Prágai Magyar Hirlap, 1929. november (8. évfolyam, 249-273 / 2174-2198. szám)
1929-11-06 / 252. (2177.) szám
^^OM-MaG^ARHIRLAP 1929 november 6, szerda I lex-Dérer elufasitotfjai és a legfelső közigazgatási bíróság döntése Irta: V&RNAY ERNŐ Kassa, november 5. A cikkek egé^z soroza-' tában foglalkoztam a 152/1926 sz. állampolgár- sági törvénynek, az u. n. Iex-Pérernek előnyeivel, hátrányaival, az ennek alapján intézendő kórvényezés precíz keresztülvitelével s főkén1 azokkal az anomáliákkal, amelyek a belügyminisztérium szűkkeblű és sérelmes végzései, te hát a lex-Dérerbe erőszakoltan belemagyarázott kifogások alapján történt elutasítások körül előállattak. Nagyon vártuk a közvetlenül érdekeltekkel együtt a legf. közig, bíróság első döntését, amely a belügyminiszteri elutasítások ellen beadott panaszok tárgyában hozza meg a legális, igazságos legvégső ítéletet és remélt kedvező döntésével annak a bizonyára több ezerre tehető igénylőnek adja meg az „állampolgárjogait”. a szabad mozgás és az állampolgárság nyomán járó rendezettebb nyugdijunk., járandóságoknak előnyeit. A sok száz és száz folyamodó kérvényének elkészítése, okmányokkal való gondos felszerelése során Kassán hasonló- kép érvényesítettük Kelemen Simon kassai lakosnak és két gyermekének: Kelemen Ferencnek és Olgának lex-Déror szerinti igénylését és röviden nevezve „optálás'’ elmulasztása címén történt belügyminiszteri elutasításuk ellen egyben Ladányi Jenő dr. egyik pártügyészünk á tál éltünk a panaszolás jogával a legf közig, biró •Ságnál. A legf. közig, bíróság 16523/29 sz. alatt hozott határozatával meghozta döntését, amely a maga nemében a legelső az egész köztársaságban és kedvező végzésével igeD sok elutasított igénylőnek jelent lelki megkönnyebbülő t. miért is a döntés és indokolás lényedével, a nyomában járó előnyökkel és teendőkkel a közérdekben foglalkozni kötelességem. A szóbanforgó döntés azon folyamodó kategóriára vonatkozik, akik — mint Kelemen Simon — megszerezték illetőségüket (valamely községben) 6 az optálásról szóló 1920 évi 236. számú törvény alapján csehszlovák állampolgárságot nyerhettek volna, ha 1921. december 31-ig opíáltak volna-., Kelomenéket a lex*Dé- rer alapján beadott folyamodásukban elutasították röviden ajért, mert az optálás elmulasztása miatt „trianoni szerződés 62. pontja értelmében ipso facto idegen állampolgárok lettek(J) s ezzel elvesztették azokat a feltételeket, melyek a lex-Dérer alapján való állampolgárság elnyeréséhez szükségesek!” Azonnal kitűnt a lex-Dérer alapos áttanulmányozása mellett, hogy ez a bölcs belügyminiszteri határozat nemcsak hogy sántikáí, hanem egyenesen sérti a törvény rövid, félre nem magyarázható §-ait, jogtalan álláspont és nagyon erőszakolt belemagyarázás. Eszerint: a lex-Dérer 1 §-a alapján nem lenne Igényük a csehszl. állampolgárságra mindazoknak, akik 1910 után a csehszl. állam területén ille= tőséget nyertek, akár elutasították optálás iránti kérvényüket, akár egyáltalában nem adtak be ilyen kérvényt, hanem az állampolgársági igény egyedül azoknak állana fenn, akik illetőséget egyáltalában nem szereztek! Ilyen magyarázat mellett a lex-Dérer éppen azoktól vonná el a törvény- adta kedvezményt, akik részére előnyként könyvelhető el, hogy a köztársaság területén illetőséget szereztek, annál is inkább, mivel a trianoni békeszerződés az utódállamok állampolgárságának megái api- tásánál az illetőségnek döntő jelentőséget tulajdonit. A belügyminisztérium végzésében arra az ál= láspontra helyezkedik, hogy a lex-Dérer csupán azokra a személyekre nem vonatkozik, akik az optálás iránti kérvényt