Prágai Magyar Hirlap, 1930. szeptember (9. évfolyam, 199-223 / 2420-2444. szám)

1930-09-21 / 216. (2437.) szám

'ERKCMíMAfitoft-FnmíAR 1900 szeptember 21, raaára&p. Rz irók és a könyokiadó-szöoetkezet Irta: Győry Dezső Ésszerű a művész munkája. Az enyém csak annyi, hogy a szoborról lefaragom a felesleges márványt, — mondta a világ leg­nagyobb szobrásza. És a kőtömbök igazai adtak neki. * A szlovenszkói magyar irók munkája is ilyen egyszerű csoda — volna. Itt van előttük a kőtömb: kataklizmák közt elviiharzott gye­rekkor, forradalmak sodrában felszökkent ifjúság, tízesztendős lelki és anyagi válság­ban gyökerező férfi sors, élet, nyomorúság­gal és heroizmussal esős-napsugaras élet, a földgolyón a doronggal és sárkányokkal küz­dő Ádáin—Éva mai milliói, az égbolton vi­lágnézetek elektromos kisüléseivel dörgő fel­hők, amik alatt csikorogva fordul uj kor a régi korra. Nagyszerű kőtömb, earrarai. S benne a felesleges márvány alá rejtett nagy- szó rii szobor, michel-angelói. A szlovenszkói magyar művész azonban, egy pár torzót érő verskötetet nem számítva, a tizenkettedik évben is csak áll, áll a kő­tömb előtt, s legfeljebb csak beszél a szo­borról, arait lát, de amit eddig nem fejtett ki a felesleges massza ölelő karjaiból, áll és áll és néha nagy néha még el is irja magát. És joggal. Mickel-Angelónak a pápai barát pénzt és emberseregeket adott, hogy bá­nyát vágasson, utat épitesseo, s a vad Appe- n mek szak a dóká i és a tengerpart lázas mo­csarai közt a Tiberis partjára szállitaíhassa a nyers márványkockákat és adott lehetősé­gét, szabadságot, engedőimet, hogy a leglé- nyegig lemeztelenitve, leegyszerűsítve szim­bolikus erővé koncentrálva hozza ki az anyagból a lelket: a valóságot. A művészetté változott realitást. És adott neíki kenyeret, hogy egyék és legyen ereje birkóznia a kő­faragással és adott neki levegőt, nyilvános­ságot, megmutatkozást okkáziót, hogy érde­mesnek érezze a feladatot. Adott neki esz­közt, kenyeret és odaadta neki a nagy vi­lágot. Nekünk nincs ilyen pápánk. A szloven­szkói magyar társadalom ezeket az eszkö­zöket még nem adta a kezünkbe. Félelmesen érzett lidórc a szlovenszkói magyar iroda­lom főlőtt egyrészt a kisebbeégek felett lógó helyzet Damokles-kardja, másrészt magának a magyar élethanc érintése, melyek mint­egy tabuvá nevezik ki az életünket: a kőtömböt, melyben ott van a kész, meztelen csoda: a szobor, a művészet­té váltott realitás. Ott van, de ne nyúlj hoz­zám. És van-e vájjon szlovenszkói magyar iró, melyik pusztán művészi teljesítményeiért megkapja a kenyeret, amely erőt ad a min­dennapi kézimunkához. Művészetből élő egy sincs. És ha mégis, különös, fátumos pa­rancsra mégis akadna valaki, aki hozzá mer nyúlni a kőtömbhöz, bátran és megkérdezés nélkül, leszámolva a következményekkel, és éjt-napot eggyé téve nappal megkeresné a betevő falatot, hogy éjjel a magyar irodalmon dolgozhasson, kérdem, hová legyen vele, mi­tévő legyen vele, hogy mutathaissa meg a világnak? Hová állítsa? Hol adja ki? Csecse­becse szobrokkal lehet házalni, gicosekkel lehet vándorolni, vannak könyvek, amelyeket ki lehet adni saját rizikóra és saját költség­re, de se a Mózessel, se az özönvízzel, se az igazi, sub spécié aeternitatis értékes és ko-l molyán vett szlovenszkói irodalommal ezt nem csak hogy nem is szabad, de nem is le­het megtenni. Miért? Egyszerűen, mert