Prágai Magyar Hirlap, 1930. április (9. évfolyam, 75-98 / 2296-2319. szám)

1930-04-20 / 91. (2312.) szám

20

T>mt^-MA€ÁAR-HlRIiAg

1930 Áprilisi 30. vasárnap.

JUCI A VILÁGHÁBORÚBAN

Ma: BETHLEN MARGIT

ly okkal, a tervezés külső jeleivel termőbbé tenni alig' lehet. Az irodalom belső .struktúrája egészen más, mint a társadalmi életé. Az íróknak mindig csak egy föladatuk lett, hogy írjanak. Jó volna, ha egyszer a közvélemény is látná a kettő közti különbséget és no tévedne minduntalan arra a területre, amit az írók kizárólagos tulajdonuknak tartanak. A haj ott van, hogy a művészi alkotás alaptörvényeit vagy nem ismerik, vagy félreismerik. A szervezkedés, a szó jogi értelmezése szerint, nem az írástudók természete szerint való, erre csak az értékek csoportosítása szempontjából lehet, szükség, de végeredményben csak egy ajánlólevele lehet minden írónak á nyilvánossághoz és ez a tehetség! Az írás előfeltételeinek megfelelő atmoszféra megteremtéséig azonban hosszú ut vezet. Lépésben lehet, csak haladni és aki szakadékokat akar egyszerre átugrani, az könnyen eltévesztheti maga előtt a célt. Az iró és a közönség két pólus, csak a. kettő egybekapcsolódása jelent termékeny, tartós és hatásaiban jelentős irodalmat. Minden valóban nagy alkotás megtalálja ezt az érintkező fölületet. míg az elszigetelődés —- nem szabályként mondom — rendszerint szervi hibában szenved.

Az éhes tenger

Vért ivott... Nem üvölt.

Gránát nem hasítja gyomrát holt részegen kering a Föld.

— Azt mondják béke van. —

De a tenger — a tenger mordul ásií!

Ez a mindig éhes, örök-vonagló áradat: millió ember!

Kinek homlokán barázdát ró a kenyér ts a gond, kinek asszonya kesereg s gyermeke sir az i n s é g-n yoszolyán.

Kinek az élet mit sem adhat: gyermekének daróc ruhát, keserű kenyeret fekete vasárnapjainak asztalára.

Szivét tűz emészti, szikla őrzi, zúzza acél, kérges a talpa tenyere, háta görnyedt, a robotok percnyi alkonyán ziháló mellére ejti bús fejét.

— És béke? — Nincsen. —

M é r e i Viktor.

Novézámkyban

a Stefanik (Széchenyi) uccában különböző nagy- j ságu úgy üzleti célokra, I mint családi házakra legalkalmasabb

építő telkek eladók !

—o—a—aHBBa^gBgggnBH—Ha— Bővebbet: Weisz Miksánénál,

Novézámky, Stefanik ucca 72,

Juci nem volt leány, ahogy a neve sejteni engedné. Sőt. Juci még ember sem volt. Nem akarom olvasóim idegzetét a végletekig feszíteni, s ezért minden további kertelés nélkül elárulom, hogy Juci mint hiimne- mü vidra látta meg a napvilágot. Hozzánk egy lábára kötött zsineg végén lógva került, melyet óriási marcona oláh paraszt tartott kezében, óvatosan ügyelve, hogy a kétségbeesetten kapálózó, arasznyi kis állat hozzá ne érhessen.

— Harap — mondta vigyorogva. — Alapjában véve azért vettem meg — mellesleg mondva, öt koronát fizettem érte — hogy ne lóbálja tovább szegény állatkát lábánál fogva.