nem nyújtották be, mig azoknak igényét elismeri, akik a kérvényt be adták, de sikertelenül. A belügyminisztérium álláspontjának igazolására a lex-Dérer 5. §-ra hivatkozik, mely ki= mondja, hogy a lex-Derer alapján az állampolgárság megadásának nem képezheti akadály tárgyát az a körülmény, hogy a törvény életbeléptetése előtt az illetőt kérelmével jogerősen elutasították. A legfelső közigazgatási bíróság a belügyminisztérium álláspontját tévesnek minősíti miután előzőleg már leszögezte, hogy a trianoni békeszerződés szempontjából nincs különbség azon személyek között, akiknek az optá á- iránti kérvényét elutasították és azok között, akik nem nyújtottak be ilyen kérvényt, Helytelen a belügyminisztérium álláspontja amiatt is, mert kivételt képezne az L általános rendelkezése alól, mely pedig tulajdon képen miudkét csoportnak állampolgárságára való igényét tagadja, A belügyminisztérium elutasító gyakorlatában éppen az a fonák és jogfosztó, hogy azok a személyek, akik 1910 január 1. óta illetőség* gél bírnak a csehszl. állam jelenlegi területén, ki volnának zárva a lox-Dércr alapján az állam- polgárság megszerzésének lehetőségéből s éppen azokkal szemben, akik illetőséget egyáltalában nem szereztek. Ez az állásfoglalás a lex-Dérer intencióival tehát homlokegyenest ellenkező szituációt teremtett volna. A legf. közig, bíróság arra a végső megállapításra jutott, hogy azokat a személyeket, akik optálhattak volna, de azt elmulasztották, nem lehet olyanok* nak tekinteni, mint akikről be van bizonyítva, hogy a lex-Dérerből kizáró külföldi állampolgárságot szereztek s ennek következtében a csehszl. állampolgárságra való igényüket elvitatni nem lehet. A legf. közig, bíróság tehát megállapította a belügyminisztérium eljárásának helytelenségét és mint ** törvénybeütköző döntést felfüggesztette! Az igazságos döntés ezen tényét készséggel konstatáljuk és örömmel üdvözöljük. Mi már mo?t a teendőjük azoknak, akik hasonló esetben, azonos módon a belügyminisztérium törvénybeütköző, állásfoglalása miatt el= utasittattak az állampolgárságtól!? Miután a lex-Dérer szerinti kórvényezés hatálya öt évre szól, vágyig a 8 §. magyarázata értelmében a lex-Dérer 1 §-ának intézkedése szerint a csehszL állampolgárság megadása iránt legkésőbb 1931. augusztus 22-ig folyamodhat- nak, újból adják be fölszerelt kérvényeiket a jegy- zőségok ntjá.n az országos hivatalhoz s igy'meg ITamburg, november 5. Az egy görög, egy csehszlovák és egy nemet tagból álló bizottság, amely október 30-án ült össze Hamburgban, hogy a vorsaillcsi békeszerződés 364. cikkelyének értelmében döntsön a hamburgi kikötőhely kibérlésére irányuló csehszlovák-német megállapodásokban, tegnap befejezte működését A hamburgi szcBudapest, november 2. Azt hiszem, ebben az esős órában, mikor temetik, mindenki vele foglalkozik gondolatban, akinek Magyarországon az irodalomhoz igazi köze van,, a valóságban tehát nagyon kevesen; sokkal kevesebben, mint hinni lehetne, ha arra gondolunk, hogy hány mindenféle ember firkál és hány mindenféle ember nem olvas, csak véleményez és a száját jártatja közöttünk. Eb ben az órába,n, mikor törékeny testét elföldelik, már könnyű őt, Osvát Ernőt, úgy látni, ahogy a legnehezebb az ő fajtája közül való embert látni: beálitva a jelenséget és müvét az egyetemes emberiség szellemének történetébe. Ezen a szellemen Osvát Ernő ott dolgozott, ahová sorsa, tehát születése és anyanyelve állították: Magyarországon. Akik, még halála alkalmává is, „nemzetíetlensóg” vádjával merik Illetni, azok nem is tudják, hogy mikor hamisan vádolnak., a szó másik, visszaütőbb, furcsább