annál is inkább meg kellett állapodniuk, mert olyan helyhez értek, amelyen át csak egy igen kényes útirány vezet. Ez a Lomnici- csucs, a Villacsucsok és a Késmárki-csúcs által körülzárt völgyzárlat. Igen meredek, jég- korszaki gleccserek által lecsiszolt alsó fala ez a csúcsoknak, amelyet a tátrai kalauzok Sirkert néven emlegetnek. A nevét onnan, kapta, mert sivár, minden növényi és állati élettől ment falai már nem egy zerge vadás znak, gyógyfükedvelőnek, kincskeresőnek és turistának váltak temetőjévé. A Sirkert felső része még járható, a közepét átszelő szélesebb törmelékes pad alatt azonban az alsó sziklaövön át csak egy helyen lehet lejutni, aki azt elvéti, az érákig próbálkozhat és mégsem jut ki a kelepcéből. Hogy a két turista meddig feküdt ott félig aléltan, azt nem lehet tudni. Segélykiáltásaikat senki sem hallhatta, mert azon a vidéken nyáron is aKg jár valaki, az idén pedig oly hamar kiürült a hegység, hogy hetekig som kerül arra a vad vidékre senki. A két kimerült ember csendesen ólaiéit és meghalt. A mentőcsapatok a jéggé fagyott holttesteket magukkal vitték s a temetésről a családok intézkednek. i
