Prágai Magyar Hirlap, 1929. november (8. évfolyam, 249-273 / 2174-2198. szám)
1929-11-03 / 250. (2175.) szám
4 1888 Borwnfa1 8, 'PPfl^MAGfeöR.'RTRMJ? POLGÁR ES GYERMEKE Irta: MÁRAISÁNDOR rzn ■ ^ri l ti s > * - * KOSICE, F 5 - utca 19 Magjr fáisaiílb Talánya ink Keménykalapbam, arcán az érelmeszesedés könnyű jeleivel, rosszulszabott ruhában, gomblyukában az alsóbbrendű kitüntetések apró, sárga és halványlila szalagjaival, előtte az asztalon a Journal, egy pohár absinthpótlék, egy doboz jaune, szemben vele a másik, ke^- ménykalapban, arcán az érelmeszesedés köny- nyü jeleivel, rosszulszabott ruhában, gomblyukában az alsóbbrendű kitüntetések szalagjai, előtte az asztalon a Maiin, egy pohár portói és egy doboz bleu: így ültek, minden délben, tizenegy és tizenkettő között, a szomszéd asztalnál," a Closerie des Lilas ablakában, ahonnan szép kilátás nyílik Bullier cseléddancing- jára, az Observatoire megőszült platánjaira s egyikére azoknak a bádogmenedékhelyeknek, melyeket Chiapp’e ur most el akar söpörni Párás uccáiról. Rajzolni nem lehetett őket pontosabban, varietékben játszák igv őket, füstöltek, aperitifeztek, megbeszélték a kétségbeejtő Ciement Vautel aznapi ,.film“-jét, megbeszélték az aznapi gyilkosságot, Rigaudin ur balesetét, megbeszélték, hogy a gouvernement mit óhajt tenni a termés árának feljavítása érdekében, persze úgy, hogy a kenyér ára ne dráguljon, aztán nyögtek, fizettek, adtak két sou borravalót s pontosan tizenkettőkor elmentek ebédelni, mert a bourgeoise már várt az ebéddel. Céltalan párisi napjaimban többek között ők ketten jelentették nekem visszatérő bizonyosságát annak, hogy Nyugaton a helyzet nem változott, egyelőre még minden a kezükben van: ízlés, erkölcs, államhatalom, művészet, irodalom s persze főként a pénz. ök diktálnak, ők a fogyasztók, ők szabják meg, milyen legyen az áru minősége, a szórakozás és művészi élmény tartalma, ők a rendelők. Minden egyéb, ami másképpen készül, ellenük készül, művészetben éppen úgy, mint irodalomban, ízlésben, erkölcsben, politikában s védekeznek el'ene. Rendkívül gyanakvóak s nagy gyakorlatuk van a védekezésben, szimatjuk, mellyel az ellenséges irányzatot megérzik, fejlett, lapjaik, múzeumaik, színházaik, könyvkiadóik, építészeik érzékeny undorral utasítanak el és közömbösítenek mindent, ami a fönnálló rendszer homogén iziésteienség-frontját támadni Iparkodik. A polgár, az egész világon, védelmi állásba ásta be magát: ez az állapot persze kevéssé produktív s hosszú időre tarthatatlan. Sáncai mögött, mint: alkotmány, parlamentarizmus, rendőrség, hadsereg, biztonsági szerződések, mozdulatlanul áll, legjobb esetben helybenjárást végez. Az elpolgáriasodás folyamata, mely még harminc év előtt Amerika és Európa feltörekvő osztályainak egyetlen programja volt, helyet adott a polgári program csődje nyomán a kollektivizálódás programjának, a munkás és a paraszt osztáJy-ambiciója nem az többé, hogy szerencse, munka és jó magaviselet révén felsőbb osztályba léphessen, hanem, hogy osztályán belül maradva, az osztály helyzetének előnyösebb érvényesítésével jusson el a maga individuális helyzetének megjavításához. De „polgárnak lenni“ nem életideál többé a polgári osztály uj, háború utáni generációja számára sem. A polgári osztály re- zervoárjait nem tudja