Prágai Magyar Hirlap, 1928. április (7. évfolyam, 78-100 / 1705-1727. szám)
1928-04-08 / 83. (1710.) szám
25 1988 április 8, vasárnap. ____________________________________ kölcsön. Most már megint szelíd és béke- t'ürö volt. — A feleségem a Valéria-káivéliázban ,vár. Ma a nagy nap alkalmából együtt megyünk baza éjszakára. Elállt a szivem dobogása. — Ezt már hetekkel előbb megbeszéltük — tette hozzá Domokos eltorzult arccal. De most nem tudom kifizetni a feketéjét. — Borzasztó! — Sebaj — vigasztalt Domokos. — Majd az országos jubileum. A vidék nem oly hálátlan, mint ez a fővárosi nép. Meglátja! Nem tudtam mit szóljak. De Domokos nem is várt mást tőlem, mint két pengőt. A kapuban megállt, megfogta a kabátom ujját és a szemembe nézett. — Tizet kellett volna ütnöm egymás után, amikor a bankot adtam. Nyerni kellett volna! Úgy ám! Akkor a bankett egy kicsit másképp festett volna! Ez az igazság, uram. És ez az élet. Győzni kell! Aki vészit, az akassza fel magát. Köszönöm. Csak kiváltom Irénkét a Valériából s jövök vissza idei. Aki vészit, az ne rendezzen nászéjszakát. Sokáig bámultam utána, ahogy fáradt csoszogással iparkodott a Valéria-kávéház felé. És úgy éreztem, hogy még soha életemben nem láttam ilyen rettenetes tragédiát. REGI HÁZ AZ O Irta: KOMÁROMI JÁNOS <Az író most készülő nagy regényének első fejezete. A könyv ősszél jelenik üreg a Genius kiadásában. I. Február vége Iáján volt, amikor — messziről jövet — váratlanul csak beüeosaip az arcunkba az ■első tavaszelői kis szél. Incselkedve, bolondosán. Olyankor ujjongani szeretnénk minden esztendőben. Messze jártak még a gólyák: valahol Kairó fölött táborozhattak, de Verhó falu árkos részein bújni kezdett már az uj fii. Különben napok óta alvadt a hó s havas tuceokkal voltak tele az őszi vetések, kertek aljai és a keriteüen udvarak. S ilyen hóié fogta közre azt a magános és elhagyatott házat is, mely egyes-egyedid állt. az országút szélén, vagy három kődobásnylra vetve ki a faluból. Hidegedő alkonyaira készült. S a hófoltos ház elölt, a szabad udvarrészlben, ott állt Mudronyj József fuvaros, meg a Sanyi fia. A sürvedő messzeség felé hallgatództak mind a kettőn, ahonnét panaszra elnyújtott kiáltás hallatszott koronként. Csak azt nőm tudták kivenni hosszabb ideje már: a bárói kert mögött gunnyasztó alsómajorból, avagy a Dókus-tanya irányából jön-é az a panaszkodó kiáltozás? Mintha könyörögve hívogattak volna vissza valakit: — Hé-é-fé-, Fecz-kó-ö-óóó! Némi csönd támadt utána, aztán ismét ugyanaz a jajszó: —Feez-kő-ő-óóó Ja-a-au-csi-dá-i! De most már mintha ■ Alsórégniec felől jött volna az a rlmánkodó hang. Vége lett később ennek-is, csak az este kezdett megmutatkozni a toronyi erdők, irányából1. Mudrony József, akinek dugóhúzóban csavarodott a bajusza, meg a fia, a Sanyi, aki tizenötödik évében járhatott ama február Wégén, elhádlgatózták még égy 'darabig, de mert ■csönd 'volt a' Viliág,'' az öreg' odaszóít a fiának: i\ — Gyerünk be! A mai napon mán Úgyse ta- nálkozhatnnk senkivel... ■A Sanyi gyerek azonban észrevett valamit, mert nagy barna szemeit az apjára vetette: — Valaki jön az országúton, édesapám. Az öreg kihajolt a sáncárok tetején s attól fogva összehúzott szemmel és sokáig nézett arrafelé, ahol — a meztelen akácfák kétfős sora között — kanyarodott az országút- A kanyarnál ugyanis, mely. észrevétlenül kezdett elillan ya ti arai a szürkületben, egy különös alak bukkant ki. Már amennyire megfigyelhette az ember ekkora távolságból. Nyurga volt ez az alak s a lábait kapkodva közeledett, az elhagyott háznak. Az idősebb Mudrony maga elé beszélt: — Tán valami rokon gvön vendégségbe, de az is lehet, hogy csavargó lesz csak. Eccer mán szét kéne vágni ezek közt a betyárok közt. S most már óvatosan leskelődtek mindketten az utkanyarodó felé. Az a furcsajárásu alak pedig gyorsan közeledett eközben s a figurája egyre élesebben lépett ki az ereszkedő homályból. Legfeltűnőbb az volt benne, hogy a lábait kapkodva jött az olvadó hótól lucskos u;t közepén. Alighogy letette egyik lábát, abban a szempillantásban vissza is kapta, akkor a másik lábát tette le, de azt is {elrántotta azonnal. Ez a járásmód rendkívül kémikusán hatott. Mudrony József fuvaros, mialatt összehúzott szemmel vizsga Igat ta a közélelő idegent, másodszor is megszólalt, de csak úgy magának: — Biztosan fájnak a lábai. Ám ez a föltevés egy-kettőre tévesnek bizonyult. A furcsa vándor lábainak ugyanis mindössze annyi baja volt, hogy fázott. Tudniillik mezítláb jött a hóié alatt didergő országúton, amint az hamarosan kiderült. Illetve a ballába mégcsak bele volt csavarva többrendbeli kapcadarabkákba, de már a jobblábával sziizmsztélén állapotban cuppogott a hideg lében. Soha még olyan mulatságos alakot a föld hátán! Jött-jött, kapkodva a lábait, lógó nyakkal, horgasán és kaoagásra-fakasztó lesoványodott állapotban. Közel volt már a magános házhoz s látni lehetett keskeny és bagószinü arcát, amelynek közepetájáról két öszfövér bajuszszár esett lefelé, a fején meg karimát]an szalmakalap begyeskedett. Két folt éktelenkedett a két térdén, de más-más színben. S legfeltűnőbb volt, hogy a. nevetséges figura pipázgatolt aközben rövidszáru fapipából, amely több darabra repedhetett legutóbb, mert spárgával volt megdróto",va. Amikor néhány lépésre lehetett csak a háztól, Mudrony József fuvaros magánkívül kiáltott fel: — No.1 ilyen pofát is kévését eresztett ki az Úristen .erre a világra! A kandurhátu alak akkor már megállt az országút közepén, szemközt a házzal és noha sebesen váltogatta a két lábát, szemlátomást fesztelenül élvezte a pipafüstüt. Mudrony József bizalmatlanul szólt rá: — Hol loptad a pipát, te zsivány? — A Dajcs tekintetes ur évót, de a múlt héten kidobta az ajtón, mert rá tanait lépni, — Telelt cémahangon s minden különösebb sértődöttség nélkül, noha zsiványnak mondták. — Én oszt megkötöztem s most az enyém ... S ugyanazon a vékonyka hangon tette hozzá: — Ángolországi pipa .., De itt már kacagni kezdett Mudrony József és miközben a Sanyi fin összébb'vonta magán felső- kabátkáját, mert szél kezdett ereszkedni! a szalánci hegyekből, kacagott, kacagott az öreg, hogy két szeme eltűnt az arcában. Ahogy kedvére kacagta volna magát, az egyhelyt topogó vándoralakhoz fordult könnyező szemmel: — Micsoda kappanhangod van, az istenfáját! Oszt hogy híjnak, hallod-e? — Feczkó Jancsi, — válaszolta szomorúan az idegen. Mert szomorú, halálosan szomorú volt Feczkó Jancsi, de azért mégis nevetni' volt muszáj rajta az embernek amiatt a hitvanyka hangja miatt. 'S ettől a szomorúságtól egyszerre olyan bu markolta szíven Mudrony Sanyit, hogy könnyeket sajtolt ki a szeméből. Ilyen levertséget akkor érzett csak addigi éleiében, amikor egy nagygyakorlaton katonák fordulták meg a faluban s látott akkor egy szegény és ügyefogyott bakancsost, akiből komisz csúfot űztek a többiek. Még a reggeli feketekávét is kifordították a csajkájából, úgy, hogy éhenuia- radt a szegény katona. Mudrony Sanyi megérezte nyomban, hogy árva fiú lehet az istenadta ... Most, amikor ő is félárvának számított Immár, mert tavaly januárban elment az édesanyja e tévelygő világból, kétszeres .szánalommal érezte át a Feczkó Jancsi nagy el.hagyatottságát e.földi létben. De nem töprenghetett sokáig, mert .édesapja, lovábbfaggatta ,Feczkó Jancsit: , — Oszt bonnét gyüssz, te gyújtogató? Mert a pofádról látom, hogy az vágy! — A Dókus-tauyán szógáltarn, — mondta azon nevetséges hangján Feczkó Jancsi. — De az igás- kocsis megvert a lőccsel, hát otthagytam Dajcs urat... — Akkor az elébb te-utánad kiáltoztak any- nyira, ügyé? — Igenis, kérem, — válaszolt illemtudőan Feczkó Jancsi, mialatt észvesztő-gyorsán váltogatta csupasz lábait a hóban s feSzrelenül szipákolt az angol pipán. — Mán nem is megyek többet vissza, hiába várnak. Mudrony József méltatlankodva kérdezte: — Csak úgy felmondás nélkül? — Hát igen, — mentegetőzött Feczkó. — Ha vernek... Az öreg ott állatta tovább is a hőiében, mert alaptermészete, volt, hogy szeretett mindenkit fcl- firtatni, különösen pedig az ilyan gyanús külsejű fickókat. Szeretett tájékozva lenni emberekről1 és dolgokról: — Oszt hová való vagy? — Ide fel, Kozma mellé, egv majorba, — mutatott a pipájával észak felé, majd újból szájába kapta vissza a kurta pipaszárat. — Ott szagait- valamikor az anyám. — S az apád? — érdeklődött a nemzetségfa iránt Mudrony. Feczkó Jancsi nem mutatott különösebb titkolózást, csak szomorúnak maradt változatlanul: — Apám nekem nem vót. — Szóval zabi vagy! — kiáltott fel némi kár- örömimel. — No, jól nézünk ki, mondhatom! De még voltak kérdései: — Osz-t hová indultál ? — Ide, a szomszéd faluba, a Soltész tekintetes úrhoz. Ott talán beszegődök. — Nono, — csóválta a fejét Mudrony József és sodort egyet a bajuszán. — Soltész ur igen megválogatja az embereit s nem fogad meg akármilyen csavargót••• Feczkó Jancsi, lábait kapkodván, lehorgasz- totta a. fejét s nem szólt semmit. Most már végleg szomorú lett. — Oszt hol akarsz aludni máma? — Még nem tudorai, — búslakodott Feczkó Jancsi s a magányos házra tekintett föl. — Nem akadna egy .kis lyuk a padláson? — Hogy felgyújtsd a házat, mi? — kiáltott fel gúnyosan az öreg.—Majd kapsz mindjárt vagy két pofont, csak ne koiródj iramét a fenébe! Mars, araiig szemmel1 tudlak tartani! Feczkó Jancsi elindult hát, egyre-másra kapkodván lábait a hőiéiben s a pipát,' mivel kiszívta már, az inge gallérjába dugta. Akkor hirtelen utána szólt még az öreg: . — Nagy csiszlik lehetsz le, pajtás! — Igenis, — vak kan tolt. vissza kappanhangján Feczkó Jancsi s megállt. Ám ugyanakkor neki is vágott ismét, ijesztő lábkapkodással, mielőtt megkapott vöt na vágj- kettőt azokból a megígért pofonokból. S ment-ment gyorsan távolodva s egyre inkább belemerülve az előrohanó homályba. A faluban lehetett már, a kis görögkaíolikus templom körül valahol, amikor elnyelte a setét. Akkor már zengett a dargói szél s nyöszörögtek benne az utmenti fák. Mudrony fuvaros Féokó Jancsi után nézett még^egyszer, de most semmit nem látott belőle, odaszólt Sanyinak: — Gyerünk a házba, fiam. Harapós éccaka lesz... Befelé indultak a lakásnak, mely az egyetlen volt ily magányosságban az országút szélén. A ház előtt, az árok tetejében, egy kajla akác dűlt el ferdén. Az utcára nézett ki a pitvarajtó, amely mélyen alatta feküdt az udvar szintjének s ebben a pitvarban lett volna a konyha is, de régi volt már a tűzhely hamuja. Legalább esztendeje nem raktak tüzet rajta. Mert tavaly január óta, hogy meghalt a Sanyi édesanyja, asszony nélkül volt a ház. A pitvarból egyetlen mélyenfekvő szoba nyilt, ez volt tulajdonképpen az egész lakóház. Két ágy állt a két ellentétes sarokban s ha csak Nadzon kovács