Prágai Magyar Hirlap, 1930. július (9. évfolyam, 147-172 / 2368-2393. szám)
1930-07-11 / 155. (2376.) szám
z 1930 JnBas 1.1, péntek. A Právo Lidii szerint Magyarországon már kész az Ottó tránralépétét bejelentő deklaráció A cseh szocialisták újabb nyári szenzációja a romiü-magyar-jaggszliv agrártárgyalások megtorpedózására — Allitólag Mussolini is jóváhagyta a „deklarációt" ren Seotae Viator stílusát, az sok helyütt kiütközik a cikkből. Kételkednem kell azonban abban, hogy a budapesti Magyarság; szérél-széra azt a cikket közölte volna, amelyet Scotus Viator angolul irt. Az egész cikk szabad fordításként hat. Scotus Viator nekem is irt a csehszlovákiai állampolgársági dolgok ügyében és alig várom, hogy az erre vonatkozó statisztikai adatok rendelkezésemre álljanak, mert akkor azonnal válaszolok neki és dokumentumokkal bizonyítom, hogy minisztériumom mindent elkövet, hogy ezen a térem a köztársaságban régen lakók állampolgársági ügyei végleges és megnyugtató elintézést nyerjenek. Ezután különösen a csehszlovákiai magyar ellenzéki pártok egyik sokszor hangoztatott panaszára vonatkozólag tett fel a TKS szerkesztője kérdést a belügyminiszterihez. A magyar ellenzéki pártok ugyanis többször interveniáltak már a Szlovénszkóban gyakran előforduló kémkedési afférok likvidálása miatt és azt panaszolták, hogy a hatóságok különösen salovenszkói magyarokkal szemben túlságosan felületesen alkalmazzák a kémkedési vádat s az ezzel kapcsolatos (hosszadalmas hatósági eljárásokat. A belügyminiszter erre vonatkozólag a következő választ adta: „Nem államérdek, hogy alaptalan följelentésekkel meghurcoljanak embereket*' — Már miniszterségem kezdetén intézkedtem afelől, hogy az úgynevezett kémkedési ügyeket óvatosan kezeljék s hogy az eljáró hatóságok egyéni zaklatások elkerülésével intelligens közegekkel vizsgáltassák ki av ügyeket. Azóta — ezt nyomatékosan meg kell állapitanom — igen megfogyatkoztak az efféle ügyek. Ha valahol valami felmerül, azt igyekszem orvosoltatok Nem államérdek az, hogy alaptalan feljelentésekkel meghurcoljanak embereket. Végül a pozsonyi röndőr igazgatói állás betöltésére vonatkozólag a miniszter a következő kijelentést tette: — A pozsonyi rendőrigazgatói állás betöltésére csak ősszel kerül sor. Személyi válogatás vagy kijelölés eddig még nem történt. A pozsonyi rendőrigazgatóság ügyeit helyettesítési alapon Pongráez Gusztáv rendőrtanácsos vezeti. A nyilatkozat lényegére még visszatérünk. Prága, július 10. Még élénken emlékezik a közvélemény arra a sajtókampányra, melyet a kisantant csorbái konferenciája előtt a cseh szocialista Právo Lidu inaugurált a magyar királykérdéeben s nap-nap után szenzációkat tálalt föl Habsburg Ottó fenyegető trónrailópéséről. A készülő puccsról szóló hírek légből kapottalt voltak, de a Benes befolyása alatt cselekvő cseh szocialista sajtó elérte tulajdonképpeni célát: idegességet, aggodalmat támasztott a jugoszláv és román közvéleményben és így közvetve a Hafos- burgirestauráció veszélyének falrafestésével hangulatot ébresztett a kisantant föntartásá- nak szüksége mellett s ilyen mesterséges riasztó hírekkel igyekezett puhítani és Benes vizeire terelni a román és jugoszláv diplomáciát. A szocialista