többé önmagából sem feltölteni. A kapitalizmus, ainig termelési rendszerével el bírja tartani • tömegeit, bizonyosan túléli legrajongóbb gárdáját, a polgárt, mint osztályt, 8 a polgáriasságot, mint életprogramot. Hogy mi jön a helyébe? Bizonyosan nem a bolsevizmus, ahogy a feudalizmus világuralmát nem váltotta fel közvetlenül a polgári kapitalizmus világuralma: nagy termelési és társadalmi rendszerek végtelen lassan cserélik fel egymást, éppen úgy, ahogy nagy forradalmak végtelen lassan történnek. Biztos az, hogy az 1914-ben vivátozó, éljenző, hurrázó és hocbozó kispolgár unokájának nem lesz életcélja már, hogy sirtáblájára a városi lövészegylet koszorút helyezzen s partecéduláján mint a kerületi demokrata kör oszlopos tagja szerepeljen. Az uj ember az uj emberi renden belül a most feltörekvő s most letűnő embertípusok jellegzetes vonásainak keresztezését viseli majd arcán, s éppen az az uj polgári generáció, az a bizonyos „polgári ellenzék*4, mely e pillanatban éppen az apák hivatalosan megbecsült „demokrata** polgári ál-ellenzékét érzi legveszedelmesebb ellenfelének. keresi a móriját, hogy különösebb profitveszteség nélkül keveredhessen el életprogramja a feltörekvő osztályok kollektivista programjával. A gyanakvás mindkét oldalról persze indokoltan mély, s az uj polgári generáció kacér magakelletésére a megszervezett szocializmus hideg bizalmatlansággal felel. A jelenkori szocialista propaganda legnagyobb tévedése, hogy merev és dogmatikus elzárkózással frontot csinál az uj európai polgári ellenzékkel .szemben is, azzal a polgári ellenzékkel szemben, amely a „haladó** és „felvilágosult** háboruelőtti polgári garnitúrát ma jobban ellenzékének érzi, mint Hindenburgot, vagy a Nemzeti Kaszinót. Mert éppen „haladása** és „felvilágosultsá- ga*‘ az, ami az uralmon levő, hatalmi sáncait merev formákban védelmező európai polgárságot az uj generáció szemében leginkább kompromittálja. A háborút megszavazó polgár ma sápadtan néz farkasszemet fiával, ezzel az újfajta, elégedetlen, sportoló, lélekelemző, Marxot és Freiidet a Souráre utolsó példányával vegyesen naeldkaszniján hevertető, motoros, de motorait intellektuálisan lenéző, felekozetnél- küli, de nyugtalan vallásos fiatalemberre), aki időnként, s nemcsak apanázsom ölési tárgyalások előtt., fejéhez vágja: „Te vagy ax oka a háborúnak.** Én vagyok az oka a háborúnak? —• kérdi dallamos kétségbeeséssel az apa. Boldog apa, akinek sikerült jampecet nevelni a fiából! Dp mit kezdjen a polgári család 8 a polgári üzlet ezzel a generációval, amely hisztérikusan csapja rendszere® időközökben a család asztalára a fenyegetést, hogy belép a szociáldemokrata pártba, valahogy úgy, ahogy a család leánygyermeke szokott felorditani, hogy „ha nem adtok hozzá, elmegyek megélni a szépségemből**, — aki Freuddal jön elő, ha a nagymama nem eszi a fasirtot, Marxszal, ha kirúgják a szobalányt, Kassákkal, ha a család et akar menni egy operetthez, s üvegből s linóleumból konstruált, operációstermekre emlékeztető stúdióval teszi tőnkre a különböző stílusokban, melyeknek egyetlen közös vonásuk a stilustalanság* sok gonddal és szeretettel berendezett rózsadombi ötszobahallt. Érthetetlen ifjúság! Valami szúrja őket, annyi szent, — talán csak a rossz osztálylelkiismeret zabszeme, ég és föld között, tegnap és holnap között, hadinyereségből külföldön eltöltött egyetemi évek és Cobden-szövétség és a sejtett és derengő uj emberiesség iránt érzett gyáva nosztalgia között. Ez a generáció éppen azt érzi elviselhetetlennek, amit a hadinyereséget csendesen visz- szaadó „polgári ellenzék** haladás és felvilágo- sultság zászlaja alatt követel. Azt érzi maradinak, Ízléstelennek, müvészietlennek, rosszhiszeműnek, reakciósnak, ami a háborús polgár ■szemében modem, humánus, szépségérzékét kéjesen bizseregtető, lelkiismeretét édesen Hiszen igaz. Igaza van neki. Mikor azt moudja, hogy: hja barátom, sopánkodni azt mindenki tud. Nem sopánkodni kell, hanem alkalmazkodni. Nem tudsz kijönni abból a százharminchét- esfélből? Dehogynem. Tessék takarékoskodni. Húzódj egy kicsit össze. Kevesebb van, kevesebb legyen az igényed. Akkor kijön majd megint a normális arány. Kisebb igényekkel, a te pici jövedelmed mellett éppenugy megélsz, mint akinek sok van. Hiszen igaza van — éppen én ne adnék neki igazat, alá konyitok valamit a matematikához? Tulajdonképpen nem is mond ő mást, mint amit a relativitás tana hirdet. Mindenki ossza be úgy, ahogy tudja és ki fog derülni, hogy nincs gazdag és szegény: a Rothschildnak éppen úgy keli az, amije van, éppen hogy elég neki, mint nekem, ha... izé, összehúzom magam. A béka ne fújja fel magát — sőt. össze fogom huzni magara. De hogy kell azt csinálni? Minek nekem itt ez a nagy hely, például, ahol éppen ülök? Mit terpeszkedem én, e mellett az íróasztal mellett? Ha igy felhúzom a ’ábam. iám, sokkal kinő helyen elférek, kevesebb helyet; fogyasztok, kisebb felületen csekélyebb a hőleadás, ránffyárt kevesebb fűtőanyag kell. Most a nyakam is behúzom a galléromba, keyesebb levegőt igényiek, mingyárt nincs az a tékozló anyagcsere, spórolok Valamit az étkezésen. Persze, ha ez igy menne — hiszen, ha csak a jószándékon múlna, én szívesen ... És miért, is ne? Képzeletben legalábbis megcsinálhatom a kisérletet. Csak be kell hunyni a szemet, Coué módszere szerint és erősen akarni. Kisebb akarok lenni, kisebb akarok lenni, össze akarok húzódni. Nini, már érzem is ... Alig tíz perce ülök itt behunyt szemmel, erősen koncentrálva magam erre az egy gondolatra ... és íme ... Mintha jégcsap volnék, ami hirtelen olvadni kezd. Vagy kifeszitett gumiszalag, amit kétoldalt, egyszerre, eleresztettek. Világosan ért zom, ahogy szivem, vesém, májam, mindem porcikám, egyenletesen, gyorsan összezsugorozsongitó. Az „ellenzéki program**, ax uj választás minden frontján, reakciósabb és veszedelmesebb ennek az uj generációnak szemében, mint a hivatalos uralom programtalansága. Az uj polgári generáció, eltekintve szépszámú jam- pecrétegétől, meghasonlottabb, tájékozatlanabb, s gyávasága és helyzeti tehetetlensége jóvoltából persze szerencsétlenebb, mint elődei, vagy másféle osztályöntudatokban szervezetten elhelyezkedő kortársai. A polgár még csak elvircsaftol és elpityizál és elpolitizál ebben az időben, védekező felfejlődésben, teljes és merev defenzívában sáncol- va el magát akkor, mikor az élet minden vonalán feltarthatatlanul nyomul előre az uj berendezkedés offenzivája. Utolsó nagy tette a világban annyi volt, hogy megszavazta és elvesztette a háborút. Az uj polgári generáció szerdák. Mintha megfordított gukkerben látnám magam, amint sietve távolodok — egyre kisebb leszek, egészen apró, mint valami bogár ... S ehhez képest, a környezet ijesztően tágul, szétszalad, közeledik, óriásivá dagad ... A szék, amin ültem, akkora már, mint az Erzsébet-tér. Támlája rettentő hegyfal képében magasodik fölöttem. Mekkora lehetek? Mingyárt megtudom. De hogy kerüljek el innen? Ijedten szaladgálok a bőrülés óriási lapján. A lap szélén riadtan hőkölök vissza: tátongó szakadék alattam, mintha a Gellérthegy szikláiról tekintenék alá. Innen nem lehet lejutni. Szerencsére az asztalterítőnek egy lecsüngő rojtja éppen ideér a karfára. Felkapaszkodom a karfán, megragadom a rojt hajókötelét, — most derül ki, milyen jó, hogy tornázni tudok. Pár perc alatt elérem az asztal lapját. Előrefutok és körülnézek. óriási, kockaalaku építmény, akkora, mint egy ház. Fölül kupola, oldalt üvegfal, belül fekete tükörlap. Mellette huszméteres rúd, a végén tollalaku dárda. Erről ismerem fel az épületet. Hiszen ez az én tintatartóm! A toll és tintatartó viszonylagos nagyságából hamarosan megállapítom, mekkorára húzódtam össze. Körülbelül akkora vagyok, mint egy jóltáplált házilégy. Egyébként állok a lábamon — a tintatartó üvegében megnézem magam. Külső formára semmit se változott. Ugyanaz vagyok, aki voltam, miniatűrben! Arcom, szemem, kezem, lábam, mindegyiket, felismerem —■ és furcsa, ugyanaz a ruha van rajtam, az i« összehuzó- dott velem együtt. Kívülről nem változtam semmit, a magam számára — nyilván belül is ugyanaz vagyok. Csak az arányaim. No és most mi lesz? Tűnődve ülök le egy cigaretta végre, amit az imént., egy órával ezelőtt, letettem az asztalra. Üldögélek és lógatom a lábam. Húsz lépésnyire tőlem nagy, téglányalaku tömeg. Ahá, az a könyv, amit olvastam ... itt meg, ez a fehér mező... lássuk csak? Végigszaladok rajta — egy embernagyságu A betű niegállit. Persze, a kézirat, amin éppen dolgoztam ..« vezetlen és nem eléggé polgári öntudatai ahhoz, hogy ezt az örökséget még néhány generáció idejére szerencsésen tudja likvidálni. Ez a generáció nem fullajtárja az uj életrendnek, mert ahhoz gyáva és kényelmes; nem nevető örököse a régi rendnek, mert ahhoz felébredt a lelkiismerete; nem tud beleilleszkedni, se nevelésével, se átöröklött tradícióival, az uj kollektív rendbe, mert ahhoz reménytelenül individualista; nem tud békét kötni az apákkal, akikről tudja, hogy levircsaftoltak, és nem tudja elfogadtatni magát azokban a táborokban, ahol az aj élet készül. Valami szomorú réteg sorozódik igy belőlük, a világnézet jampe- cei lesznek. A két öreg az aperitif mellett, ax érdem szál aggal gomblyukukban — mintha már nem is lennének, de amíg voltak, a jobbik üzletet mégis csak ők csinálták! túl, az írás. Hol az a szedő, aki el tudja olvasni a betűimet, a legerősebb lupával — azt végre mégse kivánhatom, hogy minden szerkesztőség külön mikroszkópot tartson a kedvemért. De tulajdonképpen — ha jó! megfontolom — muszáj nekem imi egyáltalán? Lássuk csak. Ha nem csinálok belőle erkölcsi vagy lelkiismereti kérdést —* ki ér rá ilyesmire ebben a szörnyű gazdasági harcban? — semmi különösebb sürgető okom nincsen rá, hogy legközelebbi megélhetésem problémájával foglalkozzam. Vagyonom e pillanatban százharmincéshét pengő, ötven fillér. Szinte eláll a szívverésem, ha csak sebtében átgondolom, milyen gazdag ember lettem egyszerre — ebben a mostani formámban. Gondolják eL Csináljunk egy hevenyészett költségvetést. Élelemre — tudományosan szemlélve — az eddigi kétezer kalória értékű napi tápanyag helyett ennek az értéknek körülbelül háromez- rednyi részecskéjére lesz csak szükségem. Háromnegyed kalória. Egy szem cukor elég két-három hónapra. Egy gyüszttnyi tej ugyanannyi időre. Ha veszek egy trappistasajtot, egészben (néhány pengő az ára) életem végéig el vagyok látva fehérjével. Tessék utánaszámitani, mennyibe kerül egy évi ellátásom. Három-négy pengőből lucullusi módon megélek, holtom napjáig. No és mi van még? Nevetségesen csekély összegbe kerül a fűtés. Egy gyufaszál melege elég egy napra. Egy brikett-kocka egy hónapra. Képzeljék el a gázszámlámat! Hónapok alatt nem gyűl föl annyi, hogy a portóköltséget megérje. Világítás? Villany? Annyi fény, amennyi a kulcslukon befér, elég, hogy megaranyozza az életemet. Beléptidijat sehová nem kell fizetnem többé. Próbáljanak megakadályozni benne, hogy a legzsúfoltabb nézőtéren elhelyezkedjem, vagy bejussak a legzártkörübb társaságba. Ingyen utazom akárhová, nincs az a drága Rolls-Royce, expressz. Zeppelin, aminek első osztályán el ne rejtőzhetnék, legrosszabb esetben, ha maguktól nem visznek magukkal, a mellényzs ebükben. A ruhával némi bajok lesznek — nem any- nyira a szövette! (maradékokból bőven telik teljes garderobra), mint inkább a szabással. Hallottam ugyan valami mikromanipulátorról, amit a bacillusok vagdalására találtak fel mostanában, de nem hiszem, hogy találok szabót, aki bánni tudna vele. Mi kell még? Lakásra nincs szükségem, bútorokra nincsen igényem — majd öaszobarátkozom a méhekkel és hangyákkal, egy eejt mindig leez a számomra, ahol meghúzódhatom. Szerelem? Ugyan kérem — sokat törődnek a hölgyek a külsőmmel, ha kiderül, hogy milyen gzxdag vagyok. És a lelki nemesség, az hikfic? Azt fogják mondani, lesütött szemmel, tudod kérlek, nem magasnövésü, mint a te Jenőd, de olyan egy áldott jó emfcer... És hogy imád, van róla fogalmad ... Mint független gazdag ember, sokra viccem pályámon. Ha nem kell dolgoznom, alkudnom, megalázkodnom, lassanként közbee*fllésre teszek szert, ráérek közügyekkel foglalkozni. Úgy érz#m, itt az ideje, hogy politikai pályára lépjok. TAMÁS LAJOS A FORRÁSNÁL Valami nagy szó kellene most, hogy belétek suhintsam Az ujjongást, ami ott lakadt bennem a forrás tövében. De simán csordult a viz, a esöppek gyöngyökbe gyűlve ringatódzíak a fűszálak hegyén És megakadt bennem a hang, csak gügyögtem, mint a gyermek, oly ügyetlenül Tördeltem kezem a forrás előtt. Mit tudjátok ti, mily erő kell abhoc: a mélyből magasra töruL Vizet akartok, mely mahnot hajt ée hajókat hord a hátán És nem volt viz, csak esőért rimánkodtak & kertek, Szikkadt homok, meg pusztaság, az ég is Oly végzetes komolysággal hajolt a földre, Hogy azt hittem, ez már a haldoklás gyászdrapériája. Néztem a forráz friss szegélyét; olyan, mintha egy fióka sárga esőre volna Néztem a vizet; mintha a vér csobogott volna a köveken. 6 megváltás fiatal vére, ő hit, mely veszett el lomhán Járd be sarkokig aa egész világot! HÚZÓDJ ÖSSZE Gondolatkísérlet á la Einstein Irtat KARINTHY FRIGYES Hát ez egy kicsit nehezen fog menni, ezen
