Prágai Magyar Hirlap, 1930. február (9. évfolyam, 26-49 / 2247-2270. szám)

1930-02-02 / 27. (2248.) szám

IWMn* % .hImt. Napló és feljegyzést írja Márai Sándor Vagy ^ szépségkirálynő, vagy a halál A „vagy Cézár, vagy semmi" kiment a divat­ból. Az ember, még ha diktátor is, rájött, hogy jobb élő kutyának lenni, mint halott oroszlán­nak. A derék Primo de Rivera is ekképp gon­dolkozhatott a minap és minden nagyobb emó­ció nélkül fölcserélte a diktátori jogart a jól megérdemelt nyugdíj utalványkönyvecskéjével. Mindenki rájött erre a kézenfekvő igazságra, amióta tulsokan választották a halált a világ­háborúban. Ma már senki sem hal meg szíve­sen és önként. Kétségtelen, hogy megszürkült a világ és a szürkeség értékelmélete ellent­mondásnak bélyegzi a nemrég még lángoló jel­szót: Nemes célokért meghalni! Azt mondják a nagyon is élnivágyók, hogy célokért nem lehet meghalni, mert ha megha­lok, nem érem el a célt. Én a magam számára nem érem el, a többiekért pedig nem érdemes. És mégis akadnak emberek, akik önszántukból mennek a halálba, mert egy kitűzött célt nem értek el. Még akkor is, ha a cél nem is nemes. Szépségkirálynőnek lenni lehet cél, s$ élet­cél is. Szépségkirálynő az a nő, aki-------szó­val: akit azzá tesz meg egy e célra megalakí­tott itélőbizottság. Minden nemzetnek van egy évre szóló szépségkirálynője, van Európának egy és végül annak, amit nagyképűen világnak neveznek. A világ szépségkiráiynőjének rend­szerint jó dolga van: mozisztár, vagy gazdag ember felesége lesz. Autót és sok pénzt kap ajándékba azoktól, akik ennek a legújabb üzemnek a megrendezői és részvényesei. Érde­mes szépségkirálynőnek lenni, a dolognak van célja, hogy úgy mondjam, a hiúsági részen kí­vül: jó üzlet. De hiúságból és üzletből kifolyó­lag öngyilkosságot elkövetni, túlzás. Varsóban agyonlőtte magát egy huszonkétéves leány, mert nem választották meg Lengyelország szépkirálynőjének. Lengyelországban a nagy nyilvánosság előtt dönt a zsűri. Ebből az következik, hogy az ön- gyilkosság a hiúsági számlára Írandó. Ez a szegény, ostoba kislány, akit megtévesztett a szépségügynökök játéka, nem gondolt üzletre, nem gondolt arra, hogy Vaslapszki gróf fele­ségül fogja venni, nem remélte, hogy a Para- mount-filmgyár meghívja heti ötvenezer dollár fixummal Hollywoodba. Volt egyszer egy angol tudós, akit csak egy probléma izgatott: micsoda élet van a halál után. Ezért, hogy megtudja és mert rájött arra, hogy életében nem tudhatja meg, öngyilkossá­got követett eL. Kíváncsiságból főbelőtte ma­gát. A ki* lengyel szépségjelölt pedig hiúság­ból tette meg ugyanezt. A szépség cézárja akart lenni, vagy semmi. Mint maga a nagy Julius Caesar. Ez a tehetséges római patrícius ugyanannak a hiúsági elvnek hódolt, mint a lengyel leány. Caesart hatalmi vágy kergette: ő a fórumon és a harctéren egyaránt első akart lenni. A szépség is hatalom, pláne, hogy most a királynői cimmel, autóval, gazdagsággal és Hollywooddal’ bővítették ki a kissé megfakult fogalmat. Nyugodt lélekkel mondható tehát, hogy Julius Caesar gondolkodása ezen a pon­ton teljesen összeesett a jelentéktelen kis len­gyel leány gondolkodásával. Ez a pont pedig a punctum saliens. Itt ugrik az emberi majom a vízbe. Vagy: a halálba. A halál föltétlenül elfogadandó érv egy egyéni világszemlélet ko­molysága mellett. A halál ütőkártyáját respek­tálni kell. Az ilyen kártyás komoly ember még akkor is, ha a hiúságért, a legnagyobb ostoba­ságért dönt az öngyilkosság aduja mellett és kijátsza azt a kártyát, amellyel a vesztett parti eldöntetlenségét akarja kierőszakolni. Vannak, akik a világszerte rendezett szép­ségversenyeket a mérhetetlen háború utáni nyomorral vetik össze és konok szertelenség­gel