Prágai Magyar Hirlap, 1928. június (7. évfolyam, 125-148 / 1752-1775. szám)

1928-06-16 / 137. (1764.) szám

^RXUMVVáAGáfAR-HIRIiAk 1028 juniue 16, sgombát Botmaud francia őrnagy porrá akarta lövetni Komárom városát — A kilenc év előtti vörös támadás Komárom ellen — — Alkalmi tadóisáfóB — Komárom. ífiunmus közepe. Komáromnak, ©nmek ia imiegk'inzioitft, szerencsét­len 'és Ik eitJfcésaaafká.'t’Oítít fbaí'árv’áirosaiiafk Merne év leüflltti ostromáról kévéséi tad a magyar közvétemóny. IA lapok neon vehettek róla tudomást a tenmáíllló cen­zúra imiait, sőt magáiban Komáromiban! sem jieHlemlt meg a város ágyúzása év ostroma alatt kiét Ibiéiig újság. (Naplómból igyekszem m 'érdekes eseménye­ket reboustTuálinli a város ostromáról. Monitorok lövik a várost 1919 íjuliius eleejséu, amely vasárnapra esett, arról jöttek a híirek Komáromba, Ihogy a vörös csa­páitok átlépték az Ipolyi lés Párkányi birtokukba ejtve, a Duna balpartján Komárom félé (kőzeted­nek. Ezen a napon elhagyta Komáromot az állami adóhivatal, a tieZLváiseil'ők, a nyugdriijaisok, a hadi­özvegyek lés rokkantak fizetés nélkül maradiak. Eltávozott a magyar tekossiággál rokonszenvező Egiddo Majocalueo olasz ezredes ás, a város pa­rancsnoka és helyiéit Zeman őrnagy foglalta el rö­vid időre. Meneküllt a nsupánd hivatal is és Naigy- megyeren ti'bötfe fel székhelyét az első komáromi zsupán, Jamnáczky Ottokár dr. iA városban és vasúti állomás körül igen nagy sürgés-forgás volt tapesztalhátő. Teherautók szá- gutMtak ismeretlen rendeltetéssek Mindéin arcon kérdés és sehol semmi megnyugtatás. Másnap, hétfőn délulián öt őrá után, egész közéiről áigyuszó reszkéttette meg: a. le­vegőt. Hullott a sök suteipraéll és igtránáit a vá­rosra,. Találat, érbe a megyeháza lépütetet, a Gentrál- ezálHót, a katonatiszti paviötont lés sok cmiagánlhíá­aat. Szerencse., a ilövediékefc nem voltak nagy kali­bernek és nagy károkat nem okoztak. A komáro­mi vár nehéz ágyúi is csakhamar ugatni kezdtek és keresték a monitort .a Dunán, amely azonban állandóan manömrirozőft és nem mutatott jó célt,. Az égyuhaircba ug hangzók vegyüiibek: m'egszőlailtak a íjobbparti ütegek is lés Mkgyar-®omároímbó(l is hníltettlak a löwediékek a szegény városra, amely igy a háború ufón tapasztalta ki, hogy miilyen ás az igazi bátora... A lakosság a pincébe menekül A védtelen lakosság nem tehetett egyebet, mint a pincékbe menekült. Az utcákon aldg járt ember. Késő este sem szűnt a tüzetes és a srap­nel vijjogott, a gránát pedig búgott ezakádailiaiijul a város tellett. Kedden korám reggel elkezdődött az óigyuk párbaja és a magyar oldal a vasúti pálya­udvart (tartótba tűz alatt. A lakosság beszorult a városba, a vasúton m>ég igiarolvánnyal sem fcözilie- foedhietefct többé. Nem jötlt posta sem ée (kinző bi­zonytalanság ült a telkekre. Az ágyuharc csaknem egész nap tartott. Az emberek azonban megfigyel­vén azt, hogy a várost az ágyuk lövedékei kirnié- lik, kknerésíkedibek házaikból és a városban fog­lalkozásuk után láttak. Szerdán, julius 4-,én, keserű leckét kaptak. Reggel 9 órakor ásmiét közeledett a veszedelmes monitor éa hullott a gránát a .város .belső terüle­tére. E sorok Írója a véletlennek kszönbeti meg­menekülését. Egy gránát a Baross-utcában egy órásüztetbe fúródott, alig két méternyire tőlem és kis htja, hogy az én órám is úgy meg nem állott, mint az órásibóltban levők. A lövéísek délelőtt. 11 óráig tartottak, ekkor a támadó monitor ásmiét vlisz- szavonult és az ágyutüz elcsendesedett. Porrá lövetem a várost... En nem ismerek más büntetést, mint a halált... Egy falragasz jelent meg jumius 4-én délután a városi 'hirdető fóbiákon: Bonmaud György tftnan- ciia őrnagy fogalmazta meg óképpen: Gseh-Szlovák Közítáreaság Ka'boniái! Komárom lakossága! A cseh-fizlorvák köztársaság Komárom vá­rosának főparancsnokságát reám ruházta. Kötelességem teljesíteni fogom és a ren­delkezésemre áló nehéz tüzérséggel a városit inkább porrá lövetem, semhoter azt az ellen­ségnek átengedjem. A fegyelemnek bármilyen megszegése, va­lamint az árulást a helyszínien fogom mlegito- rolni, tekintet nélkül; személyre és rangra. Én nem ismének miás büntetést, mini a halált. Komárom, 1919 június Ihő 6. •Komárom főparancsnoka: Bonmaud György. Az udvarias francia kemény beköszöntője nem sok kilátással kecsegtette a komáromiakat, hogy a következő napok simán fognak elmúlni telettük. Három hétig tartott Komárom ostroma Junius elsejétől egészen jumius 21-ig tartottak ezek a harcok a város felett. De nemcsak az ágyu- 76* tette ^'eszedélmesisé a helyzetét a városban, ha­nem a v&rös hadsereg állandó előnyomulása. Junius fi-án a városhoz egészen küMj folytak a harcok, a vörös hadsereg a Vágdnna. MdMöé* támadt* meg. A gépfegyvereik kattogása egészen közelről hal-1 látszott, , Késő délután tajtékoző lovon egy cseh lé­gionárius őrnagy rohant vágtában a Klapka-tér- re és ott hangosan kiáltozta: — Meg van mentve Komárom! Győztünk! A vörös csapatokat visszaszorították. A környéken azonban folytak a harcok és a csehszlovák csapatok ellentámadásba mentek át junius második hetében. Ekkor folyt le Érsekúj­vár ostroma és a vámhidnál való öldöklés. Ez a város kétszer cserélt gazdát. A vörös hadsereg egészen Szencig nyomult előre, Pozsonyt fenye­getve. Az ágyúzás szakadatlanul tartott és a lakosság már a pincelakásokat egészen megszokta. Junius 9-én, hétfőn déltől egészen 10-én, kedden délig egy lövés sem dördült el a városra. Akkor azon­ban megindult és megcáfolta a fegyverszünetről elterjedt híreket. Legalább száz ház sérült meg könnyebben-sulyosabban. Több találat érte a Szent András-templomot, melynek gyönyörű üvegíes- téses ablakát egy teli találat srapnellövés zúzta szét. A golyókat a templom oltárai előtt szedték össze. Sebet kapott a kultúrpalota, a főgimnázium és sok más épület. A magyar ágyuk a csallóközi vonatra vadász­tak előszeretettel, amely a komáromi határban sietett Pozsony felé és jő célt mutatott Ebben azonban nem tudtak kárt tenni a vörösök ágyúi. Junius 19-én Komárom katolikus lakossága a szokásos fényes urnapi körmenetét tartotta. A szertartás végén a vörösök srapnelleket küldtek a kőrmenetre, mely a vár előtt haladt végig más években, mig ebben az évben egészen más útvo­nalat választott. F ejjyverszünet Junius 23-án Costier ezredes, Komárom uj városparancsnoka közölte a polgármesteri hiva­tallal, hogy a Komárom—érsekujvári vasutvona- nat megtisztította az ellenségtől, Ógyallát és Ko- máromszentpétert visszafoglalta Bonnaud őrnagy érsekujvári különítményéhez csatlakozva. Kun Béla, mint ismeretes, junius 16-án intéz­te jegyzékét Clemenceauhoz, a békekonferencia elnökéhez. Ennek válasza junius 23-án érkezett meg a vörös hadsereghez, amely elfoglalta az an­tant ultimátumát. Junius 24-én reggel öt órakor a csehszlovák és a magyar csapatok beszüntették az ellen­ségeskedést! Nagy örömet szerzett ez a hir a városban, mely három hétig szenvedte az ostrom minden baját és kellemetlenségét. A város megmenekült a vörös megszállástól, melyhez egy napon igen közel ál­lott. Junius 24-én az antant stratégiai határokat adott Csehszlovákiának. A város megőrizte nyugalmát és semmi rendelle­nes esemény nem fordult elő. A francia parancs­nokság ennek ellenére mégis túszokat követelt A város akkori polgármestere, Szijj Ferenc dr. elsőnek jelentkezett, utána Alapy Gáspár fő­jegyző szintén önként vállalta a túsz kötelezett­ségét. A többit sorshúzás jelölte ki. A városba visszatért Jamniczky zsupán Felhivás-t intézett Komárom lakosaihoz és ebben ezeket irta: „Tudom, hogy az érzelmeket nem lehet máról-holnapra megváltoztatni, nem is akarjuk az önök nyelvét és kultúráját elnyomni, hanem a kölcsönös megértés és tisztelet, alapján állva azt kívánjuk, hogy magyarajku testvéreink ve­lünk együtt köztársaságunk egyenrangú, boldog polgáraivá váljanak ... Nem célunk, hogy itt irredentát neveljünk. Meg vagyok győződve arról, hogy "kölcsönösen megtaláljuk a megértés és a megbecsülés út­ját s hogy köztársaságunk nemzetiségi politi­kája fenkölt gondolkozásu Elnökünk és nemes barátja, Wilson szellemében fog megvalósulni. Eddigi munkám biztos záloga lehet annak, hogy én a jövőben is, amig kormányom bizal­mából ezen felelősségteljes állást betöltőm, a megértés politikáját folytatom s ha önöknél is viszonzásra találok, elkövetek minden lehetőt, hogy az átmenet nehézségeit leküzdve a meg­értés útját egyengessem... Fogjunk mindnyá­jan össze becsületes munkával, hogy ezen sebe­ket gyógyítsuk és ledöntve az osztály, nyelv és vallások válaszfalát, iparkodjunk egymásban az embert megbecsülni... Szép szavak voltak ezek. Aki irta, hitt is ben­nük; Jamniczky azonban korán elment és tele együtt eltávozott a megértés is. Komárom azóta is vár erre a beigérkezett vendégre... Egy szemtanú. n Ezmsí sirály** a Lipótmezőn irta: Márai Sándor Vasárnap este elmentem a lipótmezei elme­gyógyintézetbe, ahol „intézeti betegek és vendég- szereplő hölgyek közreműködésével" bemutatták az „Ezüst sirály" cimü operettet. Egész nap rettenetes hőség volt. A lipótmezei elmegyógyintézet szép kertjében tértem csak ma­gamhoz, az ápolt, vastag növények között járt va­lami levegő. A hüvösödő estében ártalmatlan és szelid elmebajosok hüsöltek ápolóikkal a padokon s kíváncsian nézték a felvonuló vendégeket. Az egész hangulat különös keveréke volt a nyár­nak, az estharangnak és a kónyszerzubbonynak. A meghívás kétszeresen is érdekelt, mert régen jártam elmegyógyintézetben s lesz tiz éve, hogy egyáltalán nem láttam ezt a derűs műfajt, az ope­rettet. Az „Ezüst sirály"-! sem láttam, számomra ez volt a premier. Ezért engedtem a meghívásnak s ezért men­tem el; elöljáróban bevallhatom, hogy mikor, egy óra múlva, eljöttem az intézetből, első benyo­másom az volt, hogy erről, a kissé lepecsételt té­máról: — előadás az elmegyógyintézetben — nem fogok írni semmit. Az ember néha belefárad ennek a mesterségnek írivolitásába s bizonyos dolgokat, mint a bolondok fájdalmát és örömét szívesen respektálná annyira, hogy ne szórakoz­tassa impresszióval a közönséget. Másrészt van itt valami, függetlenül impresszióimtól, ami ön­magában megköveteli, hogy elmondják. Ezért Írom fel az egészet, sorjában. 0 A ház, ahogy ezt mindenki tudja, sárga; pi- rosfutós lépcső visz fel az emeletre, végig a fo­lyosókon, kilincstelen szobaajtók mellett. A tisz­ta, nagy házban megült valami különös szag, nem a kórházak átható éther- és jodoformszaga, vala­mi egészen más, fülledt, nehéz étel- és ember­szag. A rácsos ablakok nyitva állanak, a szellőz­tetésen nem múlik. Valami beleette magát a fa­lakba itt, első félórában nehezen lélegzőm. Második emelet, negyvenötös ajtó. Kopogtat­ni kell. Kilincs nincs itt sem. A kopogásra felnyí­lik az ajtó, fehérköpönyes inspckciős áll kulccsal a kezében, udvariasan belépésre invitál. Belépek Most becsukja mögöttem, kulccsal, az ajtót. Ruhatár, büffé. Hosszú, szürkére festett folyosó, a büffé előtt három paralitikus nézésű beteg áll már, most előadás előtt mohón esznek valamit. A folyosón betegek sétálnak fel és alá, az este tiszteletére utcai ruhában, hozzátartozóikkal vagy ápolóik­kal, kíváncsian néznek és félhangon beszélnek. Premierhangulat. Teljesen tájékozatlan vagyok. Bevezetnek a terembe, kis színpad zöld füg­gönnyel, a pódium előtt zongora. A nyitott, rácsrs ablak mellé ülök, a levegő nagyon rossz. A terem már megtelt. Meghívott néző és hozzátartozó ke­vés. A publikum zöme a bolondok és kísérőik. (Ezt nem lehet pontosan elmondani, honnan tudja a néző, aki kivtilről jön, a másik nézőről, hogy már az előadás elkezdése előtt is benn tar­tózkodhatott a házban? Elég egy órás ottartózko- dás, hogy bizonyos zavar álljon be, valami bi­zalmatlanság, meghívottak és vendéglátók, egész­ségesek és bolondok között. Ez a bolond, aki mö­göttem ült, nagyon jólöltözött, intelligens viselke­désű, finom fejű idősebb bolond volt, akiről az előadás kezdetéig azt hittem, hogy kísérő. Mikor az előadás elkezdődött, ez az ur tapsikálni kez­dett s a szemei különös fénnyel gyulladtak fel. Marad kérdésnek, hogy ő engem kinek tartott? Nem mondta meg.) A terem nyugtalan. Mindenki fecseg. Vidám cserkéezfiu Alit be, no, mondom megkönnyebbül­ve, végre egy egészséges fiatalember. Egy pad­sorral elém inagyon jókedvű, valahonnan az erdőből jöhet, táborozásból. Nevetgél, fecseg, for­golódik a helyén, egyidő múlva észreveszem, hogy kissé túlságosan is forgolódik, kissé túlságosan is nevetgél, s nem az erdőből jön, hanem a cellá­ból és nem táborozásból, hanem a tuss alól, azért ilyen friss. Egy paralitikus felrakja a monokliját és a hölgyeket vizsgálja. Előkelőén, nyugodtan, mint a Ritzben. Egyidő múlva hozzálép az ápoló, csende­sen súg neki valamit, a paralitikus biccent, óva­tosan leveszi szeméről a monoklit és gondosan visszahelyezi az üvegét a niellényzsebébe. Ékszert nem visel senki. Az ablakból a ködös, telt júniusi erdőket látni, a rács mögött. A zongorás babrálni kezd a billentyűkön, valami nyitányt játszik. A betegek halálos csöndben figyelni kezdenek. © A függöny szétmegy, a bonvivánt, gróf Czi- ráky Dániel a neve ebben a szerepben, matróz- sapkában, fehér ruhában áll a színpadon. A ruha kabátján és mellényén nincsenek gombok. A nad­rág egyre csúszik lefelé, mert a bonvivánt nem viselhet hózentrágert. Ezt nem a rendezői példány írja igy elő, hanem az intézet házirendje. Gombo­kat valószínűleg azért nem engedélyeznek, hogy a bonvivánt egy önfeledt pillanatban le ne szag­gassa és meg ne egye, a hózentrágert, hogy fel ne akassza magát. 35—38 éves ember, több előfoga hiányzik. Rettenetes izgatott. Cérnakeztyübe buj­tatott keze mereven remeg, az ujjai egészen me­revek. Végtelen izgalmában állandóan, egy pil­lanat szünet nélkül, gesztikulál, csapdossa a kar­jait, a szeme mereven néz egy láthatatlan pon­tot. Rekedten, fals hangon énekel. A betegek nevetni kezdenek, a bonvivánt hangja oly hamis, hogy még itt is feltűnik, töb­ben csendesen összevigyorognak é£ átintenek egy­másnak a szomszédos széksorokba, hogy Cziráky gróf rossz. Egy teljesen.paralitikus öreg beteg va­lami nagyhercegnő kamarását játsza. Paralitikus kamarást kell a’ szerep értelmében alakítania. Ez talán a legkeservesebb, már nekem, a néző­nek. Az öreg mindegyre aktuális szavakat kever a szövegbe, például egy helyen azt kell mondania: „most visszamegyünk az erdőbe", ezt igy mond­ja: „most visszamegyünk az intézetbe". Vagy: „majd jön az intéző (nagyherceg helyett), az majd mindent elintéz". Állandóan az „intézet­tel, az „intézőivel dolgozik. Ez a humora, óriási sikere van. A betegek harsogó, vad nevetésben törnek ki, valahányszor az intézetet említi. A szereplők egytől-egyig izgatottak. A höl­gyek, a szinlap szerint, csak „vendégek", de az én érzésem szerint valamennyien kissé mereven néznek és mozognak. A bonvivánt, a táncos komi­kus ellenben örökös tagok. Mindenkinek reszket a keze. A dialóguso­kat össze-vissza beszélik, a duettet hamisan és reszkető hangon éneklik. Kérdésre nem mindig jön felelet. Az előadás nagyjából elég értelmes, mindenesetre nem sokkal értelmetlenebb, mint amilyen a szövegkönyv eredeti állapotában le­hetett. Vadul, szenvedélyesen tapsolnak, mikor ösz- szemegy a függöny, a színészek remegő izgalom­ban egymást lökdösik a színpadon és vigyorogva hajlonganak. 0 Az első felvonás után kínozni kezdett egy nyugtalanság, hogy mivel fogom igazolni magam, ha ki akarok innen menni? Az inspekciós, fehér köpenyben és kulccsal a kezében, még mindig ott állott a kilincstelen ajtóban. Nyájasakat mo­solyogtam reá, s fesztelenül beszélgetve sétálni kezdtem a folyosón. Arra gondoltam, hogy mégis csak kell egy öntudatos pillanatnak lenni a szakadék előtt, mi­kor az élet átfolyik a sötétségbe — egy pillanat­tal előbb mégis csak megérez az ember valamit. Miért, hogy akkor nem menekül el? Orvosok azt állítják, hogy a betegek megszo- retik az intézetet. Vannak, akik gyógyultan .s visszajárnak. S mások, infantilis lények, szimulál­nak, hogy továbbra is benn maradhassanak. Égető szükségét kezdtem érezni annak, hogy mielőbb elmenjek. Hogy őszinte legyek, el is mentem, az első felvonás után, a betegek sétáltak a felvonás közben, s nagyon izgatottan tárgyalták a darabot. Az inspekciós mosolygott, megforgatta a kulcsot és kitárta az ajtót. Egy paralitikus fiú állott az ajtó mellett, sonkászsemlyét evett s közönyös mosollyal nézte, ahogy sietve elmentem. Az inspekciós becsapta az ajtót. o Lehetetlennek tartom, hogy orvosi szempont­ból egy ilyen vizsgaelőadás különösebb gyógyí­tási előnyökkel járna. Talán, ha külső emberek, mondjuk, ha nem az Intézet, de a Nemzeti Szín­ház örökös tagjai adnak a bolondoknak elő, meg­válogatott szövegeket, nagyon talán, de hamarább el tudom képzelni, hogy az ilyesmi megnyugtat­ja a betegeket. Amit én láttam, az nagy, kegyet­len izgalom volt. Kétségbeesett vergődés. Elképzelhetetlen, hogy ezeket az embereket megnyugtassa egy szinielőadás, majmolása a má­sik életnek, kosztümmel, hanggal, szöveggel, örül­ni fogok, ha a bonvivánt nem kap a közeli napok­ban egy rohamot. Mintha valakinek, aki éh-halálra van ítélve, minden három napban adnak egy szardíniát. Vagy egy szomjazónak minden nap egy korty vizet. Laikus vagyok, nem szeretek hozzászólni ke­zelésekhez. Legjobb hitem szerint az az érzésem, hogy az ilyen produkciók eredménytelenek és fö­löslegesek. 0 Sötét este volt, mikor eljöttem. A Hüvösvölgyön emberekkel megrakott vil­lamoskocsik rohantak végig, az emberek karja tele volt lombokkal és virággal. Szakértelem A kaszárnyában — V&n-e vajak}, aki ért a muzsikához?, — kérdi ®z őrmester. Nyolc ember kilép. — Rendben van. Akkor lementek a tiszti menázsiba és visszaviszitek a zongorái a kar­mester w. ^bájéba, "~a ... 4_________

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom