Prágai Magyar Hirlap, 1930. május (9. évfolyam, 99-123 / 2320-2344. szám)
1930-05-04 / 101. (2322.) szám
9 tSSO m£fas 4, vasárnap. Újságírót ünnepiünk Irta: Szüllö Géza Jales Lem&itret egyszer megkérdezték, hogy hogyan lett újságíró. — Mert nem voltam jó semmire, újságírót csináltam magamból — felelte. Ez a mondás franciául jobban hangzik, azonban idézni idegen nyelven sohasem szabad, amint ast egy igen eszes, tréfás pesti uri&sszony megállapította: „Sohasem szabad idegen szavakat használni, mert az ember sosem tudja, hegy tulajdonképpen mit jelentenek.** Ma, amikor a nagyhatalmak száma össze- zsugorodott s hatalmuk megtépáz ód ott, egy igád hatalom maradt meg: a Sajtó. Ez azonban nem ast jelenti, mint ha ennek a nagyhatalomnak valami kitűnő pozíciója lenne. Korántsem. Mert,, bár a sajtó önmagában rendkívüli hatalom, ©gyedéiben sok száraya- szegett zseni, sok megtört szem, sok kifáradt idegrendszer, sok kihasznált agysejt együttese. Ugyanaz, mint minden nagyhatalom: mert hiszen a hatalom nem egyéb, mint az olyan energiának az összpontosítása, amelyet elvettünk másoktól. A sajtónak egyes tényezői éppen ezért telve vannak skcpsaássel, tele vannak az emberek iránt érzett szomorúsággal és kfcsinylézsel. Olyan természetes ez: meg beH szokniuk, hogy közelről látják az embereket, látják, hogy milyen kicsinyek a nagyok nélkülük, de — és itt van as elégtételük, — ha filozofálnak, akkor látják, hogy milyen nagyok a kicsinyek aé&ülök is. A sajtó képviselőiben bizonyos időkoron túl vagy prevarikáns lesz az érzelmet levető értelem, s akkor maróvá, rosszakaratúvá, cinikussá lesznek; vagy pedig prevarikáns marad meg bennünk a szív, s akkor jó emberek lesznek, akiknek legszebb példája a pelikán, amely odaadja a maga vérét másnak: a saját fiait táplálja vele, — azok elrepülnek, nem is gondolnak anyjukra többet soha, s annak a vére lassan kint csorog el. A sajtó vezetőinek a tragédiája mindig abban van, hogy az 5 gondolataikat mások mondják el s nekik ezt türniök kell. Nem szólhatnak róla semmit: a nagy cél érdekében alárendelik a maguk gondolatvilágát, a maguk egyéniségét, s ebben hasonlók azokhoz az önfeláldozó mártírokhoz, vallások proselitáihoz, akik lemondásukkal, önmegtagadásukkal; önfeláldozásukká! olyan nagy- gyá tudták tenni ügyüket. Az újságíró szomorúságáról általánosságban beszéltem eddig. Ennél még fokozottabban szomorú a helyzete annak, aki nemzetiségi újságíró. Aki idegenben újságíró. Akinek, ha szive van, az megfagy, mert nem tudja szivének a melegét kisugározni a hideg légkörben, amely körülveszi; ha pedig szive nincsen, akkor el kell pusztulnia minden energiájának, mert nincsen, akinek elmondhatná mindazt, ami a lelkében felgyülemlett. ilyen helyzetben élnek itt a kisebbségi magyar újságírók, akik mindazt a sok-sok gondot, amelyben élünk, mindennap betűbe öntik, akik a maguk szivével, a maguk eszével, idegrendszerük minden szálával küszködnek idehaza, mégis idegenben, s nem hallják meg az elismerést, a hálát s nem tudják megkapni a megbecsülést. Ezeknek a vezetője Dzurányi László. Tetőtfll-tdpig szív-ember, aki hisz minden csalódása dacára, aki szeret, minden csalódás ellenére, s akit szeret mindenki, mert benne ebben a tekintetben soha nem csalódott senki. Mi szeretjük őt, s ezért ünnepeljük aszal, ami a megmaradt egyetlen kincsünk, de ami az ő szemében is az egyetlen kincs: a szivünkkel. Közvetlen ehriazásotm előtt vettem kézhez a Prágai Magyar Hírlap szerkesztőségének megtisztelő felhívását, hogy Dzurányi László 20 éves újságírói jubileuma, alkalmából ünnepi cikket írjak. Feladatom még akkor sem volna könnyű, ha megfelelő idő áM rendelkezésemre. Nem mintha nehezemre esnék Laurám yi László egyéniségét, kisebbségi harcunkban szerzett érdemeit, újságírói tehetségét, mélységes magyar érzését és a mai világban ritkaságszámba menő baráti hűségét ecsetelnem, hanem éppen azon szoros kapcsolatnál fogva, mely a kettőnk sorsát a magyar kisebbség létéért folytatott harcunkban közel tiz év óla összekapcsolja, s amelyben én az ő legtisztább önzetlenségtől áthatott munkásságának közvetlen tanúja lehettem. Nem könnyű feladat részemre, aki csak dilettáns vagyok, s akit csak a kisebbségi sors mostohasága sodort a fórumra, a mai ünnep alkalmából méltatni a csehszlovákiai magyar kisebbség önvédelmi harcának ezen kimagasló, az önmegtagadásig önzetlen egyéniségét, mert ehhez legalább oly istenáldotta tehetségre volna szükségem, mint amilyennel ő szolgálja a Csehszlovákiába szakadt magyarság érdekeit. A szlovenszkói magyar jogpárt megalakításának idején ismertem meg Dzurányi Lászlót. A Kassai Napló felelős szerkesztője volt, s mint ilyen látta el mellékesen a párt titkári teendőit és fáradozott a nála megszokott rajongó szeretettel azon most is élő ideáljának megvalósításán, hogy munkásságával közelebb hozzon egymáshoz minden jóérzést! magyar embert. A párt nálla soha sem volt öncél, csak eszköz. Ilyen szellemben harcolt a magyar igazságért, ezt követeli másoktól is. Kitartóan, tele reménységgel. Az igazi férfit jellemző szerénységgel karolja fel a magánál gyengébbeket, csak dolgozni, teremteni akar, csendesen, a legszívesebben névtelenül és menteni a kisebbségi sors raosfo- haságában vergődő magyarság részére mindazt, ami jogban, igazságban, kultúrában és anyagi javakban menthető. Ezen küzdelmében mindenkire gondolt Dzurányi László, csal: saját magáról feledkezett meg. Mi, munkatársai, akik közvetlen közelről DZURÁNYI Egy izgalmas napon Prágában a teledom- köspontot túrtam. 303 11. Még akkor nem lehetett kikarikázni. Csehül kellett mondám a számot, a veszedelmes két hármast a mek- esernes r-ekfcel. Persze, hogy először félre szemlélhetjük Dzurányi László munkásságát, ezért nem szólhatunk újságírói működésének huszadik évfordulóján elfogultság nélkül. Érezzük, hogy mindnyájan, a legkisebbtől a legnagyóbbig a megérdemeltnél méltóbb helyet találunk az ő határtalan jóságot sugárzó szívében, s hogy a hálának és barátságnak nem mindennapi kötelékei azok, melyek bennünket az ő kimagasló egyéniségéhez fűznek. Az, amit Dzurányi Lászlóról elmondok, ezért nem lehet konvencionális megemlékezés. Igaz szívből fakad az igaz barátnak, a jó magyar embernek és mindenek felett a jó embernek kijáró elismerés. Amidőn Csehszlovákia magyarsága Dzurá- nyi László újságírói működésének 20 éves évfordulóját ünnepli, tudom, hogy részére a legszebb ajándék a becsületesen teljesített kötelesség elismerése. A Csehszlovákiában elő magyarság százezreinek a lelkében él a tudat, hogy kisebbségi életünk féltett és dédelgetett kincsének, a Prágai Magyar Hírlapnak fejlődése tulnyomódag az ő munkásságához fűződik. Akiket munkatársul választott, azok is ő vele és ő általa tették a Prágai Magyar Hirlapot kisebbségi életünknek még ellenfeleink által is elismert hatalmas tényezőjévé. Csak az ő bölcsessége, igazság- szeretete és mélységes emberi érzése vezethette a Prágai Magyar Hírlap hajóját annyi S-cylla és Charybdis között a ma már szebb jövőt Ígérő biztos révbe. Szlovén szkó és Rnszinszkő magyarsága sokkal tartozik Dzurányi Lászlónak, aki példátlan önzetlenséggel állott kisebbségi ügyünk szolgálatába és nyújtja oda áldozatul kisebbségi életünk oltárán a legnagyobb kincset, amellyel ember rendelkezik: munkabírását, tehetségét és tudását. Életének ezen nevezetes forduléja alkalmából csak azt kérhetjük a Teremtőtől, őrizze meg számunkra továbbra is Dzurányi Lászlót. az igaz embert, a barátot, közéletünk önzetlen harcosát, s adja meg neki a legnagyobb boldogságot: hogy jó egészségben érhesse meg a Csehszlovákia magyar kisebb-' ség sorsának jobbra fordulását írtel SZENT-ÍVÁNYJÓZSEF fogott a nyelvein és valami egéssem idegem hang még inkább az idegeimre ment. Másodszor ugyancsak keményre kelleit SeesHeraem akarat ómat é* igy sikerüH. — Hallói Prágai Magyar Hírlap. — Igen? Kérem a Üőaxerkeastö urat — Kapcsolom azonnal. Akkor megszólalt Dzurányi hangja és egyszerre elmúlt mindem feszültség — egyszerre elpárolgott as ideges és bosszús hangulat, mintha csak ördögűző v&réass*ók érték volna. Ez jutott eszembe először, amikor a szerkesztőség tagjai öt pecsét alatt közölték velem tervüket. 