Prágai Magyar Hirlap, 1930. július (9. évfolyam, 147-172 / 2368-2393. szám)

1930-07-20 / 163. (2384.) szám

6

Sherlock Holmes szerencséje

irta: Schöpllin Aladár

A sok életrajzból, visszaemlékezésből, anekdotából, amit most az elhunyt Conan Doyleról Írtak, nekem egy dolog ragadta meg a figyelmemet, az, hogy Sherlock Holmes megteremtője nem volt büszke erre a teremtményére, rös- telte, hogy ezzel lett világhírű és ezzel szerzett nagy vagyont, mert ö egészen más müvekkel, komoly történeti regényekkel jelentette be igényét a halhatatlanságra. Komoly könyvei, melyeket teljes ambícióval irt, mérsékelt sikert arattak, mikor aztán kitalált valamit, amit könnyű tollal irt, a tömeg szórakozására, rátapintva a közönségnek egy lappangó kívánalmára s megcsinálta a zseniális detektív alakját, akkor mindenki kapott rajta és milliók gyönyörködtek Sherlock Holmes csodás éleselméjűségén.

Nem egyedül álló dolog ez az irodalomban. Párja annak, hogy a kómikus színész tragikus szerepet, vágyik játszani és haragszik a közönségre, amely nevet játékán, ahogy annak idején kjkacagta a régi jó Megyeri Károly Lear királyát. A mi irodalmunkban Gárdonyin telt be ez a végzet, ő is váltig röstelte, hogy eredetileg élclap számára irt bohókás Göre Gábor-törté- netei minduntalan uj kiadásban jelennek meg, az egész ország olvassa őket, mig nagy erőfeszítéssel irt regényei, finoman kimódolt novellái aránytalanul kevesebb olvasót vonzottak. Gárdonyi emiatt a kiadójára haragudott, pedig az igazán nem tehetett róla, ha akarta volna, se tudta volna megakadályozni Göre Gábor bíró ur és társai népszerűségét. Az ő esetében is, Conan Doyleében is egy tömegérzés dolgozott, függetlenül az iró szándékától s egy szerencsés invenció létesített szoros kontaktust az iró és az olvasók ezrei között. Véletlenül találtak egy alakot, amely érdekelt és mulattatott mindenkit. tekintet nélkül mindazokra a. kritériumokra. melyekért egy-egy irói munkát kitűnőnek, egy írót nagy írónak szoktak elismerni.

Mióta városok vannak, a városi ember és a falusi ember mindig szerettek egymássá' viccelődni. —' annál az örök emberi hibánál fogva, amely mindig hajlandó lenézni azt, aki más, mint én. Ennélfogva a városi ember kevés dolgon mulat olyan jól, mint mikor akár színpadon. akár Írásban találkozik olyan típussal, amelyben a falusi ember esetlensége, otrombasága, a városi élet komplikációiban való eltévedései és müvei ellenségei mutatkoznak meg. Ha ezt olyan iró írja meg, aki ismeri a falusi embert és tud humorral írni, akkor biztos a siker, mert az olvasó közönség zöme mégis csak városi emberekből telik ki. Gárdonyi, aki másfajta müveiben idealizálta a parasztot, a Göre Gáborban a városi emberek érzését fejezte ki.

Egészen hasonló helyzet volt a Conan Doy- leé is. Az ő sikerét is egy ősi emberi hiba szerezte. Az emberek szeretik a fölöttük uralkodó hatóságot kiviccelni s erre a viccelődésre különösen alkalmasnak tartják a rendőrséget, örülnek, ha azt mondhatják, hogy a rendőrség ostoba, nem érti a mesterségét, összes tudomás nya az, hogy bottal üti a bűnösök nyomát. Conan Doylenek, mikor detektivtörténeteit a tömegnek a bonyolult bűnügyek iránti érdeklődésére alapította, az volt a szerencsés ötlete, hogy Sherlock Holmest nem hivatásos detek- tivnek tette meg, hanem magánembernek, zseniális amatőrnek, aki csak akkor lép közbe valami megfejthetetlen bűneset kiderítésére, mikor a londoni rendőrség főhadiszállásának, a Scotland Yardnak minden tudománya csütörtököt mondott már. Minden Sherlock Holmes- töTténet ezzel kezdődik: a tulajdonképpeni rendőrök már nem tudnak mit kezdeni az imént történt gyilkossággal, vagy betöréssel s ekkor megjelenik Sherlock Holmes, hű barátja, Wat- son doktor társaságában, vagy anélkül és elkezdi a gombolyag kigombolyitását. Ha Sherlock Holmes a Scotland Yard rendőre lett volna. feleannyira -se volna iránta oly nagy az érdeklődés, mint így, mikor a hivatalos rendőrséget mindig csúffá teszi. A többi: a meglepő, bonyodalmas és rendkívüli bűnesetek kigondolása. elmondása és kibogozásuk módja, Sherlock Holmes alakjának megrajzolása, mindenféle emberi tulajdonságokkal való fölruházása, mind másodrendű a siker szempontjából, a döntő az. hogy Conan Doyle két, minden emberrel közös hibát kombinált össze: a bűnügyek iránti izgatott érdeklődést és a rendőrség kigúnyolásának passzióját. Mind a kettő egy közös tudatalatti ösztönt revelál: azt, hogy minden emberben lappang valami a gonosztévőből. Történelmi regényt. elég jót. tud írni más is, erre az ösztönre Conan Doyle tapintott rá először.

Ez, tisztelt irótársaim, a nagy siker egyik nagy titka: rátapintani valami .minden emberrel közös ösztönre. Valamire, ami az embereknek valami tudatos, vagy tudatalatti vágyát reveié Íja. A baj nekünk íróknak az, hogy ezt nem lehet programszerűen, előre megfontolt szándékkal csinálni, erre csak rábibázni lehet az intuíció és invenció egy véletlen lobbaná&ával.

— Egy érni szellemi munka egyenlő ötperenyi

portörléssel. Londonéból jeHembik:: A Ca™egiednté7M bostoni élelmezési laboratóriumában kásérLetet folytattak az agyműködés által fejlescrtett kailénia- menrjdftégigel. Megállapították, hogy egy órai kon- oántráM szellemi megerőltetés ugyanannyi kalória fejlesztésével jár, mint egy fél mogyoró magevéee vagy mint ötperrnyá portörlés..

SEBESI ERNŐ:

VERS A VÉLETLENHEZ

Miféle sátán hívott boszorkányos, Mély éccakákon életre, te szörny?! Örök időktől talpon vagy s a Rontás Kengyelfutója nem gyorsabb tenálad. Ha biztos kézzel int felénk a cél már, Mit nehezen vajúdó okok szültek, Elébük állsz és süket hahotával Keresztülhúzod reményeink rajzát.

Te lesből közeledsz és vámpír módján Te kiszívod legvalónk titkos vérét S ha odébbálltál, hiába is ütjük Vak nyomodat, mely fürge, mint a gyik.

Még senkivel se'paroláztál eddig,

Merő titokzat minden rebbenésed

Mondd: mi lehetsz te; ok, cél, mód vagy eszköz?

Még véletlenül sem fogod megsúgni.

Ám néha megsimogatsz alatíommal,

Kecses beretva játszik igy nyakunkkal. Csak sóhajomat küldhetem ilyenkor,

S. 0. S. jelét örök szorongásnak.

Titkod kapuján imákkal dübörgve,

Csak mosoly volna baljós, torz figyelmed. Jaj, törpék vagyunk, emberek. Szeszélyek Elgázolnak s ősapjuk vagy te szörny!

UTRAVALÓ

Irta: MÁRAI SÁNDOR

S most végre a kupéban ül: s érzem, hogy

nem megy sehová, csak a saját életén belül kering egy idegen helyen majd s szeretnék neki adni az útra valamit. Plaidd-el és kofferrel a hálóban, az aíblak mellett ül, menet- irányiban, zsebében ötszázhatvannégy pengővel, egy összeggel, melyről feltételezi, hogy idegen helyen, ahol nem ismeri a trükköket s nem ért a lokális csalafintaságokhoz, terv szerint hosszabb ideig adja majd ki a megélhetést, mini odahaza, egy „II.“ jelzésű útlevéllel s a necessaire-ben jóddal és pira- midonnal. Integetek és jó utat kívánok. Még utánaszólok: aztán írjon... Tudom előre, hogy nem fog Írni, mert „nincs mit“ — s amit erről irhát, az nem érdekel. Ma már nem Írnak úti levelet az emberek Anzikszot írnak. A fiókban őrzök még néhány úti levelet, egy nagyapámét, akii 1840-ben fantasztikus útra szánta rá magát s elment Zombor- ból Becsbe s egy másikét, aki 1820 körül Mailandban járt, de ezt sóba nem hittem el komolyan. És könyveim között néhány terjedelmeset, köztük egyet, melyei minden utazás előtt szívesen felnyitok — Goethéét, aki a XVIII. század végén elsőnek és talán utolsónak mondta ki: az ember nem azért utazik, hogy megérkezzen.

Ez az, amit szeretnék utánakiáltani, de miután kizárólag azért utazik, hogy mentői előbb megérkezzen, úgy se értené meg. És aztán : írjon. De ne anzixot. Volt egy gyönyörű utazási irodalom, melyet civilek írtak, akikből ez utazás, pillanatokra, írét varázsolt Egy francia üteanü német iró, a nagyon rokonszenves Franz Blei azt állítja, hogy ez az irodalom Petrarcával kezdődött, az elsőivel, aki az utazás kedvéért utazott s ennek a hangulatnak nyoma maradt lelkes és naiv úti- levelekben, egészen a renaissance alkonyatáig. Volt egy idő, mikor az utazás célja nem helyváltoztatás s az utilevél célja nem irodalom volt, mikor nem üzleti igyekvői, családi affér és hivatalos feladat noszogatták útra az embereket, hanem éppen csak az élmény nosztalgiája — sezaz élményezerüség veszett ki az utazásból, mikor az emberek gyakorlati szándékkal kezdtek utazni, felfedező utakra mentek, sőt érzelmesen utaztak, mikor az utazás célja az volt, hogy az utas közelebb jusson önmagához. Később, éppen a XVIII. század vége felé, amolyan gáláns szellemi sporttá fejlődött az utazás, aztán következett a gőzös, s legvégül Lindbergih és egy ügynök, aki óriási plakátot lobogtat és ordítja: „Harminc nap alatt a világ köriüL"

Egy műfaj, az utilevél, kiveszett s helyében fellendült egy árucikk, az utazási irodalom. A dilletáns utazóra gondolok, akti e nyárközépi napokon beül a kupéba s szeretnék az útra átnyújtani neki egy útikönyvet, valamilyen ellen-Baedekert, inkább csak figyelmességből, mint egy doboz pemetefű- cukorkát. Tudniillik nem tudtunk utazná. Mentői jutányosabbam, gyorsabban s többet, annál kevésbé. Netm tudunk utazni s nagyon nélkülözök egy szakkönyvet, mely újra megtanítana arra, hogy helyet változtatni, távolságokat hidalni át s legjobb esetben érzékenykedni idegen helyeken nem ugyanaz, mint utazni, a szó nagy, majdnem azt mondtam: goethei értelmében. Nemcsak az utilevél, az utazás is műfaj. Tessék beletanulni, í Érdemes és lássuk be, hogy nehéz: sablonok szerint zajlik le ez az élmény korunkban, banális tempóban s fegyelmezett szervezetek jóvoltából, keretek között, melyek ésak kevés lehetőséget nyújtanak rá hogy két vaeutállomás között egy-egy pillanatra utazzunk is. Azt az érzékenységet, melyet a leg- bárgyubb utas is magával visz a vasúti kupéba, mikor elhagyja otthonát s kilódntva élete óljából, fogékonyan s tájékozatlanul megy az idegen ség elé, mely kissé mindig a

végzet, az utazás technikája lébonkózza benne s a nagy élmény felbomlik menetrendre és hordárokra, akik csalnak, vagy hotelekre, amelyek nem tartják, amit Ígértek. Újra meg kell tanulni, mert már nagyon beleszoktunk, hogy ez az élmény nem múlik anyagi eszközökön, kénytelen, attrakción. Csak rajtunk múlik. Training kell hozzá, jószándék, nagyon sok elfogulatlanság. A sznob beutazza a világot s mindenütt a maga sznobizmusán belül marad, mely óvja, hogy semmi ne érjen hozzá s az idegen ne horzsolja fel. ö az, aki igazában külföldön mindig „deplacé" érzi magát, hiányzik neki az otthon megszokott sznob világa, gyermekes hierarchiája, melyen belül tudják róla, hogy „kicsoda". Persze, ő egy nagy senki, ha kiteszi lábát az ólból, senki és semmi s ezért gyanakvó s vissza vágyik: az utazás élményéhez éppen ez a föltétel, ez az elve szui-tudás, ez a senkivé-degradáltság, ez a esak-utaa-öntudat, amely nélkül nem ér az egész fabatkát. Utazni, bölcs francia szó, az meghalni egy kissé annak, aki voltunk s neki születni, rang és cím nélkül, annak, ami elé megyünk.

Újra meg kellene tanulnunk ma, a korlátlan helyváltoztatási lehetőségek korában, hogy az igaza utanó számára nincs távolság

— nincs távolság, persze nem lindöerghi értelemben, hanem úgy, hogy Vác éppen olyan jó, és élményintenzitás szempontjából épen úgy megteszi, mint Pekdng. Goethe mondta azt is, hogy ő, ha Weimar- ból átsétál Felső-Weimarba, többet lát, mint Kotzebue, ha Oroszországba utazik. Elvesztettük érzékenységünket az utazás iránt, Azt az érzékenységet, mely az útközben eléje- mozgó világot úgy tudja látni és felvenni, mint egy lassított felvételt s azt a másikat, mely jószándékkal és készségesen megy a világ elé. Megszoktuk, elfásultunk. Mentői többet utazunk, mentői olcsóbban, mentői kényelmesebben, annál kevesebbet kapunk. Ez a goethei utinapló, mit, ne haragudjanak, annyiszor idézek, leír száz oldalon három napot, azt a három napot, mely egy karlsbad- műncheni úthoz 1876 őszén szükségeltetett

— s amit leír Égerről, Regensburgról, geológiáról, hegy- és vízrajzról, természettudományos megfigyelésekről, az egy kis könyv, s közben a jezsuiták vircsaiftjáról Regensburg- ban és általában — oly szubjektív s egyben oly személytelen, annyira csak „fölvétel", látás, befogadás, szóval utazás — egy útvonalon, melyen, azt hiszem, ma 6 óra alatt rohanunk át, s az érzékenyebbre sem elég tehetséges egyetlen olyan megfigyelésre, mint volt a karlsbadi postakocsi utasa. Nem a postakocsit sírom vissza, hanem azt a fogékonyságot, amellyel az utas, mégha kisebb kapacitású legény is, mint Goethe volt, benne ült. Ezt a goethei utinaplót szeretném lektűrnek adni a mi időnk utasának, ha vonatra ül — tanulja meg belőle újra, amit elfelejtett, mióta beleszületett: az utazást.

Megtanulná azt, hogy útközben könnyű .szívvel lehet felületes az attrakcióval szemben, ha elég lelkes és figyelmes a jelentéktelenre. A lihegést a dómba s képtárba akár elhagyhatja, ha ugyanakkor nem átall alaposan megnézni egy kilincset, vagy egy kirakatot. Megtanulná azt a szintétikus látást, mely az utazás igazi élményét adja: látni az élet rétegeit, a múlt fölött a korszerűt s az átmenetet, amely kort, ízlést, divatot összes inait. Megtanulná, hogy semmi nem abszolút jelentős, ha odamérjük a jelent és télén fontossága roelé. Megtanulná azt a szűziességet a világ előtt, mely nélkül az utas csak turista, ember a vagonban. Megtanulná, hogy minden kényelmetlenség, amely tanít valamire, többet ad, min* a kényelem, mellyel — teszem egy Zeppelin1930 július 20, vasárnap.

kabinjában —- elszunyókál egy világ fölött Egy ellen-Baedekert szeretnék, mely utasításokat adna afrá, mint lehet egy halaton- szárszó-budapesti útból olyan élményt csiholni ki, amilyet Byrd kapitány biztosan nem ismer. Mert lehel. Minden hely jó erre a célra, minden útvonal s minden jármű.

Ül a kupéban, előtte a menetrend és az esti ‘lapok: nekem már a menetrend is gyanús, hát még az esti lapok. „Bécsig majd olvasok" — mondja. Dohát, Szent Kristóf, minden utasok védszentje, akkor minek utazik? ... rín olvasni csak otthon szoktam, egy karosszék- ben, melyet külön e célra választót Iáin ki, speciális lámpa fényénél. Vasúton utazni szoktam. De miért bántsam? Olvasson Bécsig, aztán aludjon Luganóig, aztán csodálkozzon a penzió árán, mely magasabb, vagy a hegyeken, .melyek alacsonyabbak, mint a prospektus ígérte, s „írjon" minderről egy an- zixoí, isten nevében. Nem érek rá törődni vele, mert egy óriási utr.a készülök, amelyről, lehet, könyvet is írok egyszer: 'ki akarok menni Aquincumba helyiérdekű vasúttal.

‘Azok a filmfeliratokJ

IKeserü feljegyzés a filmek magyar margójára Szlovenszkó, julius közepe.

Pereg a film. Mélán játszik a zene, ásiiozva bámulsz a vászonra, avagy megfeszült érdeklődéssel kíséred a bonyolult spanyol nevű hollywoodi hőst. Pereg a film, de a pörgés most egy pillanatra megállt s mintha orron vágtak volna, úgy zökkensz ki a filmből, a lázas cselekményből, kiesei, kibe Unsz az egész menetből, mert a vásznon megjelenik egy hólyagpaipiros, minden szerkezeti ismerteiőjelével együtt s e hőlyagpapiroson fekete tussal, irt álló betűk, homályos foltok, páros pontok, titokzatos jeliek és olvashatod a nyelvben, gondolatmenebbe® egyik éppen helytelen feliratot máris.

Még eloikkázik e hólyagpapáros között az eredeti német, vagy cseh felirat, mely a filmmel együtt fut, vágyva nyújtod ki utána a kezed, mindegy, bármilyen nyelvű már, csak érte'mes legyen, csak hangulatot adjon, de nem, a gépész keze már ráfordította a lencsére a hólyagpapirost és olvashatsz szlovákul és magyarul, egyképpen rosszul fordított unalmas, száraz feliratot, mely minden alkalom- mail, miikor ismétlődik, újból s újból messzire zökkent a film világából, hangulatából s abból az egész illúzióból, amit a telim még megad, messzire kirepülsz, hogy fájón tapogatod szemedet, füledet: ezek- után iMuzió-e még a mozi s gyönyörüség-e Laura la Plante csókja, melyet e gyönyörű szöveg után adná fog a hősnek.

Persze, mondhatná vaiLaká, hogy örüljünk, kedves ezlovensekóá magyarok, hegy magyar fiknifelirást olvashatunk pénzünkért. Minden ezloveasakói magyar mozalátogaftó nevében, a fíLmkultura. s a modem felírás-művészet nevében beszélek aacnbea, mikor óvást emelek a kedélyrontó és illuziőrom- : bolő rossz filmtordi fások ellen e kifogásolom ama nyakatokért, száraz, rossz magyarságai és helytelen ortogírűitiáju fiknfeliiiratot, amely fölöslegesen, maga- kelletlenül szakítja meg a fűm forgását s okoz bosszúságot vagy kacagást

Szeretném idézni a feliratokat tömegével, amely a mozilátogiaitó közönséget távoltarija a mozitól, mert kiábrándító. Unalmas, hosszadalmas olyannyira, hogy a legtöbb telimben nem a képsorozatot sb»- káitják meg a feliratok, hanem a feliratok között bukkan föl iitt-ott a kép is. Részekre, felvonásokra van osztva a film ma is, 1930-ban, mikor a telim a színpadnak ezt az ősi rekviziftumát, mint anakronisztikus 'ballasztot régen eldobta megától. S percekig álldogálnak a vásznon e felvonásokat jelző írások, fölöslegesen és céltalanul, szinte csak azért, hogy az élőadás tartama meghosszaibbáittassék. A kopott fidmréemek eltávolítását célszerűen pótolják a bő- lyagpapiroe etiliustaílian. unalmas, hosszú feliiratai: vélnéd, a mozi őskorában vagy s önkéntelenül pü- lamtasz hátra, nem a kikiáltó fog-e magyarázni rögtön, ment ennyi stilusteilaeság után már csak ez következik.

Nem az egyes moaiituilajdonosok ellen szól e pár sor, mert a mozik tulajdonosad, igyekezve a magyar s a szlovák közönséget kiszolgálni, a legjobbat akarják s nem tehetnek róla, ha a legjobb akarásban ócska vásári árut kapnak. A ffiímfel Írásokat ott kedd jobbáitani e ott kell a balkáni nívóról felemelni, ahol ennek központja van. ahonnan a liiferálás kiindul s akik felelősek azért, hogy hólyagpapi rcxn, felvonásokra osztott film-müveket szállítanak, érthetetlen szöveggel, olyan közönségnek, amely igényes, de amely csak újságból, folyóiratból tudja meg, hogy rendes menetű film is van a világon.

Soha ez a közönség meg nem látja a filmfeláiratok modern formáját, a filmen szinte beszélő betűket, az ugráló jelkópszerü. rövid szöveget, a gól. a reneszánsz betüformákat, a németek betii-expresz- száonázmusát, az angolok nyugodtságát, a szembe, Létekbe befutó betűket, a beszélt elések s az elbeszélések betűkben való különbözőségét, a feliirat- viooéket: mindazt, ami szédítő technikával együtt futott a mai film tökéletességéig.

A helytelen magyarság s az unalom külön helyet kell kapjon e megemlítésben, amely tiltakozik a fikn elbalkaniizálása ellen. Egy filmet nagyvárosban és ezLovenezkói kisvárosba n megnézni egy értékű a rajongás és a kiábrándulás állapotával. Becsületes és őszinte megoldásét kérjük a fiilimfeüra- tofcnak, vásári hőlyagpapdroeok, felvonás végek és batkánd feliratok, elemiiskolás szövegek és fanyar gondoiatmenotek néSküL Rövid, tömör, lelkes, szép, stílusos mondanivalókat a hólyngpapiiroeokra, csak annyit s csak olyat, ami a film megértéséhez, szükséges, mert. a mostani állapot nemcsak a közönségnek, hanem a filmnek is teljes lealacson vitása.

Hogy a hangos fülelőikről, a jövő zenéjéről ne %» beszéljünk (—thyvij