Prágai Magyar Hirlap, 1929. május (8. évfolyam, 100-122 / 2025-2047. szám)
1929-05-26 / 119. (2044.) szám
4 1929 május 2fi. vasárnap. A FEKETE BOLTOZAT ALATT Irtat RÉVÉSZ BÉLA Forgatta mogorváin a nagy kalapácsot, ráspoly ozott a munkaasztal mellett, cepelte hallgatagon a nehéz ónhuzalokat, alig beszélt a társaival, akik pedig kedvelték, a titokzatosság hatot rájuk, olykor hozakodtak is vele, óvatosan érintve az ingerlékeny természetét. Nem koresmázott a többiekkel és a szombat esti csönd előtt mondogatták a komor kedvű ember felé: — Péter, gyere velünk ... Tejet mérnek a sőröskancsóba is ... Félénken nevetgéltek a munkások és alig merték bátorabb csúfolódással Pétert kizavarni az elhúzódó nyugalmából, de a semmis szó is, ha támadni akart, elég volt ahhoz, hogy a magányos ember. a hallgatagságából fölrezzenjen, szép arcát fölkapja, sötét szemei meg'lobogtak, morgott, az indulatával küzkö- dött, vad szája eltorzult és már indult volna csatázni, verekedni. Csak éppen a tréfás szót hajították Péter felé, hogy jó lesz az Annust szemmel tartani és Péter földobbant, a fölemelt kalapáccsal a gúnyolódó munkások elé zökkent, de megtorpant, a kivörösödött arcát lehajtotta e ernyedt kezéből a szerszámot gyámoltalanul kiejtette és mordult: — Hagyjatok ... ölni tudnék ... — A rossz vér ... * Friss volt a pillantásom abban a korszakban, amikor az emeleti hivatalok helyett a píncemühelyben kaptam állást, fölügyelni kellett a munkaanyagra, mi, az irodában könyveltük, hogy mi mindent hordanak el a munkások az épületekre, mennyit dolgoznak föl a pincében; hosszanmyulő helyiség volt, sorakozó fekete boltozatokkal és a pinceszárnyakban sok-sok munkás, leány, asszony; dolgaimmal köztük forgolódtam és sohase is láttam olyan furcsa embert, mint amilyen a mogorva Péter volt. Izmos, fiatal, rejtelmes alakja vonzotta maga felé a nőket is, de velük szemben sem volt közlékenyebb. Annus, a nyurga, vörös-hajú leány, igyekvőén legyeskedett Péter körül, ha az ebédjét melegítette, a Péter porcióját is gondozta, hacsak hozzájuthatott, a baihrás munkaasztalok mellett Péternek segédkezett, aki hagyta a szolgáló kedvét, a hizelgő siinu- lásra ügyet sem vetett, csak akkor lobbant meg egyszer és nagy homlokát elöntötte a sötét vörösség, amikor az egyik társa megbökte Pétert, a pince másik szárnya felé intett, ahol a munkások Annussal incselkedtek, ölelgették. Péter rányitotta sötét szemeit a jelenetre, a düh fáklyái lángoltak bennük, arca vigyorgott, a szerszámot fölkapta maga mellől és bevágta az üzekedők közé. Riadalmas pillanat volt ez. A másik teremben a munkások meghökkentem félretolták Annust. Péter felé fordultak, a vidult hajlandóságúik elillant, összezör- rentek, egymáshoz tapadva előmyomultak s vitte már őket a bőszület az ember irányában, aki rájuk támadt. Péter állt megnyultan, lábaitól egész a tarkójáig kifeszült izgalommal, a munkások a másik teremből fölrohantak, Péter megroppant, dülledt vállai lezuhantak, az őrjöngő, fejét leszegte és lankadtam elfordult a rohamozó társaitól. Azok ordítottak, szilajodtak, döbbenten Péter elé ugrottak: — Megvesztél? ... — Hiszen csak mókáztunk ... A tied? ... Hát a tied? ... Megámulták a megbárgyult, bivalyerős Pétert, zavarodtak és már faggatták az össze- csukló embert: — Mi bajod? ... — Szaporodnak a kerekeid? ... — Már megint a véred ... persze ... a rossz véred. Péter száján kibukkant a nyöszörgés: — Az ... az ... Ne bántsatok ... A munkások lassankint összehordták a tudnivalót a Péter különösségeiről, a bujkáló csöndességéről, az ölni kész garázdaságáról, megrettenéséről. A vastörő ember hirtelen gyávulását eleim- tén megcsodálták, a háborgó indulatából mindig kihulló féléimét nem értették, de már tudták Péterről, hogy számon tartja minden atyafiát, sokan ülnek közülök Illaván, Vácott, hirtelemkedő, verekedő emberek vatameny- nyien, a korcsmában mindjárt késre mennek, a nagyapja nyolcvanéves volt és szivendöfte a templom előtt a legényt, mert visszafeleselt, a rossz vér bujtogat rajtuk, most a juss körül víszálykodik a Péter családja, pedig csak a vérük kergeti őket egymás ellen... a vér, mely átokkal bomol bennük, nem nyugszik, amíg más vére rá nem fröccsen. A pincében különváló lett a Péter figurája é° nagyon foglalkoztatta a munkásokat az az ember, aki a legdolgosabb volt a munkaasztala mellett, a zavartalanság idején pedig szelíd, jó volt közöttük, de már tudták róla, hogy a békült pillanatai mögött leselkedik az éktelen düh és Péter ölni tud/na és Péter fél önmagától. Sajnálták, szívelték, Annus kitért a Jegyes- kedések elől, ha a robot nyomott födele alatt egy-egy munkás kósza megkiv/nnással a vö- röshajii, f''hi</-rhusu leány után nyúlt. Péter meg hordozta az üszkös tekintetét, & * Alapítva 1833. TeUioa 3*. /o * disxmfi % A Gveg, porcellán ugjksrMkedés*. • ti f k KO Sí CE, Fő-utca 19. Nagy választék. Jutányos árak. Annus engesztelve, mosolyogva elébe került, Péter rengette, ütötte az üllőt és rámorogta Annusra: — Condra... Nem barátkozott a leánnyal, eltolta magától, de meg-meghördüllt, ha a mások játékait vele megpillantotta. Egyhangú kalapácsolásban, szürke cepeke- désben Péter alakja újság volt, nyugtalanító és gondolták is a munkások, hogy amitől a társuk retteg, ütőd fogja őt érni egyszer. Megtörtént a * bizonyosság... a rekkenő szakadásával, a forgószél ijedeimes sodrával és én ma is ott állok a kazamaták fekete boltozata alatt és a vak rémületet újra látom. Déltájban valaki uooai újságot hozott le a pincébe. Belepillantottunk, a vastagbetüs szenzációkat átfutottuk, az újság közepén kiabálás cikk állott, vastagbetüs fölirással: baltával agyonvágta anyját a juss miatt... a gyilkos a Péter öcsse volt. A közlés őrjöngő vágyával fölrivalt az egyik munkás: — Péter ... — hozzárohant és szándéktailan gonoszul, de a fölvert ember kezébe nyomta az újságot. A többiek ocsúdtak és Péter mellé toppantak, hogy a papirost elvegyék tőle. Későn. * Láttam egyszer, amint az emberképü emberből a bestia kifordult. Péter dülledő szemét verte a nagybetűs híradás, csak állt, az újság már nem volt a kezében, a nagy tenyerei bunkósra összezá-1 rultak, rengett az egész testében, az elfehé- riilt arcán csüngött a verejték, ifjú, erős fogai csikorduiltak és nem hallotta, nem értette a társainak vigasztaló szavát. Annus, szemérmét veszítve, zokogva, rávetette magát Péter mellére. Péter