Prágai Magyar Hirlap, 1928. április (7. évfolyam, 78-100 / 1705-1727. szám)

1928-04-08 / 83. (1710.) szám

24

1928 április 8, rasármp.

legnagyobb elismeréssel szólhatok. Vannak olyan kiváló művészeink, akik a legkényesebb európai viszonylatban is a legelső klasszist, képviselik. Hirtelenében csak Varsányi Irén, Gombaszögi Frida, Bajor Gizi, Csortos Gyula, Somlay Artúr, Hegedűs Gyula, Rajnay Gábor és Mály Gerő nevét akarom említeni. De vannak még nagyon sokan. Nem hiszem, hogy lehetne tökéletesebb együttes európai színpadon, mint amelyet a Vígszínház egy némelyik előadásán láthatunk.

Relle Pál,

a Magyar Hírlap színházi munkatársa következőkben nyilatkozik:

1. Szerény véleményem szerint a színház náa még, — a. háború után — sem önmagával, sem a közönséggel szemben nem találja meg önmagát. Az utóbbi időkben, legalábbis a pesti színpadon, alig kaptam oly darabot, amely a színház jönőjéhez, de talán jelenéhez is fűzött elképzelésemet kielégítené. Talán Jules Tornáin Diktátora adott az elképzelésnek a legtöbbet, abszolút színházi szempontból pedig Molnár Ferenc uj darabja, az Ohjmpi.a. Irodalmi szempontból, — függetlenül a színpadtól, — Móricz Zsigmond magyar drámája, az Úri Muri az, mely legközelebb férkőzött hozzám.

2. A modern magyar drámairodalom e pillanatban a forrongás, vajúdás, keresés állapotában van. Föltétlenül hiszem, hogy ebből rövidesen uj színpadi írók és uj drámák fogannának. Ebben természetesen nagy szükség van az igazgatók elasztictíásáro, a kritika következeié őségére s a közönség nivóemel- kedésére. A színészek mindig olyanok, amilyenek az uralkodó színpadi viszonyok. Sokkal többre tartom a magyar színészeket annál, amit ma produkálnak. Meggyőződésem, hogyha nagyobb, mélyebb, emberibb feladatokat kapnak, azoknak meg is fognak felelni.

az európai művelődés muzsikáját, melyben már usak kiagyalt és kiszámított trükkök injekciói tartották az életet. Az európai népzenék melódiája és ritmikája már csaknem teljésen felhasználód ott. Faji zeneművészet, helyett sokszor csak folklórét és etnograíikumot hallunk. A XX. század zenéjének legeredetibb zsenije, Stravinszky, szóval és tettel a jazz-invázió mellé állott, mely az ő egyéniségén kerszfül találta meg az utat az európai művészethez. A Sara-e de Printemps Félelmetes, pogány látomásainak, ri tmuékataklizmájának geológiai erejét a jazz dinamizmusa adja. A jazz érteti meg velünk igazán Sfravinszky zenéjének rengéseit s vo- nagláeait, örvénylő disszonanciáját, furiózus elemi erejét. Legfajibb alkotása, a Lakodalom című t án copérája hangzó óban szinte elképzelhetetlen a jazz ütőteohuiikája nélkül. Puieühdler Pergolci.se stílusába, zongoraversenye Bach technikájába oltja be a jazz. Valószínű, hogy Sbravinszky mindent átfogó művészete nélkül a jazz nem gyakorolt volna olyan döntő befolyást Európára. Hundenuth. Honegger. Miihaud — hogy csak néhány nevet emliteiiuk — művészetébe már felszívódott a jazz. Bartóknál is n jazz-hatás a többi Síravinszky-hía- tás mellé sorakozik. Wiener már sonate syncopéei ir. Krenek muzsikája (Húzd rá, Jouny) megkerüli a jazz-problémát és csak revü keretében színpadról akarja nép szer üstteni. A j&zz-band. a jazz-zene- kardivat. el fog múlni éppen ugv, mint az időközben tömeghiisztéi'iás negromániává fajult negroiz- rrms. De a jazz stílusa már leszűrödött 'és kikristályosodott stilisztikává, mely bánmülyan faji tematikára felhasználható, anélkül, hogy a feldolgozó zene nemzeti jellegét érintené. Ma még a jövő homályába vész el a szemhatár, amit a jazzo'dott európai mii-zene mutat ritmusban, harmóniában, formában és hangzásban. Uj korszak kezdetén vagyunk.

Neon tudom, honnan vetődött föl az Opera válságának, a híre. Soha még ilyen gazdag és változatos termése nem volt az énekes színpadnak, min! napjainkban. Természetes, hogy a ezinfónikus művészetben érlelődő problémák a színpadi, muzsikában sem kerülnek még tökéletesen kiforrva elénk, de így is valósággal kábító és szédítő a perspektíva, ami elénk tárul. Csak néhány darabról szólok, amelyek mindegyike uj irányt jelez: Wozzeck (Albán Berg), Hundemuith), Les malheurs d'Orphée (Milbaud), Oedipus rex (Sbravinszky). Mindegyik izgabóan érdekes megoldásokkal kísérletezik úgy a zenében, mint a drámáiban és a két művészet kiegyensúlyozásában. A fiatal olaszok és franciák csak úgy ontjűk^darabjaikat az Ars nova jegyében. Stravins»ky halasa alatt a pantomimiia is újból kivirágzóit. Falta pompás Háromszögű kalapja és Bartók csodálatos Mandarinja két ellentétes pólus, de mindegyik. lenyűgöz. Váltak és harcok mindegyik bemutató nyomában, de éppen ez a művészi fejlődés kráter jutna. A wagneoiznius kiélte magát. Nem Wagner örök értékek de az epigonok vérszegény és fantáziátlan erőlködése (Strauss Rióivá rdnáL már csak .premierjei vannak). Friss, uj energiák az énekes színpadokon nem jelenthetnek válságot, csak előretörést és a színpadi művészet uj korszakát, a nagy géniusz megérkezését.

Molnár Imre,

énekművész, a ,.Magyarságé zeuekritikusa:

A modern muzsika szánkereső tendenciájával éppen nem ellentétes a jazz, amely éppen ugv fejlődik, mint minden egyéb életképes mozgalom. Az első zajcéináJó s úgyszólván tisztára rumu-furcsa- ságókban tobzódó jazz-band ma már valóságos zenekarrá szélesedett s mindjobban szélesedik. Irodalma ma már roppant érdekes müveket tud felmutatni. Egyenesen szenzációs gramofőnfölvé- tslek hallhatók, melyeket a Hns Mas tér s Voice- letnezgyár adott ki. Hogy magasabb müformák, tehát opera felé. is kifejleszthető a jazz, az nem szenved kétséget. Ha majd megszületik az a zseni, aki ezt. a sok előző mozgalmat egységbe fogda Íja, ez bizonyára ném is fog elmaradni.

Az opernmüfaj válságáról beszélni a kérdezett értelemben nem lehet.

Salgó Ernő dr.,

Az Est lapok kritikusa ezt mondta:

Rettentő nagy komplexum az egész színházi kérdés. Nincs is biztos mértékünk, amellyel megállapítható lenne: ez a legjobb, vagy legszebb darab. Nem tudunk objektivek lenni. Hogy melyikről írtam a legkedvezőbben? Amelyiket legjobbnak tartottam. S melyiket tartottam legjobbnak? — Amelyikről legkedvezőbben irtain .

A zenei világ

három kiváló szakértőjéhez is intéztünk néhány kérdést: Lehet-e szólam az operának, mint műfajnak válságáról, olyan értelemiben, mint a drámáról szólnak mostanában? — S rm a véleményük a’ ja zz-zen ér öl, van-e jövője ennek a magasabb zeneművészetben?

Papp Viktor,

a kiváló zene-esztétikus igy felelt kérdésünkre:

Az opera műfajának válságáról nem lehet szó, mert az egész kérdés ott gyökeredzik, hogy milyen tehetséges a szövegíró s a zeneszerző. Az opera az összes zenei műfajok közül a leggyengébb szervezetű, tehát éppen ez a tulajdonsága annyi lehetőséget ád a megerősítésére s további fejlesztésére, hogy 0 műfaj legjobban tükrözi a fejlődés minden fokát. Most úgy látom, hogy igen helyesen a szövegrész nyomul előtérbe, ami természetes folyamat azért, mert a muzsikának nincs szüksége a szövegre, de, ha szöveggel társul, mindenesetre a szövegrész kell, hogy elsődle- Jeges elemévé váljon az operának. Legfinomabb zenei műfaja mindenekfölött a szonáta és zenekari része, a szimfónia.

A jazz a ritmus tobzódása. A zenének három főalkotó eleme közül — (melódia, ritmus, harmónia) — az egyiket választja ki a másik kettő rovására. Csak ritmussal szeretne muzsikálni. Ebből az következik, hogy a melódia és a harmónia a jazzban melléktermék. A zeneművészet jövője szempontjából a ritmus- fejlőd ésn ék ez az útja nem kicsinyelhető. De a zene legbensőbb eleme mégis minden időkön keresztül a melódia s ha a melódika és •a harmonika nem éri utói a ritmus fejlődését, nem ád művészileg fenntartás nélkül érzékelhető formát. Zenei jazz-opera —- (és nem szövegi jazz-opera, mint a ,,Jonny“) nézetem szerint nem fejlődhet ki, mert a ritmusképletek bármilyfoku kifejlesztése a melódia és harmónia nélkül nem adja a zene legfinomabb hatását, a hangulatot!

Haraszti Emil,

ny. egytü. m.-tanár - & „Budapesti Hírlapi »enekirítikusa, igy vés rá pártfogásába a jax®t:

A jazz a legnagyobb forradalom, amit a zene- történet ismer. A ritmus foiTad'abwa, a ritmusé, melyet a szinkópa felszabadított az ütem vonalaik börtönéből. Csak a ritmus teremtheti uijijá az európai zenét, melynek ritmikus anyaga mintha kimerült volna. A zene megújhodása a különböző korokban alapjában mindig ritmikus reneszánsz volt. Ezért gyöZío le az afroamerikái népművészeit, mely elsődleges adottságából éppen a zene ősi elemét, a ritmust őrizte^^neg legtöíkéletefiebben,

A BANKETT

Irta : SURÁNYl

A klub igazgatója este kilenc órára tűzte ki Domokos bankettjét; az ünnepelt már hat órakor megjelent a klubban. Hóri- horgas, száraz, csontos, hajlottdereku ember, hosszú sörénye galambősz, a szeme fekete és csillogó, az arca csupa ránc, mint a vén színészeké. Gyomor beteg és tuberkuló- tikus, ezért mindig keserű, gyanakvó és elégedetlen és ezért köhécsel mindig és ezért zihál, ha egy emeletet gyalog kell megmászni szegénynek. A szive rendetlenül ver a sok nikotintól, étvágya nincs, pedig mindig éhes, a ruhája kopott, ócska, vasalatlan, de az együk szemén monokli csillog és ezáltal agressziv és hetyke lesz az arckifejezése.

Hat órakor már ott volt a klubban s ez volt a veszte. Pedig tudta, hogy a jubilánsnak későn illik érkeznie, amikor már együtt vannak az ünneplők és sóvárogva várják az est hősét. Tudta, hogy autón kellett volna jönnie, frakkban, lakkban, prémes bundában s a kocsiból rendezők sorfala között mosolyogva lépkednie a vesztibül piros bársony szőnyegén ... mindezt jól tudta ő, aki regényeiben efféle ünnepélyes jelenetet már számtalanszor leirt. De a szokás ereje úgy húzta, vonta, vonszolta ide, hogy nem tudott ellenállni; hat órakor szokott ide jönni, most is hat órakor lépett be a klub nagytermébe. És egyenesen becsoszogott a kártya- szobába, öntudatlanul, gépiesen, szomorúan pipázgatva, mint máskor. Ügyet sem vetett rá senki; nem várta senki; ő volt az oka. ü maga csinált hétköznapot a régóta sóvárgott jubiláris ünnepnapból.

Odaállt a kártyázok közé. Most nemcsak szokásból tette ezt, hanem tudatos és elszánt rosszhiszeműséggel. Játszani fog. A zsebében levő öt pengővel megpróbálkozik. Jubileumi bankettra nem elég öt pengő; nyernie kell legalább annyit, hogy néhány üveg pezsgőt beutalhasson. És ha vészit? Akkor kölcsön fog kérni a nyerőktől. Ma akár revolverrel is kész ki kényszeri leni a bankártól némi jutalékot; embert tudna ölni, hogy pezsgőt fizethessen a banké Nézőknek

A játékosok észre sem vették. Megszokták már, hogy Domokos mint a dühös tigris úgy jár a klub halijában fel és alá, szüntelen morog és fogait csattogtatja, vérszomjas és szentimentális egyszerre, mert gyűlöli az életet és nagyon sajnálja magáit. És ebben igaza van, mert néhány év óta valósággal nyomorog az, akinek nevét egykor áhítattal mondta ki néhányezer varrólány és házmesterkisasszony... igen, az ő verseit visz- szautasitják a lapszerkesztők, uj könyvre nem kap kiadót s a fiatal generáció már a nevét is csak onnan ismeri, hogy a kártya- asztalok mögött egy Domokos Péter nevű öreg újságíró szokta kibiepénzekért tartani a markát, igen, Domokos Péter az iró meghalt, s csak egy szegény, öreg, elégedetlen és dörmögő vén medve jár a szerkesztőségeik-, müvészklubok, kabarék, könyvkiadók

és színházak körül lánccal a lábán, kalappal a kezében, esetleg ugráüdózásökban kéregéivé össze a kenyerét. Hogy legyen ebédje annak, aki a lánc végét tartja: egy harminc- esztendős, karikásszemü, bujajárásu és pirosszáj u némbernek, akit az öreg iró tavaly nyáron feleségül vett.

Domokos általában véve nem dicsekedett ifjú feleségével. Kevesen is tudták róla, hogy megházasodott. Hitvesi élete nem is volt mintaszerűnek mondható niég bohém-értelemben sem. Péter minden nap reggeltájt ment haza a klubból, ahol ktbőj- tölte az utolsó kártyást s azt monoklijának félelmetes csillogásával hipnotizálva kiter- rorizált belőle néhány piszkos pengőt. Aztán kávéházba ment és megreggelizett, átnézte az újságokat és tiz óra fele bandukolt haza, ahol belefeküdt felesége üres ágyába és délután négyig horkolt. Az asszony ebben az időben a várost rótta, harisnyákkal, könyvekkel, illatszerekkel és nyakkendőkkel házalt a késő éjjeli órákig. Különös, de legalább békés házasélet volt ez; férj és feleség havonki.it csak egyszer-kétszer találkozott s akkor Domokos mindig megjegyezte, hogy Irénke feltűnően szépül; Irén viszont rosszalólag csóválta a fejét, hogy Péter ebben a hónapban megint nem nyilatkozott. Különös, de békés s amellett olcsó háza sélete volt Domokos Péternek; mondjuk meg az igazat: ágyrajáró volt ő is, a felesége is; felváltva használták az ágyat, Péter nappal, Irénke éjjel, mindegy, senkinek semmi köze az iró magánéletéhez, mondta Domokos önmaga megnyugtatására, Lénkének pedig az volt a fontos, hogy igy mutathatta be magát a vevőinek: Domokos Péter- ué vagyok, az iró felesége.

Domokos Péter büszke ember volt és egyben cinikus — idegenek, azaz profánok és laikusok között, akik alatt olvasókat, polgárokat, gazdag embereket kell érteni, azaz mindenkit, aki nem tartozik az irodalmi berkek lakói közé. Ezekhez sohasem ereszkedett alá; kölcsönt ©em vett tőlük. Ö csak azokra a kalózokra vet ki sarcot, akik színpadot, szerkesztőséget, lapkiadót, tárcarova- íot kisajátítanak maguknak. Isten mentsen, hogy ő pénzt vegyen el mástól, mint Írótól; szerkesztőtől vagy könyvkiadótól, neki külön kasztja van s a braminok nem szégyelik magukat a braminok előtt. Ez szent és szigorú elv volt Domokosnál, de az öreg költő ma elhatározta, hogy ha nem nyer, megsarcolja a legelső bankigazgatót va<rr terménykereskedőt, aki nyereséget seper be a b a kisasztalnál.

Ám előbb megpróbálkozott az öt pengővel. Nyert. Apróka téteket tett és többnyire megnyerte a tétet. A tőkéje szépen gyarapodott. És észrevétlenül. Domokos feltűnés nélkül emelte fel az egy- és ötpengős zsetonokat és a zsebébe csúsztatta. Hét órára együtt volt vagy négy üveg pezsgőre

váló költség. A szive boldogan ugrált é* édes érzések futkároztak végig az idegrendszerén. Úgy látszik a bankett szerencsét hozott. Már nemcsak arra képes, hogy az ün- nepeltetés alatt úri módon költekezzék, de még haza is tud vinni valamicskét. Nagyszerű gondolat volt, hogy kieszelte ezt a harmincéves jubileumot. Ragyogó ötlet volt. És a kör igazgatói angyali jó lelkek, hogy belementek egy kis jubileumi vacsora rendezésébe. Az igaz, hogy ez volt az utolsó szalma- szál. Az utolsó nagy tét. Á bankett bevezeti a jubiláris ünnepségeket, a lapok megírják, a kiadók felfigyelnek, talán akad valaki, aki összegyűjtött munkáit kiadja s ezzel uj élet, pompás perspektíva, mennyország kapuja nyílik meg... Istenem, Istenem, a dolog jól kezdődik, mintha csak a sors intése volna, a kártya is jól megy, most még csak ■nyolc óra van s a zsebe tele pénzzel, ahogy magában kiszámitgatta, máris van annyi, ami elegendő a legszükségesebb dolgok — kalap, egy rend jó ruha, cipő, fehérnemű, felöltő, kétheti előfizetés ebédre és vacsorára, a legpiszkosabb adósságok kifizetése és talán még egy hónapos szoba ára is. Szent Ég, egy hónapos szobáé, amelybe beköltözteti írónkét, aki napról-napra szépül és... a többit el sem merte gondolni, a foga vacogott az izgalomtól.

