Prágai Magyar Hirlap, 1928. március (7. évfolyam, 51-77 / 1678-1704. szám)
1928-03-11 / 60. (1687.) szám
<pRgrgzaMAG^ARfíIRItaí> 1958 máreius 11, vasárnap. VASÁRNAPI JEGYZETEK írja SCHÖPFLIN ALADÁR- ÚRI MURI Tudják már, hogy Móricz Zsigmond regó- ayének alakjai, akiket a P. M. H. közönség® jól ismer, megjelentek a színpadon és ugyancsak megszerettették magukat a színházba járó közönséggel. A regény, mint mindenki elismeri, aki olvasta, Móricz Zsigmond legkitűnőbb regényének egyike s most a belőle készült színdarabról is kiderült, hogy a Sári biró óta legnagyobb sikerű színdarabja lesz. Nem akarok szabályszerű színházi kritikát Írni az „Úri muri“-ról, ezzel egy kicsit el is késtem volna, csak néhány megjegyzést tenni vele kapcsolatban, néhány feltűnő jelenségről, amely az előadás és a siker kapcsán felmerült bennem. A magyar közönségben van bizonyos türelmetlenség és sértődő érzékegység, ha a saját dolgairól van szó. Nem szereti, ha az Írók kritizálják, ha rámutatnak olyan hibákra és bajokra, melyeket bőven lehet felfedezni életmódjában, társadalmi életében, gondolkodás- módjában. Különösen élénk ez az érzékenység, ha a vidéki életről van szó. A városi ma- gyár emberben van bizonyos furcsa kegyelet a vidékkel és főleg a faluval szemben. Azért mondom furcsának, mert egy ellenmondás van benne. A városi ember tulajdonképpen nem szereti a falut, mint az élet színhelyét, legfeljebb csak mint kiránduló helyet, ahol kellemes változatossággal el lehet tölteni egy pár napot. Nagyon kevés városi embert, például hivatalnokot lehetne találni, akd örülne, ha áthelyeznék falura 8 ott kellene elitöltenle életét. Viszont azonban valami idealizáló szeretettel gondol a falura, gondolataiban csak a jót és szépet szereti benne látni s bosszankodik, ha arra figyelmeztetik, hogy ennek a képnek van visszája is, hogy falun is vannak bajok, hibák, bűnök, amelyekkel foglalkozni kell, ügy érzi ezt a figyelmeztetést, mint valami képromb olást, amely össze akar törni egy kedves képet, melyet szivében őriz. Ez így van regényben is, de szándarabban sokszorosan van igy, mert itt hozzájárul még az emberek szóraíkozAsvágya is, mulatni akarnak a színházban, nem pedig gondolkodóba esni. Azt szeretik tehát, ha az életüket mennél kedvesebb, szeretetreméltóbb színben tünteti fel a színdarab, a hibákat legfeljebb atyafiságos tréfával üti el. Ha az iró a szemébe mondja az igazat, akkor hamar megharagszik. Ezt érzik az Írók Is és miután elvégre senki sem ir olyan színdarabot, melynek sikertelensége előre gyanús, amelyről fel kell tételezni, hogy megosztja és elkedvetleníti a közönséget, lehetőleg kerülik a magyar élet kritikáját, csak a kedves, kedélyes oldalait mutogatják és csak a szeretetreméltó alakjait viszik színpadra. Ha pedig mégse lehet elkerülni némi bajoknak a megmutatását, szelíden humorizálnak róluk. Ez a regényíróknál is megvan. Az egy Mikszáth merte és tudta csak a magyar életet kissé keserűbben bírálni, de ő is az anekdotázó humor bájos leple alatt. A többiek még eddig se mentek el, ha a speciálisan magyar életjelenségek 'kritikájáról volt szó. A regényírás azonban könnyebben felszabadította magát ez alól a közönségből kiinduló nyomás alól, mert ha a regény a közönség egyik részének nincs is kedvére, a másik része még mindig szívesen elolvassa. ’A közönség megoszlása kisebb baj a regényírónak, a drámaírónak katasztrófa, mert ahhoz, hogy egy darabnak sikere legyen, legalább harmincezer ember tetszését kell megnyernie. Harmincezer embert pedig nem könnyű rávenni arra, hogy pénzt adjon ki szinházi jegyre. Móricz Zsigmond azonban nem az az ember, aki meghunyászkodik a közönség előtt. 0 teljes mértékben ragaszkodik az írónak ahhoz a jogához, hogy az embereknek megmondja az igazat. A magyar életet kritikai szemmel nézi, a szeretet és szolidaritás kíméletlenségével. Testvérnek érzi a magyar embereket, akiknek meg kell mondani az ágazat akkor is, ha az kellemetlen Ezért volt annyi baja a magyar világgal, ezért értették any- nyian félre s ezért vádolták meg annyiszor szeretetlenséggel. Nem tagadja meg magát az „Úri muriban sem, bizony keményen odamondogat a magyaroknak s nem titkolja, hogy mi nem tetszőik neki életformáikban. A darabnak magva egy boros, cdgiányos nagy mulató jelenet. Ilyet számtalanszor vit- fek már színpadra, de mindig úgy, hogy a* Író is benne volt szimpátiájával a muriban, a mulatók pártján állott s úgy tüntette fel, mint a mulatásnak egy szép, kedves, rokonszenvre méltó módját. Móricz észre meri venni, hogy az ilyen nagy murizások lehetnek kedvesek annak, aki benne van, de hány ember, hány család ment tönkre miattuk, milyen könnyelmű nemtörődést takarnak és mennyi jobb sorsra méltó érték pusztul el bennük. Észre meri venni azt Is, hogy nem Is mindig jókedvükben mulatnak igy az emberek, hanem sokkal többször unalmukban vagy elkeseredésükben. A magyar sLrvavigadás ez: a sűrű vér és a sorsával való elégedetlenség szilaj tombolésa. Magyar specialista, sehol másutt meg nem található, szimpatikus és veszedelmes. Móricz az első magyaT író, aki színpadon rá mert mutatni az árnyékára, aki bele merte vinni a magyar keserűséget és a magyar őnibdrálatot. A* „Úri muri" egyéb részeiben, az alföldi magyaT élet többi elemeinek feltárásában is vannak ilyen keserűségek. Ezek miatt aggódni kellett, mit fog hozzá szólni a közönség. Fogja-e szeretni életének ezt a kritikai képét? Minden jel arra vall, hogy igen. Az eddigi előadásokon a közönség nagy, ünneplő szeretettel fogadta az irót és darabját s nincs ok azt hinni, hogy ez a többi előadásokon se Így lesz. Ez azért érdekes, mert mintha előjele volna egy hangulatváltozásnak a közönségben, mintha kezdene hajlandóság ébredni benne a magyar élet valódi, reális képének elfogadására. Ha ez csakugyan igy van, akkor remélhetjük, hogy — amit eddig a közön............. !11- ■ ", ■' ' Al apítva 1833. Telefon 33. S * *re* porcellán ***> Hy aagykoroekedéae. • i ■ i :: ‘ .M KOSICE, Fő-utca Í9. ' Nagy lákniék Jutányos áruk. sógnek a kritikától való idegenkedése akadályozott — végre elkezdhet kialakulni a speciálisan magyar társadalmi dráma. GENFI NOTESZ — „IZGALMAS ÜLÉS* — Genf, március 7. Ma például a sereg távirat, ami innen szétrepült, „izgalmas ülésről" számolhatott be: a szentgotthárdi gépfegyverek ügyének ez volt az eilső tárgyalási napja a Tanács előtt. Nekünk magyaroknak ez az ülés kétségtelenül izgalmas. A valóságban egy ilyen izgalmas ülés egyike az élet kimondottan unalmas félóráinak. Mellettem például egy kolumbiai újságíró ült, aki állandóan ásitott. Amig Táncos generális és Briand vitatkoztak, addig ez a kolumbiai úgy nézett maga elé a levegőbe, mintha unná egy kissé az egészet Neki mesz- sze van egy kissé Magyarország, ahogy nekünk messze van egy kissé Kolumbia. A Népszövetség gyönyörű gondolat, de egyelőre, sajnos, nem földi szférák fölött éneklő, kanonizált szentek ülnek a padsorokban, hanem renkivül különféle struktúrájú emberek, akik a legjobb igyekezettel iparkodnak érdeklődést mutatni olyan kérdések iránt, amihez vérük és szivük szerint semmi közük. Nem szégyenlem bevallani, hogyha egy izgalmas ülésen a Népszövetség egy izgalmas perui fegyvercsempészés ügyét kezdené tárgyalni, diszkréten én is ilyen hatalmasakat ásítanék, mint ahogy ezt a kolumbiai kolléga teszi. De a terem tele van, mert ez parádés ülés, ami itt ritka. A Népszövetség nyilvános ülései általában olyan egyhangúak, mint egy ortodox -temetés. Az előadók előre elkészített rapportokat mormognak félhangon, a rappor- tok két