artikulátlanul morgott, nem hallott, nem látott, vakultan gyűrte le magáról a leányt és a húr ok-ujja i az Annus nyakánál elakadtak. A munkások ingatták, lökték Pétert, hogy a leányt leszakítsák róla, de a tébolyodé ember már belenőtt az Annus húsába és lenn a völgyben, ahová legyűrte áldozatát, csüngött maga mellett a keze is és Annus vergődött az ujjak dühöngő szorzójában. forgókat, a lobogó mentéket. És mii, akik még láttuk, ismertük és szerettük őket, álmodva nézünk a felhőkbe merülő álom- regiment után. VASÁRNAP írja: Kosztolányi Dezső — Közéleti kitűnőség ■mm WIMI ■nrn Ilii I' >'T iiBMaw—bw—aa—— ÖREG HUSZÁROK IRTA: FARKAS IMRE Prémes mente panyókára vetve, fehér forgótoflLl, széles kosaras íksard, piros nadrág, lakkcsizma sarkantyúval... ez a régi huszár. Nem. Ez még csak a fele. A másik fele a ló, pompás, magyar pariipa, amely kényes- kedve táncol az öreg osont alatt. A huszár, akiről á nóta azt dalolja, hogy lóháton megy föl az égbe, akiiről Sárosey híres Huszár- trombitája igy harsog: Menyecske, ha huszár nyújtja félléd száját, Csókold meg a világ első katonáját. Sí non e verő... az őireg uralkodóról mesélik, hogy amidőn családi körben megkérdezték, ki .micsoda szeretne lenni., 'ha újra születne, — ennyit mondott: — Huszárkadét soerehnék lenni, Récében. Igen, a régi kér ingős, napsugaráé Béos. Ez volt az efldorádója a fiatal tiszteknek. Ott feszíthettek, ragyoghattak a Rurgszim- házbam meg az Operában (negyven fillér volt a belépti ddj), .meg a Rurg régi fényes parkettáján, a nagy bálok alkalmával, övék volt a világ. Mindenki mosolygott rájuk, még a napsugár is. Apró epizód: ' Egyszer egy ifjú tiszt egy szép lány mellé került az omnibuszban. A lány másik oldalán ült egy tiroli kalapos, kedélyesen berúgott bécsi polgár. így döcögtek Heruals felé. A lány bosszankodva húzódott a becsipet-t ti roli tói a huszárhoz. Az észrevette a kelletlen mozdulatot és igy szólt az omnibusz nagy röhögése közben: — Na ja... minden oldalra egy huszártiszt ... az egy kicsit sok volna ... az maga volna a mennyország. Mikor a honvédséget szervezték, sorra átjöttek az öreg huszárok. Henneberg lovag volt a parancsnokuk, kitűnő lovas, nagyszerű katona, ez/á'las, magas ember. Akkor, az egyéniségek korszakában azok a maga sir angol katonák is egyéniségek voltak. Bolla altábornagy, aki megjelenéséiben annyira emlékeztetett a királyra, Febérváry Géza, aki mint Fiatal vezérkari tiszt a csatatéren kapta a báróságot. Zoltán Elek, a magyar férfi- szépség prototípusa, Elek Gusztáv, a félelmes lövőbajnok, Boboey György, az elegáns mágnás, Horthy István, gróf Csáky Kálmán, a százlmszkilós karriér-lovas, báró Cordon, Gyertyámf.fy, Kiss Dénes, Zufbovics Fedor. ő volt a hadsereg kedves emfant terrihle- je. Zuhovics, akinek a nevétől visszhangzott Pánis — mert egyszer kapta magát és el- lO'vagolt oda. Akkor még meim volt autó, repülőgép, motorhajó, a távoli országok valóban távol voltak egymástól. Az Elnök estélyt adott a tiszteletére, de egy kis baj volt, mindjárt a ruhatárban összetűzött valakivel. Másnap már verekedett. Egyáltalán — sok volt nekik a béke, azoknak a kedves öreg huszároknak. Minden apróságért kirepült a fényes kard a hüvelyéből. Néha aztán szórnom kimenetele volt a párbajoknak, például nyolcvanötben Czernim hu szárezredes agyonlőtte Komái őrnagyot, Elek Gusztáv pedig a nagyjövőjlü, fényes lehel ségni Reviczky Szevért. Elek Girszitáv parancsnoka volt Zubovies- nak, aki egyezer egy nappal később vonult be az ezeredéhea, mint kellett volna. Csak másnap érkezett meg, de hogyan? Két lóval, az egyiken rajta ült, a másikat a szárán vezette. Albániából jött, egyenesen. Alkudott a lóra, neun jöhetett, nem volt szive otthagyni. Kihallgatás. Teljes díszben állott Zubo- vics Elek Gusztáv előtt. Látványnak is szép lehetett. Elek pattogva mondta meg a véleményét. Zübovics egyideig őeszeszoritott fogakkal hallgatta, egyszerre csak kirántotta a kardját: — Tudja miit, ezredes ur? Végezzük el most, azonnal! Volt egy ifjú tartalékos tiszt a második honvédhuseáremedben. A legjobb legény volt mind között és a legkitűnőbb katona. Pontosan eljött aa őszi gyakorlatokra, egyszerű kis JegényszálMsa volt a Német-uocá- ban, pedig ott állott az 'apjának a hatalmas palotája a nagypiacon.. A névjegykártyája szép rendesen ki volt szegezve az ajtóra. Ez állott rajta: — Borosjenői Tisza István. Nagyszerű lovaglások, bravúrok, „en car- rief>“ neki az akadályoknak, cigánymuzsika és francia pezsgő, gavallérom könnyelműség és férfias bátorság, ezek adták meg az aranyos diszek mellé a miég nagyobb ékességet a régi huszároknak. Petőfitől kezdve minden költő szívesen foglalkozott velük, a színpadon pedig tetszetős ruha volt a zsinóros huszár atilla, meg a fehérforgós csákó. Egv-egy fiatal, gazdag, könnyükezü huszártiszt aztán erősen foglalkoztatta a vidéki városkák közönségét. Ilyen volt a braganzai herceg, akii az első automobilon végigvonult Debrecenen, aki őt zsemlyesárga lovat hajtott és akinek nagy, hangos mulatozásait megfigyelte Nagyváradon egy fiatal Íré, Bíró Lajos. Akkor született meg a „Sárga liliom“. Debreceniben szolgált gróf Esterházy Pál is, az a bőkezű, kedves nagyur, aki mindenkin segített, aki hozzáfordult, akit a huszárai imádtak és aki elvágtatok örökre a háború első viharában. Egy-egy huszártiszti számla igy festett: „Húsz üveg Geotrg Goulet pezsgő a hűtőbe, — ebben hűlt 10 üveg tokaji aszú, három márványlap, százhúsz pohár, egy hármas tükör, egy üvegablak (amelyiken át a méltó-1 eógos hadnagy ur belovagolt), öt ven fekete! (az egész kávébáznak) és egy kis adag bor- ju.filé papriikasalátáva.1. A lovasszefllemet igy tanították a tiszti iskolában: „Bátorság, ‘leleményesség, kíméletlen energia a háborúban, nagylelkűség a legyőzött ellenféllel szzemben, gavalléria és finom, úri hangi" ^ Egyik vezérkari tiszt nárRakodót' kolapadbau, lump olás után alvó zárkádéira: — Mi hát a 1 avasszellem ? Az ijedten felelt: — Kísértet — lóháton. ... Aztán jött egy nagy, fekete felhő és mintegy magához ölelte a prüszkölő méneket, a napsugárban fürdő kardokat, a fehér Reggel tekintélyes, tiszteletreméltó öreg ur lép a kávéházba, egy szerény, fiatal leánynyal és leül vele egy asztalhoz. — Kisasszony — mondja neki harsogó hangon —, rendeljen valamit. Erre az egész kávéház fölfigyel.. Pincérek teremnek asztalánál, rangjához, súlyához, jelentőségéhez illően üdvözlik ezt a társadalmi1 kiválóságot, aki — mint halljuk — elnök- igazgató. A lány üres kávét rendel, föl nélkül, pohárban s egy hajtásra kiissza, mint aki nagyon szomjas. Száját megtörli zsebkendőjével, aktatáskájából gyorsan kikap egy vonalzott füzetet s Eversharp-jának hegyét a papírra helyezve, türelmesen, lesütött szemmel vár. Sokáig kell várnia. Az eluőfrigazgatő teljes reggelit eszik, kávét habbal, maruanyelvet, pirított kenyérszelet kéket, melyekre lekvárt ken, vajat és mézet Időnként óvatosam megnyomva az eléje tett kis, takaros liliputiszódásüveg fogantyúját, gyöngyös vizet ereszt poharába. Csemcsegve eszik, szűr csőivé iszik. Rágyújt egy szivarra a pincér öngyújtójánál. Aztán füstfelhőkibe burkolózva igy szól a leányhoz: — Dolgozzunk. Hangja oly erős, hogy elér a kávéház legtávolabbi zugába is. Diktál: — Tisztelt uram, sajnálattal értesítem, hogy kérvényét ezúttal nem vehettem figyelembe. Biztosítom, hogy a következő kinevezéskor lehetőség szerint előnyben fogom részesíteni, őszinte hive. A levél a kávéházban élénk föltünést kell Mindenki feléje pillant. Tudomásul vesszük, hogy közéletünk egyik jelesét üdvözölhetjük körünkben, aki embereket emel és buktat. Többen felállnak, tátott szájjal merednek rá. ő tovább dolgozik. Szavait a titkárnő alázatos gyorsiróceruzája játszi könnyedséggel rögzíti meg, melyeket otthon majd lekopogtat több példányban, beboritékoz, fölbélyegez s elküld ajánlottan: — Kegyelmes uram, méltóztassál megengedni, hogy ahhoz a magas kitüntetéshez, mellyel a közre oly áldásdus tevékenységed jutalmazták meg, én is őszinte szívvel gratuláljak. Érdemesebbet igazán nem érhetett volna ez a jól megérdemelt elismerés. A harmadik levél, melyet magam is szó- ról-szőra jegyzek, igy hangzik: ' — Kedves barátom, megdöbbenéssel értesültem felejthetetlen édesatyád elhunytéról, akit Isten bölcs, de kifürkészhetetlen akarata magáihoz szólított az élők sorából. Fájdalmadat enyhitse az a tudat, hogy ez a veszteség éppoly pótolhatatlan reád, mint. a társadalomra nézve. Satöbbi, satöbbi. A szokott formaságok. Aláírás. így követi egyik levél a másikai, gyors egymásutánban, körülbelül tizenhét. Az el- uönigazgatói, üzleti és politikai leveleit kellemesen, színesen tarkitjá^ azok. melyek — mint a fonti — mélyen érző szivéről, baráti hűségéről tesznek tanúságot. Miután vagy egy óráig diktál, a kávéház közönsége nyugtalankodni kezd. Egyesek, akik olvasni szeretnének, vagy levelet írni, bosszúsan rázzák fejüket. Mások röhögnek, közbeszólnak, dühöngve felkelnek, fizetuek. A titkárnő a füzetbe rejti elpiruló arcát. Egy pincér mosolyogÉn azonban nem mosolygók. Bámulattal tekintek korunknak erre a hősére, erre a sokoldalú, ernyedetlon tényezőre, erre az igazi munkásra, aki még a kávéházban se pihen és nem törődve velünk, akik itt ülünk, az aggkor laza őszinteségével kitárja magát. Tekintve, hogy nem sértek meg levéltitkot, mert a szöveget úgy harsogja, hogy mindenki hallhatja, állandóan figyelek. Mindössze annyit engedek meg magamnak, hogy olykor egyes sikerültebb, Urai szépségekben bővelkedő fordulatoknál, melyek különösen megnyerik tetszésemet, halkan tapsoljak. De ezt se veszi észre.