Mikor aztán jobban megnéztem, kisült, hogy a vidra nem is gyermek, hanem pólyás baba, ki még arra is képtelen, hogy a tányérba öntött tejet megigya. Haditanácsra gyűltünk össze: három fiam, a ház esze,

Margaretha, polgári foglalkozására nézve komornáim és jó magam. Az eredmény egy cucli volt, melyet a fiuk rohanva hoztak a patikából, egy deszkaláda, melyet szénával kibéleltünk s egy prédikáció, melyet bernáthegyi Pajtás nevű kutyámnak tartottam, s melyben a vidrát mint becses kincset gondjaira biztarn. A cucli jól vált be. Juci, mert annak kereszteltük, nem lévén tisztában vele, hogy micsoda nemhez tartozik, egyszóval a vidra, kegyesen fogadta a szájába dugott gumi-szopókát, igaz, hogy egy-két napon belül el is rágta. Ezt következetesen megismételte, mig végre a vagyoni romlás rémének kényszere alatt kanálra fogtuk, mit úgy megszeretett, hogy mikor már egészen jól tudott tányérból inni, még mindig követelte, hogy kanállal etessék. A deszkaláda ellen sem volt kifogása, kivéve, mikor a fiuk tul- buzgalimukban vele együtt a kerten át folyó patakba rakták, hogy szegény Juci ne nélkülözze megszokott környezetét. Erre ő azonban oly éktelen sivalkodásba tört ki, hogy ész nélkül szedték ki a vízből és tették szárazba. Később utána jártunk a dolognak és megtudtuk, hogy a. vidra csak hat-nyolc hetes korában engedi kicsinyeit a vízbe. Szegény Jucáka pedig alig, lehetett több három hetesnél.

A legkülönösebb a Pajtás viselkedése volt. Mikor Jucit először megmutattam neki, minden előkészületet megtett arra, hogy

.szempillantás alatt felfalja. Miire azonban magyarázatom végére értem, melynek refrénje az volt, hogy Juci jó, Jucit szeretem, fatrkcsóválva közeledett feléje, megszagolta, óriási nyelvével végignyalta, aztán letelepedett ládája mellé s attól fogva el nem mozdult mellőle. Foglalkozása bőven volt, mert a láda a kertben állott naphosszat s ő reggeltől estig kergette el a vadszagra odiacső- dülő falusi kutyákat.

Pajtás Jucit gyermekévé fogadta. Szeretettel nézegette, amint körülötte lábatlanko- dott és csak hosszú hajtincseit anyja emlőivel összetévesztve, túlságosan megcibálta, húzódott óvatosan félre, nehogy kis védencét e mozdulat közben meglökje. Juci gyorsan nőtt, fejlődött s rövid időn belül • kiskutya módjára szaladgált utánunk. Ha pedig karunkra vettük, szempillantás alatt nyakunk köré telepedett, mintha valami atavisztikus ösztön azt súgta volna neki, hogy életének végcélja úgyis az, hogy prémgallérrá váljék. Szelíd, tiszta és jónevélésii állatka volt. Sohasem harapott, kivéve, ha hirtelen csörömpölés [megijesztette. Egyszer például ezüst tálcát ejtettek el, s ő Pista fiaim ujjába harapott, ki őt ölében tartotta. De hát ez utóvég- re érthető. Vidráéknál valósziniüleg nem tálcán szervírozzák a teát s igy ideg rendszerük nincs e zajra berendezve. Ellenben dicsérettel kell kiemelnem Juci mamájának nevelési rendszerét, mellyel háromhetes gyermekét oly fokú tisztaságra szoktatta, hogy nem volt eset rá, hogy ládáját bepiszkolta volna. Sirt, visított, amíg ki nem szedték belőle. Amint pedig saj£t erejéből ki tudott már mászni, ha véletlenségből 'benn volt a házban, addig szaladgált, amíg valamelyikünket meg nem talált, kit aztán hangos csicsergéssel — ehhez hasonlít leginkább a hangja — az ajtóhoz hívott s azt velünk kinyittatta.

Később már a vizet is szerette. Nagy tál tele vízzel állott az egyik kőpadlós szobában, mellette törlőrongy és Juci naponta húszszor is beléugrott a tálba, megfúrdött s utána meghemipergett a törlőn. Legjobb barátja egy kölyőMoxi volt, mellyel órahosszat versenyt kerge tűztek végig a szobákon, bútorok .alatt és fölött, sajnos, főbbet fölött, mint alatt, ami a bútorok jőkarbautartásáxa nem éppen mondható abszolút szükségesnek. De hát Jucinak minden szabad volt, őt Pajtástól kezdve a családi fejéig mindenki dédelgette,

E £ 1Z

Ma: KRÚDY GYULA

I.

Egy százesztendős uriembernieik nehéz a titkait, az úgynevezett éktmotorait megismerni, amelyek az éltető szenvedélyt jelentenék a szerkezeiében, amely szenvedélynek voltaképpen minden jót és minden rosszat köszönhetünk életünkben... így, Podma- niczky Frigyes csaknem száz esztendeig élt, hol boldogan, hol boldogjlatanul, de körülbelül mindig egészségesen éli minden körülmények között, mert a nőknek a lábukat szerette. Se többet, se kevesebbet nem kívánt soha terjedelmes, változatos élete folyamán azoktól a nőktől, afcikne,k megengedte, hogy sorsába darab időre avatkozzanak, mint csak annyit, hogy szép formájú lábuk legyen. A szívóiét változatosságait, a szerelmek egyhangúságait, a ka- kndocskák iramlásalt, a hosszadalmas levelezéseket és a még teriengősebb szenvedéseket e’őbb-utóbb megunhatja az ember, ha annyi mindent látott éleiében, mint Podmamiczky Frigyes (akinek emlékiratait a Muzeum levéltárában olvasgattam), de az eleven női lábakat sohasem; őket se a közéleti, se az egyházi, se a katonai tevékenykedés nem pótolhatja.

Hiábavaló volt ajz irodalmi munkálkodás, a regényírás, a naplótöredékek rendezése, sőt még a jótékonyság is, midőn Frigyes ttiz hozzáforduló személy közül kilencnek mindig teljesítette a kérését, — a tizedlkiét csak azért nem teljesítette, mert olyasmit kéregetett tőle, amelyet az aranyszívű Pod- iinaniicZky Frigyes sem valósíthatott meg.

És hiába osztott szét alapítványok: alakjában 20.512 forintot, amelyet nehéz munkával szerzett s m alapítványok közölt nem felejtkezett meg a Kisfaludy Társaságról (52 forinülaJ), a budai lövőidéről (tOO forinttal), a képzőművészeti társulatiról (245 forinttal). Frigyes nyolcvaníkétesztoud'ős korában i.s speciális rajongással emlékezett meg egy porti polgáirkisasszouy lábáról, amelyet abban az időben látott, amikor Széchenyi István indítványára a Nemzeti Kaszinóban és inás nőből társaságokban a csárdást táncolni kezdik a harmincas években; Lük, a polgárik isasszon y, egy pesti b nza.ik.eres- kedőnek férjhetsadó leánykája többet mutatott meg harisnyájából, miint amennyit szokás volt és P. Frigyes, l<i későbbi pályafutása alatt tiz évig operaházi intendáns volt és így főkapitánya a körű Ibiéiül száz főnyi ha Meri na1!: annak, amely éppen lába és | lánca f.v-inos-ága folytán húzta. állami fizeté-ól. és Frigyes ogyelhm háü ö-szejövelclil, maijéil'ittl vagy!