nyelven litografált szövegét mindenki a kezében tartja, az elnök, aki csak ritkán beszél tökéletes franciás ággal, több-kevesebb érdeklődéssel megkérdi, van-e ellenvetés, s aztán kihirdeti, hogy elfogadták a rapportot. Mindez felhangon megy, egészen monotonul. Erre, ha francia volt az előadó, felcsattan az angol tolmács és egy oktávval magasabb hangnemben angolul is elismétli az egész zsoltárt. Mire mindenki bólogat, hogy nagyon szép. Ma délután például az egyhangú mormogásbái váratlanul fölzugott Briand baritonja, aki bejelentette, hogy egy amerikai 5000 dollárt adott a Szellemi Együttműködés oéljaára, — az angol kántor rögtön fölpattant és elénekelte: „5000 dollár Amerikából" —- s mindenki bólogatott, hogy nagyon szép. A nyilvános ülésen már egy hangosabb szó is esemény. Különben pereg az egész, mint egy hindu imamalom. A Tanácsterem falai üvegből vannak. Nem tudom, ez sziimboluim-e arra, hogy ide az egész világ beláthat, vagy egyszerűen csak igy maradt meg abból az időből, mikor a palota még hotel volt és a tanácsterem télikert. De arra az esetre, ha ezek az üvegfalak finom szimbólumnak készültek, nem árt megjegyezni, hogy a tanácsülésre ugyan az egész világ beláthat, de a tanácsüléseken általában nagyon ritkán történik nyilvánosan valami. Ami Géniben igazán történik, az mindenhol készül: sörházakban, hotelszobákban, hallókban, s a Palota csöndes és magányos szobáiban a titkos üléseken, mindenhol, csak nem a nyilvános ülésen. Ami plémum elé kerül, az máT olyan megrágott, kész, elintézett, óvatos és tökéletes véglegesség, hogy legtöbbször kár miatta bemenni az ülésterembe. Utánoyeml* tilos A genfi tanácsüléseknek két ember ad egy kis életet és hangot. Az egyik Briand, a másik Titulescu. Briand néha, egészen váratlanul, megszólal, s improvizál egy kis finom izgalmat, mintha unná magát, mintha a hangjait próbálná, az erejét mutogatná, játszatja egy kissé a tömeg előtt az izmait, nyújtózkodik, ugrásra készül. Persze soha nem ugrik. Briand ugrani csak titkos üléseken szokott, de ott is centiméterrel kiméri előre a távot. Gyakran visszaesett már igy is, Cannesban egyszer tulug- rotta a célt. Ha megszólal, mindenesetre mindig mond valamit, aminek egyéni szine van, ami él egy kissé. A táviratok már szétvitték ennek az izgalmas ülésnek, a szentgotthárdi első vitának minden részletét, azt is, amit Táncos mondott, azt is, amit Briand, fölösleges lenne a diskusszió részleteit itt elismételni. Csak egy mondatot, Briand egy mondatát legyen szabad följegyezni, ami hozzátartozik ennek az embernek a portréjához. Mellékmondat volt. A két preoiz kérdés után, amit Briand a tábornokhoz intézett: kéri a vagonok eredeti fuvarlevelének bemutatását és kéri az indokok felsorolását, amik a magyar kormányt » gépfegyverek megsemmisítésére késztették. Briand elégedetlen volt a válasszal, amit a tábornok a második kérdésre adott. A pillanat kritikus volt. Ekkor Scialoja, az olasz delegátus, halkan közbeszólt, s körmönfontan megjegyezte, hogy talán nem egészen helyénvaló ilyen kérdésekkel elébehajlani a szentgotthárdi affér megvizsgálására kiküldött háromtagú bizottság jelentésének ... A hosszú mondat után Scialoja elhallgatott és Briand nézett maga elé a levegőbe. Csönd volt. Aztán Briand fölemelte a kezét a levegőbe s egy könnyű mozdulattal ezt mondta: „Kérem a nagyon tiszteletreméltó Tanács tagjait, szíveskedjenek elhánni, hogy én nem ezért kérdezgetek itt, mintha a vitatkozás általában valami különös gyönyörűségemre szolgálna . . . És, lehelletkönnyü gúnnyal, jött a mellékmondat — ... vagy mintha különös becsvágy ösztökélne, hogy a nyilvánosság előtt szerepeljek . . Ilyesmi ebben a teremben már izgalom. A1 szavak úsznak a levegőben, Briand bátradul, s végtelen közönnyel kinéz az üvegfalon át a park felé. Aki szembenin a Tanáccsal, az a tavat látja az üvegfalon át, és ha jó az idő, láthatja a Mont Blancot. Az atmoszféra a teremben legtöbbször olyan halk és szenvedélyt el en, mint ez a tó. De néha elég egy kavics és rögtön hullámverés indul, s egy halk kis vihar gyűrűzik Tanács és Terem között. Mindig csak pillanatokra. A nyilvános ülés nem ismeri a katasztrófái is vihart. Az alacsony pódiumon, a vőrösfüggönyös háttér előtt, a félvilág minden állítólagos hatalmának nagyon tiszteletreméltó reprezen- táknsai ülnek. A középen az alkalmi elnök, imost az indiánus Urratia, jobbra Braind és Stresemann, Scialoja, balra Eric Drumond, a Népszövetség főtitkára, aztán Chamberlain, a balján Adatéi, a japán. A nagyhatalmak, az DÉL Elmúlt a nyár? Én nem hiszem. Virágfürtöket hajt szivem. Ha délszakon nincs soha tél. Mért ne lenne szivembe* Dél? Se árnyékok, se fellegek, Én maradok. Én nem megyek. Almaimmal játszik a szél, A szivem is pálmalevél. Falu Tamás. állandó tanácstagok helye a tanácsasztalnál változatlan. A választott tanácstagok a patkó- alakit asztal két végében helyezkednek el, egy kierarohia szabályai szerint, amit lóugrással is nehéz lenne kiszámítani. A lengyel delegátus, Zaleski mellett ül Titulescu. Azt mondják, megvan ötven éves. Tíz lépés távolból úgy hat, mint egy fiatal, harminoeisztendős kínai. Csak egészen közelről látja az ember, hogy ez a különös, sárga, ferde-szemvágásu, nyugtalanító és sima arc telistele van apró pókhálókkal. A homloka, az arca végtelen finom ráncokkal megásott. A kezed betegesen fehérek és nyugtalanok. Az egész vékony, magas, ideges figuia állandó mozgásban van, fészkelődik, valami beteges türelmetlenséggel keresi a helyét, minden pillanatban félni lehet, hogy valami bajt csinál. ? Most beteg, 'didereg, télikabátban ül a túlfűtött teremben, görbén összeburkolja magát a bundájában, porokat szed elő egy ezüstszelenoéből, vizet iszik, állandóan magához inti a titkárját, veszekedik vele, min ha oda se figyelne az ülésre, vicceket mesél a szomszédjának, nevetgél, ő a közbeszóló, a gyermekszáj, s a hangja néha egészen különös oktávokat vesz, gixereket csinál, a hangja vékony, sikitó, néha szinte feminin. Ezen a különös, nyugtalanító hangon adta elő a szentgotthárdi affért. Ha behunyta az eniber a szemét, pillanatokra azt hitte, hogy egy nő beszél itt, vagy egy gyermek. Szinte meglepő, mennyire mérsékelt és fegyelmezett mindaz, amit ez a mértéktelen és lendületes kedély előad. Mintha fogná magát, á passzionátust lefogja benne a diplomata. Délután láttam, ahogy megfogta Chamberlaint, szószerint és két kézzel lefogta Chamberlainnek, aki maga a monokli s a forma, mindkét karját, s beszélt bele az arcába, hosszan, vékony, magas hangon, azzal a torz és hideg mosollyal. Chamberlainnek egy arcizma nem mozdult, csak kissé hátra- najtotta a fejét. Aztán Chamberlain végigment a folyosón és meglátta Apponyit, aki csendesen és magányosan ült egy sarokban, s a „Journal de Genévet" olvasta. Rögtön hozzáment, üdvözölte azzal a merev mosollyal, leült melléje és hosszan beszélgetni kezdett vele. Másnap tárgyalják az optánspört, aminek Chamberlain az előadója. Mindenki kettejüket nézte, Nagybritaunia külügyminiszterét és Apponyit, aki, újsággal és pápaszemimel a kezében, nyugodtan és alaposan magyarázni kezdett neki valamit. Valószínűleg a másik oldalát annak, amit öt perccel elébb Titulescu előadhatott. ^ Briand, aki a tanácsasztalnál maradt, akkorákat ásít, ahogy csak egy francia tud, ha rendkívül unja magát. Az izgalmas ülést elnapolják másnapra, i Márai Sándor. Kedvező részletfizetések! Mindenkinek a lakását legolcsóbban és legmodernebbül rendezi be Kedvező részletfizetések! j}» Vazda bútorgyára, Praha ¥111., Podlipného 917.
