Prágai Magyar Hirlap, 1928. augusztus (7. évfolyam, 173-198 / 1800-1825. szám)

1928-08-12 / 183. (1810.) szám

mriirg-tii i»af iTi'iiiiW»iW«ir)»t»» írja: HEUBAyER PAl „Az irodalomnak nincs jövője** Pa<ul Valéry tette est a kijelentést. Neki pedig tudnia kell, hiszen az ö irodalmának, ennyit biztosan tudunk, igen nagy, ünnepelt jelene van Franciaországban. „Az irodalom­nak nincs jövője“ — mondotta Paul Valéry és gondolatban valószínűleg hozzátette: „utánam a vízözön, fő, hogy az irodalomnak és főleg az én irodalmamnak van }elene“. Va. léry a negyven halhatatlan akadémiájában Anatole Francé halála után ennek helyét KTp- ta: egy hálhavafían, aki nem hogy a halhatat­lanságban bízik, de még csak a jövőben sem. Némileg igaza van. A halhatatlanság ugyanis közelebbről nézve biztosabb valami, mint a 'jövő. Kant, Racine, Wolfram von Eschenbach halhataü°nők ugyan, de irodalmuknak vaj­mi kevés jövője van . . . Olvassuk őket? Nem! Megmondta Lessing: kevesebbet di­csérni, többel olvasni a halhatatlanokat, jgi, csérét: hMhalatíanság. Ohasá-s: jövő. Paul Valéry tudja ezt és félti a maga jövőjét a ha­lála úján. „A gondolatok közvetítése terén az utóbbi évek forradalmas technikai újításokat hoztak, ami majd erősen befolyásolja a nyelv szerepét. Az írás és az olvasás el fogja veszíteni azt a nagy jelentőségét, amelyet már három vagy négy évezred óta a magáénak mondhat. A rádió, a távolbalátás és a fűm már most is sok tekintetben pótolják az írást. A mai emberiség túlnyomó részének szellemi tápláléka az újság!1 Rádió, távolbalátás, film, újság ... Ha Paul Valéry nem költő volna, hanem egy nagy francia technikai konszern managerje, megérteném. így nem ériem. Rádió; kétség­kívül közvetít gondolatokat, novellákat, be­szédeket. Ezt a három megnyilatkozását a-z emberi szellemnek (a zenét is beleértve) nem lehet „irás(‘-sal azonosítani. Az, amit Írásnak nevezünk, primér, adoüság, abszolút szükség­szerűség. És erniek a primérségnek alapfel­tétele a költő, a zenész, a szónok: a tehetsé­gestől a zseniálisig terjedő skálában mozgó emberek, a termelők. Az irodalomnak nincs jövője? Irodalom = irás? És irás egyenlő: beiürovás, teleirott, telenyomtatott papiros ? A könyvnek talán nincs jövője (de egészen biz­tosan van!), a papírnak talán nincs jövője (egészen biztosan vanl), de hogy az írásnak, azaz a teremtésnek, az alkotásnak nincs jö­vője . . . Akkor hát a rádiónak, a távolbalá­tásnak, a filmnek, az újságnak sincs jövője. Mit fog vele közölni a rádió? Mit fog „a tá­volban“ látni? Mit nézel meg a moziban? 'Mit? Ez a lényeg. Nem pedig a Hogyan. Cso­dálatos költő ez a Paul Valéry, hogy ezt a kettőt nem különbözteti meg egymástól és hogy a teremtő intencióit, az alapot, a lénye­get, a tartalmat így összetéveszti az eszköz­zel, a közvetítés eszközével. Szaval! Lenni, vagy nem lenni: írás vagy rádió, ez itt a kér­dés. Távolbalátás, vagy — önmagába látás... azonban épp erre nem gondol. Távolba fog­nak látni és akkor jaj lesz az irodalomnak. Értik ezt az összefüggést? Ha X ur neje nya­ral, a férj egyszerűen távolba lát és megaka­dályozza öt abban, hogy megcsalja, (bár meg­gondolandó, hogy az asszony, aki már Éva­kor ábo/n is sokkal távolabb látott, mint a fér­fi valaha látni fog, férje távolbalátását már apró fortéllyal fogja ellensúlyozni), — ha már most az asszony nem csalhatja meg, akkor — — szóval minek akkor irodalom? Az irocla- lomnak nincs jövője, mert a távolbalátás meg­akadályozza azt, hogy a liázastársak egymást megcsalják . . . Vagy azért, mert távolba lá­tással szakadatlanul utazgathatok; most az Óceánon, majd Sevillában? Ezért aztán nem kell irodalom? Az utazás maga még soha sem tudta pótolni a könyvet, — hogy iroda­lomról