táncelőadást se mulaszított el, ahová meghívót kapott: — a Széchenyi. István (korabeli Bűzt nem tudta végleg elfelejteni. Zsebkendőjébe himeztelfe nevét :és barátainak, ha a szagos zsebkendő eredetiéről tudakozódtak, azt mondta, hogy az E. betűit maga Majtényiné hímezte a kendőbe. Fotográfiákat gyűjtött agglegénylakásán, amelyek az Elizhez hasonló hölgyeket ábrázolták. Negyven esztendeig barátkozott Szápáry Eliiz-zel, — gyakran csak „elephamt“-ja volt (meri. egy ós ugyanazon pesti házban lakták), ama régi, felejthetetlen Elfiz miatt, aki még 1852-ben is hajáidoni állap okban, rövid ruháiban táncolt egy nyilvános bálon, mintha még mindig Podmatniiczky Frigyest várná szegényke, .nem tudhatta, feogy az' ifjú Frigyes báró már tizenöt év elölt megesküdött titkon az édesanyjának, hogy Eliz emlékét (egy. és más okból) örökre száműzi szivéből és ugyanezért Késmárkra ment diáknak, amely városkának hatékony iskolájáról alapitványaiban 500 forinttal emlékezett meg.

IT.

„A. nők iránti, második természetemmé vált imádóé teljesen kiveszett sziveimből; — a nőit nem tekintem egyébnek, mint eszköznek, amelynek segélyével többé vagy kevésbé kellemesen elégíthessem iá vágyaimat. Ami szép és rut emlék megmaradt sziv-éleiményeijiiiből, azt minid regényeim segélyével elemzém, frissítem fel vagy örökiitém meg.**

„Meg tudtam vigasztalódni, mert regényíró csalódások nélkül élhet meg."

Naip-lójában ilyen és hasonló jegyzeteket találunk: — holott alig múlott el esztendő a hmmiiinicnyol- cadiki árvíz ótia, hogy Frigyes báró komolyan ólet- re-bálálm meg ne szeirelimese'deitjt volna, aimíkor is rendesen, azt hitte, hogy most találta meg végre az igazi nőt, aki majd boldogítja. Ezek az „Eliizek" jöttek, mentek életiében, még akkor is, midőn olyan szegénységbe került, .hogy SMátlodaibeiij lakását (az Angol Királynőben) el kellett hagynia, mert a drága fogadói bért éts a meg drágább portást, szobalányt, bérszolgát nem győzte fizetni jövedelméből.

— Isten veled, drága legényéilet, — mondta magában, amikor báromszoibás lakást keresett a városban, gazdasszonyt f 'adott és az Angol Királynő, padlásán elraktározott bútorait az uj bérlakásban elhelyezte. Hordárt tartóét, akii reggelen - ként ruháit, cipőit kiikefólto, aiki a szegényes ebédel egy közelii, háziasain főző asszonyságtól elhozta, mint a nőtlen 'tisztek szoktak ebédelni,; ha szobaárisloinra Ítéltetnek; a. gazdasszoiny (vétette- írül éppen Fűznek hívták) ezalatt nn'gter itelt,

11 '/ital: helyeit vadáe/atokhoz szokott szarvasagani's- I hői való késsel, villával, utezáöoikinál lnastanáll sóit art őt, kulacsot telt az asztalra, ijimiely kulacs vala

ha Frigyesünk oldalán függött, amikor nevezetes kfir-ándulásaiira járt a Magas Tátrában és amíg a hordár megérkezett az ebeddel: az asztal végén a maga számára is terítéket helyezett el. Frigyes báró ezen. eleinte' csodállkozott, <ta .ké't és fél esztendő alatt (amíg szegény volt) megszokta. Ugyanekkor erősebb tempóban folytatta megélhetése miatt; irodalmi munkásságát, este hat órától éjfélig ült Íróasztalánál, regényeket irt, mert napközben is ceruzát, papirost hordott magánál, hogy jegyzeteket tehessen, mint sógora, Jósika Miklós a regényírásra megtanította.

— Szegények vagyunk, — mondta P. Frigyes, amikor letette a tollat, éjfélt ütött az óra a közeli szerviták tornyában.

