Prágai Magyar Hirlap, 1928. július (7. évfolyam, 149-172 / 1776-1799. szám)

1928-07-29 / 171. (1798.) szám

ÜI86 |n*faa 89, Tnxrfirnftp.

•■■i ■'iwiw ■mimwiiiii '^iBaBggaaaia——BB—gwaBK-ir

7

Szeptember második felében kerül nyilvánosságra.

— Nem foglalkozott még azzal a tervvel, hogy Szlovenszkóba is ellátogasson?

— Mindmáig nem gondoltam rá ... Talán ... Prágába mindenesetre szeretnék egyszer ellátogatni és el is fogok menni, mert még sohasem voltam ott. Nagyon érdekelne, hogy a főiskolákon birnak-e boldogulni a magyar fiuk? Mindenesetre jobban bizom a

tehetségükben, mint a szorgalmukban s hiszem, hogy jól el fognak majd helyezkedni az életben. (s. d.)

NYUGAT ORSZÁGAIN KERESZTÜL

írja: SZVATKÓ PÁL

Tiz éves jubileum a harctéren

Az újjászületett táj — Pompelle erődje és a Nogent VAhesse hegylánca Különös Soglatkozási ágak a harctéren — Embercsontok, birkacsontok — „Itt kergettük vissza a betolakodót“ — Diósgyőr Reims közelében — Mit jeleni „valamit a Sitiddel egyenlővé lenni" —

Pompelle, julius közepe.

Négyen, egy francia, egy német, egy hollandus és én, elhatároztuk, hogy olyan jubileumot ülünk, amilyet a világ még nem látott. Ezerkllencszázhuszonnyolc julius közepe van, békés és forró nyári idő, a kontinens fürdőhelyeit és tengereit embertömegek lepik el, gazdagon és boldogan, mindent megnéznek e földön, ami megnézhető — elhatároztuk, hogy mi viszont kegyeletteljesen meglátogatjuk itt, Reims mellett, az emberiség legádázabb harcterét, azt a vidéket, ahol pontosan tiz esztendő! ezelőtt csitult el a harci zaj, amikor Foch marsall friss katonái utolsó rohamban elfoglalták a kisszámú, a kiéhezett, az emberfölötti kitartástól végleg elgyengült, a municiónélküli, csodálatos németek állásait. Tiz esztendő, egy megrázó, szétporlasztó, felejtető évtized, — vájjon mi maradt az árkokból, ahol az uj világ kialakult? Mi négyen fiatalok vagyunk, nem voltunk a háborúban, de tudjuk, amilyenek és akik vagyunk, ő tett ilyenné. Tiszteljük a háborút, mint a megváltó halált. Naiv és mesterkélt, de jóleső szenlimentaliz- mussal egy-egy rózsát vittünk magunkkal, hogy., a chemin-des-dames-i árkokba dobjuk.

Egy csigalépcső

Reimsböl indultunk. Vadonatúj aszfaltozott utón, jól rendezett gabonatáblák mellett, élénkzöld fiatal fák és bő cserjék között fut az autó a várostól északkeletre, Pompelle hírhedt és összelőtt erődje felé. A madarak énekelnek. Hol itt a halál? De a mező vidámságában csakhamar észrevesszük: errefelé öregség nincs, minden fiatal és zsenge. Egyetlen lombos fa sem szegélyezi az utat, mert ami volt, a háború áldozata lett, kilőtték, vagy szétácsolták a lövészárokban. Ráfütunk egy dombra, mely elfödi Reimset, alig öt kilométerre a várostól s a harctéren vagyunk. A zöld megszűnik, vagy egy árnyalattal fiatalabbá válik. Tar halmok világítanak agyagjuk hő- fehérségében a sötétkék ég felé: a Nogent 1‘Abesse hegylánca, négyévi küzdelem színhelye, Verdun méltó párja. Valamikor sürü- erdős táj, ma karszt, csupasz és szétdult. Olyan a fölborzolt és fölszakitott föld, mint az emberi szenvedély viharaitól vájt szörnyű Grand- Ceanon. Az autó rohan. A vékonyka fűben gir- be-gurba széles fehér sávok, betemetett lövészárkok, sebforradások, amelyek jelét a föld még évtizedekig viselni fogja. A lakosság mindent kihordott az ut mentőre, ami zavarná a mezőgazdaságot: halomra rakott rozzant lövedékhüvelyek, rozsdás védpáncélok, rengeteg összekuszált drőtsövények, korhadt favédek között futunk vagy negyedóráig. Csak az maradt meg, ami értéktelen és disz, aminek materiális értéke volt, régen elhordották, vagy még most is bányásszák. Utunkon sok uj foglalkozási ágról szerzünk tudomást, ami Itt, a régi harctéren dívik. A legelkeseredettébb kopár front vidéken ásó és kapáló embereket találunk össze-vissza, mintha valamit kutatnának.

— Mit keresnek ezek az emberek? — kérdezzük vezetőnktől.

— Rezet. Régi srapnellhüvelyeket és golyókat, amivel itt tele van a föld. Tiz év óta ebből élnek s egyiküke-másika már házat vett jövedelméből. De vigyázni kell, mert a foglal- zás nem olyan békés, mint amilyennek látszik. Sok rézásó, aki kapájával véletlenül föl nem robbant lövedékhez ért, levegőbe röpült és áldozata lett hivatásának.

Pompelle erődje meztelen agyagbalmaz, kettétört kazamettákkal, beomlott oldalakkal, tizenkétszeres lövészárokgyürübem sok vassal és földerőditéssel. Ma múmia, bebalzsamozott holttest, mely korhadásában megőrizte a régi vonásokat és emlék maradt az eljövendő generációknak. A háború alatt a reimsi harcoknak legvitatottabb francia pontja volt, melyet a németek — 1914 szeptemberének néhány napjától eltekintve — sohasem tudtak elfoglalni. A megfigyelő állás — szolid kőtorony a eok agyag közepén — épen maradt s a meredek csigalépcsőn fölmászunk a legfelsőbb résig. A másfélcentiméteres nyíláson, amit az egyméteres kőbe vágtak, jómagasTól magunk előtt látjuk a harcteret, az egyik oldalon a Nogent 1‘Abesse hegyláncát, a másikon a Mon- tagne de Reimset, a champagnei szőlő szülőföldjét, amelyért sokáig szívós harcok folytak a háborúban.

Soha el nem felejtem, ha majd champagnei pezsgőt iszom, hogy a nemes bor tőkéi ötszázezer ember vérét itták föl a négy év alatt.

Szemben velünk fehér, feldúlt halom, a Mont Cornillet. Egyike a háború leghíresebb pontjainak, szomorú dicsőségben csak a ver- duni Vaux és Donamont vetekedhetnek vele. Pompelle a franciáké volt, Cornillet a németeké. Négy évig hullámzott a halál a két pólus között. A fák, a földek, az állatok meghaltak, az ember megmaradt. A két ellenséges domb között, a chalousi ut mélyedésében állandó közelharc tombolt. Valamikor a Ferme de la Jouissance nevű kiránduló-korcsma állt a völgyi ut legmagasabb pontján, az öröm Tanyája, szőrői-szóra lefordítva, de az öröm Tanyáját egy szép napon fölrobbantották a németek: aknát fúrtak alája lassan, szívósan és eltüntették a föld színéről. Vele háromszázötven francia katonát.

Amikor kilépek a megfigyelő helyről, kis márványtáblát látok:

„Vándor, ne nevess e helyen. Emlékezz arra, hogy a Nagy Háború alatt megfigyelés közben huszonhárom francia halt meg a szűk toronyban**.

Itt vitték le holttesteiket a csigalépcsőn.

Üzem

Lent, Pompelle és Cornillet között, teljes apparátussal működik az üzem.

Reimsben, a Dóm előtti téren éreztük már, hogy nagyszerű üzleti kiaknázás folyik vidéken és sokszáz ember él a harctér mutogatásából. Ez is foglalkozási ág. A soffőr, akit fölfogadtunk — barátságos, pirospozsgás gömbölyű férfiú — az autó árának kialkudása közben például ilyesféléket mondott:

— Negyven frank személyenként, uraim, nagyon olcsó. Ne felejtsék el, hogy kazamattá- kat is mutatok és srapnellgolyókat adok emlékbe. ötven frankért német emberi csont marad vány okát láthatnak, amit magam fedeztem föl, hatvanért francia csontokat.

Kissé undorító volt. De a soffőr becsületes kereskedő, arca vonzó maradt s elvégre: reimsi polgár ő is, aki négy évig küzdött e harctéren, amit most mutogat. Hitte-e akkor, amikor majdnem-majdnem meghalt, hogy a lövészárkokból és az aeráristól vett ócska autóból fog megélni egykoron? Biztosítottak Reimsben, nagyon sok helybeli polgár él belőle — mindazonáltal aligha gondoskodik e harctér annyi ember létfentrtásáról, mint amennyit elpusztított. Aki belőle él, hagyjuk élni. Később úgyis kitűnt, hogy az undor alaptalan volt és a mutogatott emberi maradványok csak birkacsontok.

Amikor Pompelle erődjéhez értünk s a soffőr gyalogszerrel vezetett a Tomlabirintus- ban, néha-néha patetikusan megállt s nagyot túrt csizmájával a kemény talajon. Ilyenkor rendszerint odvas srapnellgolyó jött napvilágra. (Nagy a gyanúm, hogy e golyókat a háború után kiszolgáltatott német munícióból hozták ide, elásták s titkos jel jelzi hollétüket, hogy a vezető ne tévedhessen. Mert valahányszor megállt és dobbantott, srapnellgolyó lett belőle.) Az ut két szélén ízlésesen elrendezett, féloldalt billent tankok, kettétört ágyuk, aknavetők, drótsövények hevernek, rengeteg összehordott üres lövedékhüvely és barnára rozsdásodott hullámos védpáncélok. A tankokon táblák: a Syndicat dlnitiative táblái: a kiállított tárgyakhoz nyúlni tilos. Észrevettük, hogy csak német és angol tankok vannak, franciák nem. Ok: a nemzeti büszkeség nem engedi, hogy összelőtt francia tankot mutogassanak. Sőt az egyik hatalmas, eldőlt tank mellett, amelyen a turistaklub tábláján kívül nagy fekete német vaskereszt díszelgett, a vezető félreértést nem tűrő hangon vetette oda:

— E német tank angol eredetű. A Kron- prinz csapatai a skótoktól szedték el Sois- sousnál. Átfestették és idehozták. De mi visszavettük tőlük.

És hidegen, természetes gőgösen tovább haladt.

Német turisták a mezőn

Ott, ahol a két front összeért s a felrobbantott Ferme de la Jouissance tölcsére éktelenkedik, a franciák kápolnát emeltek az eltűnt hősök emlékére. Az anyák, a testvérek, a gyermekek, a hitvesek kis márványtáblákat helyeztek el a külső falon, mint a templomokon szokás, és megható szavakkal búcsúznak el rajtuk hozzátartozóiktól, akik eddig eljöttek — s azóta nyomuk veszett. Az ut legmagasabb pontján más emlék áll az utszélen. Olyan, mint a kilométerkő, kissé nagyobb, a tetején félig fölemelt francia acélsisak. A kőre ezt vésték:

„lei fut repousser 1* envahisseur." (Itt kergettük vissza a betolakodót.)

Mindenütt, az egész fronton, a franciák ilyen emlékköveket helyeztek el a német előretörések legmélyebb pontjain. Több ezer hasonló jel áll a tengertől Svájcig, hasonló fölirással. A franciák büszkén mutogatják e szélső pontokat, ahol a német élan hosszú, rettenetes harc után megtörött, a kocka megWetü gépeket

Speciális

Trafetor-Vefőgépekef

egyszerű és mütrágyasxóróval kombinált kivitelben

Első Magyar Gazdasági Gépgyár rt., Budapest gyártmányú acélkeretes, kettőssorú önbeálló svéd golyóscsapágyas cséplőgépeket, teljes malomberendezéseket és egyesgépeket,

Fordson Traktorokat

Legújabb tipusú FORD személy és teherautókat legolcsóbb árban és kedvező fizetési feltételek mellett szállít a

Losonc! ff éxiiaziiasáif Gépgyár r.-l.

LiiCenei. (Slovenskfr)

Brockway teherautók, autóbuszok

a legtökéletesebbek — Kérjen ajánlatokat

MOTOR IMPORT, Bratislava, Royko-u. 2/a.

fordult és a kiűzés megkezdődött. E jelnél, a chalonsi utón, pontosan tiz' évvel ezelőtt, a mai napon állt be a sorsfordulat. Most délben jubileum van, a rózsát leteketjük. Tiz évvel ezelőtt e kő helyén irtó kézitusa tombolt és többszáz halott hevert szanaszét. Ma gabona ring, aszfaltozott ut vezet Chalons-ha, a levegő olajszagú és luxusautók száguldanak Reims felé. Igen, itt kergették vissza a „be- tolakodót**.

A német zenész, aki velünk van — földöntúli alak, finom és szenzibilis vonásokkal, lágy, naiv mosollyal —, halkan megjegyzi:

— Már mint engem!

Akaratlanul elmosolyodunk e közbevetésre s a hatást még növeli a holland kolléga száraz véleménye:

— A francia turistaklub, amely ezeket az emlékeket ápolja, jól tenné, ha az idegenekre való tekintettel más nyelven is fölvé- setné e föliratot. S mivel a legtöbb turista német errefelé, elsősorban németül, hadd értsék meg ők is. Talán igy: „Hier wurde dér Eindringling zurückgedrángt**.

Hogy sok a német turista, arról magunk is meggyőződtünk. Nem messze az emlékkőtől, az egyik elfoglalt és szétlőtt német tankon, egy szerelmes, fiatal turistapár, mint utazásokon szokás, ráírta nevét a bebalzsamozott vasszörnyetegre, ötletesen egy olyan helyet választottak, ahol a tankot gépfegy- vergolyő járta át. A kis lyuk köré szivet rajzoltak, nyílvesszővel és a nyílvessző két vó-< gére ráírták: „Rolf — Grete“. Semmi kétség, németek voltak. Csalk tiz óv múlt el!.. 4

Magyar vas idegen országban

Emlékeknél tartunk, elmondom azt is, mely elrontotta jubileumi kedvemet. Vezetőnk sorra mutogatta Mont Cornillet lövész- árkait, a szörnyű, tekervényes folyosókat (a németek, többek között, öt egymás mellett lévő megerősített domb alá földalatti folyosót fúrtak, hogy nyugodtan közlekedhessenek az erődökben). Elvezetett egy német megfigyelő álláshoz és gépfegyverduchoz‘is, aminél szörnyűbb alkotmányt sohse láttam. Mélyen a föld alól jutott beléje az ember, két és félméter vastag beton övezte, a töréseken tolható páncéllemezek, melyeket tetszés szerint el lehetett zárni veszély idején. A monstrum alig ötven centiméterre emelkedett a föld fölé, de a föld alatt valóságos labirintust alkotott. A hírhedt német „Wolfs- nest“-ek egyike volt.

Kívül, az ajtónál, húsz centiméter vastag vastraverza tartotta a mennyezetet. A vastra- verzán látszott a gyári jel:

„Diósgyőr, 1915. H. K.“

Találkozás! Emlékszem, a háború előtt, mint kis gyerek, Felsőausztriában nyaraltam. Alpesi falunk mellett egyszer csaknem szerencsétlenség történt: egy öt angol turistát szállító kocsi lovai megbokrosodtak és majdnem a mélybe rántották a kocsit, de az erős vaskorlát az utolsó pillanatban fölfogta a lökést és az utasok megmenekültek. A falu az eseményről beszélt s mi gyerekek elmentünk megnézni az életmentő vaskorlátot. A' traverzán az állott: „Diósgyőr**. Akkor büszke és boldog voltam. — S most ez a másik találkozás!

Hogy kerül Diósgyőr ide a Reims melletti harctérre, germánok és gallok harcai közé? Mit keresünk mi ebben a küzdelemben? Ki mert magyar vasgerendát tenni a német Wolfsnestre? Ki? Á sors és a tragédia! Elég ok a szomorúságra.

A német fölény és alaposság emléke

Autónk tovább kanyarog a lövészárok- rengetegben. Itt-ott megállunk és nézzük a különösebb néznivalót. Szörnyű sebek a verőfényes napfényben, szörnyű emlékek. Egy- egy kettészakadt német csizma, konzervdobozok, tojásgránátok, ágyulafetták, fedezékek, megfigyelőtornyok, leplezett ágyúállások. A holland újságíró beleesett egy gránáttölcsérbe, csaknem eltörte a lábát.

— Most végleg pacifista lettem! — mondotta nevetve. — Látom, hogy a harctér és a háború rendkívül veszedelmes dolgok.

Szétlőtt falvak mellett vezet el utunk. Észre sem vettük, hogy itt valamikor házak álltak s a saját szememmel láthatom, mit jelent, „valamit a földdel egyenlővé tenni**. A soffőr figyelmeztet, hogy ez a buja fü és ritka cserje, amin az aszfaltozott ut átfut, Naursy község volt, a tizenötödik századból való templommal, polgári iskolával, ezerszáz lakossal. Ma semmi, még a kőfalak nyomát sem látni. Csakhamar szántani fognak e zsíros giz-gaz között. Más falvakat, Beine-t például, fölépítették és itt vadonatúj tisztaság fogad. Tovább futunk. Letarolt erdők, elvezetett csatornák, lakatlan föld sok-sok kilométer távolságban, egyszerű, sik vidék, minden különösebb változás nélkül, ahol egy-egy domb a négy szörnyű évben alkalmas volt arra, hogy ezer és ezer halált koncentráljon maga köré, ez a táj, ez a világ legszörnyűbb harctere.

— Itt látni — véli a hollandus —, ihogyj