20 éves zsurnaliszta múlt határán ram a főszerkesztő ó* legalább két oldallal akarják meglepni. Ünnepeit ülni akarnak. Nem szokásbóL Nem kenvencőeuiiki ünneplést A szív ünnepét! MésvaJaum is jutott eszembe ekkor. A -rirneszombati gimnázium magyar osztályaiban néhány ér előtt nagy izgalom, keletkezett A francia nyelv tanításával egy tanárnőt bíztak meg. Fiatal, kedves, mosolygó* tanárnőt. Kezdőt, talán csak ideiglenes minőségben. A magyar fiuk összeültek megbeszélni az uj helyzetet és elhatározták, hogy ezentúl mindenkinek tanulnia kell a franciát komolyan és igazán, mert becsület dolga, hogy & tanárnő jő eredményt mutasson !«L Makor Dzurányi László a Prágai Magyar Hírlaphoz került, akkor mindenféle apró baj, Isten tudja, micsoda kis ostobaságok zavarták a szomorú magyar szigetlakókat — a prágai szerkesztőket. Száműzetés sanyarusá- ga esemóksí köt mindig és régen is ember kellett hozzá, aki megoldja. Rákóczi, És ezekből a kicsiny bajokból sok kár származott a lapra, a munkára. Pedig szigorú nyilvántartást vezetett a főszerkesztő, az úgynevezett tükröt a felelős szerkesztő. Ki volt KÚndenkiíiek osztva a munkája és bekövetelték mindenkitől a penzumait. Szóval a mintaszerű fegyelem alatt nyögött a szerkesztőség és dolgozott — immel-ámanal. Nem volt pedig senkiben hiba. Jő, rendes, tisztességes magyar emberek voltak a főszerkesztőtől kezdve az utolsó kis voüouteu- rig mind. Csak éppen hogy Prágában voltak. Kis magyar sziget. És sok volt a maguk baja. És nagy komoly szerződések és fegyelem voltak. És csak m«m lett mindenki külön bajából közös baj. Dzurányi László feljött Prágába. Elfoglalta helyét a majdnem szegényes főszerkesztőd asztal mellett. Széjjelnézett! Szólt egy-kéí szót! Hatalmas tenyerét jóságos mozdulatra emelte! Bólintott egyet, megértői, szíveset! És akkor az történt, hogy a szerkesztőség nyugtalan tagjai összeülteik megbeszélni az uj helyzetet és elhatározták, hogy mától kezdve dolgozni kell, muszáj! Mert Bzurá- nyit nem szabad cserben hagyni. Jaj annak, aki nem igy tesz, a kollégák megvetése fogja sújtani! És a nagy és komoly szerződésekből jelentek telem formaság lett. És a mindenki külön bajából közös baj. A szít követe, ^Szeretet**, egyszerűen és fehéren és észrevétlenül előre lopakodott. Odaláncolta az embereket a munka asztalaihoz. Mindenki odaadott magából mindent. Amije csak volt. Uj szec&enú energiai őrzések nyíltak meg ebben a var- senyben, mindenki jobbat és még jobbat adott. És nőtt a mi lapunk. Bontakozott, erősödött. Aradi belőle a szürke szerkesztőségi szobák hangulata. Sok tízezer olvasója mint egy nagy család úgy kapcsolódik hozzá. És mikor — ahogy a poétaleik ü sárosai pap mondja — megsuihintju ostorát bárányt emlősre Dzurányi László, annyi érzést, melege!: hasit a Vág, a Saram, az Ipoly, a Sajó, a Poprád, a Latorca jegéből is, hegy Szloven- szkó uvTiden lakója tüzelhet belőle varázs- le! hangulatot. Ezeket gondoltam erről a sokféleképpen nagy emberről. A névtelen katonához DzupfuMeuS Csuhaszürke jeileg a jellegek világot termékenyítő csukaszürke csapatában, Csuhaszürke hullám a hullámok hajókat hordó csukaszürke csapatéban! Köszönitek! Keked müUó kezed van, millió lábad van, millió szived van, mert Te vagy a Jelkép, Millió csontodból kéjpalotákat emelnek maguknak a Vezérek. Millió lábod útjaiból bogozzák ki az emberi élet örök útjait a Történészek. Millió szivedből ülatos virágok nyílnak végig a világon s azokat lopkodják a költők. Csukaszürke fellegi Színesedjen ki rajtad a szivárvány, mielőtt végleg ellebegnél a végtelen űrben. Csukaszürke hullám! Virágozz ki evvel az otthoni virággal, mielőtt elkeverednél a Tengerben, névtelen katonai Nézz hátra a front mögé, hogy életedben kalapot emeljen előtted a fsöttő. Kírályheknec, 1980 májú* 1. Mécs László. * ®2urányi Cászló jubileumára Oda: ‘Sarján Ödön 1ÉéfBi*0JÓI A magyar újságíró húsz esztendeje a nemzet, III az igazság és az emberiesség szolgálatában Közéletünk és irodalmunk legjobbjai Dzurányi Lászlóról, 4fl| a kisebbségi magyar sajtó jubiláló vezéréről 11 mW