meg akarják bélyegezni az emberiség leg­újabb karneváli játékát. Nincs igazuk. Mert ez a kis játék, amely se nem szoroz, se nem oszt, üzletesek dividendás ötlete, nem képezi a meg- átalkodottság fellegvárát, amelyet morális ro­hammal be kellene venni és a földdel egyenlővé tenni. Julius Caesarnak kellene minden erővel nekitámadni, a római elvnek: vagy cézár, vagy semmi. A hiúságnak: vagy szépségkirálynő, vagy a halál. Vagy ennek se? Bevallom, hogy nem tudok választ erre a kérdésre. Mert ha azt látom, hogy a legnagyobb római és egy névte­len és hiú lengyel leány egy plattíormon talál­koznak és — az egyéb különbözetektől elte­kintve, amelyek lehetnek Caesar és egy bakfis kfdönbségei — emberileg mérve, minden célok­tól megtisztítva a lélek potencionáüs energiája mindkettőnél azonosnak bizonyul, akkor ez a kérdés örök probléma marad, de egyben meg­fejtés: ime az ember! Annak a bizonyos legna­gyobb Ecce Homonak az abszolút semmiig va­ló retrospektlvitása. Mert Így függnek össze a titkok, az elgondolások, a századok és a bűnök és a nagy panoptikumban viaszsárgán Így ke­rül egymás mellé Julius Caesar, aki előtt egy világ térdet hajtott és a kis lengyel öngyilkos bakfis, aki a zsűritől nem tudta kierőszakolni ezt,a térdbajtást. A lengyel bakfis egy célnak élt és az el nem ért célért öngyilkos lett. Julius Caesar elérte a célját és ezért gyilkol­ták meg. Mintha a halál elsősorban azok iránt érdek­lődne, akik elsők akarnak lenni a földön! Dicséret az arany középutnak! Ott legrosszabb esetben az unalom öli meg az embert Neubauer Pál. —, január vége. Aztán beletörődött — mondja a szomszéd asz­talnál egy női hang, s a hang oly meleg, kelle­mes és emberi, hogy odanózok. Két budai hölgy ül itt képeslapok és habo&kávé mellett, — bu­dai hölgyek, nem tudom másképp meghatároz­ni, a Krisztinából vagy a Vízivárosból, a kalap, a keztyü, a cipő, a szoknya, szinte egy törzs jellegzetességeit árulják el, — negyvenes, fi­nom, inkább igénytelen, mint hervadt arcú höl­gyek, a csendes, szemérmes, úri szegénységnek azzal a budai eleganciájával, amilyet legfel­jebb Párisban ismertem még, a Faubourg St. Germain mellékuccáin, ahogy misére mentek, vagy a piacra jöttek, fekete mantiilokban, fe­kete oérnakeztyüvel, feketmásnis cipőkben, ma- gasnyaku, halcsontos blúzokban, fátyolos fe­kete kalapban, — nem, ez csak itt van még, a Krisztina- vagy a Víziváros kávéházaiban dél­után, ugyanez a társadalmi osztály mondjuk józsefvárosi vagy ferencvárosi kiadásában már nem öltözködik igy, nem beszél igy, nincs eny- nyi szordínó, csendes, bájos úri pipiskeség vi­selkedésükben. Ez Buda, penzió, kishivatalnok neje vagy özvegye. Néha a Nemzeti Színház díszelőadásain látni őket, máskülönben nem járnak sehova. Ebben a jampecvilágban, női és férfijampecek világában úgy pihou meg rajtuk a szem, közvetlen és jóleső kíváncsisággal, mintahogy a lélek is megpihen, ha egy közép- osztálybeli magánember multszázadközepi le­velét olvassa, mondjuk egy körúti regény lé­lektelen és barbár stílusa után: ez az elpolgá- riasodott magyar kisnemosi osztály, mely fel­vetődött a városokba, se lelkében, se Ízlésében, se életmódjában nem volt soha azonos a „ma­gyar gentry" ellenszenves, pöffeteg, kultúra és Ízlés nélkül való operettfigurájával. Volt itt egy középosztály, nagy körvonalakban deren­gett már, s nagy tragédia, hogy elpusztult. Le­veleiket olvasva a múlt század végéről, meg­kap a stílusnak tisztasága, bizonyos ösztönös formaórzék és az Írott szónak tisztelete: volt stílusuk, emberek voltak. —< Aztán beletörődött, — mondja ax egyik hölgy, — tudod, nem volt hozzávaló, szegény Gábor egész másféle ember volt, nem illettek össze, dehát Ilus beletörődött. Tudod