Prágai Magyar Hirlap, 1927. szeptember (6. évfolyam, 199-223 / 1533-1557. szám)

1927-09-18 / 214. (1548.) szám

10

psg'ift-jrisasflBMi

'P^GM-yVVAííi^-HTRtiAE

1927 szeptember 18, vasárnap.

A leghíresebb német írók nyilatkoznak az írói szabadság és diszkréció kérdéséről

A P. M. H. eredeti ankétja — Szabad-e írónak élő alakokat ábrázolnia? — Hozzászólások egy hónapok óta dúló európai vitához — A német irodalom tiz legnagyobbja az irói szabadság mellett, de a fotografáló kontárság ellen

— A Prágai Magyar Hirlap részére rendezte és irta Gömöri Jenő —

Prága, szeptember 17.

Időről-időre, egyszer ebben, másszor abban az országban, egyszer ilyen, másszor amolyan tormában, mindig újból és újból aktuálissá válik az irói szabadságnak, az iró élő modelljeivel szemben való szabadságának és diszkréciójának kérdése. A kérdés másik része azután az, hogy mikor válik az irói szabadság szabadossággá, mikor az irói indiszkréció szenzációhajhászássá, avagy sértéssé és rágalmazássá?

Mert időről-időre aktuálissá teszi ezt az érdekes problémát egy-egy regény megjelenése után kitörő botrány, mely vagy a magáraismerés általi sértődöttségből, vagy a közkáröröm hullámveréseiből, vagy — ha kétségtelenül fércmüről vagy szennyiratról van szó — a közfelháborodás és egyéni felháborgás lávájából tör ki és elborít egy társadalmi kört, egy falut, egy várost, egy egész országot.

A közelmúltban szánté, egymást kergették Európa különböző országaiban az úgynevezett „irodalmi botrányokmelyek mind egy anyaméhből robbanlak ki: az irói szabadság és diszkréció különféle értelmezéséből. A sokféle ily- természetü „botrány" sokféleképp bonyolódik le; egyike-másika megmarad irodalmi és teoretikus keretek között és legfeljebb polémiává dagad; sokszor azonban parázs „társadalmi botránnyá" nő egy regény vagy egy fércmü „indiszkréciója", vagy egy darab előadása. Ez utóbbi ritkábban adódik. A „botrány" mindig kedves egy kisebb vagy nagyobb emberi rétegnek, amely mohó éh- hel-kéjjel-szomjjal habzsolja az ilyesmit, mulat, vagy felháborodik, vagy örül; de mindenesetre alaposan kiéli magát a botrányban.

A sok közelmúltbeli esetről csak néhányat kapok ki:

Németországban Thomas Mann nagy regényének, a „Zauberbergnek“ megjelenését a németországi orvosok egy jó része (különösen pedig azok, akik úgy vélik, hogy „szerepelnek“ a regényben), fölháborodéssal és fölhördüléssel fogadta és nagy polémia kerekedett orvosok és orvosok, másfelől orvosok és irók, valamint orvosok és Thomas Mann között. (A polémia átdagadt az orvosi szaklapokba isi) Mann régi nagy regényének, a „Buddenbrooksnak" is voltak megjelenésekor hasonló kísérő jelenségei; akkor jában a

regényre a Mann-család egy része, sőt Lübeck város lakossága is haraggal és megbántottsággal reagált; azóta persze kibékültek az Íróval is, a regénnyel is.

Ausztriában egy eléggé neves iró nemrégiben egy minden joggal fércmünek bélyegezhető „kulcsregényt" jelentetett meg, mely egy bécsi szinigazgató és családja legintimebb ügyeit terítette egy szenzációéhes publikum elé, tendenciózus és botrányl-hajhászó formában. A színigazgató kísérletet tett a regény megjelenésének megakadályozására, de ez nem sikerülvén, pörrel fenyegetőzött, melyet azonban — igen helyesen, mert ezzel csak a fércmünek és a botránynak adna újabb s még nagyobb nyilvánosságot, — valószínűleg sohasem fog meginditani.

Magyarországban nemrégiben kerekedett parázs kis botránysorozat a jelenleg Budapesten élő török hercegnő memoárjait feldolgozó könyv megjelenése nyomán. Ugyancsak emlékezetes még a Mészöly szegedi professzor „Tótágast" című darabjának szegedi előadatása kapcsán támadt botrány. A professzor darabjában állítólag politikusokat és egy egész társadalmi réteget — kisgazdákat — figurázott ki.

Jugoszláviában egy cigánylány, akit, évtizedekkel ezelőtt megjelent egyik regényében modellnek használt fel és ezzel Szerbia-szerte hitessé tett egy neves szerb regényíró, most, évtizedek múlva, állítólag pert indított vagy akar indítani az iró ellen, hogy a regény számos kiadásának honoráriumaiból egy bizonyos százalékot köteles legyen neki, a cigány lánynak, a modellnek, kiszolgáltatni!!

Mondom, egyszer itt, másszor amott porlik fel egy botrány, mely mindig újból felgöngyölíti az irói szabadság és diszkréció problémájának egész komplexumát, vagy e komplexum egy-egy részletkérdését.

A mindig újból felmerülő problémáról ankétet rendeztem a mai német irodalom prominens képviselőivel. A problémát e két kérdésbe öntve terjesztvén eléjük:

1. Kérem elvi álláspontját, vájjon, a regényíró, ilelve színműíró kötelezve van-e általánosságban s ha igen, mily mértékben az élő személyekkel szemben diszkrécióra? Mi a véleménye tehát az „irodalmi diszkréció“ kérdéséről állatában ?

2. Gondolja-e, hogy oly személyeknek, akik egy regényben fölismerik magukat, vagy akiknek okuk van föltenni, hogy fölismerik, joguk van erkölcsi elégtételre avagy kártérítésre?.

| Az ankéten résztvett irók csaknem egyértel- ■■ müleg az irói művészet teljes szabadsága mellett döntöttek; ugyanakkor azonban nagyrészük semmi jogot és szabadságot sem hajlandó adni ii müvészietlenségnek; a pamfleinek, a pénz- és szenzációhajhászásnak, a rosszakaratnak vagy bosszúnak.

íme néhány a beérkezett rendkívül érdekes nyilatkozatok közül:

Raouí Auernheimer:

• Amióta „társadalmi regények" íródnak, azóta éri szerzőiket az állandó szemrehányás, hogy modelljeiket a társadalomból veszik. A szemrehányás többnyire alapos; ez azonban nem jelenti azt, hogy minden egyes esetben jogos is. Emberi karaktereket nem lehet az ujjúnkból fölfedezni, csakis meglévőket lehet tanulmányozni, kielemezni, ulánalakitani. Erkölcsöket sem lehet kitalálni, fölfedezni, sőt még egy társadalom, egy társaság hangját, szellemét sem. Egy társadalom mindenkor adottság és e társadalom „éghajlata" határozza meg a karakterek ki- és tovafejlődését. Amit a költő felfedezhet s amit fel kell fedeznie, — ha a valóság toldalékaibói is, — az: a karakterek sorsa. Innen indul bizonyos elbeszélések kulcsszerüsége, mely nemcsak elvetendő, de müvészietien is. Minden egyéb azonban meg van engedve, sőt ajánlatos; s ki emiatt panasz-szót hallatt, annak nincsen igaza.

Rudolf Hans Bartsch:

Hát már vérebeket akarnak uszítani a szellemi szabadságok meglévő legutoljára is, mely még lehetővé teszi, gazemberekhez közelférkőzni, kik az igazságszolgáltatástól biztonságban érzik; magukat?

Goethét Beaumarchais szélhámos ur 20.000 livre kártérítés erejéig pörli, nővére pedig házassági kilátásainak csökkenéséértDickenst az Uriah Heep eredetije zsarolómód megfosztja a „Copperfield Dávid‘l 2 honoráriumától és Moliere-t a „Tarluffe mintaképe“ és annak csatlósai,, a mesterdráma megsemmisítésére s az összkiadás elégetésére kényszerűik. Goethét az igazi Gr^l- chen és Merck barátunk a „Faust" visszavonására kényszerítik, ezenfelül egyenlő részbeni kártérítésre, két másik drámájáért járó honoráriumainak erejéig!

Max Brod:

Megtörténhetik, hogy az iró élő személyeket olymód használ föl modellül, hogy müvében ag- noszkálni lehet őket, — sőt esetleg akarja is az agnoszkálást. A költő azonban, kit e büszke név érdemelten ékit, sohasem fogja az élet egyetlen motívumát sem átvenni müvébe anélkül, hogy az alkotás aranycsináló művelete utján oly alaposan meg ne változtatná azt, hogy a kitalált, képzeleti alakról a valóságos alakra legfeljebb az önkényes, a felületes és a művészet iránt kevéssé fogékony olvasó fog következtelést s e következtetés éppenséggel csak önkényes gyanúsítás fog is maradni. Sajnos, az ilyes hiedelmek ellen nem tudunk védekezni. A csodálatos bennük: féligazak, félhamisak. Egy hölgy mondotta nékem egyszer:

— ön itt egy asszonyt rajzolt meg, ki kutyákat és kaktuszokat szeret. Az asszony tehál én vagyok. De hiszen énnekem se szeplőim nincsenek, se vörös hajam.

— Ami azt bizonyítja, hogy mégsem ön az, nagyságos Asszony, — válaszoltam.

De azok, akik váltig állítják, hogy az 5 portréjukét rajzoltuk meg, éppoly nehezen utasíthatók el, mint azok, akik azt állítják, hogy „nagyszerűen vannak eltalálva". Pedig mindketten tévednek. A költő nem akar , portrékat rajzolni, 6 alakokat teremt, — persze képzeletén kivül nem áll egyéb anyag rendelkezésére, mint az élményé.

Klabund:

1. Nem az a lényeges, hogy a költő diszkrét-e, vagy indiszkrét, hanem hogy való és igaz-e. („Wahr und echt"). Indiszkrét és igaz kevesebb nekem, mint diszkrét ét valótlan.

2. A személyeket, melyeket valamely költői termék „modellül" használ fel, nem illeti meg kártérítési igényjog, nem illeti meg az appellá- lás joga semmiféle törvényszékhez sem. A müJGÜQQQ&QQQQQQQQQeQQQQQQQQQQQQ&B*

Syfilidologe Dr. Kolb

ezelőtt a prágai, frankfurti 6s berlini bőrklinikák tanársegédje és másodorvosa ] B»ir&ai«a 1B. VodfiChova 31, axdham.

Wassermann vizsgálat!

vészét egyedülálló „eszmeileg" kompetens törvénykezése felebbezhetetlen és „reálisan" nem létező. „Reál" nicht existenl").

Heinrich Mann:

1. Senkinek se ártani. Senkii se megbántani.

2. Csak, ha nyilvánvalóan sértés esete forogna fönn.

Egyébként épp a helyesen karahterizáltak nem ismerik föl magukat.

Thomas Mann:

Az irodalmi portré kérdéséről korán volt alkalmam nyilatkozni, egy Írásomban, mely összegyűjtött írásomban is bekerült s melynek cime: „Bilse és én". Ma sem igen tudnék az akkor mondottakhoz valamit hozzáfűzni. Véleményem szerint a kérdés egyáltalán nem válaszolható meg alapvetően a megengedettség, a helyénvalóság, vagy a helytelenség, megnemengedettség értelmében, hanem csakis esetről-eselre. Elsősorban a niveau kérdése, amely bizonyos körülmények között még emberileg kétséges eseteknek is némi kiengesztelő szint kölcsönözhet.

Kari Schönherr:

1. A magam részéröl sohasem ábrázolnék egy modellt regényben vagy színműben úgy, hogy ráismerhessenek. Ez nem okozna nekem semmi örömöt.

2. A második kérdés megválaszolására nem érzem magam illetékesnek.

Jákob Wasserman:

Különbséget kell tenni költő és pamfletiró között. Minden idők legnagyobb irói s költői modelljeiket az életből vették. Tokitöj, • Döstojé'vyB- kij, Balzac legtöbb hősüket az életnek köszönhetik. Egyetlen modelljüknek sem jutott eszébe, nyilvánosan tiltakozni ez ellen. Egy Írónak sincs joga, privát titkokat, avagy vele bizalmasan közölt személyes viszonyolcat a nyilvánosságnak prédául adatni, ha azok az illető alakra diffa- málóak ;egy valamirevaló írónak azonban u,gph sem fog eszébe jutni a magánélet rejtett odúiban szaglászni. Minden magánügyet és véletlenül- személyest át fog alakítani; ha ehhez nincsen meg a képzelete, úgy nincs képessége egy regényt, egy költői müvet alkotni.

Az egész probléma az iró kapacitásának kérdésében hegyeződik ki. Mióta csak léteznek regényírók, mindig szemükre hányták, hogy személyes ismerőseiket modellekül használják fel. Másfelől nem becsülik nagyra azt az irót, aki nem az élet realitását alakítja, vagy ha romantikus kitalálásokban leli kedvét.

Meg kell gondolni, hogy magasabb értékű költői müveknél ötven év múlva senki ember fiának sincs többé sejtelme sem az alakok eredetijeiről és bizonyos, hogy ekkor már csak a költői formának van értéke és csak az szab törvényeket. A szegény bolond, aki 300 évvel ezelőtt a Don Quichotte-hoz modellt ült, ma halhatatlan.

De hangsúlyoznom kell még : a nap krónikásai s a „divatos" irók közül azok, kik valóságos események és egy bizonyos társadalmi osztályon belül általánosan ismert kombinációk puszta lemásolásával akarnak sikereket aratni és szenzációt kelteni, megérdemlik a nyilvános megvetést.

Franz Werfel:

Úgy vélem, hogy „diszkréció“ voltaképp jo- gosiílatlan elnevezés. A valóság világa s a költészet világa t. i. két teljesen más szférát tiiniel fel; és egy igazi költői műben minden glak egy határozott törvényszerűségnek, — t. i. a saját maga törvényszerűségének, — van alávetve, melynek semmi közössége az élet realitásánál. Hasonmások tehát nem is léteznek. Egy irodalmi alkotásnak épp az a lényege, hogy minden a saját kebeléből fakad ki; minden tájék, minden alak. A fércmü lényege pedig: embereken és dolgokon megfigyelt vonások törvényszerűt!en összeeszhá- b Alisa.

Restaurant Residence

Praha Ceská Banka palotájában, Yodickova ul.

Naponta este 8-tól cigányzenekar hangversenyez Kitűnő konyha Pilzeni ősforrás

Féltizenegytől nagy tánemüsor A közönség táncol Szabad bemenet

Magyar nemzeti ételek Elsőrangú ebédmenü 10.— korona

Stefan Zweig:

Ha egy iró az élő személyeket s azok sorsát müveiben oly fotografikus hűséggel . ábrázolja, hogy általánosan fölismerhetek, úgy ez az eljárás szememben nemcsak a rossz ízlésnek, hanem a tehetség!elenségnek is biztositéka, mert ez az iró nem eléggé költő és feltaláló ahoz, hogy kis változtatások és áttételek által utánteremtő módon egy uj valóságot állíthasson a már meglévő valósig mellé. >■■**

Az uj középiskolai tanterv

Komárom, szeptember 17.

Az uj iskolai évvel uj tantervet készitett az iskolai és népművelési minisztérium a középiskolák részére, amely az iskolák összóra- számát csekély mértékben leszállítja. A nyolc osztályban az órák csökkenése huszonegyet tesz ki, mivel a heti 270 óraszám 249-re csökken. Az óraszámok leszállítása csak az első két osztályt nem érinti, a III-ban négy, a IV- ben öt, a V-ben szintén öt, a Vl-ban 4, a VII- ben 2 és a VlII-ban egy órával csökken a heti órák száma.

Az egyes tárgyak szerint a csökkenés a következő: A magyar nyelvnél egy-egy órával csökkent és az utolsó évfolyamban (VIII) emelkedett eggyel az óraszám. A csehszlovák nyelv a felső osztályokban kettőre csökken hetenként. Ezzel szemben a latin órák száma az alsó osztályokban hatra emelkedik, mig a a felső osztályokban a nyolcadik évfolyam kivételével, ahol öt az óraszám, négy órában oktatják a latin nyelvet. A görög nyelvet csak az V. osztálytól kezdve tanítják, eddig már a

III. osztályban kezdték; azonban a heti óraszám hat lesz minden osztályban. Tehát a görög nyelv mindennapi oktatás tárgya. A reál- gimnáziumokban a francia vagy angol nyelvet’lieti hat órában tanítják az V—VI. évfolyamokban és négy-négy órában a két legfelső osztályban.

A nyelveket illetőleg itt kell szóvá tenni a középiskolai tantervnek azt a fogyatékosságát, hogy a német nyelvet csak rendkívüli tárgyként kezelik a magyar oktatási nyelvű középiskolákban. Óriási hátrányait érzi ennek a magyar középiskolát végzett ifjúság, mely tanul latin, görög és csehszlovák nyelveket, esetleg a reálgimnáziumokban egy világnyelvet, de nem tanulja meg — legalább is kötelezően nem — a német nyelvet. Aki ismeri Szlovenszkó régi művelődési tagozódását, az tudja, hogy annak északi és északkelen részén csaknem mindenki három nyelven beszélt: magyarul, szlovákul és németül. Ma a felnövő ifjúság ezen a vidéken csak szlovákul, a szinmagyar vidékeken pedig csak magyarul beszél: egy nyelvet tanul meg. Megesett az is, hogy az érettségit végzett fiatalember nem tudta olvasni a gót betűket.

Mennyire szükséges ma a magyar ifjúnak, aki a világba lép a több nyelv ismerete: azt nem kell feleslegesen megokolni, mert mindenki érzi és tudja ennek az igazságát. Ha a magyar középiskolát végzett fiatalember külföldre megy, nem képes magát megértetni, mert ott sem magyarul, sem szlovákul vagy csehül ugyan .meg nem értik. Ellenben a német világnyelvet mindenütt beszélik. Egyenesen kívánatos volna, ha a német nyelvet, amint ezt a cseh tanítási nyelvű iskolákban kötelező tárgynak minősitik, a magyar iskolákban is ennek vegyék fel.

A többi tárgy heti óraszáma nem ment lényeges változáson keresztül. A középiskola célja az általános műveltség kereteinek a kiépítése. De vájjon lehet-e az általános műveltséget elképzelni egy világnyelv ismerete nélkül? Nem képzeljük. A régi jó világban a német nyelv oktatása kötelező volt a magyar középiskolákban, sőt azt a polgári iskolákban, tehát a népiskola felső tagozatában is tanították. Mivel pedig a változott viszonyokkal sokkal inkább szüksége van az ifjúságnak a német nyelvre, mint annak előtte: kétszeresen hézagot pótolna annak kötelező tanitása.

A középiskolákban nem találjuk a kötelező tárgyak között az egészségtannak a tanítását. Az* abituriens elhagyja az iskolát anélkül, hogy megismerkednék a lakáshigiéniával, a szociális betegségek mibenlétével és a fertőző, betegségekkel. A természetrajzban tanulnak valamit az emberi csontvázról és a szervekről, de ez nem pótolja az egészségtan általános alapvonalait, a jövendő életre való elkészülésnek fontos, utravalóit.

Azt olvastuk az adóreform tárgyalása alkalmával, hogy a középiskolákban behozzák az adótörvények ismertetését a honismeret keretében. Ha erre a fölösleges tudnivalóra — már a fiataloknak felesleges — időt szánnak, akkor mennyivel fontosabb az egészségtan, amikor a saját életének sorsáról hallgathat az ifjú előadást, mig az adóismereteknek, kérdés, hogy veszi-e egyáltalán hasznát és nem lesz-e élethivatásánál fogva olyan alkalmazott,-akit az adóvonatkozások csak igen távolról érdekelnek?!

Az uj tantervvel szemben ezek az észrevételeink a magyarság jövője szempontjából. Igen fontosnak találnék, ha ezt mértékadó helyen megszívlelnék és módot nyújtanának a magyar ifjúságnak arra, hogy ismereteit a jelzett Ti^ijy.okbaii Jbővithesae. xA. Qy.