Prágai Magyar Hirlap, 1929. szeptember (8. évfolyam, 198-221 / 2123-2146. szám)
1929-09-17 / 211. (2136.) szám
2 twwgat-MacAarhirlap 1929 szeptember 17, kedd. Mussolini nagy beszédet mondott az állam egységes vezetéséről — Az olasz fasiszta párt nem sziinlEs meg — Róma, szeptember 16. Hetek előtt bejelentett nagyszabású politikai beszédét szombaton mondotta el Mussolini a fasiszta párt szervezeteinek kiküldöttei előtt. Az érdekképviseleti törvényhozás fölött tartott szavazás óta most beszélt újból Mussolini a fasizmus belső kérdéseiről. A Piazza Venezian már a kora reggeli órákban nagy volt az élénkség. A térséget carabinieri katonaság és fasiszta milicia kerítette be, a palota elé diszőrség vonult fel a fasiszta szervezetek zászlaival. Minthogy a gyűlés kizárólag pártjellegü, csak a fasiszta párt vezetőit hívták meg; a kormány tagjai és a nagy fasiszta tanács nem voltak jelen. Ott voltak az ország minden részéből a párt- titkárok a provinciális vezetőség tagjaival, szám szerint nyolcszázan, akik a öhigi-palota nagytermében gyűltek össze, ahol külön tribün volt felállítva Mussolini számára. Kevéssel 11 óra előtt érkezett meg a milícia tiszteletbeli ikáplári egyenruhájában a Buce, akit a fasiszta himnusszal és meghajtott zászlókkal fogadtak. Egyenesen a terembe sietett, amelynek nyitott ablakain keresztül kihallatszott a zugó ováció, amellyel üdvözölték, később pedig a beszédét mindegyre megszakító förgeteges taps. Az ni szabadkőművesség kialakulását Mussolini sem tűri el Beszéde bevezetéseként Mussolini megemlítette a mezőgazdaság megjavítására irányuló nagy erőfeszítéseket és a munkanélküliség leküzdésére elrendelt közmunkákat. A lateráni egyezményekről szólva1 kijelentette, hogy azokat két oldalról is támadták. A támadások egyrészről a temporalisták felől jöttek, akik ezentúl már nem létező intézmények visszaállításáról álmodoznak, másrészről pedig a szabadkőművesek intézték a támadásokat, akik az ellentéteket elnyújtani szeretnék. rÁ támadásokat egytől-egyig visszaverték. Az olasz állam elég erős arra, hogy egymagáiban is szembeszálljon mindenféle kísérlettel és egészen gyermekes felfogásra vall az, ha feltételezik, hogy a fasiszta kormány eltűri a kleri- kálizmus ellen irányuló nj szabadkőművesség kialakulását Bizonyos külföldi köröknek reménységei, legalább is, ami az olasz államot illeti, továbbra is csak reménységek maradnak. A prefektusok jelentéséiből kitűnik, hogy az ' olasz klérus beilleszkedett az olasz államba, vagyis engedelmeskedik az állam törvényeinek és nagyon sok helyen lekes híve az uj rendszernek s Mussolini régi, 1925-ben kiadott elvéhez igazodik: „Mindent az államban, semmit az államon kívül és semmit az állam ellen". A klérus a maga egészében, egyes határmenti ritka kivételektől eltekintve, őszintén óhajtja a helyi és központi fasiszta szervezetekkel való együttműködést, nemcsak azért, mert nyugalmat óhajt, hanem azért is, mert nem feledkezik meg a múltról és össze tudja hasonlítani a múltat a jelennel. Mussolini ezután felsorolja a klérus számos tagját, akik szoros összeköttetésben vannak a fasiszta rendszerrel. Ezután megállapítja, hogy miután az egyház részéről jóakarat mutatkozik a „color optimus" hamarosan vissza fog térni és pedig annál gyorsabban-, minél hamarabb abbahagyják az egyház indirekt hatalma elméletének hirdetését. A kormány nem lehet más, mint fasiszta A kormányban bekövetkezett változásokkal kapcsolatosan kijelenti, hogy nemcsak a személyeidben történt változás. Az uj intézkedésnek első jellemző sajátsága a tiszta fasiszta jál- leg hangsúlyozása. Milyen messzire vagyunk már — mondotta Mussolini — az első koalíciós minisztériumtól és milyen hatalmasnak bizonyul a mi forradalmunk. amely más forradalomtól el térő - leg, minél tovább halad, annál jobban elnyeri ideális színezetét. A kormányban mint miniszter helyet foglalnak a Rómába vonulás quadrumvirei közül hárman. Azt állították, hogy az államtitkárok hivatása az, hogy életük végéig azok maradjanak és ime közütok kilencen, az elengedhetetlenül szükséges előkészületek után, a kormányzati felelősség első sorába léptek. Bejelentette, hogy intézkedések vannak folyamatban, amelyek a nemzeti milicia munkájával kapcsolatosak, más intézkedések az államtanáccsal, a legfőbb állami számvevő- székkel, az államügyészséggel és a rendőrséggel foglalkoznak, amelyet közvetlenül a kormány fejének fenhatósága alá rendelnek. Hozzátette, hogy soha nem érezte oly nagy mértékben a centralizált és hatalmas államról szóló doktrína élénk aktualitását, mini ma. Amit a bálványimádók a túlzás üres gesztusával „diktatúrának" neveznek, azt mi magunkénak ismerjük el. A diktatúra a tettekben nyilvánul meg, vagyis abban, hogy egyészéges vezetésre van szükség az erős intellektuális és morális politikában, még pedig annak kezében, aki azt az elérendő célok érdekében fejti ki. A miniszterelnök azután a pártról szólva, dicsérettel emlékezett meg T*urati munkájáról, majd groteszknek és nevetségesnek mondta azt a hirt, hogy a párt saját magát akarja megszüntetni, amit vagy tudatlanok, vagy árulók, vagy csel- szövők terjesztenek. Azután a fascizmus embereinek becsületességét érintő rágalmakról szólt. Kijelentette, az igazság az, hogy a fascista uralom hier&rcihája kizárólag érdektelen emberekből áll, akik a nép minden megbecsülését megérdemlik, A politikai emigráltak kérdését, az ő reményeiket és törekvéseiket érintve, kijelenti, hogy az emigránsok addig folytatják a reménykedéseiket, amíg végül is azon veszik magukat észre, hogy nevetségesekké váltak. Mussolini ezután felsorolta az emigránsok számos rágalmait és felvetette azt a kérdést, vájjon lehet-e amnesztiát engedélyezni az ilyen haiplos ostobaságok által infiiciált nyájnak, vagy az olyan bűnösöknek, akik a nizzai merénylethez hasonló bűncselekményekre voltak képesek? Hangsúlyozta, hogy a világ érdeklődése állandóan növekszik a fascizmus iránt, mely megelőzte a modem szükségleteknek megfelelő más társadalompolitikai rendszereket és amelyet szükségszerűié g adoptálni kell máshol is. Végül kijelentette, hogy a fascista munka olyan emlékművet létesített, mely el fogja hallgattatni a rágalmakat. Teljes egy óra hosszat tartott a beszéd és Mussolini déli 12-kor távozott az ülésről. Nem a palota főbejáratán jött ki, hanem egy hátsó kapun, úgy hogy a térségen összegyűlt óriási közönség nem vehette észre távozását r\ja Még az országút Is panama tárgya Romániában? Egyetlen gőzhenger sem dolgozik Erdély utjain, de ajnilliós költségvetési tételek elfogynak Kolozsvár, szeptember 16. Talán 25 esztendővel ezelőtt Abdul Hamid szultán megkérdezte egyik nagykövetet, aki valamelyik nyugateurópai államot képviselte Törökországban, hogy kellemes volt-e a kisázsiai tanulmányút? A nagykövet elmondotta,'hogy az ut bizony nehéz volt, sok helyen csak lóháton lehetett az utakon közlekedni. A szultán igy tudta meg, hogy egyszerűen ellopták az állami költségvetésben évek óta szereplő vasútépítési pénzeket s nem épült fel a vasút. Ma- niu miniszterelnöknek is ilyenformán a lapokból nyílt alkalma megismernie a 2000 kilométeres panamát, azt a tényt, hogy a költségvetésekben szerepelnek ugyan útépítési és javítási összegek tekintélyes mennyiségben, de nem épült fel abból a pénzből egy négyzetméternyi ut sem. Óriási panama folyik a közutakkal s az erre a célra beszedett milliárdok, az útadó, az autóadó, a közmunkák megváltása címén beszedett jövedelmek nem fordittatnak a megjelölt célra. Egy újságíró bejárt 2000 kilométert autóval. Nagyvárad—Kolozsvár—Torda-Dicsőszentmárton — Szováta —Marosvásárhely—Segesvár—Brassó—Tusnád—Csíkszereda—Gyer- gyószentmiklós—Székelyudvarhely—Gyilkostó —Fogaras—Nagyenyed, ez volt az útvonal. Ezen a nagy inspekción kétezer kilométeren keresztül nem találkozott egyetlen utjavitó géppel, egyetlen kőtörő munkással, egy szegény utkaparóval sem. Hová tűnnek a nehéz milliók, amelyeket az utak karbantartására kellene fordítani, hiszen többről van szó, mint az autósport híveinek a tükörsima utakkal örömet szerezni Vannak, akiket arra kényszerít a kenyér, hogy folyton utón legyenek, ezek mondják, hogy ráismernek az utszéli kőtörmelékekre, amelyek ma itt, holnap egy másik vármegyében vannak, de fel nem szórják őket soha. Igaz-e, nem-e, az utszéli kőrakások csodálatos vándorlásának vádja, erre nehéz felelni. De Maniu felelhetne, ha ráeszmélne, mint Abdul Hamid szultán, a valóságra. f&sleH- Idr^lij G6G£ny ■ IrtaJICRÚDy-GyULoí (40) — A Doctor éppen úgy nem szereti Sza- polyai Jankót a parasztokon elkövetett gyilkosságokért, amint nem szereti katolikus Fer- dinánd őfenségét, — talán nem is kell megmondanom, hogy miért? — Tudja azt a Doctor, hogy Zápolya titkon a törökhitre tért, a szultánnal kötött szövetséget, az ördög cimborája? A püspök csendesen feleié: — Akinek nincs Istene: az ördöggel kénytelen barátkozni. Mária királyné olyan mélyen elgondolkozott a búbos kemence emelvényén, hogy gondolatai közepette észre sem vette, hogy az ujjaival a homlokán csigákba pedergeti a haját, de annál inkább fülelt a „püspök". Mária sóhajtott: — És nekem mégis oda kell menni, ahol ez az ördög barátja ütötte fel tanyáját, Székesfehérvárra. A „püspök" úgy látszik, már kezdte kiismerni Mária királynét, mert kívánsága nem lepte meg, nyomban kész volt a válasszal: — Felséges asszonyomnak Hamburgba kell menni, akárcsak októberben: titkon, hogy fenséges Ferdinánd úrral találkozzék. A futár talán már Dévénynél kapaszkodik lovával a csuszamlós szlklaüton . . . Mária egytienegyszer megcsóválta fejét és a „püspök" abbahagyta a megkezdeti mondatot, mert takarékoskodott a szóval. Mária legerősebben kifejlett lelkitulajdonsága: a makacsság volt. És a „püspök" már tudta ezt. Egész feszült lovagi állásba helyezkedett és amennyire ugrándozó szeme ezt engedte, igyekezett mozdulatlan arccal hallgatni. — Az én helyem most Fehérváron volna az uram koporsójánál. Miután nőm mohotok Fejérvárra, mint ausztriai horoegnő és magyar királyné, — elmegyek oda titkon, zarándokköntösben, hogy elbúcsúzzak Il-ik Lajostól, hogy utoljára megcsókoljam a homlokát. Az eretneknek egyetlen arcizma sem rán- dult a királyné szavai alatt: — És ki kiséri el felséges asszonyt erre a nem mindennapi utazásra? — A tisztelendő „püspök"! — félelé Mária/ amire az eretnek lovag mégis csak egy lépést tett hátrafelé, mintha vivásközben védekezne a szivének irányított penge elől. A királyné azonban ügyet sem vetett a „püspökre", olyan kiszámított nyugalommal, hangsúlyozás és felindulás nélkül folytatta szavait, hogy rettenthetetlen egyked'vüségével még a „püspököt" is zavarba hozta. Most már aztán nem tudta darab ideig még maga a ,püspök" sem, hogy voltaképpen mit gondol magában Mária. — Fel kell használnunk azt az időt, amíg Zápolya Budán az épi tőmesterekkel tanácskozik, hogy lehetne a királyi palotát úgy átalakítani, hogy azon többé a nyoma se lássák meg, hogy abban valaha Jagellók laktak? Zápolya gyűlöl mindent, ami a Jagellókra emlékeztetné. Hallom, hogy Il-ik Lajosnak a menyegzői ágyát tűzre dobatta. Féltékeny még a holtakra is. A „püspök" elméje, amelyet éppen úgy szokott köszörülni, mint kardját, most már felröppent pillanatnyi bányadozásábél: — A vajda, a m i tudomásunk szerint, még azért is tartózkodik Budán, hogy vingárti Horváthot, a rendes kérőjét, visszavárja Pozsonyból Felséges asszony utolsó válaszával. Ha Felséged Igent mond:, vingárti Horvátinak — a vajda nem Székesfehérvár felé indul a magyar koronáért, hanem Pozsony felé, — felségedért. — Igaz, Horvál Gáspár, ez a javíthatatlan ké-őrrásznagy megint Pozsonyban tartózkodik, még pedig Szalaházy uram. a veszprémi püspök és kancellár házánál. Ezért adtunk a kancellár uramnak dupla részt a négyezer aranyokból, hogy teljen neki a vendégeskedésre. Ne menjen vissza Budára a szegénységünk hírével. — A kérőket mindenütt szívesen látják. Gyűrűt vagy kosarat ád az asszony, mindenképpen jól esik neki, ha megkérik. — Ez a Horvát Gáspár uram mondása — felelt a hűvös királyné. — Én nem igy gondoltam. Mindenesetre Szalaházy uram darab ideig még marasztalja Zápolya kérőjét. Amíg én megjárom Fehérvárt. És elbúcsúzom Il-ik Lajostól. A „püspök" most összeráncolta homlokát. — Felséges asszony, Zápolyának is vannak jólficzetett kémjei a városban ... — Ezért elsősorban a zsidókat, akik mindenképpen szolgálni látszanak Zápolyát, még ma eltoloncoltatom Pozsonyból. Péntek van, nem akarom, hogy még az ünnepnapjukat, a szombatot is itt töltsék. Eisenreicb Sebestyén uram már alig várja a napot, hogy a városi poroszlókkal a dévényi határig kísérhesse a zsidókat. — Sok vendégfogadó esik az utszélen. — A szegény városkalonáknak is élni kell — felelt Mária egykedvű bevetéssel, mint mindig, ha a zsidókat emlegették előtte. — Ma a kémek innen kitakarodmak és holdas éjszaka elindulunk Fehérvárra. A lovag lábujjbegyre emelkedett szőrös, borjúkor csizmáiban, mintha nem jól hallotta volna a királyné szavait: — Ma éjszaka elindulunk? — Úgy van — felelt Mária. — Még maradt 100 darab arany a négyezerből Pempfin- ger uramnál, amelyet a nádorispán semmi erőszakkal nem birt elvenni tőle. Ez éppen elegendő lesz úti költségnek. A „püspök" természetesen, légi szokásához híven, a Zöld Hordó pincéjében, a sarokban tölti az éjszakét. Itt majd valaki megüti a vállát, ha el- szu n d i kál na gondola l a iba.n. A „püspök", akit edzett viharvert, tapasztalt embernek ismertünk: ez egyszer nem tudott számot adni magának, hogyan került az ódon palotábóí a fehérre. A homlokát sokáig tartotta két öklével megtámasztva a pince sarkában, amíg jóbbról-bálról, tetőtől- talpig átgondolta azt a dolgot, amelybe most keveredett. A Doctortól kellene tanácsot kérni, ha Wartburg nem volna olyan messzire a Zöld Hordótól. A téli szél kezdte verdesni odakünn a házfalakat, amiből a püspök" kiszám itotta, hogy a borús, hó terhes felhők elvonulnak és holdas éj következik. Fülelt most a sarokból a szélre, amelyet máskor a jóbarátai közé számított. De most ugyan nagyon rosszkor kínálkozott fel vándor-cimboraságával a téli szél: a „püspök" Mária királyné karcsúságára gondolt, amely törékenység aligha bírja el az éjtszakai utat a téli szél sarkantyúi alatt. Máskor borosedénye fenekébe szokott nézegetni, most minden fertályórában aka<ft valami tennivalója az istálló felé vagy az uc- cán. Nyugtalansága átragadt a sváb bormérőre is, aki egyébként ilyenkor rendszerint bóbiskolni szokott hordója mellett guggolva. — Az ilyen éj tszakán nem csodálkoznék, ha az ördög besántikálna az ajtón, — kezdte volna a beszélgetést a bormérő, de a „püspök" ügyet sem vetett rá. Valamerről, a főtér túlsó oldaláról néha muzsikaszó foszlányait tépdeste be a szél a virrasztók üres fülébe, mint a vidám gazd- asszony szokta az apró tésztát, a levesbe. A „püspök" tudta, hogy Szalaházy kancellár kvártélyán muzsikálnak, mint minden este, amióta Horvát Gáspár uramat, az örökös kérőt, vendégségben látja magánál a veszprémi püspök. Ugyan, kinek volna kedve elindulni „az üres kosárral", mikor muzsikaszóval, ■szépszóval, gyűrűs ígéretekkel marasztalják? Minden este arra koccantak össze a kölykök, hogy az özvegy királyné makacssága egyszer majd csak megtörik és valami olyan örvendetesét üzen Zápolyának, hogy megmenti szegénységéből Magyarországot, mert ez, a pénztelenség maholnap már elvisel hetet Jen. (Folytatjuk.) % I