sajtó — nagyon átlátszó tendenciával közvetlenül a csorbái konferencia utáni napokra jósolta a magyarországi „államcsínyt" s Románia megrémitése céljából azt is hozzátette, hogy ugyanakkor Erdélyben is kitör a forradalom. A kampány két legyet akart ütni egy csapásra, egyrészt bizalmatlanságot igyekezett kelteni a magyar viszonyok stabilitása iránt, másrészt pánikot akart kelteni a két szövetségesben egy azonnal fenyegető Habsburg-restmráció veszedelmének falrafestésével. A közéipeurópai közvéleményt annyira idegesítő álszenzációkat Bethlen, Walko, Gömbös és más magyar tényezők nyilatkozatai teljesen leáleázták s a kisantant injekciőzását célzó pánik-kampány néhány napi zavarosi- nálás után — miután a kisantant-konferencia számára megteremtette a Benes-kivánta „légkört" — szánalmasan összeomlott. Most azonban újból baj van. A cseh sajtó nagy nyugtalansággal, sót aggodalommal tekint a dunai agrárállamok gazdasági tárgyalásaira, melyek egy román-magyar-jugoszláv agráregyezmény - és gazdasági szövetség rémképével ijesztik a kisantant eszméjével élő és bukó Benes-poütika híveit. A Reforma, a Vonkov, a Prazsky Veoernik nem hallgatják el féltő aggodalmaikat s attól tartanak, hogy a kisantant platonikus értékű „lesz", ha nem tud átalakulni gazdasági kisantanttá, viszont az is kétségtelen tény, hogy Csehszlovákia csak tíz esztendős erőlködés I után tudott Romániával kereskedelmi szerződést kötni, Jugoszláviával, a dédelgetett szövetségessel és szláv vértestvérrel még biz esztendei erőlködés uiám sem tudta megtalálni a gazdasági modus vivendit. Ugyanakkor a két déli kisantanítestvér máris közös gazdasági monopóliumokat, közös gabonatrösztöket készül létesíteni az edd/igi halálos ellenséggel: Magyarországgal Ez ismét olyan dolog, ami sehogysem fér ösz- sze a Benes-féle politikai kisantant szent tabujával, ezt meg kell torpedózni akármilyen oldalról, akármilyen eszközzel, akármilyen áron. És már jelentkezik is az első torpedó. Persze ismét a régi pánik-terjesztő forrásból, a Právo Lidu hasábjairól és ismét a régi témával újabb kiadásban. A Hahsfourg-restaurá- ció határidejét azonban ma már nem a kisan- tant konferencia utáni közvetlen j időre — amely már elmúlt — hanem november 20- ikára tűzi ki. A lap már a címben bejelenti, hogy Magyarországon elő van készítve a királlyá való deklarálás szövege, melyet mindjárt közzé is tesz — és pedig — csodák csodája — magyar nyelven! A cseh lap a nagyobb hitelesség látszata kedvéért magyar nyelvű szöveggel traktdlfa cseh olvas &ii. A lap a következőképp tálalja föl a „budapesti levél" szenzációját: ' — Hogy ezek a restaurációs előkészületék mennyire előrehaladtak, azt a legjobban tanúsítja az, hogy már 1 készen van a dek&aráeió, amelyet (Bütótag Mussolini is jóváhagyott és amellyel november húszadikán ki fogják hirdetni Ottónak a magyar trónra való lépését. A deklaráció igy hangzik: „Az 1920 I. t c. Magyarországot királyságnak deklarálta és csak azokat a törvényes intézményeket szüntette meg, melyek az Ausztriával való közösségen, tehát a Pragmatica Sancíio rendelkezésein alapultak . Az 1921 XLVIT. t. c. (deironúációs törvény) fegyveres kényszer hatása alatt került a magyar törvénytárba, tehát erkölcsi kötelező ereje nincsen. Mindezek figyelembe vételével JV. Károly elsősziilött fia: Ottó főherceg a Habsburg- ház törvényei szerint elérvén nagykorúságát, a felségjogok birtokába lépett és Magyarország örökös királyának tekintendő addig is, mig a koronázási hitlevél aláírásával a koronázás tényével trónját ténylegesen is elfoglalhatja." — A deklaráció utolsó szakasza, mely azt hangoztatja, hogy a trónfosztó törvény érvénytelen és igy Ottó magyar király — folytatja cikkét a Právo Lidu — a monarchístak számára bizonyos értelemben hátsó ajtót hagy. Épp azért, ha minden jól sikerül, megelégszenek a puszta proklamációva-l anélkül, hogy annak levonnák minden konzekvenciáját, mert kezdik már látni azt, hová vezethetnék politika jukkái Magyarországot. De hogy mégis gondolnak ilyesmire, annak a legjobb bizonyítéka az idézett deklaráció. Eddig van a Právo Lidu szenzációja. Átlátszó tendenciájú nyári szenzáció. —' Római kori emlékek kutatása Komáromban. Komáromi tudósítónk jelenti: Alföldi András dr. debreceni egyetemi tanár, a római kori föliratos emlékeket kutatja é« ebből a célból a komáromi muzeum föliratos téglái közt is kutatást végeztet tanítványaival. A muzeum gazdag anyaga bőségéé tanulmányokra nyújt ajkaimat. nz ERDŐ SZERELMESE REGÉNY Irta: ZRNE GEO Fordította: HOS^RYNÉ RÉZ LOLR (34) — Majdnem mindenben. Úgy érzem, hogy rögtön meghalok éhen, azután... úgy haragudtam Bóra, hogy el tudtam volna náspán- golni, amiért a medve után ment... és szemben álltam a medvével... Oh, tudom mór, mi a halálfélelem!... Kétszer eltévesztettem az utat és nem tudtam, eltalálok-e valaha Bo meg maga után... Ma eleget tanultam! — És a szerelem? — kérdezte Bo gonoszul. — Még ezt az egyet meg kell próbálnom, mielőtt Dalé is belátná végre, hogy ismerem az életet — mondotta Helen tréfásan, de az arca nagyon piros lett. A vadász elfordult. — Menjünk haza — mondta elkomolyodva és a lovához lépett. XIII. FEJEZET. Napról-napra ott lovagolt Helen az aranyszínű és bíboros lombbal födött, napsütötte lejtőkön és álmodozva hallgatta a vízesésnek örökké halk, örökké zsongó moraját. Éjszakánként fölérzett néha a farkas gyászos, vad üvöltésére, napközben pedig Dalé felvezette Ót a szédületes sziklaosucsok tetejére, ahol szi la jón fütyült a szél. És Helen Rayner lassan-lassan elfeledkezett arról, hogy számon tartsa az időt és elfeledte minden aggodalmát és a veszedelmet, amelyben forgott. Roy Beeman nem jött vissza. Ha Dalé néha említette a nevét, a két leányban fölébredt a kívánság Öreg nagybátyjuk után, de aztán megint napokig nem gondoltak reá. A Paradicsomkert ilyenkor ősszel volt talán a legszebb és hatalmába kerített volna mindenkit néhány nap alatt, hogy soha többé el De tudja felejteni az ott töltött időt — sem álmában sem álmodozásában. Bo egészen a vadonban élt, a lovaknak, a lovaglásnak, állatoknak. Különösen Tomót szerette. És a puma úgy ment utána mindenüvé, mint a kezes kutya. Játszottak együtt, hemperegtek a füvön, macska módjára pofozgatták egymást, aztán a hatalma® állat Bo ölébe hajtotta a fejét és dorombolt. Bo azelőtt sem igen félt semmitől és senkitől, de itt, az erdőben, még inkább megszabadult ettől a gyengeségétől. Volt Dalénak egy nagyobb medvebocsa is — a Morgó. Félig már kifejlett, jókora, lompos állat volt. Állandóan féltékenykedett Bimbócskára és gyűlölte Tomot. Tóm pedig, valahányszor Dalé hátat fordított nekik, elkergette Morgót a tanyáról. Most, hogy Bo megjelent és sokat foglalkozott Morgóval — nagyon jóakaratu, szelíd állat volt egyébként — a bocs sokkal jobban szeretett a tanyán lenni, mint azelőtt. Dalé megjósolta, hogy egyszer baj is lesz Tóm és Morgó között. Bo legkedvesebb mulatsága az volt, ha Morgóval birkózhatott. A fekete medve óvatosan bánt vele, mintha tudná, hogy csak tréfa az egész. Sohasem harapott, soha nem sebezte meg Bot a körmével, bár néha alaposan meglegyintette a mancsával. Ilyenkor 'aztán Bo keztyüs öklével ütötte vissza, már ahogyan tőle telt, Egyik délután Helen és Dalé nézték, amint Bo Morgóval ingerkedik. Bo szeszélyes kedvében volt, csupa harci kedv. Alig fért a bőrébe. Tóm hosszan elnyúlva feküdt a fűben és összehúzott szemmel figyelte őket. Mikor aztán Bo és Morgó összeölelkeztek és ide-oda gurultak a fűben, Dalé intett He- lennek, hogy nézzen a pumára. — Tóm féltékeny. Furcsa, hogy az állatok mennyire olyanok, mint az emberek. Ennek harc lesz a vége. Helen nem látott semmi különöset Tóm viselkedésében, legfeljebb azt, hogy nem látszott éppen jókedvűnek. Vacsora idején mind a két állat eltűnt, de nem mindjárt vették észre. Dalé később Jte- reste Morgót, fütyült, kiáltozott, de egyik sem jött vissza éjszakára. Másnap reggel Bo ott találta Tomot össze kuporodva az ágya mellett, mikor pedig fölkelt, a puma állandóan a sarkában volt, mint azelőtt. De Morgót nem látta sehol senki. Dalé, aki nagyon szerette a fekete medvét, aggódni kezdett. Keresni kezdte. Magával vitte Tomot és Morgó nyomán ment, ameddig látta, aztán megpróbálta rávenni Tomot, hogy tovább kutassa a nyomot, de a puma nem tudta, vagy nem akarta követni. Dalé elmondta a lányoknak, hogy Tóm sohasem kutatta szívesen a medvenyomot; a puma és a medve esküdt ellenségek. Bo elvesztette egyik kedve® játszótársát Morgót nem látták soha többé. Hiába kereste Dalé még azután is sokáig a tisztást körülvevő sziklák lejtős szakadé- kaiban, hiába ment föl az egyik hegycsúcsra is. Morgónak a nyomát sem találta sehol. De talált valami mást. — Akarnak valami érdekeset látni, lányok? — jött vissza aznap este. Helen mosolyogva bólintott és Bo azonnal „indult volna. — De nem baj, ha megijednek majd egy kicsit? — Én nem ijedek meg semmitől! — jelentette ki Bo. De Helen aggodalmaskodni kezdett. — Odafenn az egyik tisztáson — beszélte Dalé — megtaláltam az egyik csikómat. Megölte a vén szürke medve. Mikor odaértem, még folyt a ló vére s alig egy kevés hiányzott a húsából. A medve meglátott, vagy meghallotta a lépéseimet és elbújt az erdőben, de ma éjszaka visszajön a lóért. Felmegyek oda és most már nem menekül meg a puskám csöve elől. Jönnek? Sietve ették meg a vacsorájukat s utána azonnal lóra ültek. Mikor elindultak, akkor hanyatlott le a nap s a völgy hosszában árnyékok feküdtek már, de a sziklák még aranyszinüek voltak. A hosszú, kanyargós vízmosáson át, amelyen Dalé vezette őket a sziklák között fölfelé majd n" v óráig tartott az ut, úgy, hogy mire ek a szakadékból és fenn voltak az ei jó1 ti. már alkonyodul kezdett. Amerre Ideien ellátott, hosszú csikókban feküdtek a füves mezők, közben-közben sürü erdőkkel váltakozva, itt-ott, mint egy-egy oázis, álltak a bozótos bokrok, facsoportok a rétek közepén is. Idefönn, tízezer lábnyi magasságban, a kristálytiszta, hideg levegőben gyönyörű volt az este. Mintha tökéletesen tiszta, füsttel befuttatott üvegen néztek volna át, olyan volt minden. Messziről is pontosan ki lehetett venni a fák, sziklák, mezőségek körvonalait s mintha óriásivá nőtt volna minden kis bokor. Nyugaton, ahol az alkonyat visszfénye még mindig ragyogott a sötét, lucfenyővel szegett, szaggatott szemhatár fölött, csodálatosan áttetsző aranyszin ment át hirtelen a leggyönyörűbb kék színbe, amelyet már a csillagok tiszta fénye világított meg. Helen csak állt és nézte, nézte szótlanul. Dalé megsarkantyuzta a lovát és lefelé indult a lejtőn. A talaj egyenetlen és köves volt, fü-zsombőkok nőttek sűrűn egymás mellett, de a lovak nem botlottak meg egyszer sem. Finom fejük minden mozdulata és halk horkolásuk izgatottságot árult el. Dalé, megkerülve a bozótos helyeket, végiglovagolt a füves völgyön, aztán nekivágott nyugatnak egy nyitott réten ét, egyenesen a szemhatá- ron magasodó lucfenyőknek tisztán kirajzolódó, szeszélyesen szaggatott vonala felé. A hideg ég némán tekintett le rájuk. A lovak gyorsan nyargaltak, a szél metsző volt, akár valami jégdarab. Helen alig bírt lólekzeni és úgy lihegett, mintha gyalog kellett volna főikapaszkodnia a lejtőn. A csillagok egymásután tünedeztek föl az égboltozaton, nyugodtan halványodni kezdett az aranyfátyol, de még mindig nem volt sötét. A rét nagyon szélesnek látszott, pedig alig néhány pere alatt átjutottak rajta. Mikor beértek a fák közé, ahonnan meglehetősen meredek lejtő vezetett le a mélyebb és még jobban elzárt völgybe, Dalé leszállt és megkötötte a lovát Helen és Bo sző nélkül álltak meg mellette és követték példáját — Maradjanak szorosan mellettem és csöndesen lépjenek — suttogta Dalé. Milyen nagynak, erősnek, hatalmasnak tetszett férfias alakja a félhomályban! Helen, mint már néhányszor történt, megborzongott, ha rátekintett. Különös erő áradt ebből az emberből. Nesztelen, óvatos léptekkel indult meg Dalé a sűrűségben, ahol, mintha ember vágta volna, kanyargós, szűk ösvényen jutottak előre. Fölfelé kellett haladniok. Hamarosan följutottak a fával sűrűn benőtt szakadék felső széléhez. Odaföntről sötét volt már a völgy, akár valami zsák. De mikor megindultak lefelé, Helen szeme lassan hozzászokott a homályhoz s ki tudta venni a fák kísérteties alakját, a hosszúra nyúlt, görcsös, korcs lucfenyőket. Sok volt köztük a halott fa. A szakadék talaját vastagon födte a rugalmas fenyőaviar, könnyű volt nesztelenül járni rajta. Dalé olyan zajtalanul ment, hogy Helen egyáltalán nem hallotta a lépéseit s néha el is vesztette szem elől. Ilyenkor hideg borzongás futott végig rajta s mint a kisgyermek, attól félt, hogy egyedül maradhatnak. Bo szorosam mögötte jött és siettette He lent. Végre leérkeztek a szakadék alsó végébe. Helen körültekintett. Szürkeséget látott, amelyet fekete árnyékok, fantasztikusan elnyúló vonalak hálóztak be kereszt ül-ka sül. — Folytatjuk. — ) <PRXGXtMAe&st> ■fírm.sv