Ekkor léptem be a bakkszobába. Engem Domokos bácsi mindig kitüntetett. Most felém kacsintott, és maga mellé hívott.

A bankettemre jött el? Jól tette. Nagy murit osapunk. Harmincéves jubileum. Negyven könyv, hatszáz tv, ezer novella, kétezer vers. Ötszáz műfordítás; a bankett csak kezdet; országos ünnepség; már folynak az előkészületek, diszkiadás, nemzeti ajándék. Mint szegény Jókainál.

Domokos bácsi arca piros volt s oly erősen huűyorgatott, hogy monoklija leesett a szeméről. Még meglökött és szinte kísértetiesen fel-felnevetett a boldogságtól. Ijedten bámultam rá.

A bankár újított. Vesztett. Aztán felkelt és a játékmester felszólította a játékosokat:

— Ki adja a bankot?

Egy tőzsdeügynök ötven pengőt ígért. Valaki hatvanat mondott. Felmentek százig, A játékmester majdnem lekopogta, amikor egyszerre félhördült Domokos Péter hangja:

— Százhúsz.

Mindenki ránézett és az egész társaság harsány *kacagá^ban tört ki. Oák most vették észre.

Domokos dühbe jött.

— Százötven — ordította magából kikelve.

Újra nagy hahota.

— Mi az? A jubiláns?

— Kitenni a pénzt!

— Domokos bácsi főnyereményt csinált?

— Nemzeti ajándék?

Rettenetes, összevissza nevetés, kiabálás, füttyök. A játékmester maga is nevetett. Domokos pedig odaugrott a bankár helyére, maga alá kapta a széket, asztalra csapta a pénzét és elkiáltotta magát:

— Tessék tenni! .

A pénz láttára inegengesztelődtek a jákosok. Nem firtatták már, hogy Domokos bácsinak honnan van pénze, tettek, nyertek, beseperték a zsetonokat és néhány perc múlva Domokos Péter, a bankár fillér nélkül kelt fel a bakkasztaltól. Akkor újra kinevették és tovább játszottak jókedvűen és Mikesen, mert ma az összes bankárok tönkrementek. Öt percig tartott. Domokos Péter dicsősége s öt perc múlva lezuhant újra a sötét, mélységbe, ahol tiz esztendő óta íet- reng fogcsikorgatva és kétségbeeséssel.

Ezalatt a szomszéd szobában összeültek a jubiláns ünneplői, öten voltak az asztalnál, középen volt az ő karszéke, jobbról-bal- •ról eg57-egy üres szék a notabiiitások számára. Domokos sápadtan és támolyogva foglalta el a helyét. Néma volt. és sötét, gyűlölettel villogott a monoklija. Tiz órakor bejött egy öreg riporter, leült és kávét ivott. Féltizenegykor a klub gazdája félkért, hogy üljek az ünnepelt baljára, egyúttal behívott, egy nyugalmazott miniszteri számtanácsost s azt a jobbjára ültette. Később odahívták a szomszéd asztalnál vacsorázó fiatal újságírókat. A számtanácsos felállt és felköszöntötte a klub gazdáját. A gazda is felállt és kieg'é- szitette a riporter által felsorolt érdemeit húsz olyan halhatatlan ténnyel, amelyről a számtanácsos elfelejtett megemlékezni. Aztán felállt egy másik és felköszöntötte az írók távollevő elnökét. Végül a klub igazgatóját köszöntötte fél egy ismeretlen férfiú, akit nyilván a legutóbbi ülésen vettek fel m kör tagjai közé. Éjfélkór pedig elszólod! a társaság anélkül, hogy a banketton tudomást vettek volna Domonkos Péterről.

Szomorúan ballagtam le a ruhatárba. Ott elcsípett Domokos és két pengőt ként