Prágai Magyar Hirlap, 1927. szeptember (6. évfolyam, 199-223 / 1533-1557. szám)
1927-09-11 / 208. (1542.) szám
l>M<íMi^<S^ARHTRItí!5B OSEBBBtlB:1 jjfilí • jjg||BriiR&BSÍ£35^1QI^5%£^^ 1927 szeptember 11, vasárnap. ■■BarsatKSíCintES rawgraaHMgMPPs.ifiPMBWwrn nirwiii HRPLóm írja: KRRINTHY FRI6YE5- ISTENRŐL Budapest, szeptember 10. Mi lenne, ha egyszer komolyan venném a szót, ha egyszer azt mondanám: most pedig hallgassatok el szavak, csörgő cserepek, odabent a koponya csontcsészéjében, amikben, ha felrázom őket, mindig kialakul valami képlet, valami gondolat és itéletszerii vélekedés, — ha egyszer megíorditanám a gép lenditőkerekét, visszafelé — vagv egy pillanatra megállítanám az egészet? Értsük meg: tisztában vagyok vele, hogy a gondolataim tulajdonképpen nem az enyémek —■ küzködő, életért harcoló ember vagyok, nem váltottam passzpartut az életre, minden nap reggelén újra be kell bizonyítanom, kiverekednem az élethez való jogomat, minden nap újra meg kell szülnöm magamat a világra, ha élni akarok estig, meg kell szülnöm magamat fájdalommal és vérrel, ahogy rendeltetett, életem fentartásához minden pillanatban legalább akkora energia kell, mint amekkora ahhoz kellett, hogy világravere- kedje magát az a kis sejtmag, amiből lettem. Ez a harc testem és értelmem minden frontján állandóan áll, — gondolatok és szavak, érzelmek és indulatok különféle fegyvernemei ezek hadseregemnek, valamilyen érdekét szolgálják a titokzatos, makacs Akaratnak, mely tehetetlenül ragaszkodik hozzá, hogy ebben a formában legyek és maradjak, vakon tagadva egy másféle for- m a lehetőségét. Örömeim és fájdalmaim ennek a harcnak stációi ezek, — amaz győzelmi ttjiongást, emez vesztett csaták páni félelmét jelzi bennem mint harctéri jelentés, amiből kiderül, mihez állok közelebb: élethez vagy halálhoz. Nem adatott meg nekem a bizíon- ságérzésnek amaz egyetlen pillanata, melyben önmagámmal találkozhatnék, — az Igazság, mely ott szunnyad lelkem mélyén, felszínre nem kerülhet, — katonák állják el a tudat bejáratát, hogy megvizsgálják: hasznos-e, életfentartó-e amaz igazság? mert ha nem: vissza a homályba! Mi lenne, ha egyszer becsapnám tulajdon katonáimat és magam állnék oda őrszemnek, feltolakodó önmagam elé: — megállj, ki vagy? A jelszót! Egyszer-kétszer majdnem sikerült. Erőfeszítés kellett ehhez is, — erőlködtem, hogy ne figyeljek a gondolataimra. A szórakozottságnak néhány tiszta, boldog pillanatában sikerült elhallgattatnom magamban a harci zajt, behunyt szemmel és hegyező füllel próbáltam meghallani, ami túl van r a j t a, azt a másik, halk neszt, ami kívül- r ő 1 hangzik, a külső valóságból, amit meg lehetne hallani, ha vérem zuhogása, szivem zakatolása, tüdőm lihegése, gyomrom rángatózása, idegeim telegráfdrótjainak csengetése nem szólna szüntelenül. Gyermekkoromban, mikor muzsikát hallgattam. Előbb a szöveget kellett elfelejtenem, azután a muzsikához fűződő indulatemlékeket és vágyakat: szomorúságot, életkedvet. Azt, amit beképzeltem a muzsikába, azután azt, amit a szerző képzelt bele. És amikor mindez eltűnt és megszűnt, az a borzongó, furcsa érzésem volt, hogy valami maradt még mindezek mögött, — a hangok kapkodó ugrálásában valami távoli, távoli erőfeszítés, nyugtalan dörömbölés, zongora és hegedű húrján és koponyám külső falán — mintha valaki kétségbeesett jeleket adna, sürgetne és figyelmeztetne, hogy mondani akar valamit, emlékeztetni akar valamire, — mintha beszélne hozzám valaki, hozzám és nekem, ismeretlen nyelven, amit elfelejtettem. És én is próbáltam akkor és azóta jelt adni ennek a Valakinek. De hogyan tehettem? Sejtettem én homályosan, hogy szóval hiába hívom — a szót emberek használatára tanultam s ez a Valaki nem ember. Betanult imát, ha daráltam, hegyezett füllel várva a választ, süket csönd volt utána. Behunytam hát a szemem s elállitottam a szavak gépezetét. S ilyenkor, egy-egy pillanatra, hallottam is azt a távoli kopogást. És hallottam a tengerparton is, fülemhez emelve a homokból felszedett kagylót — valami zúgott a kagylóban, egyformán, makacsul és én elálló szívveréssel suttogtam: Halló! Ki beszél? Ott a horizon másik oldalán ki tartja kezében a másik kagylót? És próbáltam összeköttetést kapni arti- kulálatlan ordítással, mikor tűrhetetlenül fájt, hogy a másik ember meg nem ért engem, rossz hozzám, gyűlöl, mert azt hiszi, hogy gyűlölöm. És a másik ember riadtan nézett rám, azt hitte, megőrültem, vagy meg akarom őt sérteni, pedig nem neki szólt" kiáltásom, hanem annak odaát, az egyetlennek, aki ismeri inkognitómat. És próbáltam jelt adni neki könnyel a szememben és nevetéssel a számon és óvatos, szelíd csókkal az asszony száján — és próbált jelt adni nekem mennydörgéssel az égen és fenyegető morajjal a föld alól. ’ Két dolgot most már biztosan tudok. Az egyik, hogy rajtam kívül van valahol ó, aki tud rólam, aki jobban tudja nálam, ki vagyok. A másik, hogy hiába keresem igy, — hatalmasabb ő nálam, csak ö találhat meg engem, — vakon tapogatózva, ha mindketten keresgélünk, eltévesztjük egymást, elmegyünk egymás mellett. Egyikünknek csendben keli maradni, — hadd legyek én az, a gyöngébb és fáradtabb. Várnom kell és figyelnem — várnom és figyelnem türelemmel — és csak, mikor közelemben érzem tapogató kezét, szabad immár suttognom halAlapáivs 1833. Telefon 33. \J S > disznfi A A Ivegi porcellán nagykereskedése. q ! . ■ KOSICE, Fő-utca 19. Nagy választék. Jutányos árak. kan: itt vagyok, itt vagyok, itt vagyok, én vagyok az, — lám, milyen egyszerű és világos lett minden, jaj Istenem, én Istenem, ón külön Istenem. RLOfTl Irta: mORICZ Z5ISmonü Milyen különös álmom volt az éjjel. Azt álmodtam, hogy otthon voltam kis tanyámon, Leányfaluban és különösen büszke voltam, mert kész volt az üvegház s a kertész boldogan és piros arccal mutogatta a (kincseit. rJ ö- mérdek virághajtás dugta ki zöld száraoská- ját a napsugár felé s mór láttam, hogy jövőre kis paradicsom a kerít. S akkor belépett a Bátyám, aki az Alföl- dön gazda volt, ő is piros volt, egészséges és mosolygó, s fel sem tűnt, hogy huszonöt évvel ezelőtt meghalt. Vártam egy dicsérő szót, de ő épp oly fukar vollt a dicséretben, mint annakidején, mikor első Írásomat megmutattam neki. De én tudtam, hogy meg van elégedve és többet kaipott, mint amit várt és ez boldoggá tett. Aztán kimentünk a kertbe s csodálkoztam, hogy is van az, hogy ő még sose volt náliam. Megmutattam a nagy diófát, amely főbüszkeségeim, az egész határ legszebb .á$a, elmeséltem, hogy ennek a kedvéért vettem ímeg a kertet tizenöt évvel ezelőtt s boldogan éreztem gyermeknek mellette magamat ügy belebujtam a jóságos fölényébe, úgy éreztem, hogy ez valami ritka és különös és boldog találkozás. Mégis eljött . . . Egyszer csak azt mondja: — És milyen itt a vizszolgálat? — Vizszolgálat? ... — meghökkentem.- A szó úgy tűnt fel, mint valami egyszerű és általános és természetes követelmény, ellenben én nekem fogalmam se volt róla, nire gondol, — vizszolgálat . . . Kannával locsolják minden este a szegélyeket s a gruppokat. — Úgy. És a kertet? — A kertet? ... Az eső. Rám nézett. Itt érzem magamban barna szemeinek mély és okos és tűnődő pillantását. — Ti még mindig nem függetlenítettétek magatokat az esőtől? — mondta. — Addig nem lehet gazdálkodni, mig az embert az eső zavarja. — Hogyhogy, — mondtam, aztán nevettem — minket nem zavar. Mi boldogok vagyunk, ha esik. Inkább az a baj, hogy itt nem szeret esni. A hegyek itt valahogy eltérítik a feli-egeket. Eső van északra, Pilis- szentTászlón, délre, Szentendrén, kelőire megy a felhő az Alföldre, de minket bizony kikerül. Volt már olyan év, hogy a lucerna- magot május 8-án vetettük el s szeptember végéig egy szem eső nem volt ró. U-gy feküdt a mag a rög közt, mintha üvegfiolákba lett volna -betéve. — Akkor ez egy ideális hely, — mondta nagybátyám. 1 j Neim értettem. — Na gyere velem, — szólt — s átléptünk a repülőgépre és már szálltunk is ki a másak oldalon s ott voltunk az Alföld közepén, a Nagykunságon. Kint a mezőin. Beláthatatlan zöld viliág volt az. Dús, kövér növényzet. Lombos fák és izzó, felhőtlen kék ég. 1 Csodálkozva néztem. Máskor rőt vörösre volt kiégve ez a föM, s emlékszem, diákkoromban sokszor a vetőmagot se hozta meg a föld. Most olyan dús volt minden, dagadt- fejű kalászok és olyan vastagszáru búza, hogy a veréb rászállt s nem tört le alatta. — Nem értem, — mondtam —» mintha álom volna. Bátyám nevetett. — Ez a mesterséges locsolás. Most észrevettem, hogy dróthálózattal van 'beépítve az egész táj, mintha villamos áramvivő drótjai volnának. Locso-o szárnyak csiliéi futottak a dróton és soTra permetezték a mezőt. Egv-egy suhanó fiú ment a meggyén és át-átkapesolta a csillék tömlő-csövét a réz vízcsapokhoz . . . Az egész mező, az összes szántóföld télé volt építve permetező készülékkel. bátyám rámnevetett. — Ugye milyen egyszerű. — Hihetetlen. — Látod mit tesz a magas látókörű aoli- tükia? Mióta Loucheur Géniben keresztülvitte Európa uj gazdasági organizációját.. és Magyarországot termelő kertté nevezték kit Szédültem. Európa Magyarországért. — Remekül megcsinálták az egészet. !A Dunáit, Tiszát uj betonm ede rben helyezték él, úgy hogy egy liter viz se megy kárba. Felfedezték a vízszintes turbinát, - azt a módszert, hogy a viz sodrát tudják fölhasználni energiatermelésre. S ezzel az igy <elő- állitott árammal hajtják a vizet városi viz- vezetékszerüen az egész Alföldén keresztül. Gyönyörködve nézett szét az ő ke Íves Alföldijén. — Nem is lehetséges más, csak rekordtermés. Pláne mióta az elektromos besugárzást is kezdik alkalmazni. Vas- és acélhíd ót helyeznek él a földiben, ezek közvetítik a magnetikus elektromosságot. Az eredmény kétszeres: egy évben két rekordtermés. Vagyis, mig azelőtt 70—80 mázsa > orrépát adott a föld, ma 400 mázsa kötelező. Ennyit minden gazda tartozik beszállítani holdanként. — Meg vagyok hatva, hogy ezt megérhettem. — így aztán lehet gazdálkodni. Nemcsak a tehenet kell naponta itatni, hanem a kukoricát is. — Milyen zseniálisan egyszerű. — Mi kell a terméshez? Táplálék, • nedvesség és napsugár. Tápanyagot a gyá:*ak adnák, a nedvességet a Duna-Tis: a okszerű kihasználása; rendszeres tavazás és csövezés .. . Ez mind rendiben van, legnagyobb baj a felhő. Azzal még nem bd-runk. A gazda akkor boldog, ha négy hónapig nem jöu eső. Akkor biztosra megy. Szeretjük a kék eget. — Szép is. — Csináld meg Leányfaluban is. A locsolást föltétien. — Olyan kicsibe ds lehet? — Hogyne, ahhoz nem is kell Európa. Mert azért tudod, ez nagy rabszolgaság '— mondta súgva — nem keresünk többet, mint a régi világban . . . Mégis, valamivél magasabb a kulturnivó . . . Például sokkal több könyvet olvasunk. — Igén, — mondtam örömmel — ezt se vártam . . . Olvassa a könyvemet ? Csodálkozva nézett rám. — Mért? te írsz? Kétségbeesve kaptam a levegőbe s kezemet beleütöttem egy vasoszlopba és fék ébredtem. Ébren aztán rájöttem, hogy itt fekszem a klinikán, fáj a lábam, nem tudok rálépni. Köszvényes ember álma az egész. Előszó az Őszhöz Hölgyeim, és uraim, mielőtt az őszt rendelkezésükre bocsátanám, meg kell kérnem önöket, ne fogadják jelen soraimat maliciálml vagy pláne bánatosan, hogy „rémes, már egy szeptembert se lehet megélni anélkül, hogy ne cikkezzenek róla“. Ne értsenek félre, én nem arról az őszi őszről akarok irni, arról a százszázalékos őszről, mely sárgultan -zörög az újságok hasábjain, nem az elmúlásról, mely minden szezonban újból kezdődik. S ami az előszót illeti, igazóm ne ijedjenek meg, nem mentegetni akarom írásomat, mint ezt az előszóval szokták. Mert hisz erre úgy sincs megbocsátás. Csupán fel akarom fedezni az idei őszt, milyen nagyszerű, kedves kis dolog lesz, hogy meg lesznek vele elégedve Önök, akik most gyanakodva fújják az orrukat, mert már sikerült aránylag kevés áldozattal egy kis náthát beszerezniük. A sorrend a régi. Rögtön a falevelek hullása után, kezdődnek az alkalmak, mondjuk munkaalkalmak, mert ha nem is közvetlenül, de altruizmusunk leleményessége folytán a szegény emberek jutnak kenyérhez és sóhoz, és — és azt hiszem máskor nem igen. Szokás lett bizonyos fanatizmussal, azzal a fájdalmas váddal ostorozni korunkat, hogy önzők és lelketlenek vagyunk, holott ez súlyos igazságtalanság. A modern kor az, amely koncertet, bált, teadélutánt letett a Jótékonyság oltárára — és nos kezdődik az ősz, pár percnyi türelmet kérek igy, —egy kis barátságos hideget — és lehet megint az ínségeseknek charlestcmozni — minimális toi- lettben, sok belátással. Sőt. Olvasom külföldi lapokban, hogy a nagy metropolisokban a találékony irgalom a nyomorgók barátságtalan tűzhelyére helyezte a kedábert, meg a preferáncot, minden változatának pazar és izgató pompájával. Ezt csak egy praktikus angol eszelhette ki, vagy egy szemforgató német, hogyha ezután berebegi a contrát, tulajdonképpen egy emberbaráti akciónak ad friss lendületet, s aki majd leég — tüzénél szegény didergők mele* gednek. Az őszi esprit, mely mindég fején találja a szeget, ha áldozathozásrói van szó, a tízparancsolat mellé egy pótparancsolatot csatolt: „tiszteljétek azokat, akiket a hajnal még ott talál a zöld asztál mellett, feldúlva lelkűk hevétől: mert Bennük a Jótékonyság virraszt az ínségesek nyugtalan álmán". Egy-egy kis emberbaráti egyesületté vált minden társaság, mely zajtalanul „dolgozik“ az igazi érzés odaadásával, megannyi drága angyal a Kaszinó füstfellegében, a pinkapénz mennyei mannáját szórva. Határozottan szimpatikus öllet. És felemelő is látni az aggódó szivek lázas fáradozását. Hogyan áldoznak lihegve a bárok misztikus félhomályában, az őszi divatmk, s ezzel kapcsolatban minden m 1%ta Jótékonyságnak, mely minden évben uj ihletet és formát kap. S hogyan áldoznak odafent a kártyaszobák puritán elvonultságában: mig az önzők és kicsinyesek otthon méltó szégyenkezéssel húzzák fülükre a paplant és sóhajtanak: Ősz, meg — fa, meg — szén, meg — házbér-----------hja--------hja--------Be rkesné Palotai Boris. Kedvező részletfizetések! Mindenkinek a lakását legolcsóbban és legmodernebbül rendezi be Kedvező részletfizetések! P. ¥axeSa butergyára« Prataa Wifll., PocllipBBéh® 99?, % 4