Ugyanezért akkor seim lepődött meg, amikor a Kerepesi utón levő bérlakásába hazatérve, — éppen Ármin öccse adósságainak rendezésében járt el, 'amely adósságokból hairmiincnyoíloezer forintot vállatt — a kapun egy uniasszonyos Írással kitöltött cédulát himbált a kerepesiuti szél: „Magányos urnáik bútorozott hónaposszoba kiadó. II. l.“

Frigyes bárónők merni jutott, mingyáirt eszébe, hogy a hónaposszobát éppen az ő bérlakásában hirdetik. Eliz, az okos gazdasszony gondolta ki azt, hogy az egyik különbejáralin szobát a felesleges bútorokkal benépesíti (még egy zárt könyvszekrénnyel is) és a hónaposszobát kiadja az arra való jelentkezőnek.

— Majd kibérelem én a szobáit! — mond némi

fájdalmas keserűségig 1 Frigyes, miikor idegességében háromszor is megtöirölte késiét, villáját, koma lát az asztalik enidőjiében. Eliizueík ékkor m inden ék esszó- lásána szüksége volt, hogy a bárónak megmagyarázza, hogy a havi huszonöt forintból, amit a hónaposszobáért kapni remiéi: bőségesein kitelik az

egész .házbőr. „Nekünk untig elég két szoba, hiszem a báró ur amúgy se tesz itthon egyebét, mint az írőasztaláinál iiil.“

— És ezért lakjam cgv sotbaseon látott idegen eimberrol egy fedél, alatt?

Az Angol Királynőben is ugyanezt tette, báró ur és még csak meg se mukkanhatott, amikor a vidéki árendás a szomszéd szobában egész éjszaka a zápfogát fájlalta, felelt a gazdasszony és hogy Inogbünitesso a szertartásos Frigves bárót; e napon a konyhám, egymagában, sírva ebédelt és az edé- :i i y-ekire várakozó hordár nak panaszkodott.

A nagyu ni életmódiból sezgénységbe cseppent Frigyes vcggelenként a Steingaszmeir kávéiházbu járt (de mit nigg nemi tenne az ember, ha arról volna szó, hogy ..egy" Podiiriainic.zikyl kelt megimeii leni attól, hogy csődbe jussom?) A Stoiiígaszuer ikáv ól lázban azzal vigasztalta in ágát Frigyes báró. hogy Cavcnir, a nagy állaunifénfi-u is ugyanígy csőkényeztette. S ezt ő becsületes ragaszkodással hálálta meg. Akárhol volt is, a kertiben, vagy akár néha a ló közepém, ha elkiáltottuk a nevét, mint kis nyílvessző iramodott felénk.

Egyszer aztán ennek a szép családi Hűlnek vége szakadt. Szegény kis Juci életébe másodszor nyúlt belé irgalmatlan kézzel a román. Igaz, hogy most már'csak közvetve. Tudniillik megüzente a háborút. Nem is Jucinak, hanem a monarchiának. De ennek a következménye mégis az lett, hogy egy éjszakai lázas pakkolás után, kánikulai melegben, Juciival egyetemben vonatba zsúfolódtunk és emberek, pakkok, legyek és izr- galoimiól túlfűtött szakaszban döcögtünk Kolozsvár felé. Egyszerre éles, szűnni nem akaró szarka szerű cserregés hallatszott a hálóból a fejünk felett. Juci, ki nem kedvelte sem a meleget, sem a tázást, sem pedig a sötétséget, felháborodottan követelte szaba- donbocsátását kosarából. Az utasok egy Túszé ""^zogni kezdett:

— Dobják íki azt a mókust! Mit hoznak ide madarat? Agyon kell ütni azt a macskát! — hallatszott innen-onnan.

Végre tűrhetetlenné vált a lárma. Jucit ki kellett szedni a kosárból. Szempillantás alatt az ülések alá menekült és csak miután az egész szakasz korom- és piszokkészletét magára szedte, volt hajlandó onnan kimászni. Csendben azonban akkor sem maradt, s miivel az úgyis túlfűtött hangulatban botránytól lehetett tartani, a gyerekeik nevelő- nője merész lépésre szánta el magát: körsétára indult vele a szakaszok mentén.

A hatás meglepő volt. A vonat közönsége két pártra oszlott: a Juci-pártiak elragadtatva hódoltak neki, míg az ellenpárt az ülésre húzott lábakkal és különböző, nem éppen hízelgő kijelentéssel tüntetett ellene, mint:

— Disznőság, vadállatokat sétáltatnak szaSzeplot, májfoltot jj legbiztosabban eltá- ii volit a régi, bevált \

Margit-Krém. j

Kapható minden gyógyszertárban és ] drogériában. Fölei a- j kát Szent Erzsébet jj gyógyszertár. i

BRATISLAVA, Dana utca 38.

Vigyázat a védjegyre ?

u

tetszik, hirlapo'lraft olvasni a Mvéházba jér. Frigyes báró tehát nagyobb figyelomanel olvasta a S'tei-ngaszner kávoházb-an a hirlapokat, aniut az- eiőtti'bem, Tálkor csak a társnsógbeli hírekéi. Hymen-a'ovalokat, Nekrológokat futotta át, ha

kedve kerekedett egy-egy tarcalevél megírásához a fővárosi lapokban, a bálokról, divatról és főként abból a szemponitból, hogy igy is fenntartsa érintkezését vidéki dánná-ismerőseivel.

— Ö, ha Szápáry Eliz tudná, hogy hónaposszoba! hirdetek a lakásomban! — sóhajtott fel Frigyes, mikor tollat és tintát kért a kávélxázban, hogy a hírlapban kinyomtatandó tárca-levelét megírja, amikor is titokban mindig régi ismerősére, Szápáry Eliz grófnőre gondolt, aki valahol Pest megyében lovagol a kopófajlka után.

Az irás befejezése után önkéntelenül az Erzsébet térre járt mindennap sétálni. D-ologtalan, állás nélkül, reményekkel kandabamd-aző vagy rem-ény- telenségekkel vitatkozó, önmagukba süllyedt emberek sétálóhelye volt aMcoribain az Erzsébet tor. mert Pesten a rossz esztendőkben, a nagy politikai változások idején vagy a letört időkben az uri-. embereik mindig találnak maguknak valamely búvóhelyet, ahol kivárják az idők jobbra fordulását. P. Frigyes, aki ekkor már olyan te'lávér pesti ember volt, mintha sohase látta volna Aszódot vad- regényes erdeivel, ódion kastélyával ős halk főúri életiével: ugyancsak az Erzsébet téren, sétált, mert hiszen Ármin öccse miatt hiítgöruyes^tő adósságé kát vállalt.

— „Mi lesz Árminnal?“ — kérdezgette magától, az esernyőjétől, a hulldogátő falevelelíttől. (Frigyes szívesen láad-ott volna in-ég egy szobát lakásából, ha ezzel segíthetett volna öco»ón.)

III.

Sötáígatiása közben egyezer csak egy hosszá hasonló, nyurga, száraz, esemyős, golyalábezáni úriember közelgett feléje az Erzséíbat promenádon. Két ilyen test tartása, has ulö korú és fekete kész tyiis sétálgató ur akkor is szemügjTe venné egy- mást, ha véletlenül neon volnának gyermekkori ismerősök.

— Hol jársz erre, Frigyes? — kérdezte az az úriember, alá kevésbé volt elmerülve gondolataiba.

— Levogőzötv, Kálmán barátom, — felelt atya

fiságos feldierül'éssöl Frigyes báró. — Loíheteéges, hogy Titriiniban, ahol Oavouirt láttam a kávéházijain isunerőseiiivel óraszámra beszélgetni: másféle beezédt'émák vannak. Én már halálosén megnutMn .magiam a Sl-eingaszuer káv h-áwbun.- Nem is hulláim, hogy újabban kávéháziba jársz, Frigyes! - kiáltotl fel Tiszsi Kaimén, mi illán atyaifiságosam niegölelgeilto ba-nvtját, mint aldvoribaii (pár évwl a „Pátens" után) a protestan*