Prágai Magyar Hirlap, 1927. június (6. évfolyam, 125-147 / 1459-1481. szám)

1927-06-05 / 129. (1463.) szám

A Tátra, Krisztus-arcu festője

Irta: Egri Viktor

& Palotai Boris:

Rz életem ennyi:

Bekötőt* szemmel nyitott határokon holyonsani. s csak akkor eszmélni fel. ba a nap áléit színekkel leáldoz.

Lenni színes üveggolyó a Teremtő kezében. ki játékos kedvből mélyre eit.

Vagy viritni. mint gyönge kis virág, ki nem tudia. hogy két hideg sin közt virít, s hiába rázza pelyhes szirmait szerelem felé. a szikrázó vonat rátipor.

Jé néha hinni

Oly jó néha egy perere hinni, örömserlegből örömbort inni.

Elletni minden bút és gondot s hajtani vidám kedv-korongot,

Jó néha lenni szépnek, jónak, mámorosnak és kae&gónak.

Jó néha lenni szépnek, nagynak, kit a bánatok bókén hagynak.

Jó néha lenni délceg urnák, kit az emberek megbámulnak.

Néha hinni, hogy nem csak átok szorítja ezt a bús világot

g hogy sírva is érdemes élni és átkok közt is jót remélni.

Néha ákwnhajókra szállni « valami nagyon szépet várni:

néha istenként lángra-gyuini!

— aztán kihunyni s porba hullni ...

Kelembéri Sándor.

Annyi kincset elpazaltunk

Érdekbe romlott akarattal ViTjulk a széllel üres harcunk,

Nincs már erőnk magunkon győzni Mert annyi kincset elpazaltunk Magyar vitáikra.

Nem nőhet itt arasznál följebb Csodának indult, büszke pálma. Leselkedő, vad irigységünk Még bölcseiében lekaszálja.

Hinni szeretnénk önmagunkba S kis kapzsiságok hurkot vetnek Nyakunkba, hogy ne jusson senki A meghúzott szabálynál messzebb

Tán kifakadna a kalászunk *

S a jövőnk se fájna már előre,

Ha öngyilkos haragunk árját Egyszer engednénk más mezőkre.

Tamás Laiot,

Tátraszéplak, május végén.

'Manapság egyre gyérül a szakállas művészemberek sora. A külföld veteránjai köz* akad meg mutatóba néliánv. hamarjában Shaw. Hermann Bahr és Martin Buber arca rémlik fel előttem, de már elevenen élő magyar áró szakállas felére. Juhász Gyula kivételével. nem igen emlékszem. Lehetséges, hogy a korszellem követeli a fiatal modernektől az arc csupaszságát.. — volt idő. mikor a nvárspolffáritól. a megszokottéi, a sima semmitmondótól, a, borotvált Ságtól való irtó- zat a torzonborz hajzatot s a széleskarimáiu kalapot tette a művészre kötelezővé. De minden idők művésze már a külsejével törekszik kihangsúlyozni azt, a tényt,, hogy a tömeghez és annak Ízléséhez nincsen köze. Hogy manapság a csupasz arc van soron, annak okát és miértjét még a legkörültekintőbb analízis sem deríthetné fel teljesen, talán jelkép: az örök fiatalság jelképe, de nagy adag hiúság is van benne: a művész meghatározatlan korúnak akar feltűnni. Ez az utóbbi, a hiúság kérdése, egyébként nem tisztára a művész- leik ek kisajátított tulajdona. — ha nyakkendőt vásárolsz, a divatáru csupasz arca mosolyoghat rád a síi őszek és magánkötők színes bokrai mögül ügyvéded és hentesed borotvált képe emlékeztet kifizetetlen számláidra. az orvosodról nem is szólva, aki a higiéna elveit képviseli ebben az eldöntetlen vitában. És emlékezzél csak a pincéredre, vajion akadtál-e már szakállasra köztük? Bizony. hálátlan ez a kor. melv nem engedi meg az Írónak a külsőségekben való elkülönülést: és iólszabott, ruhát, nyakkendőt, és keménv gallért tesz kötelezővé fekete csokor. Petőfi-gallér és bársonykabát helyettKicsit, elkalandoztam: a szakállas művésszel akartam kezdeni, hogy rátérhessek a Krisztus-arcu festőre. Előre kell bocsáta- nom. festőben már több a szakállas: Márfíy Ödön, Magyar-Mannheimer jut most az eszembe, finom divatjamúlt kecskeszakállak, melyek a francia impresszionisták kicsit zilált és vértelen arcára emlékeztetnek, sok töprengés és hevület érdes nyomával._ Alkalmasint a csupaszképü modellek seszinü ki- feiezésielensége készteti szakálleresztésre a festőt, hogv önmagának modellt ülhessen.

A portrartista analizál, az arc vonásai mögött, leltemet és lelket keres. Jómagam nem is ambicionálnám a m-odellülést: lelkem titkainak kibontása az én személyes ügyem és munkám, szinte félelmetes, ha egy hidegen és rejtett tűzzel kutató müvészszem látná és mondaná el a kimondhatatlant.

Mások lényének megérzője, mások lelkű- létének, jellemének megértője önmagához is közel jár: egv embert megérteni annyit jelent, mint megérezni minden szenvedését. Ez az együttérző, szenvedő megértés nyitja meg az ember előtt, a salát énjét. A festőnek hovatovább nincs is szüksége rá, hogv modellt szemléljen, ha az emberről van mondanivalója. A festő a tükörképét nézi és meglátja az embert. Ne értsük félre: Tdzian Are- tinóia az élő, húsból és vérből fogant Areíi- öo. Rembrandt rabbinusai ott kódorogtak Amszterdam ghet,tójában, Velasquez infánsnői és Fülöpje élő Habsburgok és Holbein

polgármesternője Basel piacán alkudott a kofákkal, de ahol a jellemmegértés, az idegen arc titkainak meglesése: a portraitfestes mellett teret, kaphatott a líra. ott, megle- lenik a tükörbe néző festő arca. Michelangelo önarcképe eev vértanú lenyúzott bőréből döbben le ránk az Utolsó Ítélet dübörgő epikáján. Paolo Verőnese a Kánai menyegző muzsikusai közt pengeti lantját. Greco. a nagy spanyol. Orgaz gróf temetésén áll a főurak csoportjában. Az analitikus ezekből a kompozícióban elhelyezett, önarckénkiséHétből sok következtetést, vonhat le: Michelangelo emberi lényének legőszintébb kitárulá- sa az. amikor a vértanú kénét, ölti magára.

Michelangelótól csak egv lépés a barokk kor művészéig, aki a Keresztrefeszitetí- ben a maga képmására ismer, az emberként szenvedő Isten fiában az örök emberi szenvedésre. De ez a művész inkább külsőségből, egyszerű tudás'.ágyból, anatómiai ismereteinek gyarapítása kedvéért, kötteti magát a keresztfára. hogv a szenvedés külső ieleit megörökíthesse. Benső muszájból a barokk művész nem ült Krisztusához modellt. Leonardo da Vinci, bármennyire eltépte a dogmatikus bivés minden kötelékét, bármennyire re- naissance-ember és szabad gondolkodó, Krisztusában idealizál és a későbbi kor művésze sem meri megbontani az Istenfia idealizált, emberi fáidalom és szenvedésen túli átszeltem esitett típusát. (Lásd Guido Keni Krisztusát a bolognai Akadémiában.')

A modern művész és éppen a lesrval- lásosabbia. már bátrabban nyúlt, a kompozícióiban felolvadó portraitraiz csúcsához: a Krisztusfej témájához. Krisztus emberré lett. végtelen szenvedést megérző és ezért, megváltó, szelíd dóságot tükröző, békét és megnyugvást hozó emberré. Gondoljunk csak az áhitatos Uhdera, aki asztali áldást mormoló parasztjai közé lépteti Istenfiát. Ebben a Krisztusban Uhde vonásaira ismerünk! íme. a művészben felébredt a minden szenvedések megváltójával való asszociálásnak érzése. Nem póz ez. bár nincs híján a hiú tet- szelgésnek. hanem inkább az embert megértő és ezért szenvedő művésznek öntudatlan gesztusa. De még külsőségekkel is magyarázható. ha a ma művésze Krisztusához önmaga ül modellt. Megint utalok a mai intel-, lektuellek túlnyomó csupaszságára. Vájjon egv sima képű Krisztusiéi tudná-e kelteni azt a hatást, amit egv korhű portrait vált ki a szemlélőben? Nos. a csupasz modellek rákényszerítik a bibliai témával foglalkozó művészt a maga külsejének el változtatására, csak úgy, mint ahogy az öregedő Tolstoj egv apostol képét, öltötte magára. Bizonyos harmónia e külsőség és 3 mélv benső ok között szerintem elvitathatatlan.

Ezek a reflexiók ébrednek bennem, amikor Boruth Andor tátraszénlaki műtermében szembenállók Krisztus Emmausban című nagy vásznával. A kép még befejezetlen, rembrandti tónusban tartott vázlata teljesebben mutatja a művész intencióját. Megfogása Rembrandtnak a Louvreban levő hasonlónevű munkájára emlékeztet, de míg a drámai erővel telített rembrandti kompozíció ezüstszürke tónusú. Boruthé világitó sárga és

Minden hölgy

akár fiatalabb,

pompás, dús, telt keblet, telt karokat és nyakat csakis M. d. m. Larry garantált, eddig egyedül bevált „Et Amille" nevű valódi kebelerősitő balzsamával ér el. Föltétlenül biztos hatás, mely már hat, napi használat után mutatkozik. Ára 30.— Kcs. — Z. E. asszony ezt írja: „Kellemesen meg vagyok lepve, keblem

szemmelláthatóan erősödik és gyönyörű, telt férni it kap. Kérem, küldjenek nekem két üveggel, mert a szer kitűnő," Megjegyezzük, hogy az asz.- szonyok és leányok ezrei ezen szernek köszönhetik gyönyörű keblük pompás és gyors kifejlődését. Postán küldi egyedül:

Haveikova laboratof, Praíia-Vriovice, Ruská ff. 12.

barna színekben tartott és liraian lágv hangulatot áraszt. Rembrandt Krisztusában van valami földöntúli, az az Istenfia, aki túl van minden emberin, aki ihletett és mindent megértő, sorsát, tudó arccal fordul az őt csodáló mellékalakok felé Boruth Krisztusa egv aszkétának sovánv aroélével szakállasán pillant le ránk. fáradt és elmerülő ez a férfifej, nem az ideális 33 esztendőnek könnyű terhével a vállán, hanem emberileg nyomottan. egv őszülő és meg-megrokkanó embernek sulvosodó ieleivel. Ahogv a kénét fel- takaró Krisztusfeiü művészre pillantok, megdöbbent a két arc hasonlatossága

Jobban körül kell tekintenem ebben a

közel félszáz képpel tuzsufolt műteremben, hogv teliesebben megértsem ezt, az érdekes Krisztus-arcu müvészlelket. Jórészt arcképek tekintenek le a falakról, köztük a művész anyja és Guhr Mihály dr. két-két sikerült portraitia. Egy Van Dyck modorában festett térdnadrágos. elevenarcu kisfiú Öt,lik a szemembe. Boruth mester kisfia, maid a kislánya képe, melvnek kékké telő kerek szeméből Renoix álmatag nézése serked. Képek, melyek a régi nagy portraisták: Velasquez, Vám Dyck, Rembrandt és a modernek: Bas- tien Lepage. Renoir. Manet áhitatos tiszteletét. madridi és párisi gazdag tanulmányévek termékeny elm é r-ülés ét- tükrözik. Beállításuk szinte kivétel nélkül valamely nagy elődre emlékeztetnek és amellett nemesen egyszerű konzervat.izmusukkal valami egészen finom egyéni bájjal is bírnak.

