Prágai Magyar Hirlap, 1928. szeptember (7. évfolyam, 199-223 / 1826-1850. szám)
1928-09-16 / 212. (1839.) szám
BÉKESSÉG A Mai GYÖRY DEZSŐ AlapUrm. 1833, TfeU&m A \3 S ^ > ^ i dtwanŰ ^ *»*gi porcellis tr' MgjrhnreskedéM, • 4 K O S I C E, Fi-ntca 19, N»*y vAlautéh. JuUugymm Armh VASÁRNAP Szlovéneké, szeptember 15. A sírás hirtelen és erősen tört ki. A szom- szódkocsi ablakából integetett az apa s a gyermek ott vergődött a sínek között, az anyja karjaiban. Körösköiül színtiszta szlovák vidék, az állomás fölött bükkel kevert fenyvesek és jóképű lejtők s a bejárat körül tarka ruháikban a falubeli lányok, kar a karban, egy kicsit, mintha fényképész előtt állanának. Az ellenvonatot vártuk, késett. A meleg nap kezdődő unalommal paskolt és a vicinálisok réme, az időt féltő idegesség még rettenetesebbé tette a várakozást. Fásultan, nyugtalan bágyadtsággal bámultam az unott képre s épp arra gondoltam, hogy megint elutaztam egy napot az életemből, minden haszon, eredmény és minden szépség nélkül, holott már maga az élet is csak förtelmes utazás, ismeretlen és lelkünk mélyén teljesen idegen világon át, amit legtöbben úgy teszünk meg vontatva és vonakodva, mint a badifo- golyszállitmányok áldozatai, nem tudva ég nem is nagyon érdeklődve, hogy honnan és hová. Ekkor tört ki a sírás. Az anya és három gyermeke nyilvánvalóan búcsúztatták a családfőt s a kissé távolabb álló, de hozzájuk tartozó ismerős seregből következtetve a búcsú hosszabb utat jelentett, egy szóval az ő életükben fontos mozzanat; volt. Két elemista gyerek, egymás kezét fogva, az anyjuk szoknyájánál oldalgott, nem sírtak, osak kissé együgyü meghatottsággal motyogtak a sin szélén s a lábukat il- lesztgették az átmelegedett vasra. Az anya többizben közelment a vonathoz, mindig eszébe jutott valami fontos mondanivaló és azzal odasietett az urához. Megmondta, aztán visz- gzament egy sínpárral hátrább, a gyerekek közé. A kicsit egy1, pesztonka tartotta s valami színes mókát dugdosott az orra elé, A gyerek megunta, átkéredzkedelt az anyjához, annak megint eszébe jutott egy uj fontos mondanivaló, odament az urához, súgó hangon beszélt, gyorsan, lelkendezve, az meg kihajolt s közben lógó kezével babrálta a gyereket, A gyerek megérezhette, hogy miről is van sző, mert mikor visszahúzták, elkezdett bőgni. Sokféle sirás van, ez nem volt közönséges gyereksdrás. Ez a sirás olyan volt, mintha egy komoly, ritkán siró nő sírta volna, tele volt öntudattal, célzattal, kétségbeeséssel és tehetetlen dühhel. Hányta, vetette magát, majd kiesett a kézből, hiába minden esittátás, a sirás égett, mint az erdő, nem lehetett eloltani. Integettek neki a vonatból, lágyan ejtett szlovák szavak repültek a gyerek felé, de a sirás csak nőtt, A két nagyobbik testvér elengedte egymás kezét és nézték a kisebbiket. A búcsú megrendezett simasága, ami igy jobb embereknél, vasárnapi kis állomásokon mégis csak kötelező, el volt rontva, a gyerek akaratlan indiszkrécióval belebőgött és elárulta, hogy itt valami több készül, mint délutáni kirándulás. Be dörgölt az ellenvonat, sípolás, trombitálás, zsebkendők, megmozdultunk, a gyerek már kékre torzult fejjel dobálta magát s mire a kocsim elhúzott mellettük, már picsogot't a két elemista is, zokogott a? asszony és az Ismerősök csoportjában szánakozó, meghaott arcokaot láttam. # Nem ismerek senkit ezen a vidéken. Ha beszélni kezdenék, az emberek nagyrésze tán meg se értené, ezeknek sem tudom a nevét, sem a foglalkozásukat és a bajukat, sem az örömüket, tán meg sem ismerném többé őket. De ez a vidék ismerősöm már és ezek az emberek a gyerek sir ás emberi tisztítótüzén át testvéreim leltek, ha a beszédünk más is, ha a politikánk más is. Politikánk?! Furcsa sző ez ide, Kemény, merev, kongó, mintha valakit megütöttek volna, Nem érzik ? Rettentőn éreztem. # Az emberem ott utazott a szóm-izéd kocsiban, a feje kilógott az ablakból, nézte a tájat, Szívesen megkérdeztem volna, hogy kicsoda, merre megy, minek. Kár, hogy ilyesmit nem illik megcsinálni. így hát én is csak néztem kifelé. Valamikor minden emlékem, minden örömöm, minden gyerekszomoruságom ilyen vidéken éltem, lomberdőkkel tarkázott fenyvesek, páfrányos nyári szakadékok és lazákkal megrakott gömöri hegyek között. Minden nyaramat a felső Rima és n Chiram mentén •nyaraltam. Hegyi lepkéket fogdoslunk, halakat dobáltunk, páfrányt és áfonyát szedtünk s uzsonnára ostvepkát sütöttünk a tiszta patakok partján. Már beszéltem arról, hogy azokat az embereket, akik ennek a vidéknek a szülöttei, milyen nagyon szerettem. A gyorslábú, kosárhordó öreg szlovákokat, akik osÖkiúSer 1-én Jelenik mc<? a gesr ü€lÍP€*S ténkéut tisztességtudéan oldottabb ültek tüztől s von látott nótákat énekelték, a bocsko ros fiukat, akik úgy ugráltak a sziklákon, mint a zergék, a sudártermetű díszruhái, hroükákat, akik kamaszkodó szivem első kíváncsiságait jelentették' s szépek voltak, mint a fiatal fenyő, Es hallottam róluk, hogy szüzmáríós lobogók alatt az ő őseik is együtt harcoltak az enyémékkel, mindig a szabadságért és az igazságért s azt hittem, hogy ha majd megnövünk, mi is együtt fogunk harcolni a szabadságért és az igazságért, # Halt! Megint egy kemény, merev, kongó szó. Istenem, milyen könnyű volna összetéveszteni ezt a népet azzal a politikával, amiről igazán nem sok jót mondhat a magamfajta ember, azokkal a hangos és erőszakos politikai exponensekkel, akik a gyűlölet fanatizmusával tagadták meg népük nagy szláv erényeit, azokkal, akik a változó idők szelét a maguk egyéni önzésébe akarják vitorláz- tatni, — milyen könnyű volna a buta általánosítás és a vezetők politikájának hibái miatt lélekben is elfordulni egy néptől, amelyik ép úgy nem érdemli meg az elfordulást, mint ahogy más népek nem, csak mert a vezetőik egyszer igy csináltak, vagy amúgy is csináltak. De a nép nem a politikai rendszer és csak a nép örök: a nép igazi lelke, sajátságai, embersége, veleszületett jószándékai s mikor a vasárnapi állomáson az a kis szlovák gyerek megrikatta az egész társaságot, közelebb jött hozzám, jobban testvérem volt, mint némelyik fajtámbeli. És aztán járok a falvakon, ilyen falvakban és olyan falvakban, temetnek, élnek, szülnek, olyan egyformán, olvan egyenlő keserűséggel, olyan rokontragikussággal, hogy néha eszembe jut, hogy az embereknek épp csak a fülük nem jó, mert nem mindig értik ®aeg egymás szavát és sehogy se értem, hogy miért kéne késre menni a pátfalvi juhász fiának a bacsói bacsó fiával, mikor mindaketten egy folyó partján születtek, egy vizet isznak s egyformán juhokat őriznek. A nép, szegény, nép, itt ifi, ott is, az An- desek alatt és a Himalája tövén is. De még inkább, ahol egymás mellett ég egymás között élnek. És nem látom be, hogy miért gyűlölnék a népek egymást, mikor azt látom csak, hogy a népek nem is gyűlölik a népeket. És nem értem meg, hogy miért ne szeresse a jő magyar a jó szlovákot és viszont, mikor mind a kettő azt vallja, hogy a nemzeti gondolat keretén belül éljük le életünket s ő is, én is ennek a gondolatnak akorok szolgálni. A jé emberi gondolat nem bántja a másik ember jó emberi gondolatát, a jó nemzeti gondolat sem bánthatja 8 másik Jé nemzeti gondolatot, hisz lényegben rokonok. # Egy elrontott kor elrontott levegőjében élünk, ez az egész. Ezen kell segíteni, nekik is, nekünk is. A népek békességet éa boldogságot akarnak s a politika azt mondja, hegy a népért van éa a népért dolgozik. Ha ez igy van, ha ezt komolyan fogják hinni, akkor eljön az idő, mikor azok, akik a népéért dolgozónak mondják magukat, nem fognak dolgozhatni azon, hogy a népek égy- más ellen fújjanak éa egymás ellen övezzenek. Tisztító egyszerűségű sírás, ott a vasárnapi állomáson, légy üdvöz. Mert megmutattad volt és leendő népbarátságunk alapját, emberi értelmét és javító szépségét, amit igy mondhatnék: Békesség a sírásban. írjat Kosztolányi Dezső Madarak beszéde Veréb: — Tekintve, hogy én vagyok a legszem- telenebb, hadd legyek legalább az első. Aki éhes és szegény, az szemtelen és komisz. A lúd, melyet kukoricával tömtök, neon az. a kanári sem, melynek cukorral kedveskedtek, a kövér galamb sem, melyet tiszta búzával etet-, tek. Én azonban, kis, szárnyai koldus, aki ko* pott, barna ruhámban soványan lesem a mor-i zsák alamizsnáját, a teAheteftlenség és tolakodás hírébe keveredtem. Furcsa az ólet. Pedig hűséges és ragaszkodó is volnék. Tólen, mikor a vándormadarak elrepülnek s minden néma, a jégvirágok között csak az én nótám hallik, melyet sokttagu családommal együtt állhatatosan csiripelek, az alkotmány bástyáin kívül. Egyszerű ez, mint a nyomorúság panasza és nagyon egyhangú. Körülbelül igy szól: „Csak egy kicsit, csak egy kicsit4*, Fecske: — Hőmérsékletem 44 fok. Ebben a magas lázban bármely más élőlény elpusztulna* Engem ez hajt, hogy állandóan szelőkben^ fellegekben hütőzzem, Kívül levegő, belül, könnyű testemben, torkomban, tüdőmben^ csontjaimban szántén levegő, az bélel ki egészen. Óránként átlag 216 kilométert haladok* Mindig frakkban és fehér mellényban. Mint előkelő személyiség a hidegebb idő beálltával minden évben egy délafrikai fürdőhelyre szállók, a saját repülőgépemen. Fülemüle: — Toll és énék! Neked is ez a mesterséged! Engedd hát, hogy kissé oktassalak! Csak a fájdalom, osak a szenvedés a karmesterünk! Az szedi ütemre trilláinkat, az tartat mértéket velünk, az diktálja, hogy7 most piano, most forte! Attól csuklik el hangunk oly mesteri esen, hogy a hallgatók fölkiáltanak, micsoda művész! Éjszaka gnaM^k, mikor nem látok semmit, csiak emlékszem! Minek is a világ! Egy újat kell teremteni! Ha meg- vakitják mind a két szemem, tudvalevőleg még szebb a dalom! Mert jegyezd meg, sohasem azt énekeljük, ami van, hanem azt, ami nincs már# ami volt, and fáj, ami hiányzik! Csirke:-r Az emberek figyelnek, hogy csetlem- boitloni a baromfiudvaron a sete-suta lábaimmal, a korcs szárnyaimmal s megállapítják, hogy madárnak vajmi balog vagyok és valami hiányzik hozzám, hogy tökéletes legyek. Hogy mi ez a titokzatos valami, nem tudják. Éu tudom. Egy kis tejfölös-paprikás mártás kellene mellém# meg egy kis galuska. Gólya, — Amikor megpillantasz, Szájadon el- kényszerlilt mosoly játszik, megindultság 8 gyermekkorból, ka.jáuság és ősi bámulat, Bizony, békás, én félig-meddig a családhoz tartozom. Most RZophan közölhetem veled, hogy nem én hoztalak, Valaka ón is ezf hittem, gólyái iők-korómban. De azóta az anyám engem ia föl világosított. Pfítpagály, — Régi nipacs famíliából származom. 100 esztendővel vállamon, itt hintázom a rézkarikán, Cifra, divatjamúlt, vidékies maskarámban, mint agg pirku3Zosné. Hajdan borlevessel itattak, tükörből tanítottak beszélni. Egy évszázada locsogok, povedálok, pletykálok. Már mindenkit a világon megszóltam. Hangom rekedt. Csőröm olyan maszatos, min! ;t* elomiiiskotósok palatáblája, Nyelvem dagadt és szemölcsöd, fekete a sok rágalmazástó!, Holló; Rég dalolt meg engemet már hires versében, — Poe Edgár, fis habár a század eljár, nem múlt el egy sora sem. Most itt ülök s glöre károgok, miként n dóré. Pusztulás vad hirdetője, a «ord rímet körösem. OyAssruhátviba, kárvallottam a bua rimot keresem- S azt üvöltöm: „Sohasem 1“ ■■ imi n ti —un ■ mnrr iibiii ■ MÉCS LÁSZLÓ: A NAP KATONÁI A Nap testőrgárdája: napraforgók. Rajongók. Fénytől részegen, m erészen gléd'ábt'n állnak végig a világon, vezényszót várva, indulásra ké szón. Szótlanul jöttek hangtalanul. Szótlanul állnak, panas$talanul. Szótlanul mennekf bánáttalanul. Fejük körül fény-glória aránylik, glédábap állnak, indulásra készen. Én bizony, én bizony mindent éle voltam-, hol jóféle voltam, hol ro&szfé le voltam. Valamikor régen valamely mesében a Tavasz szemének ibolyája voltam, a Tél fiainak ibolyát, nevettem — s most keresnek engem, jaj keresnek engem. Valamikor régen valamely mesében varázserdő mélyén varázsf ácsivá volton}^ furulyácska lettem, amikor megholtam, szegény embereknek jaj de szé pen szóltam — s most keresnek engem, jaj keresnek engem. Valamikor régen valamely mesében rózsaerdő mélyén rózsa,bokor voltam, jaj de szép madarak# szerelem- madarak fiityörésztek rajtam, fészket raktak rajtam. — s most kei'esnek engem, jaj keresnek engem Valamikor régen valamely me s ében vadkörtefa voltaim puszta közepében, hüs árnyékot adtam, altatót zuga ttom, Eltikkadt csavargók pihentek aiwttam — g most keresnek engem, jaj keresnek engem Én bizony, én bizony mlndenfél. e voltam, hol jóféle voltam, hol rosszfóle vallani a most kereshet engem mind aki á voltam, A mostani mesém más lett égé szén. Az Uten testőrgárdájába álltam. Rajongunk fénytől részegen, merészen. Vezényszót várunk indulásra készen, fejünk köré fény-glóriát növését ve. CoédÁba állunk végig a világon• S míg jégcsap nö a vén világ-ereszre, — titkos parancs jö é* 11 z égi várba vivő hidal leengedik elöltünk, És Hál ciánul, bánáti<Hannl örök tavaszba menetel a gárda, k 4 1328 awptemfrw 10, tbzütmp. ....................................................Miliőn........... ...... ......................... !'■ 1......J-.L’„A .■.!■ ■■ggSBBBg".........
