Prágai Magyar Hirlap, 1928. május (7. évfolyam, 101-124 / 1728-1751. szám)
1928-05-08 / 106. (1733.) szám
Mai számunk 12 oldal Előfizetési ár: évente 300, félévre 150, negyedévre 76, havonta 26 Ke; külföldre: évente 450, félévre 226, negyedévre 114, havonta 38 Ke. Egyes szám ára 1*20 Ke A szlovenszkói és ruszinszkói ellenzéki pártok Főszerkesztő: politikai napilapja Felelős szerkesztő: DZURANYI LÁSZLÓ FORGÁCH GÉZA Szerkesztőség: Prága il„ Panská ulice t2, II. emelek Telefon: 30311 — Kiadó- hivatal: Prága IL, Panská ul 12/111. — Telefon: 30311.—Sürgönyeim: Hírlap, Praha Az elzászi példa Irta: Szvatkó Pál dr. Páris, május eleje. A franciáik ma sem felejtették el Cachin- mek, a kommunistavezérnek, hogy 1918 végén, amikor Poincaré meglátogatta a visszahódított Ezászit és az elzászi nép a lelkesedés paroxizmusában fogadta a „föl szabaditókat“, a nagy ünnepi fölvonuláskor ez a Caolán úgy sirt a boldogságtól Strassburg utcáin, min-t a gyerek. Caolán sirása szimbólum máradt: még ő, a kommunista, is sirt. Mindenki sirt Elzásziban, a mámor leírhatatlan volt, az anyák egy üj, eljött, gyönyörűséges aranykorról meséltek gyermekeiknek. Világraszóló ünnepség volt -laz is, amikor Elzász újonnan választott képviselői 1919 elején bevonultak a párisi kamarába. Valóban, mintha az anya kapta volna vissza elrabolt gyermekét, senki sem kételkedett a boldogságban, senki sem kételt dett az igazságban. Tíz év múlt el, a franciák észre sem vet- í. Elzászról nem volt sző, viharfellegeket senki sem látott. A múlt év novemberében suttogni kezdtek Párisban, valami elzászi au- tonómista mozgalomról. „Boche" kémek, vélték a franciák és legyintettek. A rendőrség majd elintézi. Senki még csak föl sem tételezte, hogy Elzász népe elégedetlenkedik. Soha francia el nem hiszi, hogy akadhat valaki a poroszokon kívül, aki nem a teremtés koronájának és a megközelíthetetlen tökéletességnek tartja a francia nemzetet és nem boldog, (ha francia uralom alá kerül. E naiv gőg vak iés megingathatatlan. Soha francia nem érti meg, hogy akadhat néger törzs, mely többre becsüli a raját primitív idiómáját, mint az idegenlégió tisztjeinek, vagy a lyoni kauesuk- kereskedőnek kifinomult nyelvét, vagy akadhat valaki, aki jobbnak tartja a bajor sört, mint a nemes burgundiai borokat. Az elzásziak, bármennyire szeretik a nemes burgundiai borokat, nem vetik meg a pálosok híres müncheni sörét sem. Az ápr. 22.-i s 29.-i francia választásokon El- izász népe három kommunista képviselőn ki- ívtil három autonómista képviselőt választott. , Hatvanezer szavazatot kaptak a kommunisták I és nyolcvanötezret az aütonömisták. A kon- sternáciő leírhatatlan Párisban. Épen május | elsején kezdődött meg az elfogott huszonkét i Hzászi autonómista mosntrebünpöre és Fran- | ciaország azt hitte, hogy huszonkét elvetemült német ágensről van szó, aki éppúgy kémkedett Elzászban, mint kénuUelne.í az o ast kor- /mány emberei Párisban, vagy a Foreign Office ügynökei Nizsny Novgorodban. Nos, e perbefogott huszonkét német kém mögött az r elzásziak százezrei állanak és két,tőt az elfo- gotta.k közül meg is választottak képviselő' I jüknek. Az ország megütközve figyel és árulást I: kiált. Nem érti, hogy Elzász autonómiát követel és nem bánná, ha kihasítanák Francia- 1 ország testéből, épugy, mint kihasították Németországéból és a két vetélytárs közé oda- ihelyeznék alleman-francia ütközőállamnak, miként hajdanában Svájccal tették Olaszország és a germán birodalom között, akik azóta meg is szűntek vetélykedni, pedig ugyancsak volt köztük differencia a Hohenstaufok és a nagy pápák idejében. Nem érti, hogy az el- , zászi idegenkedik mindentől, ami francia. Nem akar szimpla ablakot, hanem megőrzi a - régi duplát, amit a francia ,Aliig begombol- kozásnak" nevez, nem akar kecses 'kandalót, hanem megőrzi a komor kályhát, nem akar osztrigát, hanem káposztát eszik — és nem akar franciául beszélni, hanem megmarad a maga alleman dialektusánál. Az okosabbak kezdik belátni. A nagy hiRománia parasztsága Gyulafehérváron a feszület előtt esküdött, hogy eltávoiftia a korrupciók is panamák kormányát Százezres tümegek ysnislitak Bukarest felé — A forradalmi hangulatú munkásság vonatokat foglal el és harci táborokat ver — Károly minden pillanatban kész a visszatérésre — Gyulafehérvár, május 7. Az ősi város, molyét végigdultak Marcus Aurelius légiói, ahol követ kőre hánytak a nép vándorlás éhes hordái, ahol kontyos tatárok szabdalták össze Szent István csodálatos katedráli- sát, ahol a törökök, ha már életében nem tehették, legalább halálában szélnek szórták gubernátor Joannes Hunyadi porladó hamvait, vasárnap njbÖi történelmi napot élt át, tiz esztendő után a másodikat, amióta Közópeuróipában uj állami és politikai viszonyok alakultak ki. Az első gyulafehérvári országgyűlés vetette meg Románia Maré alapját, mert az erdélyi románság politikai vezérei az egybegyült román tömegekkel itt mondatták ki az ókirálysághoz való csatlakozást. Vasárnapra a nemzeti parasztpárt hirdetett újból kongresszust Gyulafehérvárra, amelynek talán a jövő történetírása a második gyulafehérvári országgyűlés nevet fogja adni. A liberális párt korrupt uralmától megundorodott paraszttömegek teljes szívvel tették magukévá vezérüknek, Maniu Gyulának felszólítását és fáradsággal, veszéllyel dacolva Erdély legtávolabbi zugaiból már napokkal ezelőtt útnak indultak, vonaton, szekéren, gyalog haladtak a Maros-menti ősi város felé, éjjelenként a szabadban táboroztak, öt-hat napig meneteltek, csakhogy Erdélynek egész román parasztsága ott legyen a nagy: mani- fesztáeión és hangos szóval kiáltsa Bukarest felé: Eddig és ne tovább, a nép akarata ellen ma már nem lehet kormányozni! Kétszázezer paraszt felvonulása A román kormány tudatában volt annak, hogy milyen óriási fontossága van úgy belpolitikai, mint külpolitikai tekintetben Erdély megnyilatkozásának, de az akciót leszerelni nem tudta, mert Mamiu conditio sine qua non-nak állította fel a Bratianu-kormány visszalépését. A kormánynak tehát nem állott más választás rendelkezésére, vagy eltiltja a gyulafehérvári összejövetelt, vagy pedig fegyveres erővel akadályozza meg. Ez utóbbit már nem merészelte. A hangulat tul- forradalmi volt ahhoz, hogy Bratianu ezt a tehertételt is kibírja, ezért az utolsó napokban a minisztertanács elhatározta, hogy a gyűlést engedélyezi Erdély területén elrendelték az ostromállapotot és Tatarescu belügyi államtitkárt küldötték ki, hogy a köz- biztonsági szolgálatot vezesse. Mintegy kétszázezer paraszt vonult fel a gyulafehérváfri ; nagygyűlésre Románia 2600 községéből. A parasztság óriási tömegei, aminőket a fascista felvonuláson kívül újkori történelmi mozgalom még nem gyűjtött össze egy csoportba, vasárnap reggel hat órakor vonultak be Gyulafehérvárra. Százhatvan zenekar kísérte a menetet, amelyben sűrűn lobogtak a zászlók és emelkedtek ki a jelszavakkal ellátott hatalmas táblák. A kép meglehetős pit- toreszk volt, mert a nép a maga tarka viseletében jelent meg. Sokan lóháton, szekéren, egyes csoportok teherautomobilokon és mind magukkal hozták élelmüket. Némely szekéren még csónakok is voltak, amiket a parasztok azért hoztak magukkal, hogy ha az országutat elzárják előlük, a Maroson evezhessenek céljuk felé. A város utcáin olyan nagy a tolongás, hogy alig van jártányi üres hely. A fegyelmet azonban a paraszttömegek a város falain belül megőrizték. A montsre-syülés A nemzeti parasztpárt vármegyei szervezeteinek . 670 delegátusa a Caragiale-színház nagytermében reggel nyolc órakor gyűlt össze értekezletre. Ezalatt a hét népgyülésre felosztott tömeg részére istentiszteletet tartottak. A Pop Csicsó István elnöklete alatt megtartott delegációs gyűlésen először a határozati javaslatot szövegezték meg és fogadták el, auztán sok szónok ment ki a nép közé, köztük Maniu és Mihalaohe parasztvezér, akik a tömeget felszólították, tegyen esküt arra, hogy a küzdelmet nem hagyja abba mindaddig, amíg a régenstanács nem teljesíti a Bratianu-kormány visszalépésére felállított követelésüket. A tömeg pedig egy szívvel és lélekkel esküdött. Maniu nagy beszédében kijelentette, hogy Bratianu Jonel kormányát nem a nép akarata segítette a hatalomhoz, hanem a haldokló királytól rendeletet zsaroltak ki és igy bitorolják a kormányzást. Az elhunyt miniszterelnöknek fivéte, Bratianu Vintila, minden jog ellenére lépett bátyja örökébe. A tömeg viharosan ünnepelte Maniut. A gyulafehérI ha ott volt, mondják, hogy a franciák csupa szeretőiből rá akarták oktrojálni a maguk életsémáját az elzásziakra. Az elzászi szereti a franciát, de csak — pár distanee. Jól elüldögél a franciák lobogó tüze mellett, tetszik neki a lángok játéka, de nem válik tüzevővé. A franciák franci ásítottak Elzászban s azt hitték, a lakosság el lesz ragadtatva, mert sze'- reti a franciákat. Az iskolákban erősen követelték a francia nyelvet, elvették az országrész különleges törvényeit, hozzáidomitották a helyi kormányzat rendszerét az anyaországéhoz, ezrével küldött ék ki a párisi hivatalnokokat és mérnököket, nem törődtek a lakosság különleges vallási igényeivel, a főhivatalokat elvitték Párisba; — egyszóval elkezdték azt a munkát, amit általában centralizációnak szokás nevezni a politikai zsargónban. S ez a centralizmus mindenütt veszedelmessé válik, ahol a végek más életsémát szoktak meg, mint a mohón abszorbeálni akaró központ Elzász 1918-ban testtel-lélekkel francia volt, 1928-ban idegenkedve és húzódozva tekint Párisra s lehet, hogy 1938-ban, ha a központ nem változtat módszert, époly franciaellenes lesz, mint amilyen szenvedélyesen németellenes volt 1918-ban. A franciák német újságokat tiltanak be Elzásziban, elnyomják a német kultúrát, előnyben részesítik a francia anyanyelvű alattvalókat, mellőzik és nevetségesnek tartják a híres porosz rend és fegyelem vívmányait; kényelmes korrupció terpeszkedik mindenfelé és a higiénikus tisztaságnak nincs meg többé az a vezető szerepe, mint hajdanában volt. Ez nem tetszett az elzásziaknak és az érzelem megváltozott. A nép mindig oda húz, ahol testileg-szel'emileg jobb dolga van s ahol tekintettel vannak külső és belső szabadságára. Hiába volt franciabarát tiz év előtt az elzászi, máig a rossz és erőszakos kormányzati rendszer mindent elrontott és a hangulat megváltozott. A párisi lapok belátják és az elzászi választások eredményének hatása alatt máris enyheséget követelnek", a nép regionális berendezésének tiszteletben tartását, kevesebb erőszakoskodást, kevesebb elfran- ciásitást. Az elzászi példából több általános tanulságot vonhatunk le. Az egyik azt tanítja, hogy a néjáek érzelme nem állandó jellegű. Akit a nép ma szabaditójaként üdvözöl, holnap elnyomójának tarthat. És joggal tarthat annak, ha ez a szabadító erőszakoskodik. A nép — mindhiába — oda húz, ahol a saját belátása szerint élhet, ahol különleges karakterét inkább tiszteletben tartják, azaz, ahol a dolga jobban megy. A másik tanulság azt tanítja, hogy nem irredentizmus és nem propaganda kell ahhoz, hogy egy kisebbség elégedetlenkedjék és jobb sorsra vágyódjék. Az elzászi németség lojális volt, több mint lojális: boldog, s most mégis Franciaország, ellen fordult, nem irredentizmusból, — ó, az elzásziak nem lettek hirtelen németbarátokká! — hanem azért, mert a centralizmus fojtogatni kezdte nyugalmat és megelégedést adó nyelvi és nemzetiségi életsémáját: a „Heimatcharakter“-ét, amint Elzászban nevezik. Nem idegen befolyást kell látni ,a kisebbségek elégedetlenségében. Az is elég föl- háboritásukhoz, ha rosszul és brutálisan bánnak velük. A franciák kezdik belátni ezt — t Elzász viszonylatában. Vájjon mások is be fogják-e látni ezt ugyanígy a magúik különleges viszipny;lataikbím?
