Prágai Magyar Hirlap, 1928. február (7. évfolyam, 26-50 / 1653-1677. szám)
1928-02-22 / 44. (1671.) szám
4 4mGMVVYA&Í^HmLflB 1028 február 22, szerda. Schopenhauer Artúr születésének száznegyvenedik évfordulóján 1928 február 22.-én a nagy mester műve épp oly érintetten tisztaságban áll az egész müveit világ előtt, mint akkor, amikor megírta, annak ellenére, hogy azóta a természet- tudomány és a technika óriási haladásával karöltve a bölcseleti rendszerek gombamód- ra szaporodtak. Schopenhauer Kant iskolájából nőtt ki és a német filozófiában a kritikai idealizmus befejezésének tekinthető. Harminc éves volt, mikor élete főmüvét, a „Die Welt als Wille und Vorstettung‘‘-ot megírta. Apja emlékének ajánlotta ezt a müvet és csak kevesen tudják, hogy ez az ajánlás magában foglalja azt a legigazibb Schopenlmuerl, akit a világ fölületes bírálata pesszimistának és nő- gyűlölőnek kiáltott ki. Az ajánlásban többek között ezt mondja; ,,És mindazok, akik müvemből okulnak, vagy akiknek ez a mü vigaszt és támaszt nyújt, tudják meg azt, hogy ha Heinrich Floris Schopenhauer, a kereskedő, nem lett volna az az ember, aki volt, fia, Arthur Schopenhauer százszor elpusztult volna. Neked köszönhetem, apám, hogy minden reggel igy szólhattam: ez a reggel az enyéml Neked, belátásodnak, munkásságodnak és takarékosságodnak. Mig mások cipészek és miniszterek lehettek az életben és megkereshették mindennapi kenyerüket, addig én csak arra voltam teremtve, hogy ezt a filozófiai müvet megírjam és befejezzem. Ezért ajánlom neked, apám, aki gondoskodtál rólam." Ebben a pár mondatban bennfoglaltatik Schopenhauer hatalmas szelleme a maga kiteljesülésében és e mondatok nélküi filozófiai müvét csak töredezetten ismerhetjük meg. Ez a néhány mondat az embert ábrázolja, a mély érzésektől áthatott, lelkes és józan embert, aki a világ rendjét úgy látta, mint amilyen és aki tudta, hogy mit jelent a mindennapi kenyér kérdése. Ritka eset a német filozófusok sorában, ahol az idealisztikus rendszerek távol állnak az élettől és mii sem akarnak tudni arról, hogy a hétköznap szigorú okszerűsége minden körülmények között megköveteli a magáét. Különös, hogy azok, akik Schopenhauer filozófiai munkásságáról köteteket írtak, ezt a pár ajánló sort nem vették észre, pedig ezek a sorok jelentik a Schopenhauer-épitelte rendszer kulcsát. A rendszer maga a Kolumbus tojása, világos és egyszerű. Dualisztikus rendszer: az akarat világa és a képzetek világa. Az ősi indus filozófia bontogatja itt európai szárnyait, mert a képzelet 'világa álomvilág, nem igazi valóság, múló álom és az akarat az a láthatatlan magábanváló, amely az élet és a lét lényege. Ezt a dualisztikus életképet Kant rajzolta meg, de Schopenhauer, a zseniális Kant- tanitvány éles bírálatban részesítette mesterét és ismeretelméleti alapvetéséből csak három kategóriát hagyott meg, a teret, az időt és az okszerűséget. E három kategória egészet alkot, rajta keresztül rajzolódik meg az ember számára a láthatatlan álcáról számtalan in- tenzitsáa és ez a hármas egység osztja a világot két részre: a képzet világára és az alcarat világára. A képzet világa, amelyben életünk lejátszódik, múló lévén, Schopenhauer szerint elvetendő. Ebből magyarázták Schopenhauer- nak úgynevezett pesszimizmusát és azt, hogy tagadja az élet értelmét. Nem az élet értelmét tagadta, csak a múló képzetek világának életértelmét és helyébe az akarat világában állandóbbat, jobbat, érdemlegesebbet, igazibbat akart adni az emberiségnek. Ez a filozófiai félreértés Schopenhauer életéi elkeserítette és ezért vonult vissza frankfurti magányába, mert belátta, hogy az emberekkel nem tudja magát megértetni. Még Goethe, Schopenhauer korának legnagyobb szelleme sem értette meg a nagy bölcselőt és találkozásuk negatív eredménnyel végződött. Goethe „Farbenleh- re ,-jét irta.i akkor, amikor Schopenhauer meglátogatta és meri a nagy filozófus ugyancsak egy Frabenlehrét irt, erről akart Goethével beszélgetni. Goethe azonban, aki egy szinte érthetetlen csökönyösség következtében Newton ia/naivai ellentétbe helyezkedett, cézári gőggel utasította el magától a filozófust. Schopenhauer e találkozás után elvonult és nem kísérelte meg soha többé, hogy emberek társaságába kerüljön. Anyjától, Adélé Schopenhauertől szintén nagy ellentétek választották el. Ez az érdekes asszony igen rossz regényeket irt, amelyeknek akkor nagy sikerük volt és a maga dicsőségétől elkápráztatva, saját fiának írásairól nem akart tudni és kigunyolta őt. Ez a rossz viszony egyébként annak a mesének a melegágyay hogy Schopenhauer nögyülölö lett volna: gyűlölete nem volt gyűlölet, hanem mély belátás, 6 oly mélyen látott a földi dolgok igénytelensége és hiúsága mögé, hogy annak a viszonynak az értelmét, amely férfi és nő között tisztán csak a nemi ösztön alapján fennáll, filozófiailag tagadta. Főmüve száz évvel ezelőtt jelent meg (a kiadókkal elkeseredett harcot kellett vívnia, amíg a könyv megjelent) és a benne lefektetett világszemléleti és ismeretelméleti princípiumok a maguk teljességében ma is változatlanul fennállnak. Filozófiai értelemben vett mélységesen vallásos ember volt, áthatva attól a gondolattól, hogy nem a képzetek, a színek, a vonalak és akkordok játszi világa a létező világ, hanem az, ama emögött a játék mögött örökön örökké változatlanul egy: az Isten. Ezt a hitet vitte bele zenéjébe később Wagner Richárd, aki előbb Schopenhauer zenei esztétikájáról irt nagy tanulmányt, majd a világnézetet zenésitette meg zenedrámáiban. Schopenhauertől Wagnerig nyílegyenes ut vezet és bár ezt számtalanszor megállapították, senkinek sem jutott eszébe az az ellentét, hogy amíg Schopenhauert pesz- szimistának mondják, addig Wagner alapeszméje a megváltás. A Parsifal nem egyéb, mini a „Welt als Wille und Vorstellung“ zenében kifejezve: Az egyik lángész megértette a másikat. A múló, játszi világtól váló megválás Schopenhauer filozófiai életművének alfája és ómegája, nem pedig a pesszimizmus. Pesszimista volt, ha a világhiuságot szemlélte és bírálta, optimista és mélyenhwő ember, ha a másik világról szólt, arról a világról, amely mellett Wagner operái tesznek tanúságot. Természettudományi alapon irt filozófiai müvein ugyan itt-oit korrektúrákat eszközölt az idő, de Schopenhauer mély belátása és nagyszerűsége mellett vall az a tény, hogy a huszadik század legmodernebb filozófus-fizikusa, Albert Einstein szintén három kategóriával számol: a térrel, az idővel és az okszerűséggel. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a schopen- haueri dualizmus matematikai igazolást nyert, még akkor is, ha Einstein csak a kauzális világgal foglalkozik, megmarad fizikusnak és a fizika fölébe nem épít filozófiai rendszert. Világunk a tér és az idő világa és ez a kettő az okszerűség komponense. Ezt állapította meg Schopenhauer filozófiai alapon és ezt állapítja meg fizikai alapon ma Einstein, száz évvel Schopenhauer főmüvének megjelenése után. Ez a tény egymaga igazolja, hogy Schopenhauer gondolatai nincsenek alávetve a múlandóságnak és örök iazságot jelentenek. Neubauer Pál. Uralkodóknak, hadvezéreknek szolgált tanácsokkal madame Poppée, aki Európa egyik legelső grafológusaként tiint íol Látogatás madame Pcppée*nál, a vtfcgkiiii gtalctc gasrenéf, Erzsébet királyné udvari iráselemzőjénél — A csodálatos képességű asszony kiiürhészheietíen titkokat hordoz magában Prága, február 21. Azzal a kéréssel léptem be madame Dolílne Poppée, a Prágában időző világhírű grafotógusnő szállóbeli szobájába, hogy analizálja saját aláírását és tenyere titokzaots vonalai közül szólítsa életre sorsa jövendő fordulását. Az ezüstös-dus- haju, igen szép, nemesarcu öregasszony derűsen felmosolygott, de rögtön utána halvány ború futotta be az arcát és egy íratásoméba mélyeeztette kezét — Adóvalilomási iveket kell kitöltenem — mondotta —, meg aikamak adóztatni keresetem és böbmerwaldi villám után. Nem furcsa? De igen. Azaz, ha meggondoljuk, nem is olyan különös. Mert Poppée asszony, aki nevét enyhe reminiszcenciával nyilván Néró császár szenvedélyesen jósoltató feleségétől, Poppeától kölcsönözte, nem él a Madame de Thébe s hasonnevű prágai másodpéldányainak kiszámít ottan üzleti fogásaival* nem veszi magát körül a misztikum tárca - nyitó rekvizi tumarval. Komoly foglalkozással bíró polgári nő, aki adót fizet jövedelme után. Tudását tudománynak tartja, képességeit egy csodálatos véletlennek s komoly, hosszú tartamú tanulmányoknak köszönheti. = Mi vezette el a grafológiához? — Egy különös véletlen — feleli —, az egyedüli titokzatos pont nyílt és egyszerű, bár izgalmakban bővelkedő életemben. Erről azonban nem lehet beszélnem. Böbmerwaldi földmüvesszjülők tizenharmadik gyermeke vagyok s gyermekkoromban sokat betegeskedtem, igen sápadtképü, vánnyadt gyerek voltam. Testvéreim játékaiban nem vehettem részt s ez maga utón vonta, hogy zárkózott, gondolkodó, az emberek iránt bizalmatlan lett a természetem. Fiatal leány voltam, amidőn egyszer a vonatban megismerkedtem egy franciával, aki valahogy megérezte bennem a még szunnyadó erőket s egv francia grafológus-klubba ajánlott be. Onnan instrukciókat kaptam, nehéz, fárasztó tanulmányokba fogtam s a század fordulóján már oly mértékben sikerült kifejlesztenem képességeimet, hogy 1902-ben elmerészkedtem az amszterdami nemzetközi kominál -an tropológikus kongresszusra is. Rövid szünetet tart, azután folytatja: — A kongresszuson megismerkedtem Lornb- roeőval, aki felhívta figyelmemet arra, hogy az emberi karaktert, sőt az emberi élet küszöbön álló eseményeit a kézírás mellett a kéz formája is jelentősen elárujjja. Én azután Gross dr., valamint Busse, meg Klages doktorok, a müncheni Deutsche Grafologisdhe Zeitsdhrift kiadóinak utasítása mellett folytattam ez irányban is tanulmányaimat. = Milyen ember volt Lombroso? Az volt, akinek a felületes közhiedelem tartja? — Nem — mondja csodá ihoz ón s kellemes visszagondolással —, nagyon kedves, pirosorcáju, makkegészséges öregor volt a Lombroso-ti pus felfedezője. Tisztatükrözésü, okos szeme a beszélgetés folyamán minduntalan busán elréved a múltba, amikor szűk, óvatos szavakban elejt egyet s mást hallatlanul gazdag élményeiből. — Én voltaim az első nő, akit Európáiban a rendőrség szolgálatába fogadtak. Első grafológiai előadásomat Prágában tartottam kétes sikerrel, azután utazgattam. Egy nyarat Franzemsbadban töltöttem e akkor ott időzött Mária Lujza, Bulgária hercegnője is. A 'tiszteletére rendezett szerenádon véletlenül 'megismerkedtem udivahhölgyével, aki bemutatott, a hercegnőnek. Ez döntötte el sorsomat. A hercegnőnek grafológiai szolgálatokat tetetem s ajánlólevelével > elkerültem Becsbe Metternich hercegnőhöz, Európa legszellemesebb asszonyához, a nagy Pániméhoz. Folyton igy mondja: „Szolgálatokat tettem'" s teljesen rám bízza, hogy ezt a diplomatikus kifejezést hogyan kell értelmezni. A csiszolt frázis mögött ugyanis sokkal több rejtőzik, mint ameny- nyit el akarna árulni vele a titoktartó, elővigyázatos asszony. — Pauline Metternich meleg ajánlása megnyitott előttem minden utat, a bizalmatlan, fölényes redakoiók ajtaitól kezdve, a iegmagsaabb császári és fejedelmi udvarok kapuját tárta fel előttem. Béosben megismételtem prágai előadásomat, most már jelentősebb eredménnyel s a modern eszközökkel dolgozó bécsi rendőrség Írásszakértőnek alkalmazott. De sokkal több voltam, mint közönséges írásszakértő, mert nem egy reménytelen bűnügyet derítettem ki pusztán grafológiai tudásommal. = A bécsi udvar, hogy is mondjam, nem vette igénybe szolgálatait? Az eddig bátran és szabadon folyó beszélgetés itt el-elaikadt, elgyávul és csak töredékek kerülnek ceruzám alá, de olyan töredékek, amelyek többet mondanak, mint egy kerek, plasztikus egész. — De... igen, — válaszolja Poppée asszony. — Egy nap beállít hozzám Wasberg báró e egy csomó levelet tesz az asztalomra azzal, hogy elemezzem meg azokat tetszésszerintii sorrendben. Én kiválogattam a levelek legérd ékesebbik ót s azután az érdekességi sorrend szerint tettem meg észrevételeimet. A báró eljött a válaszért s amikor a megszámozott leveleket átadtam neki, megrökö- nyödöttan sápadt el. „Miért tette legfelülre ezt a levelet?" — kérdezte szinte dadogva és az első számú női írásos levélre mutatott. — „Mert a legérdekesebb", — feleltem és kérésére előadtam analízisemet, amely a levél irójái nemes, gazdaglelkü nőnek találta, de aki nem tad alkalmazkodni a környezetéhez és ez tragikus fényt vet jövőjére. A báró megrendültein tekintett rám: „Tudja, kinek az Írása ez?“ — Nyugodtan feleltem: „Nem." — A báró halkan súgta felém: „Erzsébet királynéié." — Azután sokszor fordultak még hozzám udvari körök azzal a kéréssel, hogy legyek segítségükre. Erzsébet királynő állandóan igénybe vette szolgálataimat s ajándékokkal halmozott el, többek között ezzel a brossal is. És már mutatja is ruháján azt a koronás díszítésű, nagy „E“-betüs ékszert, melyet állandóan visel. — Egy nap felkeresett Schratt Katalin, a híres Búrg-szinésznő s szintén asztalomra helyezett néhány levelet. Megelemeztem s válaszul reájuk Írtam: „Igen jó hivatalnokom!) er.‘‘ Később megtudtam, hogy Schratt Katalin Ferenc József leveleit eJomeztette meg velem. Bócsbőil azután a körülnfények szerencsétlen öez- szelalálkozáea folytán el kellett költöznöm egy időre s Németországba mentem, ahol a szász királyi udvar fogadott be. Megelem eztette velem írásait az egész udvar, Albert királytól lefelé e én a másik szászországi kastélyban lakó Toezká- nai Lujzához is el akartam kérésére látogatni s binden bizonnyal intettem, sót megóvtam volna küszöbön álló szökésétől a francia nyelvtanárral, de bizonyos körök, akiknek érdekében állott a hercegnő kempromittálása, nem engedtek közelébe sem. Mint bizonyára tudja, a hercegnő tényleg megszökött Giron nyelvtanárral s később Toselli olasz zenésszel élt, aki neki komponálta a hires Toselli- szerenádot. — Egyik legérdekesebb esetem volt, amikor a Hofrichter-ügyben merész kijelentésre szántam el magam. Hofrichter vezérkari főhadnagy, mint emlékezetes, úgy akart felettesei állásába jutni, hogy ciánkálival mérgezett piculákat küldött címükre. A titokzatos levélküldőt sokáig hasztalan kutatták s amikor a bécsi rendőrség egy utolsó szalmaszálba kapaszkodva, megmutatott nekem néhány levelet, rögtön kijelentettem, hogy a levélíró vagy magyar, vagy pedig beszél magyarul. Akkor felzuduTt az egész pesti sajtó, de állításom nemsokára fényesen beigazolódott, mert útmutatásom alapján hamarosan letartóztatták Hofridh- tert, aki valóban beszélt magyarul is. Rehabilitációm birtokában most már elmentem Budapestre, ahol nagy tetszéssel fogadott előadást is tartottam. A háború alatt sokszor tettem hasznos szolgálatokat az osztrák-magyar vezérkarnak. Különösen Ar* tábornok fordult sűrűn hozzám e kiikül- dendő kémek, vagy egyéb fontos megbízatású egyének jellemét tudakolta tőlem... De erről és sok mindenről nem szabad beszélnem, hiszen még a háború előtt egy ízben Németország- bon azzal fenyegettek meg, hogy eltesznek láb alól s nekem akkor ezzel az érzéssel kellett bujkálnom. Poppée asszony szívesen befejezné már ezt az egyre kényelmetlenebbé váló beszélgetést és ezért hirtelen másra tereli a témát. — Valóban különös életem volt... Császári udvarokban, rendőrségeken és kórházakban töltöttem el. Tapasztalataimról könyvei is írtam, de inkább azért, hogy tudományom megalapozottságát megindokoljam. Furcsa például, hogy a nagy emberek kicsi utódai mennyire nem tudnak szabadulni az erős egyéniségű ős, vagy apa 6zuggesz- tiv hatása alól. Itt van, nézze csak, I. Napóleon és HL Napóleon aláírása. A kettő ugyanaz, csak III. Napóleoné erőtlenebb, bizonytalanabb, hiányzik erőltetett vonalvezetéséből a zseni szárnyaló lendülete. Vagy hasonlítsa össze I. Vilmos és a Kaiser aláírását. Ugyanaz, de micsoda különbség van közöttük ... Lapozgatom csupa fakszimilével teletűzdelt könyvét s ráakadok Kossuth Lajos aláírására. Megkérdem, mit tart róla. — Látja ezt a kiterjesztett szárnyú K-t? Ez az önzetlen embertestvér óvó, védő mozdulata. Az L energikus hurka büszkeséget, erélyt árul el, a határozott kaoskaringóju aláhúzás pedig faji, származási gőgöt. Átlapoz egy másik oldalra, ahol megpillantom Rudolf trónörökös óriási R-betüs aláírását. — A feltűnően uralkodó R beteges, túlfűtött fantáziára mutat. De erről sem szabad beszélnem, ezt sem kellett volna megmondanom. Annyi mindent tudok, hogy valami mindig kicsúszik a számon, hiszen nő vagyok, — mosolyogja el magát. — Most memoárjaimat írom. de nem írok meg bennük mindent, mert vannak dolgok, amiket soha senkinek sem szabad megtudnia. Megadatott nékem, hogy bepillantsak a kulisszákba, nagy események, döntő cselekedetek mögé, do lehetetlen számomra, hogy akár halálom után is, a memoárjaimban kiíecscg- jem titkaimat. Nagyon kérem, abból, amit elmondtam, ne írjon meg mindent, mert nyugodt, zavartalan öregkorra vágyom. Ennyiben maradtunk, Árva Pál.