értelmében mennyire igazat mondanak: bizonyos, hogy nemzetietlen volt korlátolt és elfogult értelemben, mert abban hitt, amiben csak a legkevesebben mernek hinni s ami az emberben halhatatlan: az emberi lény eszmei tartalmában, ami se magyar, se bolíviai, hanem mindenekelőtt eszmei, tehát ideális, tellát valami, amibeD mindenekelőtt hinni kell. Azt hiszem, az Or^ át Ernőhöz hasonló nagyon ritka emberek menté lésénél mindig erre Kell gondolni: hogy milyen intenzitással tudott hinni abban, amit felismert. Ezért nem maradtak utána anekdoták, se kedvesek és gyöngédéit, se gyülölködők: hite. in tenzitása megtisztította a módot, ahogyan hitt. ahogyan az ügyhöz odaáliott, minden félszeg- ségtől. Nagy embereket haláluk után lehet úgy megítélni, hogy mit cselekedtek, mit tudtak; Osvát, aki cselekedett is, tudott is, falum ütését az utókor előtt elsősorbán azért, kapja- meg, ahogyan hitt. Azt írták róla, hogy volt a lényében valami papos. Azzal a pontossággal, amire ö olyan kell kapniok az állampolgárságot! Sokan az elutasítottak közül beadták kérvényüket a régi alapon (1879. évi 50 t. c.); — nyugodtan visz szavonhatják kérvényeiket, mert sok. üggyt*!- bajjal jár a sok mellékleti okmánynak a beszerzése, és hivatkozással az ismertetett legf, közig, bírósági döntésre, kérjék jogos állampolgárságuk megadását. Fen tartjuk azonban régi kifogásolásunk álláspontját arra nézve, hogy a lex-Dérer a tör vényhozó jojrkiterjesztő intenciói mellett ;-em elégséges a honpolgársági bajok megszüntetésére a radikális rendező? • dűlőre vitelére. Ki=> zárja a lex-Dérer az 1910. jan. 1-e után letelepedett polgárokat, az 1910-ben kiskorúakat (akik nem töltötték be a 21. életévüket), akik nem tudják kimutatni négy évi egyhelyben la kásukat s emiatt a belügyminisztérium eluta* sitja a katonai, csendőrségi nyugállairányban lévőket is — akiket évről-évre dobáltak áthe lyezéssel. Szóval nem az a valóban méltányos, humánus, széles jogkiterjesztesti törvény, mely sok hontalannak állampolgárságot s ehhez fűződő rendezettebb nyugdijat adna. Hamarosan összeül az uj parlament. Pártjaink törvényhozói régen s többször megtették a kezdeményező törvényjavaslatot egy liberális, emberséges és a jogegyenlőség elvein nyugvó állampolgársági törvény megalkotása iránt, amelyet továbbra is elodázni szívtelenség, bűn volnaGondoljanak végre már a többségi pártok s az államhatalom képviselői egy lex-Humanára! nátus a csehszlovák köztársaságnak kilencvenkilenc évre haszonbérbe adja a hallei és a drezdai rakpart mentén fekvő kikötöterü- ietet. Az uj szerződés békésen oldja meg a kérdést és megfelel Csehszlovákia, a német birodalom és Hamburg szabadváros érdekeinek. i j nagy súlyt helyezett, javítsuk ki ezt a jelzőt: volt a lényében valami hivös. Ez sokkal több; mert papnak lenni egy kissé mesterség, illető lég hivatás. Hívőnek lenni ellenben feloldhatni lan kényszer. Az ő credoja tokák szemében valóban az abszurdumig ment, de talán minden hit csak így üdvözít és osak igy ér valamit. Úgy gondolom, ha portugálnak születik, va- lószinüleg éppen úgy érdekelte volna a portu gál írástudás mellett a magyar s az észt Írástudás. Ezt a szót se használjuk most divatos értelemben, hogy „írástudás”, hanem szószerint: elsősorban az írástudás érdekelte, a képesség, s csak másodsorban az irodalom. Lényének sajátos beállítása okozta (s ezért nem volt alapjában se „tanáros”, se „papos”), hogy a mesterség éppen úgy érdekelte, mint a mü. Tudása különös volt és sokrétű. Egyszer Barrésről beszéltek előtte, s nyugtalanul mondta: „Nem jut eszembe, hol született?” Ez elrontotta a kedvét. Mennyire őszinte volt az ilyesmi nála, mennyire számontartotta Barrés születési helyét, éppen úgy, mint munkáit- Csak a smokk néz főirányba, a hivő minden iránvban hisz és tudni akar. Azt hiszem, nem igen ^1 ma valamirevaló magyar író, akinek ne lenne emléke arfól, hogy Osvát, valamilyen módon, egy jó szóval, tettel, tanáccsal, ne segített volna rajta. Olyan *ze gény volt, mint ez az egész irodalom; ezen so ha nem gondolkozott, azt hiszem, természetesnek találta; ezen a szegénységen belül kellett tehát, s e szegénységnek eszközeivel, a légibb hét, segítenie, ahol g amennyit csak lehetett. — Mint mindenkinek, nekem is van ogy ilyen fáj dal,maian felemelő emlékem róla, ahogy, kéretlenül, egy napon magáévá tette valamilyen ügyemet-, s nekiindult megható hitével, hogy most „segíteni” fog: tói volt, háború, s Osvát reggel hétkor adott, randevút egy villamosmegállónál, ahová persze félóra késéssel érkeztem. Nem voltaim senkije, semmije, nem kértem iŐle semmit; $ ez a kínzó, s egyben vigasztaló emlékem megmarad most már, ahogy a nálam sokkal idősebb ember ott fagyoskodott egy félórát a villamosmegállónál, várt rendületlenül, kopott kabátjában, kezein lyukas fekete cérna- kesztyűk, szemrehányás nélkül, s ahogy végtelen tapintattal iparkodott zavart mentegetőzésemre kifogást találni, a lomha villamosjáratot okolta, nem az én neveletlen késésemet. —• nem hiszem, hogy akármilyen emberi bravúr valaha is olyan nagy hatással lehetett volna reám, mint ez a szemérmes gyöngédség, ez a névtelen, súlytalan, egy nagyon tiszta és nagyon előkelő ember lényéből természetesen fakadó elegáns tapintat. Mondom, mindenkinek van ilyen emléke róla. Persze, hogy nem volt erénye az impasszibi- litás. Aki hisz, az szeret és szenved. Osvát sokkal több volt a kritikusnál: ítélete szerves része volt a megbírált munkának s a megbírált munkálkodásnak. Mennyire nem fontos, s azt hiszem, sose volt igazán fontos, tévedett-e, és miben tévedett? Bizonyos, hogy tévedett, azt hiszem, nem is abban, amit elüt ásított, gyakrabban ott, amit elismert és amibeu hitt. Végletekig szenzibilis lelkiismetessége nem engedte meg, hogy elutasítson valamit, amiről talán tudta. hogy gyarló, de feltételezte, hogy jóhit-ze- mü. Van egy magasabb fajtája a kritikának, s az irodalmi élettel való foglalkozásnak: mikor a kritikus, azzal az alázattal, mely eltölt m n- denkit, akinek igazi fogalma vau a muukáról, hamarább bocsátja meg a. tökéletlenséget, mint a rosszhiszemű bravúrt. Ilyenfajta kritikus volt Osvát. Ezért szólt bele, tudása és résztvevő szándéka ellenállhatatlan kisugárzó erejével, mindenkinek munkájába, kinek az írás az elmúlt harminc esztendőben Magyarországon élete igazi ügye volt, tehát több mint a tehetség játéka. « Nem hiszem, hogy sok ember él Európában, akinek az irodalom é* az irnitudás annyira elsőrendű ügye lenne, mint neki volt. Ezt úgy órt^fc: aki annyira elhitte volna, hogy az irodalom, a megmunkált betű, a legnagyobb, szinte isteni teljesítmény, amit elvégezni embernek megadott. Ebben az akrobaták idejében egyike volt az utolsó hívőknek. Honnan, mivel, milyen eszközzel lehetett volna az irodalom ilyen értelmezésébe vetett hitét megrendíteni? Ahogyan meghalt, abban mindenekelőtt az a megrendítő, hogy a gesztus feltakarja életünk örök kétfé- lesógét: .annyija nem illik hozzá a szenvedés elöl való menekülésnek, a feminin „uembir m- t.ovább”-nak ez a gesztusa, ez a testi gesztus, — s mennyire fedi mégis szemérmesen, szenvedésben porcellánkemónyre égett lényének férfiasságát ez a halál, amelyre készült, tudatosan, ahogy az életre készült az ember. Kitűzte az időt magának, leánya halála napját, mert nem volt miért tovább élnie. Várta ezt napot, s közben búcsúzott az élettől, barátaitól, nyugodtan, érzelmesség nélkül. Rómában haltak meg igy, nem a hisztérikus Pesten. Meghalt, mert miért élt volna tovább? Talán mégis kétely fogta el ebben a korban, hogy az, amiben hitt. nem ügye már az emberiségnek. Nem véletlen az, hogy élete nagy müvét, a folyóiratot, az elmúlt években támadások érték. (Ezektől a soroktól, ezt nem értheti senki félre, semmi nem áll távolabb, mint az ízléstelen rekriminádó, vagy kegyelettel!n polémia.) Talán az se igaz. amivel lapját vádolták, hogy „elöregedett”. Osvát változatlanul biztosan tudta, hogy amiben hisz, az jó ügy ée érdemes benne hinni; s ha folyóirata egy generáció szemében csakugyan „elöregedett”, úgy ez valami egészen mást jelent, mint izlósváltozást. A kor, mely müvét kritikával illette, nem volt tehetségesebb, csak ké- telkedőbb. Egyébként világirodalmi példa lapjának és személyének összekötöttsége arra, hogy szellemi változások együtt nőnek, együtt hervadnak az alapitóval. Nem igaz az, hogy egy folyóiratot ..fel lehet- frie-dteni”. Együtt öregszik azokkal, akik csinálták; s termé zetes, hogy a fiatalság szűknek, terhes emlékekkel megrakó ttnak, levegőtlennek érzi az öregek otthonát, s a maga uj élete részére uj otthont épitTiszta, kérlelhetetlen jóságu. tántoríthatatlan hitü ember ment el vele. Azt a tisztitó erőt, mely kiáradt belőle, nagyobb szellemi Ifcizö -ég ie nehezen tudná nélkülözni, mint ahogy nélkülözi majd a magyar. ; Meghall Maurice Herbetfe, Franciaország brüsszeli követe Berlin, uovember 5. Maurice Herbefte brüsszeli francia nagykövet, aki az elmúlt hét végén Parisba jött, síivszélhildésben váratlanul meghalt Maurice Herbetfe kétségtelenül nagy tehetségű diplomata volt, aki a marokkói konfliktus idején a Quai d‘ Orsayou bizonytalan és sötét szerepet játszott. Mint Desselves akkori küliWminiszter kabinetfőnöke, rábírta miniszterét, hogy Cailiaux akkori miniszterelnök ellen nyilatkozzék és előidézze azokat a konfliktusokat, amelyek végeredményben a világháborúhoz vezettek. Herbette a konfliktus után visszamerült az ismeretlenségbe, de 1914-ben, a háború kitörésének napjaiban ragyogó újjászületését ünepelhette. Sokáig a francia külügyminisztérium politikai igazgatója volt. 1920-báu » berlini nagykövetség vezetésére ajánlották, de később meg kellett elégedne a l> üsuzeli kevéssé fontos pozícióval, amely ben* éle te végéig megmaradt. Panama-botrány a berlini szovietköveiségen Sikkasztások, csalások és szökések a német-orosz liimváiialat bukása után Berlin, uovember 5. A Russa. német-orosz filmváilalat bukása érdekes bűnügyi fejleményeket vont maga után. A vállalat Zerer nevű vezetője és a szovjetkövetség szociális ügyosztályának főnöke, Levine megszökött Berlio- ből. Mind a két vezető tisztviselőnek szemére hányták, bogy a szovjetképviselet rendelkezési alapjából nagyobb összegeket elsikkasztottak és a saját céljaikra fordították. Ezzel a kínos üggyel van kapcsolatban a szovjetköve iség egyik kereskedelmi főnökének állásából való felfüggesztése és visszahívása. A moszkvai utasításnak Rujnevics, a kereskedelmi osztály főnöke nem tett eleget A szövjetkövetség tisztviselői köióbeu nagyfokú idegesség mutatkozik s attól tartanak, hogy Moszkva drákói szigorral fogja büntetni mindazokat, akik hivatali mulasztásaik által lehetővé tették a manipulációkat. Csehszlovákia kikötőt bérelt Hamburgban rm^i«»w^v^riBVTWir«r'-ifiTmi^niir^BiBnrTr~ iiiirHnim*rrrTHriTriMMTM~nrniT*ir-^™^ AZ UTOLSÓ HIVŐ Ma: MÁRAISÁNDOR