ne is beszéljek. És minden technikai vívmányt, rádiót, mozit, távolbalátást egybe­fogva megállapítható, hogy az alkotó embert, a zsenit nem tudják pótolni, mert csak esz­közök, amelyek nem pótolhatják « lényeget, a tartalmat. Valéry érzi, hogy nekem vOn igaziam, amikor francia kollegája elölt igy folytatja: „Általában a mai modern fejlődés odairányul, hogy las&ankint egy nívóra hozza az értéke­ket és elsimítja a szélsőséget. A nagy em­ber valószínűleg el fog tűnni idővel . . Idővel? A nagy ember az a jelenség, amelynek legkevesebb köze van az időhöz és a fejlődéshez. Má/r mint az igazán nagy em­ber, a nagy zseni. (Lásd Piaion, Spinoza, Shakespeare, Michelangelo, Beethoven, Rém­hírnél, -- rajtuk kívül talán még 3 4, több biztosan nincs). A miivé szí, a filozófiai, a teremtési és alkotási érdeleknek csak egy fokmérője van: az idö'feleüiség, az időtlen- i ség. AbSzokU értelemben értéke csak annak j van, ami önmagái belső erejénél fogva elva-! natkoztatja tér és időtől: a művészet, a fül-; zófia. A rádió-távolbalátás-mozi-ujság felé va-1 ló „fejlődésinek vájjon mi köze van ahhoz1 az anyához, aki egy kis kunyhóban, vagy egy bérkaszárnya hátsó udvarán megszüli a zse­nit? Az irodalomnak nincs jövője és a „fej- lődés“ meg fogja akadályozni a fejlődés kul­minációjának, a zseninek a megszületését? Ennyire fejlődni, mint Valéry, nagyon nagy dolog és tanulságos. Kari Kíus, a bécsi sza- tirista mondotta, hogy egy hegedűst soha sem volna szabad hegedű nélkül valahová elen­gedni, mert bolondokat csinál. Egyet az aka­démiai halhatatlanok közül sem volna sza­bad szah adj ára engedni, mert: aki halhatat­lan, az kilencven százalékos halott. Egy ha­lottnak pedig jogában áll még meglévő tíz százalékos életét arra felhasználni, hogy a halhatatlanságról szónokoljon (azaz a maga hegedűjén játszón), de ne beszéljen a jövő­ről. Egész egyszerűen azért, mert: a halhatat­lan halottnak nincs jövője. Míg az irodalom- nak, az örökkéjelennek mindig lesz, akár tagja az Akadémiának, akár nem. És annál in­WA»_AR-H1 MAR 1928 augus®tti* 11, rftfl&rnop. kább lesz, minél kevésbé tagja az Akadémiá­nak. Mert az irodalomnak csak egy halálos ellensége van: egynémelyek Akadémia. És az életnek is csak egy: a halhatatlanság. KECSSSSSZHSSa Sria i Márai Sándor Ez a szép cim persze nem az én konyhámon főtt, hanem Paul Morand, a rendkívül érdekesen fejlődő francia Író uj könyvének cégére. „Magié nőire!" kiáltja Morand. Íme a fekete mágia, ami megejti a világot! A könyv négerekről 9zól, elbe­szélések négerekről, megfigyelések, észrevételek négerek körül. Izgalmas és őszinte könyv. Morand megkísérli elemzését adni az uj élménynek, en­nek a felfedezésnek, amiben borzongás van és boldog meglepetés. A néger itt van köztünk, világ­hatalom, százharmincmillió fekete ember különös igézete kezd hatni a világban. Mi az, ami hal bennünk? Mi az ellenkezés, amivel reagálunk? Ki érettebb, s a mérlegelés végső fokán, érdeme­sebb az életre, a fehér, vagy a colored? Ha közelről megnézzük, a fekete mágia problémája meglepően itt van az életünkben. Minden fehér ember életében. Newyorkban úgy, mint itt Pesten. A négert tudomásul kell venni, mert eköltözött az életünkbe, az ajtó előtt állt és vigyorog. Persze, nem az egypár szegény suvikszolt portás nagyurak kapujában, nem a feketeképü zenekari dobosok, nem ők a fekete mágia igazi mágusai. Elgondolkozom azon, mi vonatkozása van az én pesti fehérember exisztenciámnak a nége­rekhez, s meglepetve veszem észre, hogy :ok. Körülnézek a szobámban, s ott az asztalon egy néger hamutálka áll, ők pohárnak használták valamikor. S amit én asztalnak használok, ősidőkben őserdei fából faragott törzsfőnöki szék lehetett Szenegálban. A könyvtárban sok négeriró irta könyv. A gramofon nyitva áll a másik asztalon, a bűvös doboz, s benne a lemezek... ... „ a különös kis fekete napkorongok, amik fényt hordanak minden dolgozószobába, ahol Ír­nak, festenek vagy rajzolnak Európában és Ame­rikában ..." — írja Pierre Mac-Orlan. Ott hever néhány lemez, a „Transportations Blues", amire borotválkozni szoktam, ha reggel tikkadt az idő s úgy érzem, hogy hiába vagyok itt. A „Banana Oil" gyermekes nosztalgiája, a „good Bőd Girl“ együgyü melegsége, ami olyan, mint valami távoli család dajkadala. Egy nagy család él valahol, százharmincmillió testvér. Minden né­ger testvére a másiknak: a chicagói civilizált hálókocsiszolga testvére a Kongó nékerkulijának. Mind testvér. Mind dalolnak. Az éjszaka („a nége­rek nappala" — állítja Morand) tele van ezekkel a nyugtalan dalokkal, egy tiszta érzékiség, egy létezési nosztalgia gyermekes sanzonjaival. Itt vnnnak a szobámban Pesten s a te szobádban s Kopenhágában is akad sok ur, aki „Banana Oil‘‘- ra borotválkozik, ha reggel tikkadt az idő s úgy érzi, hogy hiába van ott. A néger itt áll a fehér ember életében és fehér fogsorral nevet le reánk. A kallódó fehér civilizáció egyik nagy krízisében jelent meg. Erő van benne és veszedelem. Vasra és lincsre ingerel. S közben a sznob úgy fél tőle, oly hisztérikusan, ahogy csak az tud félni, akinek már nincsen igaza ... Előbb valami mást. Felhúzom a gramofont — „Thaal’s a Good Girl" —, hogy jobban eszembe jusson az egész, ez a fekete mágia. *. Meg vagyok győződve róla, s ez nem kerül sokba, hogy vannak napok, mikor az élet mintha lassabban verne s bizonyos közös spleen össze­hozza az embereket, akiknek a nosztalgiája közös. Bemégy egy vendéglőbe s érzed, hogy nem vagy egyedül: emberek ülnek az asztaloknál, kiknek a bánatuk közös, akik az ideuton talán azonos sza­vakkal ugyanazt gondolták, emberek, akik az életüket éppen úgy nem hordták ki, mint te, félúton megijedtek, visszafordultak, másfelé kullog­tak, még nincsen semmi baj, de a mély vízbe már nem uszolc ki soha lobé, mint az úszó, aki egyszer görcsöt kapott és megijedt... Mintha egy látha­tatlan telefon dolgozna ilyen napokon, ami rande­vút ad egy tucat embernek, akik helyesen tennék, ha megbeszélnék s közös fellépéssel talán még el lehet valamit érni. A vendéglő tele van rokonok­kal, kartárssal a defektusban, senkit nem ismersz, j de nem vagy egyedül. Egy francia vendéglőben ültem igy, talán két esztendeje. Emlékszem, ősz volt, délután három óra, a homályos auberge-ben égtek a lámpák. Künn szakadt az eső. Majdnem minden asztalnál magános férfiak ültek, franciák. A kevés párisi kocsmák egyike volt, ahová az idegen csak be­esett, mint magam is, nem érezte jól magát s hű­vösen kezelték. Valami minisztérium lehetett a közelben. A kocsma olcsó volt és jó. A finom bor, amit párás agyagkorsóban adtak, a gondosan fő­zött fekete, a tiszta és különös elkészitésü ételek, a régi évjáratú cognac, a táplálkozás egész narkó­zisa hatott a teremben. Az emberek csendesen ültek az ebédutáni cognacjuk mellett, várták az eső végét s várták a villanylámpákat. Mindenki egyedül volt és emésztett. Nincs bánatosabb aktu­sa az életnek, mintha magános férfiak ősszel emésztenek, mikor künn esik az r 5. Csönd volt. Ebbe a csöndbe, ebbe az occidentális emész­tési spleenbe, óriási esernyővel benyitottad egy néger és egy fehér nő. Vizet hoztak be magukkal, nedves őszi utcai szagot, rendkívül sok, bár kissé ázott, szint, hangokat g általában egy mozgalmat, ami minden vonatkozásában külföldies volt. Ahogy helyet foglaltak és rendeltek, az a vitalitás és térfoglalás, már akcióknak számított, e egy fran­cia generális ennyi erőkifejtéssel el tud foglalni egy néger falut A néger olyan fekete volt, olyan valószinütlen. fekete, hogy a Kongóban is kreol­nak számíthatott. Négerek szemében lehetett az ideális néger, fehérek szemében túl volt színezve. A nő francia volt és egészen fiatal. Szemmelláthatólag szerelemben voltak. Egészen közel ültek egymáshoz, szorosan, a nő levette a kalapját megrázta a haját, rúzst és púdert rakott fel. A néger közben halkan beszélt és közelhajolt az arcához. Mikor a nő végzett a díszítéssel, egymás szemébe néztek, mohón és ki­váncsion, a nő ibolyaszinü francia szemével mé­lyen belenézett a néger nagy, kidülledt, fehér szemgolyójába, amiben úgy úszott a szem feketé­je, aprón és nyugtalanul, mint egy légy az aludt­tejben. Szerették egymást. Udvaroltak egymásnak. A fiirt apró gesztusaival társalogtak, halkan és franciául, a nő keze az abrosz felett megkereste a férfi szurokfekete kezét, megfordította s a nyers bús vörösségére emlékeztető tenyérbe belefektette a maga tenyerét. A néger öl ujja gyorsan és biztosan zárta be a nő kezét, magáévá tette, bir­tokba vette. így várták a levest. A néger elegáns volt és fiatal. A ruháját angol szabó varrhatta, fehérneműje, cipője, kalapja, keztyüje kifogásta­lan minőség. Csak mindez kissé leesett róla, mert túlságosan gondos kezek válogatták össze. Nem élt a ruháiban, hanem viselte őket. Valahogy úgy ha­tott, mint egy európai hat, ha etnográfiai gondos­ságai felöltözik néger törzsfőnöknek. A civilizáció miDden előírásának megfelelt minden ruhadarabja, divatlapból lépett elő, szóval rögtön gyanút ke’telt. Vagyonos néger lehetett; különben, a maga mód­ján, időnként minden néger vagyonos Európában, nekik az gyerekjáték, de nem is veszik túlságos komolyan ... A lány nem volt elegáns, de nagyon fiatal és nagyon szép. Lehetett Tiller-girl, gépiró- nő, hárfásnő egy moziban, valami ilyesmi. Nézték egymást, szomjasan, nyugodtan. Nagy szimpátiák szikráztak kettejük között s az ismeretség sem lehetett régi keletű. Különben is, ki ismer Paris­ban régebbről egy négert?... Sokat ettek és finom dolgokat. Sokat ittaV A néger gyors és biztos mozdulattal szolgálta ki a lányt, rövid mondatokban beszólt vele, nyugod­tan, fölényesen és barátságosan. A lány le nem vette róla a szemét. Valami elbűvölt kíváncsiság­gal figyelte a gavallér arcát,x duzzadt száját, gyap­jas haját, villogó fogait és szemét. Tetszett neki. Ha csak engedte az étkezés cerem mája, mohón megfogták egymás kezét. A néger szívvel és lé­lekkel benne volt ebben a dologban. Teljes oda­adással és érdeklődéssel evett és udvarolt egy­szerre, azzal a koncentrált vitalitással, amivel csak ez a fajta tud élni, egy akciókészséggel. amit valahogy átvilágít az életöröm... Koccintottak, egymás szemébe nézlek és összehajtották a fejüket. A lokálban közben meglepő dolgok történtek. Mikor a pár beállított, a magányos francia minisztériumi tisztviselők szemmelláthatólag fel­függesztették az emésztést, amit zavart ez az attrakció. A normál francia gőggel és közönnyel iparkodtak nem tudomásul venni a párt, azzal az indolens fölénnyel, ami a legjobb védelem be­tolakodó elemekkel szemben. De a párt nem le­hetett ignorálni. Ezek olyan színesek voltak, a nő olyan fehér, s a férfi olyan fekete, mint Nyugat és Dél, mint orient és occident, ordították a maguk kontrasztját, az élet egy tréfáját, amit ezek ketten iparkodnak most összhangba hozni. A néger húsa különben is sercegett és sistergett minden moz­dulatnál, annyira örült, hogy él, itt van Párisban, pénz van a zsebében, jó dolgokat eszik s az a fi­nom fehér lány fogja a kezét. A rövidzárlat minden tűzveszélye szikrázott a lokálban. A magányos férfiak kezdetben titkolt, később burkolatlan érdeklődéssel