jól, éde­sem, hogy megy ex. Éltek, aztán beletörődtek. Valami zenéje van a hangnak, valami édes bánata. Éltek, aztán beletörődtek... ügy mondja, mint Yvette Guilbert egy dalt. Úgy mondja, mint a tízparancsolat egyik törvényét, csendesen, hangsúly nélkül. Nem a szöveg fog meg, hanem a zene. Milyen nagy művészek né­ha az emberek- Nincs az a Stanislavwtky, aki egy Ceehov-darab közepén a legnagyobb szí­nésznőjévé! igy tudná elmondatni, ennyire szen­timentalitás nélkül, ezt a mondatot. Egy élet minden hangja felszáll belőle. Lopva nézek át reájuk, kavargatják a haboskávét, a széken il­lusztrált lapok., a keztyüt csak egyik kezéről húzta le, aki most beszél, néznek maguk elé, sóhaj nélkül, szinte komolyan. Érzem, hogy nincsen semmi baj. Nem történt isemmi különös. Éltek, aztán beletörődtek. Dehogy Coriotán, csak azt ne mondják, hogy Coriolán. Általábam úgy érzem, hogy túlzott igazságtalanul, vagy túlzott mentegetéssel Íté­lik meg enuek az embernek esetét, akinek bu­kásában nincs nagyság, ahogy emelkedésében nem volt őszinte lendület és természetesség. Hol itt a Coriolan-komplexuin? Coriolanus sér­tődötten a volaikusokhoz ment át Antiumba, mert gőgös patrícius volt, aki nem bírta elvi­selni elitéltetósének gyalázatát, — valami ga­bona-panama és éhínség aproposjából csak úgy egyezett bele a szenátus gabouaosztó határoza­tába, ha a plebejusok lemondanak a jövőben a tribunusok választási jogáról. A tribunusok be­vádolták a népgyülésnéL Coriolánt elitélték, el­ment dühében a volszkusokhoz, sereggel for­dult Róma ellen, s a történelem följegyzi, hogy Coriolanus büntetőexpediciója kimélte Róma határában a patríciusok földjeit és pusztította a plebejusokét. (Még mindig nem értem, hol itt Szabó Dezső?) Róma kapui elől a római nők, Coriolanus anyja és felesége, Veturia és Vo- lumnia, könyörögték félre a sértett fiatalem­bert, aki „Rómát megmentetted, anyám, de el­vesztetted. fiadat“-felkiáltással eltávozott kül­földre, ahol, mint ezt a hagyomány tartja, a volszkusok megölték. (Egy másik változat úgy tanítja, hogy az emigrációban szakállt. növesz­tett és százhúsz évig élt, amikor szép temetése volt.) Még mindig nem értem, hol itt az orhán- hogyi remete esetében a coriolanizmus? Egy­szerűen arról van szó, hogy egy magyar író, aki, úgy tetszik, izgága természetű ember, s akinek könyveit meggyőződésem szerint órde- metlenül éf* túlbecsültén tisztelte meg érdeklő­désével a magyar közönség, egy író, aki meg­lehetősen szószátyár müvekben kulcsregény- technikával és valami papirosszagu, fegyelme­zetlen, terhes magyar nyelven, tüosköt-'bogarat kiabált kortársaira, s megszállott önhittséggel istenítette önmagát, elasztikusán helyezkedett el vörös és fehér kurzusok kirakataiban, egy iré, akit sohasem tudtam nagy Írónak tartani, mert minden Írásából hiányzik az a nehezen definiálható valami, arai minden nagy író írá­sait átfűti: a derű, a mosolygás, az igazi „hu­mor" (amelynek a professzionista humorhoz semmi köze), — .szóval ez az ixó kétségtelenül rossz szerződést kötött a kiadójával, ami sajná­latos, de semmiesetre sem tragikus, s a magyar nemzet balsorsával semmiféle összeköttetésbe nem hozható véletlen. Nevezett iró mellékesen tizenöt esztendeig tanár volt (ebben az időben irta egyetlen könyvét, mely meg fog maradni, a fülledt szépségű, agyondekorált, de nagylé- legzetü „Naplóu-t) s utólag pénzeket reklamál a kultuszminisztériumon, egyezzünk bele, hogy joggal. A pénzt nem kapja meg, se kiadójától, se a kultuszminisztériumtól, mire kijelenti, hogy coriolanuut pofont ad hazájának és el­megy a volszkusokhoz. A továbbiakban homá­lyos, mit akar? Valószinü, hogy a volszkusok örömmel várják, ahogy valószínű is, hogy csa­lódni fognak benne, mert az első be nem váltott előlegkérésnél olyan átkokat szór a volszkusok fejére, hogy csak bámulnak majd, miféle törö­köt fogtak ebben a románban. Homályos, mit tervez, de ha tettének inditóokait mérlegeljük, csak egy elképzelés lehetséges: hogy a volsz- kusok seregeinek élén felvonul a Muxemn-kör- utra, meg08t.romolja a hálátlan kiadó pénztá­rát, hadisarcot vet ki a Kisfaludy-társaságra, foglyul ejti Klebelsberget, négyfelé vágatja és kiszögezi a testrészeket a magyar kiadók ka­puira, szászokat, svábokat, zsidókat rabláncra fűz (mert ezek nyomják el a magyar nemzetet, mint egy előadásán hörögte, de most már aztán igazán zavarba jön az ember, ha ezt a zavaros programot rekonstruálni akarja) s aztán rű»xa- megy Antiumba. Fogjatok meg. Szóval rossz szerződést kötött a kiadójával, s a kultuszmi­nisztérium nem ad neki tanári végkielégítést. Ezért megy el. Nincs pénze, hát elmegy román­nak: most álljon fel minden magyar iró, * tart­sa fel a két ujját, aki ezzel az indokolással nem mehetne el holnap románnak vagy csehnek. Álljon fel minden magyar iró, akinek nincsen éppen annyi joga a coriolanusi pofonhoz (csak tudnám, mit akar ezzel a Coriolánnal), aki az­zal dicsekedhet, hogy jó szerződése van a ki­adójával s a kultuszminisztérium tartozik néki néhányezór pengővel? Rendkívül sajnálatos dolog, hogy egy magyar iró rossz viszonyban van a kiadójával s nem tud megnyerni egy pol­gári pert, de legalább száz magyar irót isme­rek még személyesen, akik éppen olyan mosto­ha körülmények között senyvednek, mint ez a Gnaeus Március Dezső, éppen úgy le kell köl­tözniük a nagyobb lakásból a szerényebb la­kásba, éppen úgy kell kunyerálniok előleget, segélyt, nyugdijat és kegydijat, mint Szabó De­zsőnek, éppen úgy nem kapják meg a Baum- garten-dijat, mint ő, s amellett azzal sem di­csekedhetnek, hogy a kiadó számitana uj regé­nyükre, —- s mégsem, mégsem jut eszükbe, hogy ezért elmenjenek demonstrálni idegen­be. S ha elmennek (a magyar nyomor elég ki­vándorlót ad minden esztendőben a világnak), hát akkor elmennek csendesen, németnek, vagy franciának, vagy amerikainak, vagy akár ro­mánnak, ahol éppen kenyeret találnak, de nem kérnek baksist egy idegen nemzettől azért, hogy átköltöztek, s nem csinálnak üzletet ab­ból, hogy nem tudnak idehaza megélni. Ez az ember, aki most anyai rokonsága címén beké­redzkedik a bukaresti bölcsőbe, ahol állítólag őseit ringatták, tíz éven át hörgött a magyar pódiumon, hogy ennek a nemzetnek meg kell szabadulni minden idegen fajtától, hogy itt ál- magyarok eszik el a kenyeret a magyar nép elől, liogy tűzzel és vassal é.s szabódezsövei kell pusztítani az idegen fajtát a magyarság testéből, —• ez, pontosan ez a habzószáju és vóresszemü hamelni patkányfogó, aki a ma­gyar ifjúság megkábult tömegei előtt fuvolá- zott, megy el románnak. Elmegy, mert. ahogy nyilatkozza, nem tud itt pénzt keresni, mert az a rossz szokása, ha egyszer már előleget ka­pott, valamire, azt nincs kedve többé megírni. („Minden művész megérti ezt" — teszi angyalian hozzá.) Szó se róla, nagyon kellemetlen dolog megírni valamit, aminek az előlegét egyszer már felvette az ember. Sokan élünk ebben a hazában, akik szeretjük IC-CWN&S ti ét szépirodalmi képes hetilap Egyes szám ára 3 korona öxi a földei, ezt a népet, úgy érezzük, hogy menthetetlenül idetartozunk, s amellett leg­alább olyan elégedetlenek vagyunk a közálla­potokkal, mint Szabó Dezső. Csak neki jutott eszébe, hogy ebből az elégedetlenségből üzletet is lehet csinálni, leiben vagy bániban. Coriolajs,? Dehogy. Egy harmadrangú iró, aki részben nem akarja ledolgozni az előlegeit, részben fei van háborodva azon, hogy nem adnak neki újabb előleget. Harmadrangú iró, mert az írás csak részben tehetség; fontosabban jellemkérdése i*. Afepttva 1833. Xfe&sfea *&> ti S > * _ < ! ^ tttag, porceüá* aagjkoroski^ba % KO Sí CE, Fg-Hfca iá 1 Nagy válassték. tok DE NINCS irta: Terézt Ferenc ... Köztársaságunk pénzügye, közgazdaság* biztos bázison nyugszik. Az állam, a nép gazdasá­gilag erős, gyarapszik, vagyonosodik. A munkai nélküliség, euaópai viszonylatban, Köztársasá­gunkban szántén jelentéktelen.... Ex Englfe pénxügymiuisxtw expozéjából. Emez pedig aa élet expozéjából: Nagy kor-, nem- ée társadalmi xagyvaságba* szorongtak egymás hátán az emberek abban s har­madosztályú vasúti fülkében, melybe a napokban Kassán beszálltam. Munkások, kofák, szabadságos katonák, szatócsok, vadászatra kiránduló cseh tisztviselők, vasúti bak terek fújták egymás szá­jába a keserű, maró Zóra-cigaretta-füstöt. Ahogy a tülkébe léptem, négy hervadt munkás- ember , akik a pádon agy szorongtak egymáe mel­lett, mint télen csapasz gallyakon az éhese* gubbasztó verebek, még összébb húzódtak a hely- lyei kínáltak magok meiletL A négy hervadt munkáseatber, sötét darócbaa, zilált hajjal, kormos, szennyes levegőtől feketén, fáradtságtól, álmatlanságtól mélyen klbarásuáit arccal a párás ablakon keresztül a gyorsan oi- elforduló mezőkre, szántás, és vetés-sávokra bán múltak. Az egyik állomáson megszólítottam a legöregdb* bötet: — Nem tudja barátom, melyik állomáson v*= gyünk? Az öreg csak rámnéz, merően, valami jóleső megdöbbenéssel s lassan szemeihez emeli vastagon kierezett, eldolgozott kezelt s két kövér köny- cseppet dörzsöl el arcán. Megszántam. Kioltottam cigarettámat. — Ugy-e nagy a füst? Marja a szemeit? Jó volna egy kis friss levegő. Leereszthetné az ablakot Az öreg kedvesen restelkedett. — Nem a füst bántja az én szemeimet aram. Inkább az öröm. — Az őröm? — Igen uram. Az öröm. Mink négyen egyhuzam­ban ötvenhat órája kínlódunk ezen a vonaton. S ötvenhat óra óta először hallok magyar szót. Ez az én örömöm. Olyan öröm, ami fáj is egy ki­csit Ezért nem birok a szemeimmel. — Hát honnan jönnek maguk jó ember? — Északcsehországból, uram. Mink olyan kiván- dorlófélék vagyunk az otthonunkból. Ruszinok Ruszinszkóból. iiatszázan dolgozunk egyrakason egy nagy agyagcső-gyárban. Elég jól keresünk. Óránként három koronát Mégsem tudunk hazavin­ni kenyérrevalót. Nincs otthon se munka, se ke­nyér. Arpalisztet keverünk kukorica-liszttel — ünnepeken. Hétköznap krumpli, csak krumpli szüntelen... Mink ruszinok félénk és gyúmodalaa emberek vagyunk. Kis Lovainkból alig merünk kimozdulni. Talán azért vagyunk olyan szegények, olyan nagyon szegények... De most kimozdul­tunk. Sok-sok apró ruszin faluból hatszávan. Nem mozdultunk volna ki most sem, de nincs ke­nyér ... Ruszinok vagyunk, de mcretílnk magya­rul beszélni. Tessék elhinni uram, olyan a mi nyelvünkön a magyar szó, mint az Imádság... A forró, szép magyar alföldön tanait meg minden öreg ruszin magyarul... A háború előtt oda jár­tunk aratni... Istenem, milyen fehér kenyeret ettünk! Milyen fehéret!... És milyen nagy karéjt * tudtam szelni a gyerekeknek ötször Is napjába^ az egész hosszú télen!... Most... Nincs kan nyér!... Uram, nincs kenyér!... Az öregnek remegett a* ajka. TaJáo a keserű­ségtől, talán a kenyér után... A* én ajkam Is megremegeit. Eszembe jutott minden kormányait legfőbb és legszentebb kötelessége: Kenyeret éa jogot a népnek! Jog van. De előbb kenyér keft. Mert kenyér nélkül mit csináljon a nép a Joggal? A kivándorlás, legyen Idegen világok, vagy hdtí ső messzeségek felé, mindig végső nyomort jelent. Ahogy a francia axióma tartja: I* eualgration e*t no# crlse de misére... 4

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom