Prágai Magyar Hirlap, 1928. április (7. évfolyam, 78-100 / 1705-1727. szám)
1928-04-08 / 83. (1710.) szám
28 1828 8, T&«árn&p, , .... Budapest, április elején. Aki közülünk sokat járt-kelt Európában a háború előtt. — azokban a boldog időkben, amikor az utazáshoz a kék bankók mellé elég volt néhány névjegy s nem kellett passzus drága vízumokkal — a megtett kilométerek arányában szidta az osztrákokat. Hogyne szidta volna! Elsősorban semmi sem kényelmesebb, mint magyarosan jó cifrát káromkodva könnyíteni a lelkűnkön, aztán odaállítani valakit bűnbaknak, aki tényleg ludas a dologban, legalábbis annyira, mint mi magunk. Bármerre jártunk Ausztrián kívül, mindenütt osztráknak néztek bennünket s ha jól megmagyaráztuk, hogy mi magyarok vagyunk, független nemzet, de bizonyos közösségben Ausztriával, akkor aztán végképpen osztrákokká lettünk, de csak amolyan másod-harmadrangú osztrákokká, akik valami idegen nemzetiségből származnak, de mint hü alattvalók, némileg szóhoz juthatnak a hatalmas monarchia ügyvitelében. Az angolok — per analógiám: domínium — még valahogy megértették, hogy önálló nemzet vagyunk „a monarchia védelme alatt", de már egy franciának sehogysem ment a fejébe, hogy magyar képviselők Bées- ben tárgyalnak állami ügyeket s Budapesten a magyar parlamentben horvát követek ülnek s horvátul beszélnek. Igazság szerint nem is lehetett haragudni azokra a szegény műveletlen külföldiekre, akik nem tudták megtanulni s megérteni azt a magyar közjogot, amelyből évente sok száz magyar joghallgató bukott meg a szigorlaton, főként amikor a Fiume és Magyarország viszonyát meghatározó latin körmondatot kellett volna elmondania... Mi pedig makacsul ragaszkodtunk hozzá, hogy közjogunkat értse meg a világ, ahelyett hogy kultúránkat és szellemi életünk nagyjait propagáltuk volna, akiken keresztül megtudhatta és megérthette volna a világ: ki a magyar ég mi a magyar nemzet. A derék osztrák szomszéd pedig szintén közjogi alapon „világosította fel" rólunk a világot, de ha magyar kultúráról esett szó, arról tudni sem akart. Illetve sok mindenről tudott, ami nem kultúra: cigányokról, fokosról, pusztáról, csikósról, s ezeket a magyar „specialitásokat" propagálta is, olyan ügyesen hogy a külföld egyebet sem tudott rólunk. * Oh az a közjog! A háború előtt — mint a legtöbb magyar ón is azt hittem, hogy az a legfontosabb. Parisban, a Café de la Paix-ben amerikai újságíróknak volt egy híres törzsasztaluk, amelyről a napilapok sűrűn írtak. Még a bal- k.ini háború idején alakult ez a „sajtó főhadiszállás", ahol süriin megfordultak magyar, oláh, görög, bolgár és török újságírók is, akik a derék amerikaiakat igyekeztek a maguk száijaíze szerint informálni. Igazi semleges terület volt, csupa törzsvendéggel, akik különösen a balkáni háborút lezáró békekötés után nagyon összemelegedtek. Ebben a nemzetközi társaságban a Chicago Tribüné tiszteletreméltó, öreg párisi szerkesztője azt a hasonlatot kockáztatta meg, hsgy Oroszország és Lengyelország viszonya körülbelül" olyan, mint Ausztria és Magyar- országé. Több se kellett volna nekem, olyan közjogi előadást vágtam ki dühömben, hogy egy félórán át ámulva hallgatták a magyar állam bonyolult függetlenségének kétségtelen bizonyítékait. Az asztal végén szerényen üldögélt egy szerajevói újságíró, még pedig fezes mohamedán, aki valamelyik török lapnak volt a tudósítója. Különösen ő lelkesedett és fejbó- Iogatással helyeselt. Amikor pedig már meggyőztem az egész társaságot, hogy Magyarország független állam, szokása ellenére megszólalt: — Bámulatos, hogy mennyire nem ismerik Nyugaton a monarchia államainak viszonyát. örülök, hogy magyar kollégám ilyen jól megmagyarázta. Nekem sem akarták elhinni, hogy Bosznia független állam. Pedig, ugy-e, — fordult felém — körülbelül ugyanaz a vi- 1 szonya van Ausztriához, mint Magyarországnak. Csak minket okkupálui kellett! Nem adtuk be másképpen a derekunkat. ‘Várta, hogy helyeseljek. De én a meglepetésből meg sem bírtam mukkanni. 1.914-jjen, a háború kitörése előtt három- négy hónappal Parisban, a grand boulevar- don, a Café Poussett terraszán üldögéltem, szép tavaszi délutánon. Mellém telepedet két elegáns öreg ur: az egyiknek a gömbijükét a francia becsület- rend tiszti fokozatát jeVő vörös gomb díszítette. I \ Politikáról csev'egtek.X A boulevardon óflődiilek támadt, a kocsiul forgalma megakadt. Furcsa látványosság- bari volt részünk. \ Egy csapat csendőr kordonja mögött a körúton különös karaván vonult végig: harminc-negyven fekete bőrű afrikai vadember, férfiak, hők és gyermekek, majdnem meztelenül, csak derekukat övezte kókusz-háncsból készült kötényeoske. Véletlenül olvastam az aznapi reggeli lapokban, hogy a Jardin d‘Acclimatation egy egész délafrikai k affér falut telepit le a pá- risiaik mulatságára és tanulságára s a vadak, a falu lakói külön vagonokban délután megérkeznek távoli hazájukból. Szegény vademberek válluk közé húzott fejjel, rémülten botorkáltak végig a ragyogó, lármás körúton s a bámészkodó párisiak hangos, elméskedő megjegyzéseket tettek rájuk, amelyekből azonban aligha értettek valamit ezek a fél vad gyarmati „polgárok". A mellettem ülő két Öreg francia ur nem tudta, hogy kerültek a párisi boulevardra ezek a félmeztelen vadak és vitába kezdett. Azt mondja az egyik: — Te, ezek cigányok. Vad cigányok. A becsületrend tisztje azt mondja: — Dehogy! Ezek magyarok. A cigányok nem igy néznek ki. Ezek „pusztai magyarok". — Lehetséges... De én úgy tudom, hogy egészen civilizált nép ... — Igen, a nemesek. De ezek parasztok. Lovon szoktak járni. Biztosan a Medrauo-cir- kuszban fognak játszani ... Nem birtam tovább hallgatni beszélgetésüket. Hozzájuk léptem, bemutatkoztam nekik és felvilágosítottam őket tévedésükről. Beszélgetés közben aztán megtudtam, hogy az a becsületrendes ur, aki a káffereket „pusztai magyaroknak" nézte, a híres Béran- ger szenátor, aki éppen akkoriban megtámadta a francia hadügyminisztert., azt állitván, hogy „minden francia katonára csak egy félpár bakkancs jut..." 4c Nem lennék őszinte, ha azt állítanám, hogy csupa olyan idegenekkel akadtam össze, aki a magyarokat valami egészen vad és kul- turáltlan népnek képzelte. Találkoztam nem egyszer külföldiekkel, akik már jártak nálunk s ezek kivétel nélkül szeretettel és nagyrabecsüléssel, beszéltek rólunk. De olyannal is összeakadtam már, aki soha nem volt Magyarországon, mégis ismerte kultúránkat, főként pedig irodalmunkat. Egy angol volt, Phillips ur, a szigetország együk egyetemén a világirodalom professzora. Dover és Calais között a hajón ismerkedtünk meg. Kiderült, hogy mister Phillips minden magyar írót ismer, akinek csak egy-két munkája megjelent angol vagy francia nyelven. Jól ismerte Madáohot, Aranyt, Jókait, Mik- száthot — főként Petőfit. Sőt, francia fordítás alapján a „Szeptember végén“-t ő fordította angolra. El. is szavalta nekem a fedélzet egyik csöndes zugában pompás fordítását. A kony- nyekig meghatott lelkes magyarbarátsága. Ö volt az első olyan idegen életemben, aki nem járt nálunk s mégis tudta, hogy az egész világ tiszteletére érdemes nagy embereket produkált fajtánk. Sajnos, elragadtatásomat kissé megzavarta az a megjegyzés, amit elválásunk percében tett. Calaisban el kellett búcsúznunk, mert Phillips ur Houlgateba utazott ottnyaraló családjához, én meg Parisba. Amikor melegen kezet szorítottunk, — mert a párisi gyors kalauzai sürgetően kiabáltak: En voiture! — az angol professzor a telkemre kötötte: — Kérem, ha majd Budapesten lesz, okvetlenül adja át üdvözletemet Petőfi urnák. Elképedtem, mint aki a hetedik mennyből a földre pottyan: r — De uram, hiszen Petőfi meghalt! Elesett a szabadságharcban. — Meghalt? Elesett? — mondta Phillips ur látható megdöbbenéssel. —- Hát akkor kérem, adja át részvétemet a gyászoló Özvegynek. Vonatom indult s már nem volt időm rá, hogy a nagyszerű magyarbarát angolnak egy kis előadást tartsak Petőfi életéről, koráról és heroikus haláláról. Budapesten megszereztem Fischer Petőfiéi etrajzáuak német kiadását és eíküldöltem neki. .©• Nagy baj, hogy nem ismernek minket. A legnagyobb baj, hogy legtöbben félig-meddig ismernek, — szóval rosszul. Ebből aztán igen sok kára van az •országnak, még ha néha egyénileg kellemes is lehet ismeretlenségünk. Mert erre is van precedens. . Egy úgynevezett „bonrsier"-val, „börziá- nerrel" történt az alábbi eset. Tudni kell azonban, hogy a párisi diák-argót „boursier" alatt nem a pénzes tőzsdést érti, hanem éppen „ellenkezőleg" — az ösztöndíjas diákot, aki a francia kormány segélyéből él. Ilyen francia ösztöndíjas magyar szigorló orvossal történt ez a kis históriaA derék fiú úgy gondolta, hogy ha már a francia kormány jóvoltából a világhírű párisi egyetem diákja lehet egy évig, úgy illik, hogy a rektornak bemutatkozzék. A „boursier" mihelyt megérkezett Páriába, zsaketbe vágta magát és elment a hatalmas rektor hivatalos helyiségébe. Hosszú várakozás után végre bejutott a hatalmas úrhoz, aki kiváló természettudós. Ne nevezzük meg — lovagiasságból. A rektor nagyon szívesen fogadta a jelentkező szigorló orvost és megkérdezte tőle: — Milyen nemzetiségű ön? — Magyar — mondta a „boursier" némi kis „drukkal", mert eszébe jutott, hogy a franciák a volt ellenséggel szemben nagyon sokáig tartózkodóak s nem egyszer éreztetik is ellenszenvüket. Ezúttal azonban a válasznak nem várt hatása volt. A tiszteletreméltó ősz tudós valósággal felugrott asztala mellől, a diákhoz lépett, jobbról-balról megcsókolta az arcát és meghatva mondta: — Ön az első magyar diák, akit szerencsém vau megismerni! Jól tudom, hogy önök magyarok voltak az elsők, akik világháborúban hozzánk csatlakoztak! Persze a magyar diák nem világosította föl tévedéséről a nagy tudóst. De a szive bizonyára elfacsarodott később, amikor arra gondolt, hogy a harctéren mellette elhulló bajtársainak, százezernyi magyar vére árán még annyit sem értünk el, hogy a világ tudja, hogy a népek csatájában melyik óldalon állottunk. Ha, egy egész világ nem is, de legalább a párisi egyetem rektora... Valami nagyon nagy hibának kellett lennie egész Európa kultúrájában és a mi élelmességünkben,- hogy egy ilyen „apró eset" megtörténhetik. .• • . ;.©• Valljuk be, akármennyire is bosszant bennünket, hogy a világ nem ismer minket, olykor élvezzük a gondolatot, hogy mint exo- tikum szerepeljünk; — az exotikus lényeknek kijáró különleges figyelem örömmel tölt el bennünket, szegény mostohákat. Hiszen valósággal belefárad az ember a magyarázga- tásba, hogy mi nem vagyunk keletiek, illetve olyan keletiek vagyunk, akik a nyugati kultúrát képviseljük a Balkán kapujában ... A háború előtt a kellemes, mondáin társaság kedvéért a Champs-Elysées egyik finom pénzionjába jártam ebédelni, ahol megismerkedtem Máss Lyons-szal, a liverpooli selyemgyáros szép leányával. A kisasszony bűbájos volt, azonban irodalmi, történelmi és geográfiai ismeretei nem érték el még azt a nívót sem, amelyen nálunk egy második gimnazista áll. Általában az angol hölgyek, de az urak is alapos szakműveltségre törekszenek s ha nem szakmájuk az irodalom, még Shakespeare-ról sem tarthatják szükségesnek többet tudni, minthogy „jó drámaíró volt és bizonyára sokat keresett". A bűbájos Lyons kisasszony nagyszerűen zongorázott, remekül értette a selyemfestés művészetét s egyévi párisi tartózkodása után legalább száz szót tudott franciául. Azt azonban sehogy sem tudta megérteni, hogy miért van Parisban annyi szobor és csupa civilember szobra. És egy alkalommal teljes határozottsággal állította, hogy egyik nagybátyja autón utazott Alaszkából Szibériába. Képzelhető, hogy mennyit tudott ez a müveit. kisasszony Magyarországról. Egyszer ebéd után a kis szalonban csevegtünk néháuyan. Én a „legnagyobb" magyar költőt. Bodor Aladárt vártam, a penzióéba adtam találkát neki. Az angol urak és hölgyek valami súlyos bridge-problémát vitattak meg és én szótlanul hallgattam őket. Miss Lyons megkérdezte tőlem: — Miért olyan szomorú? — Arra gondolok, — mondtam — hogy milyen szomorú dolog az, hogy én nem térhetek vissza a hazámba s nem élhetek ott. Megdöbbenve^nézett rám: — Nem térhet vissza? Miért? Talán nem követett el valami politikai bűncselekményt? — Nem ... Nem azért... Hanem mert 1 ép t e n - n y o m o n kinev efn ek. — Miért? — Mert én vagyok a legkisebb termetű magyar. Ámulva nézett rám. Végigmérle száz- riyolcvanhétcenliméteres termetemet és elnevet te magát; — Ugyan, hogy mondhat ilyent? ön tréfál! Hiszen Ön óriás! Ebben a pillanatban belépett a „legnagyobb" magyar poéta, a kétméteres Bodor Aladár. Én rámutattam: — Lássa, kisasszony, ekkora nálunk egy középtermetű férfi. A megdönthetetlen bizonyítékra Lyons kisasszony nem tudott válaszolni. Elámulva gyönyörködött Bodor hatalmas alakjában és másnap őszinte részvéttel mondta nekem: — Tényleg szomorú lehet, olyan kicsinek lenni, mint ön. De legalább itt Párásban ön nagy. És olyan jó érzés lehet magasnak lenni. Lyons kisasszony bizonyára még ma is szentül hiszi, hogy a magyarok óriások, olyan óriások, hogy Bodor Aladár „középtermetű", közöttük. És unokáinak is majd a magyar óriásokról fog mesét mondani. J0Egy francia hölgy — tanárnő vort! — miután magyar névjegyem került a kezébe, állandóan Monsieur Attilának szólított. Egyszer pedig azt mondta nekem: — Mondja, kérem, Monsieur Attila, ön nem annak az Attila nevű barbár királynak a családjából származik, akiről én valamikor tanultam? — De igen, — mondtam bosszúsan — az az Attila a nagyapám volt. A tanárnő nem kételkedett. Egy szép napon elvittem a Panthéou előcsarnokába, ahol Puvis de Chavannes hatalmas falfestménye van: Attila Paris előtt. — Ugy-e, hasonlítok a nagyapámra? — kérdeztem tőle. — Igen. egy kicsit. — hebegte és látható büszkeséggel nézett reám. Republikánus szivének jól esett, hogy egy király unokájával sétálgathat. Ha felvilágositottam volna, hogy állításom anakronizmus, nevetséges abszurdum, bizonyára azt válaszolta volna: — Kérem, én számtan- és mértan-szakos tanárnő vagyok. Mert általában a müveit Nyugat boldog embereinek elég, ha a szakmájukat' ismerik. Az „általános műveltség" olyan luxus, amit csak kevesen engednek meg maguknak. A nagy világégés óta a világlapok Magyarországról Írnak, — nem Ausztria-Magyar- örszágról. A világ közvéleménye azonban még ma sem tudja, hegy mit jelent Magyarország kultúrában, gazdasági értékben, szellemben. és anyagi erőforrásokban a világnak. Nem tudják, hová tegyenek, nem ismerik, Magyarország uj határait, még kevésbé á régieket s nem is sejtik, milyen árat fizetett ez az ország független gégéért. Egy magyar írónak — mellékes a neve — nemrégiben Párisban játszották a színdarabját. Az egyik napilap kritikájában a magyar íróról állandóan mint osztrákról emlékezett meg. A magyar író erre levelet irt a lapnak, amelyben kifejtette, hogy ő magyar, a független magyar nemzet polgára és súlyt helyez rá érthető okokból, hogy ne tartsák osztráknak. Az újság udvarias levélben válaszolt, hogy véletlen tévedésről van szó, hogy jól ismerik és becsülik a magyarokat, tudjak, milyen kiváló Íróik vannak stb. Ellenben a borítékon a név után ez áll: „Bucarest (Hongrie)". Szóval ezúttal nem Budapestet, tették Romániába, hanem Bukarestet Magyarországra. Ez mindenesetre haladás. Főként pedig, hogy a posta kézbesítette a levelet. Ha a kritikusok nem is, de a postások tudják, hogy Magyarország fővárosa Budapest. * Alapjában véve szomorú anekdoták ezek, amelyeken csak keseregve lehet nevetni — igazán magyarosan, mint ahogy mulatozni szoktunk, váltunkon a magyar sors rettentő nehéz sulvával, de szivünkben büszkeséggel és dacos bizakodással. A háború előtt nem ismertek bennünket, most meg nem akarnak ismerni. Gigászi feladat ismeretlenségünk ellen küzdeni. Ennek a feladatnak nagyságát csak az tudja igazán megérteni és méltányolni, aki sokat járt a világban és tapasztalta, hogy mennyit tud rólunk, magyarokról az a jó küL föld. ‘ Mi magyarok jr • / | M ff *«f f es az a jo külföld Ma: ORSÓK ATTILA
