Prágai Magyar Hirlap, 1929. február (8. évfolyam, 27-50 / 1950-1973. szám)
1929-02-17 / 41. (1964.) szám
^I^GM-MAGÍfAR-HlRLA5 1929 február 17, vasárnap. SZEGÉNY írta: Kosztolányi Dezső ALspittatott 1796 évben goifi Lajos illa iiiaifiifiilÉp Banská-Bystríca Készítés szállít i síremlékeket, minden kSnemben. Bátor- márvány lapokat. Márvány kapcsoló táblákat. Márvány csillárokat. Iparművészeti munkákat, stb. Ejfél után egykor, faríkasotrditó hidegben vóirotn aa utolsó villamost. A tél olyan kemény, hogy a vizeit harapni lehel, ropogtatná fogainkkal. Az a nyájas elem, mely nyárom a huJtliáinain ringatott bennünket, most, ha elvágód unk rajta, megüt, véresre zúzza homlokunkat. Egy ember ailstzák az uccapadom. Rongy csomó, melyben szív található, tüdő máj és velő. Köténye vásott zsák, mint a teherhordóké. Pálinkás lehelteibe idáig bűzlik. Bajuszán fagyott nyál. Feje félrebiliem, szája tátva. — Hé — kiállítok —, hé. — Au, — motyog és föllbápászkodlk. — Hátára kap egy zsákot, a sin felié botorkál. — Hová? í— Ó-Budára. i— Várjon, itt a megáHő. — Hol vagyunk? — A Nyugatinál. — Azt hittem, a Boráros-téren. Elmosolyodtam ezen az enyhe földrajzi tájékozatlanságon, de amikor rátekintek, megrémülök. Shakespearei madárijesztője a nyomorúságnak, amilyent eddig még nem láttam. Inge cafatokban lóg, kibarnállliik szőrös melle. Arca afféle zsellér-arc, nem mai* nem tegnapi, középkori. — Munkás? — Semmiféle munkás, — tiltakozik dühösen. — Munkás — és nevet ezen csufomdá- irosan. — H&t mi? — Az, ami — No jó — csiftfitom —, Jő, bátyám, — pedig fintaöabb, mint ón. — Mit visz a zsákban? — Fát, negyven dekái. — Kinek? — A gyerekeknek. A villamos nem jön. Megint leroskad az nccapadna s a következő pi'Wanaiban már horkol. Fölrázom, talpraálLitom. — Nem fázik? i— Nem. t— Nincs télífkahátja? Sohase volt f— IU egy kis pénz.- Mennyi? — Egy pengő öt ven. Meresztgeti a nésaegségtől vak szemét, hogy meglássa a két pénzdarabot a kormos, szénporos tenyerén, de ez nem sikerül. Arca elfúlt orul — En ám tudom, hogy kicsoda az nr. Tudom ón azt — és sir, mint a záporeső. — Kicsoda vagyok? . — Tudom — ismételget —, ha nem is mondja, tudom. Bizonyára nem is lát, csaJk a hangom halja, mint valami messze, személytelen szózatot Könnyeit tönlii le. Megfagynak az állián. Közelebb lép hozzám, suttogni kezd, bizalmason: — Van itt valami — és köténye alaibt motoz a kezével. — Micsoda? — Nem toptam, — vágja ki gyorsan. — Hogy lopta volna? — mentegetem. — Mutassa. — Nem tehet, — feleld hefvkén. Perceikig baibiiikái az ujjaival a keblében, a köténye alatt piszmogva, idegesitően, csírázva kíváncsiságomat Magam se tudom, hogy miért, de az az érzésem, hogy egy madarait rejteget ott, egy galambot, elevenen, v&gy holtan. Majd az villan átt fejemen, hogy valahol egy pisztolyt szerzett s itt előttem szivem akarja magát lőni. Aztán mintegy tudatára ébredve iszomya- tosságánaik, vagy megsejtve érzékek nélkül is, hogy milyen gondolatok foglalkoztatnak, hirtelen ezt kérdezi tőlem, keményen: — Fél tőlem? — Dehogy, —a hazudom. — Nem félek én senkiitől. — Azért — kiabál, duhajom-pityókáaam és mellét kiifeszlti —, mert én se félek senkitől. Mocskos kezét felém nyújtja, elindul. Hiába unszolom, hogy maradjon, majd hazaszállítom, megy-magy a hid felé, hátán a zsákkal. Egy-két lépést tesz, meg-megáll, szüntelenül tapogatja a köténye alatt a titokzatos holmit, feléje sandít, anélkül, hogy kivenné s miután meggyőződik, hogy még mindig ott van, tovább dülöng. Most a kocsiutom töpreng, most visszafelé fordul, a Váci-ut felé ballag, most eltűnőik a ködben. Az egész olyan, miint egy lidércnyomás. Már nem kísérőiem meg, hogy visszahívjam. Mi lesz a sorsa? Talán betér egy pálin- kásbuitdkba s elissza azt, amit kapott, vagy megfagy valamelyik ‘kapualj alatt. LeJküsme- retem nyugodt A kis bajokat Lehet gyógyítani. De a nagyokat a véletlen gyógyítja. Tizenöt fok a hideg. Jógcsapok lógnak az ereszekről, üvéglénnyel, vékony, pirinyó jégcsapok, mint a babahőmérők, melyeiket csecsemők mérésére használnak. A fűtőt szobák ablakait a fagy fehérre meszeli. Ilyenkor az ablakok megvakulnak. Azok, alak ott benn vannak, nem látnak ki az uccára. Alapítva 1833, Telelőn 33. \3S> dbxaifi üveg, porcellán * nagykereskedése. • l ■ i KOSICE, Fő-utca 19. Nagy választék* Jutányos árak. GYÖRY DEZSŐ: KIS HAL — NAGY Kis rózsaszín hal, azt se tudtam eddig, hogy világon vagy, egy órája sincsen, hogy hallottam, s liolnapután-kiskeddig, mint ártatlan rab könnye a bilincsen, meg a nevednek nyoma sem marad meg, — init tátogatsz? mérges vagy? hát harapj meg! Mi az, parányi állat, hisz te démon vagy, démon, pikkelybőrbe bújva, s telkem, mikor már annyi szakadékon szerencsésen általjutott, te újra odaborzasztod a kétség partjára? —* dobjátok vissza! halász, mi az ára? (Földiközi-longer.) A szeme kék és rámmercd pihegve és vére van és olyan árva, félős, megdermedek, csak szivem jár lihegve: hisz én vagyok, ez én vagyok s az én ős szép emberfajtám képe: a magyarnak épp ily semillyen rongy sorsot akarnak. Nevünk se tudják kinn a nagyvilágban, de kifogtak és mérnek ismeretlen, s csak vergődünk a nagy halászkosárban kelet s nyugatnak partjára vetetten, vonják a hálót, franknép, szlávok, német, — ó, nagy Halász, Te, dobdd vissza e népet! KORAGYON Csehszlovákia egyetlen szépirodalmi képes hetilapja a Képes Hét megjelenik minden hét csütörtökjén Fizessen elő a sm~ Ké$2$ Szándékosan adtam neki ezt a elmet és nem azt, hogy „Betegágyon44 vagy „Betegen**. Az volt a célom, hogy már a cim is szomorúbb hangulatot keltsen, amelyben legyen valami a kórház szenvedéseiből és nyomasztó csendjéből. Azt akai tam, hogy az olvasó fantáziájában a képzet társulás révén rögtön előugorjon a fehérremeszelt szoba képe a meleg pokróccal letakart ággyal, felette a fejcédula a lázat ábrázoló Ívvel. És az ágyon a nyugtalankodó, szenvedő beteg klcsercpesedett ajakkal, arcán a láz rózsáival, ziháló mellel. Mert Ilyen keretek közt történtek azok a kb apróságok, amelyeket Itt el akarok mondánk Tulajdonképpen semmitmondó kis esetek, nekem azokban felejthetetlen, drága élmények, átélések- És mini hogy az én legkedvesebb fiatal Íróm, a zseniális Mára! Sándor azt irta valahol legutóbb, hogy ma a kö zönséget — úgy látszik — jobban érdekli a riport, a valódi élmények színes rajza, mint a fantázia- szülte képzelt történet, vagy a mesék világa, meg próbálom én is, leírom ezeket a kis riportokat úgy ahogyan az események megtörténtek. Hátha egykét olvasóm szive megdobban a meghatottságtól, hátha egy kis melegáram megy vég'g a szivén, vagy egy meleg sóhaj száll el az ajkáról vagy egy könnycsepp rezdiil meg a szemén! Meg leszek vele elégedve! Január közepén nagyon meghűltem. Ágynak estem. És mivel nem tudtuk, mivé fejlődik a baj, befekiidtera a helybeli városi kórházba. Az.z pardon! hiszen Eperjest mint város leépítették: Tehát a helybeli falusi kórházba. Inter parenté- zim jegyzem meg, hogy Eperjesnek egyetlen egy intézménye van, amelyen nem esett sértés a leépítés által: és ez éppen a kórház. Mert az a középkori lehetetlen épület a maga girbe gurba, sötét és hideg folyosóival, lehetetlen beosztásit és alakú szobáival, nem záródó ablakaival és ajtajúival, minden modernséget nélkülözd kényelmetlenségeivel — minden egyéb, csak nem városi kórház — kirívó ellentétben a kórház igazgatójával: a nagytudásu, kiváló kezű, elsőrendű di gnoszla sebésszel: dr. Krausz Bélával és a többi ott működő derék és ügyes orvosokkal, figyelmes gond nokkal, no és az ápoló személyzettel, a drága jóságos nővérekkel, azokkal a földre szállt a gya- lokkal, akik valamennyien díszére, bü zkesé^ére volnának bármely fővárosi klinikának vagy szanatóriumnak és akiknek köszönhetem jómagam is, hogy ennek a falusi kórháznak csak az előnyeire, csak az áldásaira gondolok vissza. Hálával és szeretettel. Szombat délelőtt: féltlzenkettő. Az előszobában hangosabb motoszkálás, evőeszközük meg meg csörrenése. Hozzák és osztják az ebédet. Énhoz- zám Is behozza a nővérke. Már az ajtóban moso lyog. Előétel lő csepp a legkeserübb orvosságból, jóizü, de sótlan leves, üres zöld fo. e ék. rlzsfel- fujt-izzel, utóétel: euphilin — szintén a legkese- rübbjébőí. A nővérke azért mosoly og mert egészen gyermekkosztra fogtak — ami ellen én, aki töltött káposztáért, jó paprikás kolbászért, csuszákért stb. rajongtam, férfiasán tiltakoztam. Persze hasztalanul! Ebéd után elszundíkáltam. Nemsokára halk, bizonytalan kopogtatást hallottam az ajtómon. Többszöri „szabad“-szavamra félén ken kinyílik az ajtó és egy szőke buksi leánylej bujt elő, aztán a második, harmadik. Az én csitrl gimnazista lányaim az I. b-ből. 10—11 éves kis lányok. Arcukon Ijedtség, valami szokatlan riadt ság. valami aggodalomféle Is. Gk még soha se voltak kórházban. Aztán olyan körülményes a bejutás, a 2-es számú szoba megtalálása a tekervé- nyes, sötét folyosókon át, aztán maga a „kórház*' szó is sejtelmesen szomorú, meg a tanár ur is kitudja, hogy van. Alig mernek tovább indulni az ajtótól, hiába biztatom őket, „ne féljetek, kislányaira, gyertek közelebb4*. El vannak fogúivá nagyon. Egyiknek-másiknak az ajka is sirásra áll. Végre közelebb jönnek mind a nyolcán. Mindegyiknek a kezében virágcsokor. Félve nyújtják át nekem. De amikor kibontjuk a piros és fehér szekfüket és vázába tesszük a szép piros és fehér rózsákkal együtt, az arcok Is el Ima Inak, felderülnek — a betegé is, a gyerekeké is. Mintha igazán tavaszi hangulatot loptak volna be a kórle rembe. Kissé nehezemre esik a beszéd, beteg is vagyok, meg a torkomat Is összeszoritotta valami belső elfogódás, meghatottság. Mondom nekik: „Édes gyermekeim, üléssel meg se kínálhatlak, csak két szék van a szobában, legfeljebb ide az ágyam szélére ülhetne egy-kettő! Magduska, Bös- ke, ültjetek ide mellém az ágyam szélire.** — Az első percben persze szó sem lehetett róla. Hogy is volna ez: a kórházban az osztályfőnök ur ágya szélére ülni! De bizony, mikor a kis Magda megtörte a félelmet s leült melléin, tíz perc múlva bizony már négyen is, öten is ott üllek az ágyán szélén. Sőt másnap már a sorrendnél eg esek a jogfolytonosságra hivatkoztak. Végtelenül drágák voltak ezek a gyerekek! „Hát mondjátok c. ak meg kis lányaim, minek Is jöttetek ide? Hogy jutott eszetekbe?*4 Négyen-öten beszéltek egyszerre. Ide-oda száguldozott a tekintetem, rém ak rtam megbántani senkit. Mindegyik azt állította hogy neki jutóit először az eszébe. E hittem mindég- ik- nek. — Jövetelük célja pedig az volt, hogy m g kérjék a tanár urat, hogy hétfőn már tessék jön ni iskolába. (Harmadik napja voltam a kór áz bán!), mert igy nem jól van, ahogy van Az u tanár ur mindig haragos és nem is mosolyog, má ma is úgy kiabált a Mártuskára, pedig ő csak megmondta Ilonkának, mi van feladva a matematikából. A?.tán tlzperckor se beszélget velünk és még egy csomó egyébb panasz. „Hát gyermekeim az a főorvos úrtól függ, nem tőlem.44 A nővérke lévén el is jutott a kérésük az igazgató főorvoshoz és lehetséges, hogy ez is közrejátszott, hog hamarább kerültem ki a kórházból. A legbeszédesebb: a kis. Magda volt és a legbátrabb is. ö többek között nagyobb bevezetés után egy nagy kérését is előterjesztette a tanár ur elé: t. i. h gy 6 hozhasson vizet a pohárba a tanár urnák. Per sze, hogy teljesült a kérése, a cseléd megmutatta neki a vízvezetéket és ő be is hozta a vizet — Én azonban megfeledkeztem a sok c ipogás közepette a vízről, szomjas se voltam. A kis Magduska arca egyre felhősebb lett. Amikor észrevettem s tudakoltam hallgatag ága, szomorúság i okát, csaknem pltyeregve mondta: „Ig.n! a tanár ur néni is isz.ik abból a vízből, amit én hoztam! * — Ittam belőle, pedig nem is voltam szomjas! — * És a kis Böske milyen huncutságot eszelt ki! A kórház a jégpálya szomszédságában van, ablakai arra az útra néznek, amelyen a jégpá'yára mén nek! Böske kikérdezte és megtudta, hogy nehem 5—7-ig szabad sétálnom a szobában, ő aztán nagy titokzatossággal, amikor már a többiek elmentek, arra kért, hogy legyek én minden este pontban 6 órakor az ablaknál, ő akkor megy a jégre és majd fog integetni! így voltam én kénytelen ötvenhároméves fejjel randevuznl minden este 6 órakor a kórház ablakában. És hogy örültem neki! És ha a randevúra az egyik fél meg nem jelent — vagy késés, vagy az órák nem egyenlő járása miatt — milyen fájó érzést támasztott ez a szivben! Talán fájóbbat, mit 30—40 évvel azelőtt! Másnap a fiuk Is eljöttek. Ugyanabban az Időben. Sokkal bátrabban, biztosabban léptek föl — Ketten már ismerősök is voltak, eg; iknek a lábát kezelték itt, a másiknak az anyukáját operálták és itt feküdt a 3-asban. Jövetelük célja ugyanaz volt, hogy a tanár ur már jöjjön közéjük Ok sincsenek megelégedve a dolgok jelen áílásá' aL De már a diskurzus tónusa, tárgya egészen más. Sokat kapnak fel a latinból, a mondatokat C;ak egyszer fordítják le stb. Rend sincsen, tegnap is három fiú bent maradt az osztályban tiz perckor s amikor a felügyelő tanár benézett, a szekrény mögé bújtak. Hogy több fiú a iatin óra alatt írja a matematikai házi feladatát. Persze nagyon meg voltam botránkozva. — Eléggé hangos volt a kis sereg. De mikor belépett a nővérke a lázmérővei — nagy csend támadt, ijedtség vett erői a gyerekeken. S amikor a nővérke leolvasta az eredményt a hőmérőről és felrajzolta a geometriai ábrázoló vonalat — úgy érezték a gyerekek — lehetett látni rajtuk: a szemükön, az elfojtott lélegzésükön, — hogy Itt valami komolyabb baj van. Le se vették a szemüket a fehér lapról. Nagy félénken megkérdezte végre az egyik, mi az a cikk- cakk a papíron? — Ez a láz hullámzása. Ol^an az útja, mint a villámé — és olyan bizony az ereje is: ha nagyon fölemelkedik a cikk-cakk, megöli a láz az életet, úgy mint ahogy a villám kettétöri az élőfa sudarát. Nem szelt ezután egy gyerek se, egy szót se. Meg voltak ilietüdve nagyon_ Ki tudja mire gondoltak... Eltávoztak. Csak egy ki9 szlovák Tiucska maradt hátra. A lég zegé- nyebb gyerekem, özvegy az édesanyja. N ‘gyón derék, jóravaló fiúcska. Nagyon szeretem őt Ott állt az ajtó mellett — nagykabát nélkül. Mondom Sfsal3293rafü?<£3<& szép meíe • yyógyv ztürdo Patra t óvében. magas fé'i szezon neki: kis fiam, ugy-e te nem talá’od a uagyka- bátodat? Lesüti szemét, halkan rebegi, neki n nca nagy kabátja... — „Jöjj közelebb, kis íia.u Ne félj!** — Megindul lassacskán, félénken. Végre ott áll az ágyam mellett. Kezében szorongat valamit. Újságpapírba pakoltat! — Szemét vagy a földre süti, vagy fölnéz reám melegen, de szonio uan. — „Nos kicsi fiam, te miért maradtál vissza? — Beszélj, ne félj:*4 — Meg is simogatom a barna luftéit! Végre megszólal, de szava zokogásba fül. „Ezt hoztam a tanár urnák, nem volt több pénzem!...4* És átadja az újságpapírba csomagolt narancsot. Az osztály legszegényebbje: a kis Ju» raj narancsot hozott az osztály főnökének! —■ Elsírtam magam, nem tagadom... Kis Jurajk_m te ezzel a cselekedeteddel odavarázscltad a telkembe a dél egész narancserdejét, a tavasz minden melegét, illatát és pompáját! Szegény tehetsz kicsi fiam, de a szivedben nagy gazdagságot hordasz. * Drága kis csöppségeim, kis fiaim és leányaim, milyen jó hogy a ti világotok még ilyen romlatlan, üde és meleg! Milyen boldogság a ti szemetek ártatlan tükrében a jobb, a szebb jövőt remélni. Milyen jó tudni, hogy van egy világ ahol nincs rang, rend, mód, nemzetiség, fetekezei s ahol a mindent átölelő szeretet uralkodik! Milyen jólesőleg látja az ember, mennyire kitúrjátok kis telketeket és milyen fogékonyan fogadja ok bt a szeretetnek, a jóságnak felélek Irányított sugarait! Miért nincs ez igy a nagyok világában?! Menynyivel több lenne a mosoly, a kacagás, a boldogság és mennyivel kevesebb a könny, a bánat, a boldogtalanság... * Kórházi tartózkodásom utolsó előtti napján egy képes levelezőlapot Is kaptam egyik kis tanít > á- nyomtól. Azt is egy kis szlovák fiú irta — pcn.ze szlovákul. — Azt irja benne a kis Martin az 5 mily pán profesorjának, hogy már nagyon régen nem tetszik tanítani „Tessék már feljönni az iskolába! Ha hétfőn se tetszik eljönni, én se fogi k iskolába járni!...** f Hát erre már igazán kénytelen voltam elhagyni a kórházat... (Eperjes) Wallentinyl Samu