ér­téke, súlya, méretei ezt lehetetlenné teszik. * Azt hiszem, ezzel tisztában vannak azok is, akik a szlovenszkói magyar könyv- és lap­kiadás ügyét az egyedül célos kereskedelmi vállalkozás alapjára készülnek helyezni, akár mint a gondolat tervezői és elindítói, akár mint aktív támogatói és a szövetkezet alapítói. Sőt minden garancia is megvan a gondolat fő-támogatóiban arra, hogy egye­nesen ezen akarnak segíteni s nem egy újabb szalma-láng gründolás — ami itt amúgy is agyon van blamálva — de komoly és hivatása magaslatán álló vállalkozás élet- behozása vezette eddigi lépéseiket is — a szövetkezet körül. Teljes hittel és bizalom­mal a fontos kezdeményezés, az egészsége* gondolat éa annak vezető előharcosaá s fel­karoló! iránt, a legnagyobb örömmel és vá­rakozással tekint a szlovenszkói írás gárdája a vasárnapi szeri ti váni összejövetel és ala­kulás felé és csak temperamentum kérdése, hogy egyesek közülünk^iz optimizmus, mások a pesszimizmus szemüvegét veszik föl, mikor odafigyelünk: de loéteégíelenül odafigyelünk, várakozással, bevallott vagy e’ ikolt re­ménységgel és — valljuk be ~ ’ érni izga­lommal is. Izgalommal, mert arról van szó, hogy a szlovenszkói magyar irodalom és alkotói megkapják-e az alakítandó szövetkezetben azt a támogató, emelkedett barátot, aki nél­kül a earrarai márványtömbök ma talán móló-falak vagy ncca-kövek alakjában vol­nának — kétségtelenül így is hasznos, de senki által nem becsült — része a mának és a jövendőnek 6 a bennük szunnyadó szo­bor az örök érték, és őrök szépség him- musza helyett bocskoraink cs-oszogását nyög­né, — vagy nem. Isten a tanúm, nem tudom máskép látni az uj könyvkiadás szerepét, jelentőségét és hivatását itt, nálunk és nekünk. Ez a lehető­ség, ez a felemelt misszió ott lesz a dirigens egyének kezében a vasárnapi alakuló ülésen. A távolból odafigyelő, várakozó és izguló szlovenszkói magyar irók nevében kérem őket, hogy nézzenek egy percre a mi remény­kedő, őszinte szemünkbe és az „irodalom- pártolás" és „komoly művészet" szavak min­den említésénél — a regionális klikkek de­rék, de múlandó szorgoskodásai és csak mai szükségletekre beállított szándékaik fölött — gondoljanak a sub spécié aeternitatis komoly pártolásra és komoly művészetre: Michel­Angelóra, pápai barátjára és a kőtömbre. Mert van a jelenben-b asznos jelenekben túl múlt, amely jövőbben jövő — mint amaz, és a múltban örök, nagy utak, melyek úgy iveinek a jövőbe, hogy néha nemcsak embe­reket és emberöltőket, de nemzeteket és kor­szakokat is úgy hagynak maguk alatt, észre nem véve, figyelemre se méltatva, mint az ex p resaviaduktok * ▼icteátt* őrfeáflwk lakóit és veteményes kertjeit. A szlovenszkói magyar irodalmat pedig 1930-ban máj nem lehet zöldségéé kertiben fölnevelni. Vagy lesz ilyen és akkor leg­alább is a nagy magyar i rodalom in tornáéi o- nális európai nívóján és piain pouvoirjával kell elkezdeni (és támogatni is ennek meg­felelő eszközökké#), vagy nem tói ja meg a helyét, és akkor kár a benzinért. Akkor meg, vegyük le a napirendről és a kwlturtfillécrek- ből vásároljunk jó, bevált olvasmányokat a népnek. GYERTYAFÉNY Ma: Márai Sándor A lámpa este hét órakor kialszik asztalomon. Első mozdulatom a sötétben az, hogy megköny- nyebbülten hátradőlök, dörzsölöm a szemem, él­vezem ezt a váratlan munkaszünetet. A máso­dik, hogy kimegyek az előszobába, s manipulá­lok a villanyórán. Aztán visszabotorkálok a sö­tétben a telefonhoz, az áram zug, tehát gyufa­láng mellett feltárcsázom az elektromos müvek központi felügyeletét, s megtudom, hogy az egyik áramfejlesztőt javítják. A központi fel­ügyelet egy-két óra világítási szünetről beszél, tehát beállítom magara három-négy óra sötétre. Az ablakba állok, a sötét uecát bámulom. Alig múlt hót óra, a szeptemberi korai sötét lap­pang az uccán, de a fák pörkölt lombsátra alatt már éjféli a feketeség. Az uceai gázlámpák, mint szerény és divatjuk múlt munkásai a köz­nek, szemérmes és buzgó, gyarló fényt sugároz­nak csak maguk körül, a béélistások mohó szor­galomkifejtésével, tehetetlenül, A szemközti ház ablaksorai sötétek. Az ablak alatt két fiú s egy leány mennek el, a leány hangját hallom, aki azt mondja: „Magának nincs más témája, csak a szexuális ? .. Egy ideig ülök igy a sötétben. A modern forradalmak is igy kezdődnek, hogy nem szól a telefon, a vízcsapból nem jön viz, a lámpa ki­alszik. Munkám egy részét máskor ebben az órá­ban kezdem el, mint oly sokan, mióta a villanyt feltalálták. Egy nagy réteg ember kenyeret tud ma keresni éjszaka is, a villanyvilágítás jóvol­tából, amit száz év előtt még nem tehetett meg. Az első villanykörte foglalkozásnélkülivé tette ugyan a gyertyamártók ezreit, de ugyanakkor megélhetési lehetőséget adott néhány százmil­lió embernek, akik villanyfény mellett, nappali erősségű világításban mehetnek éjszaka a dol­guk után. Fanyalogva ülök a sötétben. Most bejön a leány, mint egy Shakespeare-drámában, imbo- lyogva, gyertyafénnyel a kezében vándorol a sötét szobákon át, a fényt asztalomra állítja A vastag gyertyaszálat ásványvizes üvegbe tűz­te, a láng ijedt, erőtlen. Sokáig nézem, lassan megszokja a szemem, már látok is mellette, kísérteties, gyenge fény­ben tűnnek elő a bútorok, s a gyertyaláng mint­ha, erőre kapott volna, apró fény tárnákat vág magának a sötétben. Shakespeare-drámában?... Szó sincs róla, dehogy is ismerték a XVI-ik század végén a stearingyertyát. A nézőtér nyi­tott volt, az előkelő publikum a színpadon ült, s olajmécs őssel világítottak, legfeljebb faggyú- gyertyával. Előveszem Pásztor Mihály kollé­gám kitűnő könyvét Budapest világításáról, a stearingyertya lángja fölé hajlok, s megtudom, hogy a. stearingyertyát, melynek lángja fölé hajlok, 1818-ban gyártotta először Párisban Shnonini. Napóleon tehát még faggyugyertya, vagy olajlámpa fénye mellett irta alá lemondását. Három évvel később találta fel Simonin azt a csodálatos fényforrást, a stearingyertyát, me­lyet — ezt megint Pásztortól tudom meg — a mi vidékünkön. 1837-ben kezdett nagyban gyár­tani. Milly híres bécsi gyára, XVI. Lajos, Dan­ton, Marat, Robespierre, az még mind faggyú- gyertya. A francia forradalom is faggyugyer­tya. A világ egyik legnagyobb aktusa minden­nap este hétig zajlott csak le világosságban, az­tán félhomályban csinálták tovább. Leülök a csodálatos vívmány. :i stearingyer- tya lángja mellé, tollat és papirt veszek elő, s vakoekodva íréi kezdek. Nevek jutnak eszem­be, akik türhetőt alkottak csekélyebb világítá­si lehetőségek mellett. Eszembe jut egy kollégám, aki keservesen panaszkodott a múltkor, hogy nem jut munká­hoz a dologtól, az újságírás teljesen abszorbeál­ja. Azt feleltem neki, hogy Erősítője vsakáj tíz évig volt Szibériában, s ennek dacára