néztek át. Ha egy francia igy néz, ezzel a leküzdhetetlen érdeklődéssel néz egy hét­szer szent idegen affért, akkor már baj van. A né­ger evett, a nőt nézte, s nem nézett körül. A nő körülnézett a lokálban egyszer, meglepetve nyug­tázta a meglepetést, aztán mégegyszer, s megérezte az idegenkedést. Akkor felhúzta az orrát s daco­san visszafordult a fiúhoz, csak azért is. Udvarolni kezdett neki. Megsimogatta az arcát, levett egy porszemet a homlokáról... A magányos franciák kezdtek köhögni, krá- kogni s lábukkal sikálták a padlót. Határozottan történt valami a lokálban. Én is éreztem, minden idegemmel, hogy most történt valami: az ös szín­játék, egy pohár vizben, a világprobléma, a race- ok féltékenysége. A lokál féltékeny volt. Én is. Féltettük a nőt. Mindenki külön, a maga számlá­jára s mindenki kollektiven, a fehér emberiség számlájára, féltékeny volt, féltette ezt a nőt, nem engedélyezte ezt a szép, üde, fehér lányt a feketé­nek. A féltékenység végigszaladt a lokálon, az emberek sokatjelentően összenéztek, hümmögtek. Éreztem ezt a féltékenységet, szégyeltem és érez­tem, az idegeimben, az ujjaim hegyében ugrált, ez a gonosz és mohó féltékenység, amit szemmel­láthatólag mindenki osztott, valamennyi vendég, a pincér, a tulajdonos. Nagy csönd volt. Aztán le­esett az első szó, félig tréfásan, félig brutálisan. Valami otromba tréfa. A sző átrepült egyik asztal­tól a másikhoz, gúnyos mosollyal adták tovább, hogy igen, hm... A néger meghallotta. A nő is. A néger felkapta a fejét és körülnézett. Ez volt az a pillanat, amikor Newyorkban már lincselnek. A néger végignézett az asztalokon, a fehér arco­kon, merev arccal, láthatólag sáppadtan a maga néger módja szerint, ami abból állott, hogy feke­tébb lelt egy árnyalattal, ahogy mi fehérebbek leszünk, ha elsápnaclunk ... Az ember várta, hogy előveszi a beretvát, vagy felugrik és elszalad. Nem történt egyik sem. A lány kussolt mellette. A néger farkasszemet nézett a lokállal, lassan, nyugodtan, asztalról-asztalra hordta a szemét. Nem volt gúnyos, nem volt szomorú, nem volt kihívó, nem volt alázatos, se gőgös. Egy ember arca volt, nyugodt és várakozó, feketében. Aztán, alig észrevehetően, vállat vont. Szórakozott moz­dulattal nyúlt a villa után. A tányérját nézte és lassan enni kezdett. A nő is, bátortalanul. Né­hány vontatott szót beszéltek. Az ételben csak tur­káltak. A néger rosszkedvű volt: elrontották a játékát. Pedig a játéka szép volt s a néger szém- melláthatólag szeretett és tudott játszani. Akkor megértettem a fekete mágiát. ★ — Thaat’s a Good Girl... — a lemez már lejárt, de az ize és illata néhány percig meg­marad még a szobában. Cukornád van benne, Pullmann-kocsi, Tamás bátya kunyhója, amerikai lányok* a Montparnasseon, alkonyat a Mississippi mellett, hosszú beretválkozások erre a zenére Afrikában egy hotelben, plantáció, a világ s az, hogy talán mind rokonok vagyunk. Csak keveset járunk össze. Most elküldték a névjegyüket a világnak, ezek a távoli rokonok, a zenét. Minden sznob felhúzta az orrát. Zeneakadémiák indignáltan panaszkodnak a faftyura. S mégis hat itt valami, amiben erő van, őszinteség és dallam. Lehet, hogy mágia. k Ássa i szereesztőségónk ftuman-utea 0. szám alatt megkezdte' mű­ködését. A szerkesztőség telefonszáma 195. A Kassa körüli eseményekről a lap barátai délután 5-ig ezt a telefonszámot szíveskedjenek felhívni. Kassa társadalmi egyesületei, intézményei és hivatalai feníi kassai szerkesztőségünkbe szíves­kedjenek közleményeiket leadni. Alapítva 1333. Telelőn 31 S ^ j (Qsxmfl porcclláa 1$$** nagykereskedése. 9 | I IC ©SIC E* F ál-satea 19* Nagy választók. Jutányos árak.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom