Prágai Magyar Hirlap, 1927. október (6. évfolyam, 224-248 / 1558-1582. szám)

1927-10-23 / 243. (1577.) szám

#«aS számunk 16 oldal ^ÉVf ^ ^1577^SZÍm" ^a*^*'**®** ■1927 október 23 EIöFizetésf ár: évente 300, félévre 150, negyedévre 76, havonta 26 Ké; külföldre: évente 400, félévre 200, negyedévre 100, havonta 34 Ke. Egye* szám ára 1*20 KS A szlovenszkói és ruszinszköi ellenzéki pártok Főszerkesztő: politikai napilapja Felelős szerkesztő: DZURANYl LÁSZLÓ FORGACU GÉZA Szerkesztőség: Prága Il„ Panská ulice 12, II. emelet. Telefon: 30311 — Kiadó­hivatal: Prága II., Panská ul 12/III. —Te­lefon: 30311. — Sürgönyeim: Hírlap, Praha A római kérdés (fi.) Prága, október 22. Mialatt körülöttünk a mozifilm gyorsasá­gával peregtek le a különböző belföldi és vi­lágesemények, amelyek közül a legtöbbre né­hány hét múlva talán már emlékezni sem fo­gunk, Rómában a Vatikánban a legnagyobb csöndben azon dolgoztak a pápa biborosta- nácsadói, hogy az olasz kormányt megnyerjék a Kúria évtizedek óta legkedvesebb tervének: az Egyházi Állam föltámasztása gondolatának. E terv netaláni megvalósulása világtörténelmi esemény lenne és ezért érdemes kissé köze­lebbről foglalkozni azzal a problémával, ame­lyet római kérdésnek szoktak nevezni. ötvenhét esztendővel ezelőtt, néhány nap­pal a szedáni nagy vereség után a francia kor­mány az örök városból elvezényelte csapatait, amelyek ott az 1849. forradalom óta föntartot- ták a rendet és Garibaldi vörösinges katonáit megakadályozták abban, hogy a pápa világi uralmának megdöntésével Rómát az Italia Uuitába bekebelezzék és a fiatal olasz király­ság székhelyévé proklamálják. Alighogy a francia csapatok elvonultak, az olasz hadsereg megszállotta Rómát és 1870 szeptember 20.-án a Tiberis balpartját, majd két nappal rá a jobb partot is birtokába vette. Ezzel a pápa­ság világi uralma megszűnt és az Egyházi Ál­lam kitörlődöt a szuverén államok sorából. A vatikáni zsinatot, amely csak rövid néhány hét­tel azelőtt dogma rangjára emelte a pápa csalhatatlanságának tanát, föl kellett oszlatni és a katolikus egyház történetében kezdetét vette az a korszak, amelyet a pápa vatikáni fogságának szoktak nevezni. „Respicientes ea omnia“ kezdetű enciklikájában IX. Pius pápa ugyan tiltakozott az „Egyházi Állam birtoká­nak Istentől megalapított igénye** ilyetén való megsértése ellen, de a történteket visszafordí­tani akkor már csak azért sem volt lehetséges, mert Franciaországban összeomlott a harma­dik császárság, amely az Egyházi Állam meg­szüntetését meg akarta akadályozni és sem a helyébe lépő köztársaság, sem pedig a többi nagyhatalom nem volt hajlandó az uj Olaszor­szággal ujjat huzni. Olaszország az 1871 május 13.-án kiadott, úgynevezett garanciatörvénnyel akarta kárpó­tolni a katolikus egyház fejét világi uralmának elvesztéséért. E törvényben biztosította a pápa sérthetetlenségét és elismerte igényét bizo­nyos, különben csak szuverén uralkodóknak járó tiszteleti jogokra, igy különö­sen a követek küldésének és köve­tek elfogadásának jogára. Az olasz állam azon­kívül hajlandó lett volna a pápának civillistát folyósítani és Rómának úgynevezett leói ré­szében juriszdikcióját elismerni, de a pápa a garanciatörvényt a katolikus egyház ellen el­követett igazságtalanságnak érezte, ezt azért soha el nem ismerte és tiltakozása külső je­léül elzárkózott a Vatikánba, amelyet azóta egyetlenegy utódja sem hagyott el többé. A Vatikán és a Kvirinál között mély sza­kadék támadt, amelyet azóta sem sikerült át­hidalni, mert a Kúria elvben sohasem mon­dott le az Egyházi Állam fölujitásának eszmé­jéről, mig az olasz kormány ugyancsak elvi okokból: az állami szuverenitásra hivatkozva egy talpalatnyi földet sem volt hajlandó áten­gedni a pápa részére, aki különben a „legki­sebb területtel** is megelégedett volna. XIII. Leó, a zseiiális diplomatapápa mindent elkö­vetett, hogy helyreállítsa Szent Péter trónu­sának régi fényét és visszaállítsa az Egyházi Államot. Az olasz katolikusokat visszatartotta az állami életben való részvételtől, a katolikus uralkodókat az olasz király meglátogatásától, de jóviszonyt tartott fönn a francia köztársa­sággal, mert Franciaországtól, „a keresztény­ség legidősebb leányától** remélte a leghatha- tósabb támogatást terve megvalósítása érdeké­Hodzsaminiszter Párisbmn nyilatkozatot tett az Í9Í8 novemberében Pesten SoSytatott tárgyalásairól A tárgyalások tisztán hatomat és provizórikus jellegűek voítah ~ A határkérdésekről akkor még tárgyaim sem lehetett — í Prága, október 22. Amint lapunk pén­teki számában megírtuk, Bethlen István gróf miniszterelnök az egységes párt csütörtöki értekezletén beszédében megemlékezett lord . Rothermere akciójáról és kifejtette azt, hogy ! 1918-ban a fegyverszünet megkötésekor még nem tervezték Magyarországnak oly nagy mértékben való megcsonkítását, amint ez a . békeszerződésekben megtörtént. — A Károlyi-kormány idején — mondot- . ta Bethlen István gróf — Hodzsa Milán csehszlovák képviselővel tárgyalások folytak oly határvonal meg­állapítása ügyében, amely sokkal észa­kabbra vonult, mint ahogy azt a béke­szerződések megállapították. Ha akkori­ban Szlovenszkó autoehton lakosságának képviselője nem tartotta igazságtalannak és lehetetlennek, hogy a bóketárgyalá- sok során má< határvonal huzassék, úgy ma érthetetlen, hogy a békeszerződésben megállapított határvonalat tartják az egyedülinek arra, amely alkalmas a kö­zépeurópai békét biztosítani. A bolseviki uralom előtt egészen más határvonalat tervezlek, mint amilyet szom­szédainknak a bolsevizmus alatt sikerült ma- ' guknak biztosítani. I A miniszterelnök nagy feltűnést keltő történelmi tény megállapításával kapcsolat­ban megszólalt a Károlyi-kormánynak Lin- ! dert követő hadügyminisztere, Bartha Albert | is, aki szintén nagyon fontos nyilatkozatot j tett az 1918-ban megtörtént tárgyalásokról. 'Elmondja, hogy 1918 november havában a : kis erőkkel a Kárpátok alá beszivárogni kez- ' dő csehszlovák csapatokat magyar részről ugyancsak jelentéktelen különítményekkel tartották fenn. Majd igy folytatja: — December első napjaiban VyX alezre- 1 des átirattal fordult a magyar kormányhoz, j amelyben ezeknek a csatározásoknak azon- | nali beszüntetését követelte és kérte, hogy vele a magyar kormány demarkácionális vo- ' nalban állapodjék meg. Azonnal felkerestem Vyx-t és hangoztattam, hogy semminemű de­markációs vonalat nem állapítottunk meg, amennyiben Csehország velünk szemben ínem hadviselő állam. Aki onnan fegyverrel bejön, azt fegyverrel tartóztatjuk fel. Vyx erre a következő kijelentést tette: Csehszlovákia az antanttal egyezményt kötött, amely szerint a nagyantant szövetsé­gesének ismeri el. — Az én álláspontom ezzel szemben az volt, hogy ezt az egyezményt legfeljebb csak magánszemélyek köthették és igy megtagad­tam a demarkációs vonal megállapitását, amelyet Vyx Pozsonytól északra a Kiskorpátok men­tén nagyjából a Vág-folyó nyugati part­ján, egészen Zsolnáig húzott meg, kije­lentve, hogy a csehszlovák állam erre a területre igényt tart. Vyx szavai szerint csak ennyire és nem többre. Én azt nem fogadtam el, mert a te­rületre vonatkozólag a németekkel bizonyos titkos megállapodásaim voltak. Bartha Albert nyilatkozatának további részében kijelenti, hogy Hodzsa Milán és társai még közvetlenül a forradalom után nem gondoltak ma­gyar területek átcsatolására. Hodzsa "‘V Ián, Guriga, Sulissá és mások november 15-én a magyar kormányhoz memoran­dummal fordultak, amelyben csak bizo­nyos önkormányzatot követeltek a szlo­vák nép számára. A memorandum egy politikai és egy katonai részből állott. A politikai természetű követeléseket tartalmazó részt a kormány Jászi Oszkár­nak adta át. Ebben a szlovák politikusok szlovák minisztori tárcát, szlovák főis- pánságot és bizonyos nyelvi kedvezmé­nyeket kértek. A katonai kérdéseket tár­gyaló memorandumot én kaptam meg. Ebben a memorandumban két eventuáli- tást vetettek fel: az egyik az volt, hogy mikánt a horvát csapatoknál, a szlovák vidékekről rekrutálódó ezredeknél szlo­vák legyen a vezényleti és szolgálati nyelv, mig a másik evenfuálitásnál csak a vezényleti nyelv lett volna szlovák, de a szolgálati nyelv a magyar. ügy Bethlen miniszterelnöknek külpoli­tikai beszéde, mint Bartha volt hadügymi­niszternek a beszédhez fűzött nyilatkozata nagy feltűnést keltett az egész európai sajtó­ban. Éppen ezért a párisi sajtó képviselői felhasználták Hodzsa Milán dr. csehszlovák közoktatásügyi miniszternek párisi tartózko­dását arra, hogy Bethlen miniszterelnöknek és Bariha volt hadügyminiszternek nyilatko­zata ügyében állásfoglalásra bírják. Hodzsa miniszter fogadta a Havas-ügynökségnek, azonkívül a Journal, Petit Parisienne, Quoti- dienne és Petit Journal párisi lapoknak tu­dósítóit és hosszabb nyilatkozatot tett. Elő­ször a Franciaország és Csehszlovákia közötti barátságos viszonyról beszélt, azután áttért a trianoni szerződés ellen irányuló magyar tö­rekvésekre. — Sajnálattal, de határozottan kell meg­cáfolnom Bethlen István gróf magyar minisz­terelnök állításait. Azok a tárgyalások, amelyekben én sze­repeltem, katonai természetű ideiglenes demarkációs vonalra vonatkoztak. — Bethlen fellépése veszélyes és csalóka utakra vezetheti Magyarországot, mert ez a kezdeményezés biztos kudarcra van Ítélve. Csehszlovákia sajnálja, hogy Magyarország arra gondol, hogy elintézett tényeket ismét kérdésessé tehet. Ez a magatartás csak arra jó, hogy megbontsa a két állam közti vi­szonyt. A határkérdések megoldásánál szem előtt tartották a méltányosságot és lehetősé­get és a középeurópai határkérdéseket olyan igazságosan oldották meg, amint az egyálta­lán lehetséges volt. Középeurópa államaiban nem lehetett arról szó, hogy az uj határokat kizárólag a nemzetiségi elv alapján vonják meg, miután a nemzetiségek Közcpeurópá- ban nagyon keverlen élnek. Csupán arra kellett ügyelni, hogy a lehetőség szerint biztosítsák a kisebbségek jogait. — Ez meg is történt. Igaz ugyan, hogy a kisebbségekre vonatkozó egyezményt Ma­gyarországon és Csehszlovákiában különbö­zőképpen értelmezik, de ez nem a mi hi­bánk. A magyarok Csehszlovákiában admi­nisztratív szabadságokat élveznek és joguk­ban áll, hogy iskolákat tartsanak fenn. Más­felől Csehszlovákia politikája olyan messzire elment, hogy a kisebbségeknek a kormány­ban való részvételt is lehetővé tette. Svehla kormányában több hónap óta a német ki­sebbséget két miniszter képviseli. Mi a cse­hek, szlovákok és németek megegyezésével valódi belső békére akarunk jutni. A Petit Parisienne még a következő részletét közli Hodzsa nyilatkozatának: Már egyszer meg kellett cáfolnom a ma­gyar miniszterelnök nyilatkozatát és most is hangsúlyozom, hogy sohasem folytattuk Magyarországgal a szóban forgó territoriális tárgyalásokat. Teljesen abszurdum is lett volna, hogy ilyen tárgyalásokat 1918 novemberében kez­deményezzünk. Akkoriban én a csehszlovák kormány teljhatalmú megbízottja voltam Bu­dapesten, hogy Károlyi kormányával azok­nak a magyar csapatoknak visszavonásáról ben. De sem XIII. Leónak, sem X. Fiúsnak és XV. Benedeknek nem sikerült keresztülvin- niök a „legkisebb terület** programját, sőt a vi­lágháború alatt az akkori olasz kormány még saját garanciatörvényét sem tartotta tisztelet­ben, midőn a Vatikánnál akkreditált német és osztrák-magyar nagyköveteket arra kényszeri- tette, hogy Olaszországból eltávozzanak és a szomszédos Svájcba költözzenek át. A Vatikán és Kvirinál között évtizedekig fennálló feszültség csak akkor kezdett eny­hülni, amidőn Mussolini vette kezébe az olasz állam gyeplőjét. Mig az előző liberális kormá­nyok egyházellenes irányban működtek, ad­dig a fascizmus kezdettől fogva igen nagy suh g helyezett arra, hogy vallásos szellemben ne­velje híveit és megszerezze a maga részére a katolikus egyház támogatását. Számtalan kül­sőség mutatja, hogy — habár a pápa ma sem teszi ki a lábát a Vatikánból, önkéntes fogsá­gának színhelyéről == a pápai udvar és az olasz kormány közötti viszony egyre javul, sőt talán a teljes kibékülés sem várat már so­ká magára. De nemcsak Olaszországban, ha­nem más államokban is a pápaság javára vál­tozott meg a hangulat 1870 óta. A liberaliz­mus, a katolicizmusnak ez a talán még a szo­cializmusnál is konokabb ellenfele, mindenütt háttérbe szorult. Minden elfogulatlan ember­nek el kell ismernie azt is, hogy az önkéntes fogság évei nem ártottak a pápa erkölcsi te­kintélyének, hanem ellenkezőleg emelték azt. XIII. Leó hatalmas egyénisége egy Bismarck­kal szemben is érvényt tudott szerezni fölfo­gásának, XV. Benedek békefáradozásai pedig általános rokonszenvet keltettek minden nép körében. Ily, nem dicstelen előzmények után je­lent meg az Osservatore Romano, a Vatikán szócsövének az olasz kormányhoz intézett ama felszólítása, hogy kölcsönös egyetértéssel, minden idegen hatalom beavatkozása nélkül oldják meg végre a római kérdést. A Vatikán­nak csak három föltétele van: 1. a megoldást nem szabad reája oktrojálni, 2. a Vatikánnak állami területet kell kapnia, bármilyen kicsiny is legyen az és 3. a megoldásnak idegen hata­lom beavatkozása nélkül kell jönnie. Ami az első és utolsó pontot illeti, ez ellen az olasz kormánynak sem lehet kifogása. Sokkal nehe­zebb azonban a második feltétel teljesítése, mert e körül elvek ütköznek össze: az egyik oldalon az állami szuverenitás eszméjét, a má­sik oldalon pedig a pápa világi uralmának föl­támasztása. Voltaképpen csekélység: mindösz- sze néhány négyzetkilométer az, amit a pápa a teljes kibékülés fejében magának követel, ámde az olasz kormány, mint az egyik vezető fascista lap e napokban megírta, bármilyen ki­csiny terület átengedése esetén is állami hatal­mának gyöngülésétől fél. A világtörténelem­ben a csekélységeknek, ha elvi köntösbe van­nak öltöztetve, sokszor nagyobb a jelentősé­gük, mint a legnagyobb anyagi okoknak,....*

Next

/
Oldalképek
Tartalom