felesége, úgyis mint komaasszony nem nézett át reggelenkint, hogy megvesse őket, napokig* kicsüngött a szalma a' lepedő alól, különösen a sarokrészén. Az első ágynál kopoí'as almárium, oldalt fenyőasztál, melyről reges-régen lepattogott a festék, akörül két karosláda. A szobában föl lehetett fedezni még egy zöldes ládikát is, amely nagy emlékeket képviselt: a Mudrony József katonaládikája volt abból az időből, amikor mint főhajt-tüzér császári prófunton élt valamelyik pesti kaszárnyában. Víg élet volt az, tagadhatatlanul s Mud -ony József csak olyankor korno- rodolt el pillanatra, ha a kantinban ült volna történeíésen s eszébe jutott távoli faluja, meg egy fehérarcu kislány, már mint a későbbi felesége, aki halott volt már ebben az időben. Mudrony József olyankor, a kantinban búslakodván, kieresztette hangját egy hazavágyakozó dalban s mindjárt megkönnyebbült tőle. Volt azonfelül egy boglyaskemence is a házban s e boglyastemencén hosszú teleken át ott melengette magát a vén obsitos, névszerint Pety- kó Mihály. Most is, hogy beléptek volna kelten, a pléb- vitéz ott kuporgott a melegedőn. Mudrony József j rászólt: — Van-e szívása a pipának, Mihály bácsi? A rozsdás ember s régi gyalogos a lombardiai világból, nagyot csapott a térdére s szájából kikapta a száratlan cseréppipát: — Hej, eszem az eszedet, jobb volt régen! Mindennap egy pacska dohányt faszoltunk... De mondd mára testvér, — s az öreg Mudronyra fordította üregben fénylő szemeit, — él-e még Ferenc József? — Él, él, — nyugtatta meg a gazda. — Éspedig Becs városában. — Csakis! — ütött a térdére másodszor is Petykó Mihály. — Hej, de jól mondtad! Odabent erősen sötétedett s Mudrony gazda gyufa után kutatott a homályban, hogy meggyujt- sa az asztal felett függő petróleumlámpát. Az ajtó felé eső részben gyönge fényt árasztott a boglyaskemencében szundikáló parázs. Mudrony Sanyi a szélső karosládára ereszkedett le óvatosan s mialatt apja a lámpával bajlódott, szótlanul maradt. A kemence melegedőjén pedig serényen szortyogtatta pipáját Petykó Mihály ... Akkorára kigyult a lámpa s szurtos fénybe vonta a négy puszta falat. S az erőlködő világnál I láthatóvá vált a Petykó Mihály földi-alakja is. Ott ült a vén katona a melegedőn, lelógatva két ócska bakancsba bujtatott lábát. Öt magát csak a teméntelen ránc tartotta össze, szétmállott katonasipkáját pedig csak a beleivódott hajzsir. Ez a koszos kék sipka hivalkodva volt rácsapva most is a fejebubjára. Félig kihullt bajusza cin- cérmódra volt felkunkoritva s orra vége ráesett a hegyes állára, mivel foga alig négy-öt volt már Mihály bácsinak s az is lyukas és bagólétől pácolt. Két hamis szem pislákolt a szeme két üregében ... Ahogy felcsillant a lámpa s Petykó Mihály észrevette a szótlanul üldögélő Sányit, felsipitott rozsdás hangján: — Katonaöcsém, mit csináljunk most? — Tessék már elmondani egyszer, hogy tetszett ela,dni a szlovákoknak a szürke lovat? Petykó Mihály egyet csapott a térdére s i kacagni kezdett, de úgy, hogy megrázkódott bele, szájából kilátszott a két-három lyukas foga: — Basszorkányos, de túljártam az eszükön, igaz is, hogy akkor még jobban mozgott az eszem! No, majd elmesélem eccer, katonaöcsém, ha jobb kedvem tanál akadni! Mudrony József, miután készen lelt a lámpával, a kanócot lesrófolta kissé, hogy ne füstöljön s kifelé indult: — Mindjárt itt leszek, csak átszólok Nadzon- né komaasszonynak á vacsora végett s hajitok valamit a két ló elé, mert azok se ettek még. Maguk csak beszélgessenek addig, Mihály bácsi! Kiment. A bádogvitéz szótlanul kezdte szortyogtátni a szutykos pipát. Sanyi pedig a lámpa fényét nézte, így ültek ketten a kietlen estében. Sokáig-sokáig. Régi lakó volt a háznál Petykó Mihály. De hogy miféle cimen, senki nem tudta a világon. Ő maga sem. Ám Petykó Mihályt épp ez a körülmény érdekelte legkevésbé az összes földi dolgok tömkelegében. Potyaélete beleveszelt az emlékezetelőtti időkbe. Mudrony Sanyi annyit tudott róla mindössze, hogy amikor először ’átta fiucska-korában, édesanyja, nagybátyjánál tartózkodott Óaranyban. De hogy mikor került oda és miért tartották el, senki nem tudott rá felvilágosítást adni. Mihály bácsi már Garanyban is a melegedőn ült, egyetlen nevezetessége az lévén, hogy nagyokat mond koronkint, meg hogy egyszer csúnyán rászedte embertársait, Ujhely fölött valami faluban. Állítólag. Mert ezt sem hitték el az obsitosnak föltétlenül. A szürke ló esete lett volna ez, a szürke lovat Lombardiában kötötték volna a nyakába, amikor keserves tizenkét esztendő után leszerelt s a ló révén csapta be azután oly rutul a falusiakat. Ez azonban nem volt bizonyos. Abban az időben, amikor Mudrony Sanyi eszmélni kezdett a világra, Petykó Mihály régesrég a boglyaskemence melegedőjéről lógatta már levéknyult lábszárait Garanyban. Még nótája is volt az öregnek, de ezt csak kivételes alkalmakkor hallhatták tőle: í búcsún vagy keresztelőn. A széles rokonság férfitagjai összeverődvén ilyenkor, inni kezdtek feszt s két-három korty pálinkával megkínálták Mihály bácsit is. És Mihály bácsi aszalt tagjait kitüzesit- vén az itóka, egyszerre csak balról-jobbra csapta át biggvedt sipkáját, pléh-hangját meg kieresztette reszkető-gyengében: Mán ezután arra veszem az utat, Merre az a két fényes csillag mutat... Vörös lett az arca, könny gyűlt a szemébe s egyet kiáltott: — Sejhaj! És akkor rávágta a két végső sort is: Két fényes csillag mutatja a hazámat. Három évig nem láttam a babámat ....... A rokonság férfitagjai az asztal körül ültek ilyenkor s tenyerükbe bocsátott fejjel szótlankod- tak maguk elé. Egytől-egyig szivenütötte őket a múlt. Mert valamikor, hetvenkedő katonaéletükben őket is marta a hazavágyakozás. Fájdalom, az a szép világ nem fog visszatérni többet, keserű szívvel érezték valamennyien. S néztek maguk elé és hallgattak azontúl. Ám az aranyéletnek is vége lett egyszer Garanyban. Mert váratlanul kidőlt a sorból a családfő, Sanyi édesanyjának nagybátyja, névszerint Balogh .András, aki gazda volt valamelyik grófnál. Almássynak,hívták talán. Özvegye meg- szükitett kommencióra szorult, fiai megházasodtak, leányai férjhezmentek s Petykó Mihály obsitos egyszerre azon kapta magát, hogy mindenki elhagyta. Hogy mi történt azután, nem tudta Sanyi. Annyira emlékezett csak, hogy egy hideg őszi napon messziről érkezett furmányos szekér állt meg a házuk előtt és amire kitekintettek volna a tenyérnyi ablakon, a szekérből már le is csúszott Mihály bácsi, fején a vedlett katónasipká- val, egyébként minden podgyász nélkül s recsegve kiáltott rá a szekeresre: — Mehetsz! Aztán fürgécskén indult meg az ajtónak, kezet csapott az eléjesietett Mudronnyal, egy másodikat kiáltván: — Meggyűltem! Belépett a házba, szóra sem méltatta a Sanyi-------------------------------------------m5-53HAMBORO-AMKRSKA LINK ENGERENfClI UTAK a világ összes kikötőibe Rendszeres személy és áruszállítás Tengeri üdülő és kéfufazások Utak a Földközi tengeren és Kehire Uíak az északi országokba Világkörüli uíak llfak Nyugat Indiába Információi és prospektusokat bérmentve küld a HAMBURG-AMERIKA LINK isi. vezérképviselete Praha II, Hybernská tO
