Prágai Magyar Hirlap, 1928. március (7. évfolyam, 51-77 / 1678-1704. szám)

1928-03-11 / 60. (1687.) szám

6

TMGMtM^diARHlKLAE»

hatalom exponenseinek arra. hogy a politikai színezetű elindulás tiszta kulturális útra való terelődését „bizalmatlansággal fogadja" s evvel a politikai élettől szabadulni óhajtó kulturális munkát hátráltassa, másrészt befelé is, a kulturális munka erősen ki van téve a politikai pártélet, — hogy ne mondjam — pártszenvedélyek hullámzásának, ami sokszor igen károsan befolyásolja a kulturális élet nyugodt haladását és önmagáért, ^ vagy az egységes nemzeti szellemért valóságát.

Ha ezekhez a nehézségekhez hozzáveszünk még a csehszlovákiai magyarság társadul mi. és földrajzi tagozódását, vagyis a lelkek között a háború és forradalmak következtében beállott szakadást s a centralizáció lehetetlenségét a perifériákon elszórt magyar nyelvterületek között, úgy készen lehetünk a diagnózissal, a csehszlovákiai magyar kultúráiét veleszületett, vagy örökölt betegségének kórképével.

És mégis élünk és mégis nem egy jelét adtuk az életrevalóságunknak. Hogy hogy éltünk eddig, milyen megvívott küzdelmek vannak ma már mögöttünk, vagy még előttünk, ezeket szeretném összefoglalni egy pár objektív, csak a való tényekre épített cikkben.

bbn Saud, a vali&biták rezére

Adódul! ah, Transz] ordáin a királya

most szemérmetlenül pumpolt. Különben sem lehetett jő sora, a pincér más barátot fogadott a lakásába. Azt tanácsoltam neki, hogy fogjon bele bármilyen munkába és menjen vissza az anyjához. Erre dühösen kifakadt, hogy az anyja összeállt valami orosszal, hagyjam őt az anyjával békében.

Ebből annyi volt az igazság, hogy az anyja lakását eddig teljesen kifosztotta, elvette minden pénzét és az öregedő asszony valami munkás- féléhez menekült durva támadásai elől.

Kezdett végkép elomlani az élete.

Egyszer egy hideg téli estén megint kereszteződőit az utunk. Rossz bőrben volt, panaszkodott. Az olyan élet, mint az övé, nem ér már egy revolvergolyót. Adjak neki pénzt egy revolverre, mert a vízbe nem akarja magát fojtani. Irtózik a Dunától. Pedig egyszer végezni fog magával, tovább nem birja.

Lázasodó szemeiben könyörgő hívás lángja csapott fel. Komolyan megrémültem. Itt már nem segítenek apró íiz koronás segélyek.-- Hiszen, ha így tovább kell kínlódnom, akkor inkább kikeresek egy jó pénzes pasast és azon nem segít az Úristen. Hát nem jobb, ha magammal végzek! Csaló, szélhámos vagyok, de nem akarok embert ölni!

Késő volt. Úgy mondta ezt, mint aki régen számolt ezzel az eshetőséggel is és csak ilyen elfutó percekben érzi, hogy a bűn küszöbéről jó volna visszatorpanni.

Két nap múlva az újságból értesültem, hogy gyufaoldattal akarta megmérgezni magát, a kórházban van és megmentették.

Komédiázik vagy komolyan szabadulni akar az élettől? Megpróbáltam felejteni, nem lehet. És nem tudom, milyen lesz az uj találkozás. Szégye- Jem magam előtte és valami félelemérzés van bennem. Nyom a tehetetlenségem. Mit csináljak, mit mondjak neki, ha újból elém kerül?

Őt ismerem és ezrek vannak igy. Elhulló életek. Ki felel értük? Ki tette őket tönkre? Az otthon, a környezet, a háború, a forradalmak, a mai társadalom?

Senki sem felel!

1928 március 11, vasárnap.

mPLúm

írja: KRRiHTHY FRIGYES

— miHDENFÉLÉRŐL —

1928 március.

Multheti, Tolsztoj művészetéről szóló naplójegyzetem hatása alatt elmentem és megnéztem a „Feltámadás" című filmet, amit Tolsztoj hasonló című regényéből csináltak, nem Oroszországban és mégcsak nem is Németországban, hanem Amerikában, vagy mondjuk ki kereken; Hollywoodban, Úgyis annyit mászkál a fejemben ez a sok kérdőjeles gondolat: írás, szó, kép, művészet, a szó halála, a képletesség térhódítása, a film jelentősége, jövője, viszonya szülőanyjához, a szépirodalomhoz, kép és gép, gép és ember, ember és nétnber ésatöbbi, ésatöbbb Hadd látom, okosabb leszek-e ettől a filmtől.

*

Á „Feltámadás" Tolsztoj kibontakozásának legjellemzőbb étapp-ja. Itt kísérelte meg először megtalálni a belső békének, az etikámnak azt az archimédeszi fix pontját, amelyből ki lehetne emelni a „művészetet" sarkaiból — az Igazság fix pontját, aáionnan a Valóságot rendbe lehetne hozni. A Megváltás halhatatlan fantasztikuma, mint keresztülvihető, reális lehetőség, itt igézi meg képzeletét neki is, mint ahogy Krisztustól kezdve minden nagy lelket megidézett. Adva van az egyéni sorsok végzetes kerete, a Valóság — a művész E ldo rá dója, paradicsomkertje, melyből boldogan, fáradság nélkül lakmároz- hatik. S mégis éppen a legnagyobb, legtökéletesebb művészei és látói a valóságnak, életük delelöjén megcsömörlenek a dyonisosi lakomától s kifelé vágyakoznak. Valami nyugtalan sejtelem fogja el őket, rémes gyanú, hogy tévedés volt az egész — az ismert valóság talán mégse az egész világ, annak csak egy picike része? Azr ember talán mégse fogható fel, ismerhető meg, csakúgy, mint egyéb dolgok, puszta tapasztalásból, „megfigyeléséből? S ha nem — akkor viszont az egész Végzet és Sors és Rendeltetés álom, amiben már kezdtünk megnyugodni, ami művészi alkotásunk épitőáillománya volt Kicsúszik alólunk: művészi értelemben sem lehet tovább építeni.

A művész megakad. Eddig nagyon kényelmesen ment minden. Regényem hőseit, Iksz urat és Ipszilon kisasszonyt úgy ismertem, mint a tenyeremet — de' most egyszerre kiderült, hogy Iksz ur és Ipszilon kisassszony nem mérhető meg tenyerem serpenyőjében, kicsúszik a tenyeremből, miután Iksz ur és Ipszilon kisasszony nagyobb, mint a tenyerem, legalább akkora, mint én magam, hozzám, hozzám hasonlító valami, hozzám, az alkotóhoz, akit tapasztalásból és „megfigyelésből" nincs módomban megismerni. rnár csak amaz egyszerű oknál fogva sem, mert például legfontosabb részemet, az arcomat nem látom, csak tükörből. Könnyű Brehm bácsinak, a természettudósnak, akinek hatalmas regényében a földi paradicsomról még nem jelent meg az ember!

A macskát, meg a kutyát, meg az elefántot, ha egyszer jól leirtam és megírtam, befejezettnek tekinthetem a müvet — macska és kutya és elefánt nem fognak rámcsufolni, meghazudtolni — a macska mindig nyávogni fog és a kutya mindig ugatni fog és ha még nem láttam macskát és kutyát, csak Brehm bácsi könyvében, rá fogok ismerni a könyvből, ha egyszer találkozunk majd — adott körülmények közt macska és kutya adott módon fog viselkedni. És könnyű Flau- bertnek és Zolának is — Gervaise és Homais ur és Saccard örökké lesznek — de vájjon élnek-e tovább? Vájjon e lerögzités nem ölte-e meg őket, szoborrá, kővé, múmiává dermesztve bennük azt ami élő emberben a legfontosabb: a jövőt, a megváltozás, megválvás lehetőségét? Tolsztoj mélyebben, jobban, igazábban izgatta hőseinek a sorsa, mint Flaubert-t, vagy Zolát — a megrajzolt és megírt hős, miután megírta regényét, tovább élt benne, túlélte regényét s nem hagyta békén a művészt — újra meg kellett szülni öt, megváltozott, más alakban.

A Feltámadás hőse. más néven, ugyanaz

az ember, akit a Háború és Békében, Kareni- na Annában már ismertünk (ott Pierre-nek, vagy Andrej-nek, vagy Levin-nek hívták) — ott. egyre, leélte életét, meghalt, vagy beletörődött sorsába. Itt. harmadnapra, feltámadott sírjából, — kiegyenesedik s azt mondja, nem ér az egész. Adott tulajdonságaim, melyeknek alapján eldőlt a sorsom. íme, levetkőztem s íme, mégis én vagyok az, bizonyságául, hogy tulajdonságaim összesége nem én voltam, ezek csak eltakartak engem, — ime, itt vagyok, élek. pertörlést kérek és uj Ítéletet— más sorsot, jobbat, igazab- bat. Más sorsot, atyám, ó Művész, ki alkottál engem — másat, igazabbat, olyat, amilyent magadnak kívánsz, magadnak, aki élni akarsz, hogy alkothassál s aki élni csak úgy tudsz, ha sorsod halált jelentő eredendő bűne alól felmentenek.

Tolsztoj nem szobrokat és múmiákat és arcképeket gyártott — ő az eleven embert akarta megörökíteni — ez az, ami benne talán reménytelenebb, de több, mint művész.. A művész számára az eleven világ tulajdonképpen csak alkalom rá. hogy halott szobrot és képet csináljon belőle — a művész az élet halhatatlanságában nem hisz, csak álét halhatatlanságában — a művész homályos ösztöne annyi csak, hogy emléket álitson az embernek, valami ismeretlen, emberhez nem hasonló isten számára, aki majd ellátogat a földre, ha élő ember már nem lesz a világon. Tolsztoj hitében az élő ember szobra és képmása maga az élő ember, a másik, az elkövetkező. az utód, aki mindig lesz. akkor is, amikor ama ismeretlen isten megérkezik, hogy felismerjék s egymáshoz hasonlónak ismerjék fel egymást. Ezért nem elégszik meg a „tökéletes arckép“-pel, amit hőséről alkotott, hanem mindig újra visszakeveri szobrát a gipsztömegbe, mindig újra kezdi, mindig mássá gyúrja, mint ahogy maga a természet teszi hősével és céljával, az emberrel,

*

Most mit csinál ebből az egészből Hollywood!

Néhány technikailag is gyatra papirmasé- jéghegy, prospektusokból kivágott Oroszország, a párisi díszletekből megmaradt anyaggal felhígítva, pár ócska ruha, á la 1878 — kész a külsőség. Hát a belsőség?

Zuhog az eső, a katonavonat megindul. Katusa a zuhogó esőben utánarohan a vonatnak, mintha csakugyan azt hinné, hogy meg tudja állítani. Aztán megint kitárják egymás felé karjaikat, zökkenve megindulnak, mint az Operában, majd a nő arcán nagy lelki tusa játszódik s megindul, roskadozva, ellenkező irányban, miközben a hős arcán szintén nagy lelki tusa játszódik, miközben kinyújtja karját.

S még hozzá ez mind „rendezés". — a két színész, Rod la Roque és Dolores dél Rio, igen tehetséges és jó művészek, a szó európai értelmében azok, van bennük invenció, megértés, Ízlés, stilusérzék, — de mit tehetnek e hollywoodi „rendezés" ellen, mely mostanában mindabból. amit Európa kétszázéven át, vérrel és agyvelővel öntözött, megszentelt földjében kicsirázott és gyöngéd virággá és mélyizü gyümölccsé érett, gőzkazánban ösz- szepréselt és kilúgozott gyalázatos ciberepálinkát főz, megcukrozza, sőt zukorozza, hogy aztán en gros borítsa rá Európa szépségéhes közönségére. Mindegy ezeknek Tolsztoj, Eugen Sue, Bemhardt Shaw. Pirandello, Su- dermann vagy Rinaldo Rinaldini — megfilmesítik ezek, a teremtésit neki, Kant filozófiáját és Pascal gondolatait, csakúgy, mint Courts- Mahlert és az ezeregyéjszakát. Rémes.

Sirfiiidologe Dr. Kolb

ázsióit a prágai, frankfurti és berlini bőrklinikák tanársegédje és másodorvosa Prtfufa HL TodUitova SÍ. ssékm.

Wassermana visegálat!

^loooooaooooooeoeoaoeQoooooooooo^

Első szlovák ékszer-, arany- és ezűstgy ár

Tulajdonosok s FÜOSVKQ TESTVÉREK

Gyár:

Bratislava, Ferenciek tere 1. Telefon: 57.

Eladási hely:

Bratislava, Mihály-utca 6. Telefon: 16—02.

Elsőrangú készítmények ékszer-, arany- és ezüstárukban — 50°/0 megtakarítás — Eladás eredeti gyári árakon Ó-arany és ezüst, valamint érmék fazon átdolgozását a legolcsóbb árak mellett vállaljuk Brilliáns átdolgozások alkalmával a kö befoglalásánál t. vevőink jelen lehetnek

Állami alkalmazottak 5°/0 engedményt kapnak Javitásokat azonnal eszkozlünk

LeSegyverzés az irodalomban és az életben

Irta: Hódinka Tivadar.

A lefegyverzés fogalma egyidős a háború fogalmával s eredetileg nem is a béke, hanem a háború ideológiájának volt a műszava, amely az ellenség lefegyverzését és csakis ezt jelentette.

Ily' értelemben vette át a békeirodalom is és ily értelemben, tehát a háború ideológiájának műszavaként használta egész a limit század utolsó évtizedéig.

Ez az irodalom, amelynek keletkezését Dante Alighieri (1265—1321), a „Divina co- moedia" halhatatlan szerzője „De monarchia" című müvének megjelenésétől számítjuk. nagyon lassan kapott lábra á a háború szükségességének gondolata, nemcsak az első, hanem a későbbi lépéseit is determinálta. Ez az eszmei determináns, párosulva azzal a természetes és még ma is indokolt félelemmel, hogy az, aki a háború ellen ir, könnyen esik a hazafiatlanság gyanu- jába, oly követ gördített a békegondoíat útjába, amellyel egy Kant bölcsesége is csak klauzula szalvatóriák és kompromisszumok segítségével tudott megbirkózni. A háború szükségességének gondolatköre azonban. — ez a mefisztói varázskor — Kantot is annyira fogva tartja, hogy ő, aki a békegondolat lobogóját a legmagasabb oromra, a Világállam ormára, tehát oly magasra tűzte, hogy azon túl már csak a fantasztikum tud lélegzetet venni, magáról a háborúról igy ir:

„.. .Magának a háborúnak semmi különös indító okra nincs szüksége, hanem ugylátszik, az emberi természetbe van oltva. Sőt úgy szerepel, mint valami nemes dolog, amire az embert a becsvágy, az önzés rugói nélkül, lelkesíti". („Zum ewigen Frieden", Babits- forditás.)

Pedig akkor, amikor ezeket a mai fülnék

kissé szokatlan szavakat Kant papírra veti: a keresztény időszámítás évmutatója már 1795-öt jelez.

De hát a háború szükséges és ha szükséges, akkor nem a megszüntetéséről, hanem legfeljebb borzalmainak az enyhítéséről lehet sző. Enyhíteni pedig csak az államuk kölcsönös jogi megállapodásai utján, tehát csak nemzetközi utón lehet.

így történik, hogy a „jus gentknn" már Kant fellépését megelőzőn buja virágzásnak indul s a békeirodalom a Grotáusok, Puffen- dorfok és Bluntschlik hatása alá kerül. E hatás alól csak a bölcselők (Leibniz, Rousseau, Bentham stb.) tudják emancipálni magukat s az ő érdemük az is, hogy a háború szükségességének gondolata lassanként egy másik, morálisabb, humánusabb éa racionálisabb gondolatnak, a háború szükségtelenség e s ezzel együtt a háború megszüntetése gondolatának ad helyet.

Ebből a gondolattőből sarjad a hadseregek békés lefegyverzésének eszméje is, amelyet, már mint nem a háború, hanem a béke ideológiájának műszavát, egy vékony, női hang, Suttner Berta báróné hangja kiáltott bele a békeirodalomba, 1889-ben Drezdában megjelent „Die Waffen nieder" cimü regényével. De bár a vékony női hangra még az Institut Nobel is felfigyelt s a mü szerzőjét megkoszorúzta: a kiáltó hang magában a békeirodalomban visszhangtalan maradt. Annál csodálatosabb, hogy a hangot, — mintegy Os- car Wilde igazolásául, aki azt állítja, hogy „az irodalom mindig megelőzi az Életet, amelyet nem másol, hanem formál" — az Élet s közelebbről annak egyik szöglete, a Politika vette át és sokszorosan ekhózta.

Az a különös és a maga nemében szinte páratlan helyzet állott tehát elő, hogy a lefegyverzés kérdésében az irodalom az élettel szemben a konzervatizmust képviselte s képviseli ma is, mert a helyzet nem változott. Pedig az irodalom hisz, szentül 3 az életnél mindenesetre őszintébben hisz a lefegyverzés megvalósításának lehetőségében; ám a lefegyverzést oly „posterius"-nak tekinti, amelyet a lelki leszerelés „priuszának szükségszerben kell megelőznie. Hogy „Harc a háború ellqn" cimü kis állambölcseleti tanulmányommal önmagamat idézzem: „...A lelki leszerelés nélkül minden lefegyverzési tervezet hiábavaló. Egyrészt, mert a kijátszásiól való félelem nem engedi, hogy őszinte legyen, másrészt, mert még ha őszinte is lenne, nem érne célt: elvégre háborúskodni

nemcsak ágyaival és gépfegyverrel, hanem kaszával es kapával is lehet...“

A világpolitika gyufadobozán ma is, hol itt, hol ott sercen a lefegyverzés gyújtószála, de a gyorsan ellobbanó pici láng, amely a nedves-redves szálacskába nem tud belekötni, csak arra jó, hogy mélyítse a homályt s bosszantsa a pacifistát, aki a békekérdés mai stádiumában a lefegyverzés minden kísérletét, még a legjobbiiiszemüt is, hiuuak, meddőnek és céltalannak tartja.

..... 1 " 1

FOR

DSON TRAKTOR i FORD HOTOR hengerfurását eredeti amerikai FORD fúrógéppel olcsón és gyorsan vállalom. Egyben az ösz- azes alkatrészek javítását is.

FRASOH BÉLA Fordmotor javító telepe, LEVICE