figyelem­reméltót alkotott Most arra gondolok, hogy Goethét is idézhettem volna, aki faggyutyertya mellett irt áhítattal nézek a stearingyertyára. e kuszán felirom, ami nyugtalan, lobbanékony fénye mel­lett eszembe jut n. Nem tudom na életet másképpé® venni, mint amilyen. Eá tudok képzelni egy jobb, de nem tudok elképzeim egy gyökerében másféle életet Alapjában azt se tadom, hogy boldog vagyok-e? Még nem dőK oL Igaz, hogy a eél nem is boldogság. A cél az élet, időtöltés szü­letés és halál között Csak száz év múlva lehet megállapítani talán, hogy korom — beleértve a világháborút, a forradalmakat, a gazdasági nyomorúságot és az 06ztályharcot — idilli kor volt-e, afféle békés, nyájas biedermeyer, vagy zord és keserves, mint & harmincéves háború kora. Nem tudunk mi semmit Lehet, hogy er­ről az elmúlt húsz-harminc évről úgy beszélnek ötven év múlva, mint a viszonylagos békés, nyugodt emberi fejlődés pásztori dilijéről. Per­sze, e ez valószínű, hogy elnézéssel is: még villannyal világítottunk, a mesterséges napfény helyet, autón jártunk, repülőgépekkel s más ilyen primitív közlekedési eszközökkel repül­tünk, az őshajó, a rakéta helyett. Nem is ez a fontos, hanem az ember. Az elhunyt Vass mi­niszter dobta oda egy búcsúbeszédében: a ter­melés célja az ember. A technikáé is. E pilkv- natban ő húzta a rövidebbet, termelés, techni­ka vele törődnek legkevésbé. Tessék felfedez­ni az embert, — semmit sem tudunk róla; Cso­dálatos erők szunnyadnak benne, mint bizonyos gázokban, elemekben, sugarakban, melyeknek hatásait csak most kezdjük ismergetni, a labo­ratórium lombjain át. Mi minden van még ben­nünk! A pszichoanalitikus, ez a kiváncsi ron- tópál, egyelőre csak szétszedni tud, s megmu­tatja, hogy a lélek nem fürészpor, — de .talán ez az ut az ember felé. Még mindig tabu a. lélek. Jó társaságban nevét sem szabad kiejteni. Aki felhasitja, az a süveges orthodox augurok sze­mében eretnek. De ahhoz, hogy egyszer bel­gyógyászat legyen, da Vincinek lopatnia kel­lett anatómiai célokra akasztottak tetemeit, s ahhoz, hogy lélekgyógyászat legyen, suttyom­ban, s a. hivatalos tudomány által nem mindig helyeséit módon, fel kell metszeni néhány lel­ket. Ez a gyertya nem tud sokat. Micsoda „szen­záció" lehetett, ebben a városban, száz éve, miikor lobogó, fehérsárga lángocskája, először kigyulladt! Miféle volt az ólet azelőtt? Arai reánk marad közép- és ó-kotróiból, könyv, kép, ruha, fegyver, csak homályosan mutatja a lel­ket,, mely e korok mögött élt. Valószínűleg nem voltak boldogok, e 1213-ban éltek öreg emberek Magyarországon, akik sóhajtozva be­széltek a tovatűnt fényes, boldog ég gazdag időkről, például 1170-ről, mikor sokkal jobb, szebb, boldogabb volt. az élet. Persze, régimó­dibb is, nem olyan modern, haladott,, mint j 1213-ban ... A békét zokogjuk ma vissza, az j aranykort. A valóságban ez a béke tele volt munkanélküliekkel, a gazdasági válság vállata- > tokát fojtott meg, az embereket oxsoraárofi dolgoztatta a nagytőke, a a szerelmesek hörög­tek ée felakasztották magukat. Nem is az a fontos, hogy a mi időnket oályeosiclc látjuk majd, mert, bizonyos tapasztalatok alapján, előre megmondhatjuk, hogy szépnek, deríte­nek, békésnek látják, odamérve az ő idejükhöz, akik jönnek. Más kérdés, hogy nekünk mennyi-; re tetszik? Hát, akinek éppen ez tetszik, annak tetszik". BEL Nekeca példázd