A francia impresszionistáktól elv kitünően iskolázott Boruth egészen külön márkát, jelez a gazdag magyar pikturában. Tagadhatatlanul mélyebb a magát olv kitünően adminisztráló László FülöpnéJ. a külföldi arisztokrácia elegáns és kicsit felületes festőjénél. Boruth konzervativizmusa mélyen az énjéből fakadó, igazgvökerü. őszinte és keresetlen, magyar és emberi: ezért nézi a forradalmit és újat. áhitó szem is feltétlen tisztelettel. Kompozíciói nem beszélnek a háború vérőrületéről, nincs bennük lázadás vagv váratlan ui eszmélés, ui lendület: mint korunk valamennyi konzervatív művésze, ugv ő is a bibliáihoz menekül, amikor epikában keres kielégítést. Igen. a bibliába merül, e önnön énjének szigorú analízise: az önarcképek egész sorozatába. Néha nevet a művész és Franz Hals harsogó egészsége villan a fehér fogakból, de a diadalmas mosoly mindjobban fanvarodik. mintha már kényszerült fintorba csuklana. amilyennel Daurai er döbbent, néha pedig egészein elkomorul az arca. mintha önmagába nézne, fáradt-reA broche

Irta Márai Sándor

Délután öt felé az erdei kirándulók elérkeztek az erdei kirándulásoknak ahhoz a fejezetéhez, mikor a társaság egyik hölgy- tagja elveszti a broohe-át, amit aztán mindenki keresni kezd, s keresik, amíg beaíka- nyodik, mikor is izgatottan és vitatkozva, csapzottán és jajongva, hazafelé indulnak a szürkületben.

Azon, hogy a broche elveszett, az elveszés pillanatában tulajdonképpen senki nem lepődött meg. Az erdő, ami elnyelte a brochet, ringott a napfényben. A. fák koronái közt énekeltek a madarak, akik mindent láttak, s most a karmaikba nevettek. Kis felhők úsztak a tisztás fölött. A mindenség nyaralt. Olyan nagy, napos csönd volt az erdőben, ami a megrögzött bünösölf konok hallgatásával hallgatott, hogy már maga ez a megátalkodott hallgatás és csend is felkelthette volna egy vizsgálóbíró gyanakvását. Kezdetben egyébként is mindenki meg volt győződve az erdő bűnösségéről. Csak másfél óra múlva kezdtek gyanakodni a soffőr- re, akit szorgosabb keresés okából szintén odahívtak. Lehet, gondolták többen, hogy m indák etten bűnösök, a* erdő is, a soififőr is. Az erdő nyelte el a brochet, a soflfőr vágta később zsebre- De ezt a föltevést valamivel később el kellett utasítani, mert a sotfőr az erdővel szemben csalhatatlan alibit igazolt: az ideuton eltévedt, még soha nem járt, itt, nem ismerte az erdőit, nem beszélhettek meg előre semmit. Maradt, mint kizárólagos bűnös, az erdőj ami konokul' hallgatott.

A természet úgy tett, mintha nem történt volna semmi. Mintha a broche el sem veszett volna. Az író később azt állítatta, hogy keresés közben látta, amint az erdő az egyik szemével ravaszul hunyorított, — de erre akkor már csak felületesen figyeltek, mert feltűnt nekik, hogy az iró nem gondolkozik reálisan.

A mérnök, kiesé pikirtan, meg is kérdezte: „A szemével?"

„Nagyon jó" — mondta a bölcsészettan- hallgató. — „A szemével? Haha."

„De az erdőnek nincsen szeme" — mondta a nagymama.

,(Er meint es bildlich" — mondta megvetéssel a férje a hölgynek', aki elvesztette a. brochet- Németül mondta, óvatosságból és megszokásból, mint mindent izgatott pillanatokban, hogy a gyerekek ne értsék.

A hölgy, aki elvesztette a brochet, abban a pillanatban, mikor észrevette, hogy a broche hiányzik, nem sikoltott föl, nem kapott a. szivéhez, és nem kezdett kiabálni. A társaság ingujjban feküdt egy árnyas fa törzse körül. A hölgy föltérdelt, megtapogatta a fa kérgét, aztán körülnézett a plaidek fölött, az avar fölött és egészen egyszerűen és csöndesen mondta:

— Elvesztettem a brocheomai

Nem volt semmi drámai a hangjában s ez az, 'ami a kijelentésnek drámai erőt adott. Egy kicsit sápadt -volt. Aki azt hiszi, hogy ért az emberi lélekhez, az ebben az egyszerű és páthoszmentes kijelentésben föllelhette a remegéseit egy kétségbeesésnek, ami. egy pillanat alatt fölszökött a hölgy lelkében arra a hőfokra, ahol a fehér izzás kezdődik.

Ilyen egyszerűen csak az jelent be valamit, aki egy pillanat alatt átérzi és átérti az esemény teljes jelentőségét, az ilyen csöndes bejelentésekben tragikus hangsúly nélkül vegyül a felismerés, belátás, leszámolás és megadás. Ha valaki egy kofferkulcsot veszt el, akkor esetleg tépheti a haját és ordítozhat, mert az esemény nem elsőrendűen fontos. De egy király, aki egy országot veszt el, csak csöndesen jelentheti ezt he. így, ahogy a hölgy megszólalt, jelentik be Shakespeare- nél a 'királyok, hogy elvesztettek egy országot.

Az első pillanatban mindenki hallgatott. Sőt a keresés első pillanataiban sem esett szó: nem volt idejük beszélni. Hangtalanul cselekedtek, mint a matrózok, mikor a vihar elsöpri a fedélzetről egy társukat. Vezényszó nélkül ás ismerte mindenki a kötelességét. Fölugrottak és letérdeltek a fa körül. Mindenki négykézlábra ereszkedett az avarban. Elsőnek a nagymama, aki négykézláb, gyors tempóban, tenyerével az avart tapogatva, fürgén körülkuszta a fatörzset A társaság, messzebbről nézve, egy falka vadászkutyához hasonlított, amint hegyes fülekkel állják a vadat. Mindenki várta, hogy föl röppen a broche... Hatan kerestek: a hölgy, a férje, a nagymama, az iró, a mérnök és a bölcsé- szettanhaUgiató. Az utóbbi egészen fiatal ember volt, aki mérhetetlenül örült az esetnek.

— Várjunk — mondta most a kopasz és ambiciózus mérnök. — Várjunk csak. lgv nem lehet keresniMind abbahagyták a keresést, s négykézláb bár, de várakozó állásba helyezkedtek, —

— Metódikusan kell keresni — mondta a mérnök. — Maradjon mindenki ott, ahol van. Senki ne mozduljon. Ha feltörjük az avart, a broche minden mozdulattal csak mélyebbre merül. Az avar olyan, mint a homok. Az avar olyan — mondta, mert már benne volt —mint a tenger. Szóval ne tessék mozdulni.

A szép beszéd nagyon tetszett mindenkinek— Metódikusan kell keresni — mondta a férj, akinek ez tetszett a legjobban.

— Mindenekelőtt — folytatta a mérnök, négykézláb — állapítsuk meg, nagyságos asszonyom, hogy milyen körülmények között veszett el a broche? Hol volt? A blouse- ban?

A hölgy elmondta, hogy a broche nem volt a blouseban. A bToohe a fában volt.

— Hol? — kérdezték egyszerre mind az öten.

— A fa törzsében — mondta a hölgy. — A fa kérgében, nem értik? Betűztem, a fa kérgébe, hogy elvesszen!

A férj egy hangot adott magából. Mind ránéztek.

— Semmi — mondta a férj. — Csak tessék folytatni! Tehát, a fa kérgében, hogy elvesszen ?

— A fa kérgében — mondta most már kissé türelmetlenül a. hölgy —, hogy el ne vesszen— Akkor ott kell lennie — mondta a mérnök.

A nagymama, mint egy harkály, azonnal a fa kérgére vetette magát és minden oldalról kopogtatni kezdte. Meglepő ügyesség1Ű27 junius 5, vasárnap.

9