Prágai Magyar Hirlap, 1928. június (7. évfolyam, 125-148 / 1752-1775. szám)
1928-06-24 / 144. (1771.) szám
A XlX-ik század vizitkártyái Irta: ZKrúdy Qyula — Juliskák Juliskája — II. A zergeuteai házikó, amelyben „Petőfi Júlia" írónői életét folytatta, mégis csak vendégül látta Zoltánkát, Petőfi fiát, ha nem is a hörcsögős Gyulai Pál ur társaságában. — Na, hogy van az anyám? — kérdezte egy bátortalan, fátyolozott, de mégis valamely betyá- ros, ostorpattintással végződő hang, amely mintha valamely üregből szólott volna, — pincéből, egy szürkés-barnás, orvosságos-üveg szinü arculatú fiatalember szájából, amely száj talán abban is virtust talált, hogy foghagymaszaguvá érlelte magát abban a kis korcsmában, amely legközelebb esett anyja lakásához. Petőfi Júlia az udvari szoba ablakához lépett a kanapéról, ahol szokásos buskomor gondolatait rendezgette, mint azok & halnivágyók, akik utolsó napjaikat hasznosan akarják eltölteni. (Naplójára és hátrahagyandó írásaira gondolt.) A zergeuteai orgonás kertben, feketedő őszi gallyak testvéreként, — a rozsdás gyepből kinőve állongott egy fiatalember, aki még huszadik életévét sem töltötte be, midőn már madárijesztővé válott Magyarországon. („Végelgyengülésben fogok meghalni, mint valamely öregember!" — biztatta pajtásait a szerencsétlen ifjú és anyjától örökölt keze valóban olyan átlátszó volt, mint a boros pohár, amelyet felemelt.) Galléros köpe- nyeg volt hegyes vállán, mint valamely ruha- fogason, ahová céltalanul dobta valaki a kabátot és örült, hogy ott felejthette, nem vitték utána. Csizmái voltak, — de ezek a csizmák nem azért jöttek a világra, hogy valaha is megkérdezze elragadtatásában valaki: „herceg, országunk hercege, hol varratja a csizmáit?" Nyakkendője természetesen nem volt, mert már atyja sem kedvelte e felesleges díszt A szeme olyan színtelen volt mint a régen elsirott könny. A szegénység ifjú tüskéi arcán; kezében kampősbot amellyel 'darabideig hadonászott, amig karjának ereje birta. Kalapja bizonyára többször bejárta az országot de nem igen vethettek rá ügyet, mert még csak a kefével sem ismerkedett meg. (Hát még azzal a kiváló szerencsével, mikor egy kedves hölgy méltónak Ítéli egy férfi kalapját arra, hogy kontyán megpróbálja!) Amint a zergeuteai ház udvarán állongana vala régi ismerősünk: magatartásából azt lehetne következtéink hogy egyéb szomorúsága nincs a világpn, mint az, hogy nem eléggé borkorcsolvás a hangja, holott a vándorszinészetnél akkoriban ez volt a divatos; valamint arca színezetének sincs köze az ecetfa virágának keserű színéhez, holott ez a szin a férfias fájdalmakat és viszontagságodat jelentik ebben a világban. Nem lehet imponálni ily gyermekes külsővel senkinek, — még az édesanyjának sem, aki felől a már többször említett aggnőnél tudakozódott. Júlia azonban nem várakozott tovább. Az emeletnyire rakosgatott kaktusz-cserepeket félretolta és eltitkolhatatlan fel'hevültséggel (pedig hangjának lemondásos, unott, egykedvű zeng- zetére mindig vigyázott) kiszólt a virágcserepek közül: — Zoltánom, hagyj fel a színpadias jelene- : tekkel, lépj be, szobámba. Az aggnő abbahagyta a harisnyakötést, a i bognár darabidőre búcsúzott kalapácsától, ajtók nyíltak meg, amelyek egyébként csak akkor mozdultak meg zárt állapotukban, ha a sipládán valamely uj dallal kedveskedett hallgatóinak. A házmester a szomszédos kocsmában a zenélő-óra párkányára helyezte félig elfogyasztott borospoharát és maga is elindult, hogy megnézze: mi történük a házában. Amint ez már váratlan eseményekkor előfordulni szokott a Zerge-utcában. * Az aggnő, aki Lujza-napja felé kezdett hozzá egykori lakójának, Szendrey Júliának emez élményeihez, határozottan állította, hogy Petőfiné ezen kitűnő fiáról addig nem esett szó a házban, an\ig Zoltánka személyesen meg nem jelenik vala. A zergeuteai hónaposszoba bérlőnője talán halkabban beszélt, mint bármikor életében. Hangja a lemondás, a fájdalom, a félreértettség és az életunalom fátylaiból volt szőve ... — Miért jött? Apám tudja már ittlétét? Talán ő küldte hozzám? — Senki se küldött. Senki se hivott. Magamtól vagyok itt, mert valamely olyan különös dologban járok Pesten, hogy arról, egyelőre senkinek se szabad tudni. — Miért fordul tehát hozzám? — kérdő az előbbi szenvedő hang. — Maga már régen nincs bizalommal hozzám. Életmódjáról többet tud bármely vándorszínész, mint az édesanyja. Az idejét sem tudom, hogy mikor kaptam levelet magától. — Én már csak az apámnak írogatok leveleket — az égbe. ő majd egyszer azzal válaszol nekem, hogy magához vesz. De addig itt helyette el kell végeznem némely földi dolgokat, amelyeknek az elvégzéséhez néki már nem volt ideje. Mondja, anyám, beszélt valaha arról az atyám önnek, hogy a Petrovicsok, akik közül ő származott: magyar uemesek voltak? Címerük és diplomájuk volt, amelyeket még akkor is használtak, mikor kocsymárosságot folytattak, — csak éppen a mészárszékre nem illett a nemesi címer... — Igen, beszélt nekem erről atyja, Zoltán, mert boldogságunk éveiben ráértünk beszélgetni sok mindenféle dologról, /^yja sokszor kifakadt szüleim magatartása miatt, pedig az én szüleim voltak a világon a legjobb emberek. — Hallottam, hogy egyetlen krajcárnyi hozomány nélkül eresztették útjára a családi házból, — felelt az ifjú. — Vájjon milyenek lehetnek azok a szülők, akik ennyit törődnek a gyermekük jövőjével? — Ne merje őket bántani! Magát ők nevelték és még manapság is gondoskodnának magáról, ha nem élne züllött és korhely életet. — Sokszor hallottam már ezt, de azért mindig tudtam a magamét. Életmódom megváltoztatásával nem akarom ama kényszerhelyzetbe juttatni a Szendrey-féle atyafiságot, hogy ígéretét beváltani kellessen. Én már csak megmaradok az ő kényelmük kedvéért: züllött ifjúnak, akiről még karáncsonyeste sem szokás beszélgetni. Jobb ez nekik igy. De térjünk vissza, anyám, ahhoz a kérdéshez, amelyre már választ adtál. Hol van az apám nemesi levele, amely engem illetne minden jog és igazság szerint, nem pedig a Szendreyeket? Hasznát vehetném most. A hang csak darab idő múlva válaszolt a kanapé sarkából: — Darab ideig, atyád halála után, magam is gondolkodtam azon, hogy a Petrovicsok nemességét kikutatom, mert egy ily nemesi diploma birtokában bizonyára kevesebb üldöztetésben, rágalmazásban, gyűlölködésben van részem. De atyád a jegyességünk alatt egyszer csak éppen említette a dolgot, nem vett magának komolyabb fáradtságot, hogy valóban utánanézzen a diplomának. Megházasodott nemesi oklevél nélkül, pedig akkor tán sok minden másképpen történik vala az életünkben. — ő, ne bántsa atyámat, hogy nem ért rá ennek a teendőnek az elvégzésére. Itt vagyok most helyette én, akinek mostantól fogva életPáris, junius 23. A külső körülmények, amelyek között a rettenetes fényképet megláttam, a hatását a maximumra fokozták. Egy idegennel — világjáró ember — ültem öttől hétig az akácokról elnevezett párisi dancing teáján és egykedvűen vertem uj- jaimmal a két zenekar váltakozó taktusát az asztalon, miközben az idegen, aki Kínából jött és most idehozott, a ragyogó poule de lux-ök finyás mozdulatait figyelte és a déliek pekingi bevonulásának következményeiről beszélt. Elvont világitási effektusok között, hol argen- tiniai temperamentumra, hol néger iramra lejtetlek a párok s egy gép valahol a mennyezet fölött időről-időre igazi rózsaszirmokat permetezett a táncotokra, akik illattól és Weith-Label-viszkiíől boldogan élték ez a langyos júniusi délutánt, Párisban, ötezer kilométerre a legközelebbi bajtól, a háborútól, a forradalomtól, az Italia hajótöröttéitől, a földrengésektől, az istenítéletektől. Az idegennek tetszett ez a kéj, régen látta. Titokban már nőt is választott a vacsorára és számitgatta, futja-e száz dollárból. Táncolni nem mert, elfelejtette a Mennyei Birodalomban. De fölfogott egy hulló sziromlevelet, az ajkához emelte és szívta az illatát, Páris levegőjét szivta belőle, Európát, a pazar földrészt, amely most van a kéj paroxiz- musában és a végleges elfáradás előtt most elégül ki extatikusan. Mit tagadjam, én nem lelkesültem. Az idegen mosolyogva felémfordult: — Unja? — Nem unom, csak sokszor láttam már. — Nekem ez uj. örülök neki. Majd, csaknem vigyorogva, a táskája után nyúlt. — Tudom, hogy Európában most más szenzációkra vágynak az emberek és nem szentimentális rózsalevelekre. Itt van, magának adom. Maguknak ez kell. Nekem viszont elegem volt belőle. És átnyújtotta a fényképet. \znap, sem másnap, sem harmadnap célja leend, hogy a Petrovicsok nemességét hitelesen megállapítsa. Elmegyek mindenhová, ahol valamely nyomra találhatok. Még büszke lesz valaha a Szendrey-család, hogy atyám belőlük származott. Tudom én, hogy ez bántja a nagyapámat .... És most, legutolja Debrecenben is, ahol a múzsát szolgálom, a minap szóbakerült, éppen jelenlétemben, a Petrovicsok nemessége, amely témát egy öreg debreceni professzor kezdett feszegetni. Sokan csak kézlegyintéssel intézték el a témát, mintha az merőben lehetetlenség volna, hogy Petőfi valaha magyar nemes lett volna. De Könyves-Tóth — igy hívják a professzor urat — váltig erősítette, hogy a Petrovicsoknak nemcsak nemesi nevük, de címerük is volt, amire nagy hahota keletkezett. Ha nem tudnám vala, hogy Könyves-Tóth valaha atyám barátai közé számított: tán azt gondoltam volna, hogy mindezt azért mondogatja, hogy a borozó kompániát valamely lehetetlen történettel megmulattassa. Már arra gondoltam, hogy vándorszínész barátaimmal este majd lesbeállunk valamely utcasarkon és a professzor urat a sötétben jól ellazsnakoljuk. De Könyves-Tóth a hahotázás alatt hirtelen felém fordult és komolyra fordítva a szót, kijelentette, hogy az én kötelességemmé teszi, hogy a Petrovicsok nemességét kikutassam és megállapítsam. „Kutyabőr nélkül ne jöjj vissza Debrecenbe", —- kiáltott utánam a mulató társaság, amikor éjfél előtt bucsuzkodni kezdtem. — Zoltán, én -egy szót sem hiszek az egész történetből. Nem hiszem, hogy maga éjfél előtt elhagyta volna azt a helyet, ahol bor van az asztalon ... Azt gondolom magamban, hogy maga csak azért jött Pestre, hogy ezzel a mendemondával pénzt csikarjon ki azokból, akikről azt hiszi, hogy pénzük van. Ámde nekem nincs pénzem, írói honoráriumból élek és a szerkesztők oly ke- ményszivüek, mintha nem is én volnék a legnépszerűbb magyar Írónő. A gazdag Bulyovszky Gyulánénak udvarol mindenki, egekig magasztalják „a norvégiai utazásokat", mert ennek a színésznőnek módjában van vacsorára is meghívni ' a szerkesztőket. A színdarabról, a „Tiszaháti libácskáről" himnuszokat zengedeztek a kritikusok. Mi tudjuk, hogy miért! — Majthényi Flóra a színházi nézőtéren gukkerével üldözi a szernem érdekelt semmi más, csak ez a fénykép. Barátaim, akiknek megmutattam, másnap hozzám jöttek, hogy mégegyszer láthassák. Az egyik azt mondta: a kép a fényképészetnek, mint művészetnek, a remekműve. A másik a pszichológiai megfigyelés diadalának nevezte el, mert az emberi indulatok olyan rejtett zugait mutatja meg, amilyeneket eddig még seholsem látott. A harmadik affinitásokat fedezett föl a képen ábrázolt szenvedélyes kifejezések és a sportextázis kifejezései között. Mint egy futballmeccsen, mondotta. A negyedik részletezte és esetleg elkallódó finomságokat -magyarázott benne. De mind elismerték, hogy a kép borzalmas. Egy sem ismerte el, hogy szeretik nézni s valami csúnya, eldugott ösztön hajtja őket a bámulására. Megpróbálom a képet leírni. Kína, tien-csini utca a polgárháború alatt. Kőházak, egy villanypózna, zord déli katonák. Rendes kövezet, lovasrendőrök, egyszerű, csaknem polgári környezet. Hátul tömeg, néhány beavatott az előtérben. Egy férfi térdel a premier-planban, derékig meztelen, a keze hátra van kötve. Most végzik ki, itt, a nyilt utcán, semmiért, Ítélet nélkül, csak mert nem tetszett az arca. Előtte a hóhér, — ügyetlen hóhér, megállapíthatjuk. Mert a pillanatfölvétel azt a szörnyű másodpercet örökíti meg, amikor a fantasztikus alakú kínai alabárd egyszer már lecsapott az áldozat nyakára, mély sebet ejtett rajta, melyből bőven buggyant a fekete vér, de az ütés nem volt halálos, az elitéit még él, fejét még egy vékony szál a törzséhez fűzi — és most tátott szájjal felénkfordulva, egészen közelről, fél- oldaltbillenő, hátraszegzett és torzult fejjel ordít, üvölt, sikít; szinte hallani a hangját ebben a képpé merevedett élet-halál másodpercben. A szeme már lehunyt, a test nem védekezik többé, a nyak egyetlen fekete, széles öv a vértől, még egy tized másodperc és ez az egész ember halott, a fej messze rop; gurulni a szomszédos katona lábai alá, aki be- lérug kesztőket. A feketefürtü leányka páholyában valóban olyan magaviselettel tüntet, hogy kemény férfi legyen, aki be ne adja a derekát e leányka kacérkodásainak. Sajnos, igaz férfiak nagyon kevesen vannak manapság. Ezért olvasták nevemet keveset az újságokban. És ezért vagyok szegény, Zoltán. A Debrecenből jött fiatalember egy darabig hallgatott, aztán csalódottan megszólalt: — Nekem azt mnodták, hogy maga, anyáin, gazdag pesti umő, aki ünnepelve, ragyogva Járja az életet egyik mulatságból a másikba, akinek bizonyára nem volna ellenére, ha egykori férjéről, Petőfi Sándorról kisütné valaki, hogy valódi magyar nemes volt. S ezért tán még jutalmat i« adna íz illetőnek. Erre a halk, őszinte, szinte gyermekesen elmondott szavakra keserűen nevetni kezdett Júlia, amely nevetés utóbb keserves köhögésben végződött. — Igen, talán űnnepeltetés lett volna sorsom, ha legjobb barátnőim egyike, Vaohottné, ez a falusi ártatlanság naplójegyzeteiben meg nem mar. Ki hitte volna egy Csapó Máriáról, hogy méregfogai is vannak és a Szikláry Ilona cimü tehetségtelen történelmi beszélyen kívül egyebet is ir tollával. így például gonosz pletykákat a barátnőjéről... Hajh, a rut rágalmak miatt lettem én a legboldogtalanabb asszony Magyarországon, habár mindnyája között én vagyok a legtehetségesebb, aki volt valaha az írónők között. Igaz, hogy nem vagyok fiatal, mint Bajza Lenke, akinek az „Előítélet és felvilágosultság" cimü munkájáért hódolnak, — de írónő vagyok. Naplóm és verseim... Majd egyszer mindenki megtudja, hogy ki volt különb: Wohl Janka-e, aki francia nyelven ir könyvet Liszt Ferencről, a barátjáról, vagy pedig a szegény, mindenkitől elhagyatott Petőfi Júlia... — Pedig éppen Wohlékhoz volnék híva ma estélyre, miután ez értelmes hölgyek megtudták vala fővárosi tartózkodásomat, — szólt félénken Zoltán. — Menj és ne is lássalak többet! — kiáltott az anyai fájdalom a zergeuteai házban. — Megszóró ontottál. Velem kell maradnod ma este, ha azt akarod, hogy megbocsássak. A hóhér már készíti a pillanatot. A fényképezőgép akkor csetíintett, amikor a végső csapás már lendületben van, a pallós szalad a célbavett nyak felé, a bakó üt és egész teste végzi a csapás szépivü mozdulatát, mintha diszkoszt dobna és szeme komoly, mérnöki pillantással szegődik a nyakra: igen szakszerű, kötelességtudó tekintettel, mert nem akarja, hogy ütése mégegyszer gyengének bizonyuljon. Elvont kegyetlenség van a vonásaiban: az a borzalmas benne, hogy nincs megindulva, keménnyé vált és csak arra vigyáz, hogy helyesen taglózzon. És a nézők. Egyetlen ütemre, önkéntelenül a bakóval csinálják a végső mozdulatot. Mind gyilkol, mind benne él a munkában, mindegyiknek az arca merev a kéjtől, sötét a kegyetlenségtől és mély az indulattól. Látszik a futbalimeccsmozdulat: kéz, láb, test, szem, gyomor, — szív, lélek egyetlen felsőbb, vagy aljasabb, parancsra egedelmeskedve, ritmikusan kontrázik a végső pillanatnak. Valóban műremek ez a kép: jól van elrendezve, az áldozat a középen, a bakó jobbra, fe- lénkfordulva, csodálatos ritmus, egyvonalu- ság, feszültség ömlik el benne; igazi ritmus, igazi feszültség, igazi haláltusa — erre csak a fényképezőgép lencséje képes és semmi sem oly szuggesztiv az emberi gyengeség e komor ábrájában, mint a végtelen igazság benne. A bakó mellett az egyik ember, a pótbakó, ugyanolyan gyilkot tart kezében, mint a hóhér és ösztönszerüleg ugyanolyan mozdulatra lendíti, mint a másik. Egy hatalmas szál kínai az áldozat ruháit kapta föl és el akar isz- kolni vele. Már hátrafordult, hogy menjen, de nem tud szabadulni a lenyűgöző pillanattól: menésre emelt lábbal, egy méterre a ki- végzendőtől, fejét hátraforditja és talán komor előérzetektől gyötörve, nézi amúgy félvállról a nagy jelenetet, — mennyi minden öröm van ebben a tekintetben: ruhát lop, kéjes látványt lát, forradalmat csinál, nem őt végzik ki. Három másik katona a bakó háta mögül nézi. Testüket egyfelé hajlítják, a vállukat szabályos egyformasággal előre- szegzik, a lábukat kissé fölemelik, az egyik mereven nevet, a másik önkéntelenül fölemeli a kezét és tempóz, a harmadik egy botot szorongat két kezével. Hátul, a lovasrendőrök mögött a nép, elől még egy fehérzub- bonyos bárgyú szolga, aki a fejet fogja póznára tűzni és körülhordozni, oldalt egy szigorú katona téli öltözetben, — atmoszféra, végső feszültség mindenütt. Egyetlen pillanat és vége lesz. Az angol, aki fölvette, jó munkát végzett, így még halált meg nem örökítettek... Láttam már guillotineozást itt Párisban, de diszkréten csinálták, a hóhérlegények körülállták a gépet, vastagszürke hajnal volt s a bárd nem ütött kétszer. Az agy nem eszmélhetett elég gyorsan, mire rájött, hogy miről van szó, már mindennek vége volt. Most íme, itt a tanúbizonyság, az örökkévalóság, a leplezett emberek, csak kínaiak ugyan, de vájjon mi a különbség köztük és köztünk? S nekünk bizonyára újabb és nagyobb szenzációt jelent a kép, mint nekik. Barátaim és én és mindenki, aki látta, sokáig gondolt e fotográfiára. Róla álmodtam s mintha az akácokról elnevezett párisi mulató mennyezetéről rózsalevelek permetezlek volna a kinai*képre KÜLFÖLDI LEVELEK írtai SZVATKÓ aenykép 8 ______________________________________________________________________________________________________________________________________________________i»88 jmta m,