tetszik. Erre gondolok, song a gyertyafénybe nézek. Nem tudok visszasírná semmit, ami elmúlt, megvetem azt a nyafogáet, mely visczagőgicsetí a félhomályos fékuultat, amikor „bensőségesebb“, „emberibb'4 volt az élet... Bensőségesebb? Talán csak sötéíebb, Az uccákat rosszul világították, s aki este héti istám gyertyafény mellett dolgozott, aaxaak, irakit nekem most, megfájdult a szeme. Embet ribb? Nem ismerek na emberiség történetóbcea! emberibb kort, mtot a mienk. A világ még osafcj előremegy, a most, éppen most, olyan haladott, amilyen, még nem volt soha, olyan szociális éa emberi, amslyeaHŐl száz év előtt nem is áhnod* tak, — ami persze nem zárja ki, hogy száz éy múlva annyival szociálisabb, s emberibb legyen, amilyennek elképzeléséért manapság még be­csukják az embert. Ha a „békés múltról4’ be­szélnek el érzéken yüdt s kávén ült an&zlánok. so­ha nem tudom, mit siratnak vissza: a Solymosi- orfeumot, vagy a stearingyertyát? Bensősége­sebb? Mit tudom én, milyen lesz az a kollektív, élet. Talán mellőzd a bölcsődalokat, de kollek- tive olyan himnuszt tud majd, amitől mi ma megsüketülnénk. A stearingyertya lángját, néi zem, s egyszerre féltékeny, vad öröm fog hogy ma élek, éppen ma. Szeretem ezt. az időt, éppen ezt Unom az érzelgős és félhomályos nosztalgia-maszlagot, tudományban, művészet­ben, politikában. Ezt a kort szeretem, mindent szeretek benne, a villanylámpát, a röntgeni fényt, a weekend-divatot, a gramofonok négere zsivaját, a telefonos spleent, a nervózus szerel­met. s az idegorvost, akihez futunk vele, uc-i cáink beton-költészetét, szeretek lenézni repü­lőgépből négyezer méter magasságból az Alpe- sekre, szeretem a fónyszedőgépet, a whiskyt, a hálókocsik koromszagát, a reflektorokat Pá­rig fölött, szeretem minden nyavalyájává!, bi­zonytalanságával, azzal együtt, hogy nem tu­dom, lesz-e ebéd holnap, lesz-e még egyáltalán enyém és tied, s ha lesz, milyen címen s ho-i gyan? Szeretem a zaját, a benzinszagot, a nagy, nagy fényforrásait, szeretem azt, hogy reggel meleg viz jön a csapból, telefonon autót, lehet rendelni. Szeretem ait, hogy éjjel teljes nappali fényben ülhetek a szobámban, s utálom ezt a büdös gyertyát, félhomályos bensőségével, fél­tékeny és fölényes megvetéssel nézek reá Sze­retem ennek az időnek tudatosságát, s azt. az ezer gyertyafényt, melyben lezajlik. IV. S csakugyan kigyullad a lámpa, ax ánunleji lesztőt megjavították, elfövöm a stearingyár­tva!, egy kis büdöeség marad utána a levegői ben. Minden lámpát felgyújtok a lakásban, Fényt, fényt! Kiszellőztetni ezt a két óra emu phet, ezt a lehellefcnyi középkort. Bekapcsolom a gramofont, telefonon rendelek egy taxit, a öszehajtom a néhány sort, melyet steariagyem tya mellet írtam, s egy félóra múlva leszedi m szedőgép, s egy félév múlva leszedné a fényi szedőgép. I/ehet, hogy nem élek „bensőséges se>n“. Mindenesetre világosságban élek. A inai gam idejében élek, tágult tüdővel s egy kis nem vo/.ifással, s nemcsak lóerőkkel, hanem egy ember minden erejével, boldogságával, boIdegi tálanságával»s céltalanságával. Legalább tudok' is erről. Kinek jut több, e zord időkben? 4 r— ■■ . tízoitrz 1833. T*ü*fe*» SS. VJ S > A üveg, porcefika ^ * out^ykeueekedéee, « • m KOSICE, FS-utcz i». Hagy választék. Adfeqeee li ____________________ ni -i——wimi ■ ni — - ni i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom