Prágai Magyar Hirlap, 1927. február (6. évfolyam, 25-48 / 1359-1382. szám)

1927-02-13 / 36. (1370.) szám

Túltermelés a költészetben

{tiport, — félig humoros, félig komoly, — a túltengő költészeti ágakról » az ezek ellen való védekezés amerikai módiáról

Mindenki érzi — szerkesztők különösen j .— hogy a poézis terén valami különös tulten- gés van. Mindenki daloL Mindenki előkotorász a leikéből valami érzelem-foszlányt s azt jól-rosszul versbe kalapálja. Még régebben nehezebben ment a dolog, mert a költészet szükséges velejárója a verses forma megkötötte a versirók kezét, aki nem tudott formás klapanciákat összeszerkesztenj, nem mehetett költő számba s a verses forma egyúttal áruló is volt,

— mint a rezervistár a katonaruha — azonnal elárulta erőltetettségét, hogy a felöltöztetett érzelemfigura csak olyan — póttartalékos, nem a szivben, de — fűzfán termett.

Ma azonban, mikor az u. n. „szabad vers” i jött divatba, a versek lezser slafrokban, dzsemperben, vagy pulloverben szaladgá'nak, j mikor az igazi poéták is sportot esi • úrinak! abból, hogy az igazi, mély gondolataikat is minél formát! anabbul öltöztessék föl, éles szeme legyen a kritikusnak, aki a gyöngyöt meg tudja különböztetni az üveggyöngytől, az aranyai a ,,doublé“-tók

Még az a szerencse, hogy a legveszedelmesebb fűzfapoéták görcsösen ragaszkodnak

— rendszerint — a régi módihoz, a divatja múlt vesforma halcsout~mideróhez s így az első pillanatra elárulják sántító jambúsaikkal,! fülsértő rossz rímekkel, hogy Árkádiájuk a füzes. Egy azonban bizonyos, a füzfapoézis talán jobban elharapódzott, mint a spanyolnátha, a füzfapoézis veszedelmes társadalmi nyavalya. kész ep’démia s ha ma megkérdeznénk j

— mint valamikor Csokonait, — hogy milyen foglalkozású ember van legtöbb a világon, nyugodtan rámondanám, hogy — nem orvos, de poétaEz nem csak nálunk van igy, ahol a kezdelek kezdetén olcsón mérték a babért, mert olyan kevesen voltunk, hogy az apagyilkosnak is meg kellett bocsátani, de mindenütt. Éppen egy Newyorkból jövő hirt olvasok. „The National County Bard Association” newyork] fiókja, konferenciára hívta össze a tagjait, hogy a költészet egy rendkívül sürgős ügyét megtárgyalják- A szót a „The Counthy Bárd” c. folyóirat kiadója vitte, kifejtette, hogy a költészet bizonyos ágaiban veszedelmes a túl- produkciö s hogy ideje volna, ha a költők más témakörhöz fordulnának. Biztosan nem akart érzékenységet érinteni, hogy beszédjét ilyen általánosságban tartotta, de az egyenes lelkű jenki-poéták és poetrixek nekirontottak a kérdéssel, melyek' hát azok a költészeti ágak, melyekben a túltermelés különösen érezhető.

— Well, — felelt a kiadó —' legelsősorban a viszonzatlan szerelem témája áraszt el bennünket, mint egy árvíz.

Egy költőnő esett a szavába:

— Ki tehet arról, hogy a viszonzatlan szerelem az életben iszonyatos arányokat ölt? (A szűkszavú tudósítás nem írja le, hogy Sappho kései utódja ezt mint érdekelt fél, vagy csak mint a társadalmi tények objektív szemlélője veteíto-e közbe.)

Az elnök nem is reflektált a közbeszólásra, de folytatta:

— Tu'terg továbbá az ugynevezhetném „padlásszoba költészet". Ide azokat az eseteket sorozom, mikor va’aki, ha kell, ha nem, elvonul egy padlásszobába, ott ócska könyvben ta'ál egy lepréselt ibolya cskát, vagy egy „pikké?! it“ s azon kezd elmélkedni, m'lyen csinos lehetett az a krinolinos tante, aki ezeket az err'ekeket leprése’te. Aztán járványos az úgy* neve-^tt „fe1 támadás-költészet” is. Ez különösen tavasszal szedi az áldozatait A költők ilvénkor k'vonulnak a zöldbe s mikor meglátják az e’ső virágot hirtelen megszállja őket a vi1 ágosság, hogy n'ncs halál, a halál csak egy szimbólum, az örök ó7et és feltámadás szimbóluma. És erről imák egész rajra való „feltámadás-verseket”. Elő is terjesztette a határozati javasltát:

— Mondja ki a költők gyü^se. hogy véget vet a viszoezatteu szerelem, a padlásszoba és a fe1 túrnád ás költészetének.

És a jó amerikai poéták mit tehettek mást neh'-z elvvel bár, de elfogadták a határozati javaslatot.

Szent Genovéva

Párisi ideák beomlott tájából elmenekülök néhn-náha, homályos, ősi templom szögébe. Olt alszik némán, hófehéren Széni Genovéva.

Boltivek alján túl világi csönd; remeg, lobog a gyertya fénye.

A sírra kuli száz évek óla tört sziveknek áradó könnye, minden reménye.

Ide hozza gyötrő bánatát a szerető, ha megcsalódolt.

Bús menyasszonyok ide hintenek . hervadt rózsát, elcsókolatlan szomorú csókot.

Paris, 1926.

Kendőzött mély titkok remegnek a virág s a tömjén illatáv..

Kinyílik a lélekajió — és az utcán bezárul újra mindörökre tán.

A boulevardon is falead élet de fája törpe, satnya, korhadt.

Innét a végtelenbe látok, valahányszor nézem a régi. fehér halottal.

Kint zug a Sors, elsodor messze s egyszer mindc nnek vége, vége.. „ Szent Genovéva! — visszanézek — álmodik és fölötte ragyog a csönd,, a béke.

ölvedi Lász'ő.

F\ nóta

Irta: Szabó Mária

Kelten jártak a nagy kertben. Ritmikus mozgásuk beleolvadt a . fák táncos bóLinga fásába,

mintha ugyanaz ^ enyhe szellő késztette volna őket előbbremenésre. Látszott rajtuk, hogy egy- gyé tudnak válni a természettel, — nem teszi- tolta őket bántó kirívássa-I a környezet

A leány középmagas volt. Kicsit, vékony, de nagyon arányos. Az arca szinte gyermekesen üde még, de a szája körül elszánt vonás árulta el, hogy az Élet volt már nála igazi alakjában is, — látta az álomölő páncélos lovagot A szeme néha, tiszta, csodákat, bámuló gyermekszem, — máskor élesen „ dolgok mélyére kutató. A fiú mintha fiatalabb lett volna nála. Szőke volt és idegen- szerű. Az orra szépen hajlott férfi orr. Álla ener, folyóirat kiadója vitte, kifejtette, hogy a gikus. A homloka okos. De ezt az erősen férfias 21»,

__t v-______ jl_____ j.i_____ j_.i arcot két jelenség eáíorta gyermekessé: Érzékine

k látszó, valójában puha, néha fájdalmasan lehuzódó szláv szája és a szeme, amelynek a folytonos álmodozó távolbanézése ikertestvére volt a leány egyik nézésének.

Beszélgettek. Egészen halkan, de nem suttogva. Csak a, vidéki, kacajos magukadáshoz, asztelratitő vitatkozáshoz, felfohászkodó nekibusu- láshoz sjoko't magyar fülnek idegenül. Illat- árasztó hársfák- tűlevelűkkel hadonászó fenyők hajoltak lejebb hozzájuk, hogy jobban érthessék őket. De idegen hangzású, kemény szavak váltak le ajkukról s a vén fák árulásról zúgva, szomorú csalódással integettek egymásnak.

Mert nem értették egymás nyelvét. Semleges nyelven kellett megmondaniuk egymásnak azt, amit már nem tudott elmondani az igaz melegséggel beszélő, szemük szava.

Fent, az oszlopos terraszon tarka ruhás szép asszonyok flörtöltek a háború által összesodort sokféle nemzetiségű tiszttel. Tarka egyenruhák mutogatták a monarchia ezer-edeinek változatosságát. Vidéki urilakások adogatták; át egymásnak időnként a gyorsan összeszokott társaságot. Miad* egyik érkező hozott magával valami nj .áramlatot de a távozók is elvittek magukkal egy lehellel- nyit az ősi föld szerető marasztalásából, örökös volt ez a lánc. Egész volt mindig, esik folyton változó. A szemek ugyan ki-kiváltak, ia iazrevét- lenül be is kapcsolódott ugvamkkor az uj. Felületes természetek összetévedése nem erezte itt az ágaskodó nagy ellentéteket; anélkü1, hogy tudatosan valaha is foglalkoztak volna az jutTnacio- nalizmus kérdésével, a szórakozni-vágyás és uj- donsághajhászás belesodorta őket a csábitó eszme kitárt karjába.

j De ezek itt kelten a szivükben szent komolysággal, tudatosan dön'őgettók halomba a válasz- falakat. Pedig ezeket a falakat évszázadok emelték. Szójjelhúzás és összeütköző értékek tornyoztak egyre magasabbra a két nemzet között és a , két ember között külön is sűrű drótsövényt hu- ] zott felébe az Istemmádáa különbőz’sége.

! — Emberek vagyunk, — mondta a fíu ée

áhítattal nézett a leányra, óvatosan ment mel- i lette. Még fehér ruhája lebbenő szalagját sem érintette meg. —- Mind-mind emberek vagyunk! •Tó és rossz emberek... S én nem vagyok rossz.. lv"Icnb°n nem vonzana úgy műdén jó. Éppen I ezérf fájt. hogy mP’or úteje'tem, mindenki el- 1 húzódott tőlem, mintha bélpoklos lennék.,.

Keserűen esett le a szája széle. Két szomorú vonás árkolódott két. oldalt. S a hangja remegett.

—- Én nem...

— ő, maga! Maga más, mint a többiek Márta! Magának idegen az a bántó sovinizmus, amely a levegőbe lendítette az utcagyermek-ek kezet, az intelligensebb iskolába,.járókat. legalabh is t zsebkendőjük elővevésére kényszeritette * még az. idősebb emberek szemében is felgyújtotta az elvesztett csaták elkeseredettségét, amikor engem megláttak- Pedig itt nem válogatnak. Odafent most is ott van az osztrák-német és a trentinór, olasz. A horváí önkéntes magyar-falósága is köztudomású ... És vannak ott még mások is, akik gondolatban minden pillanatban elárulják a vendéglátóikat, mig va'ősággal is elárulhatják! Én nem vagyok elfogult. Elismerem, hogy a fajommal szemben igazuk is van! De miért éppen csak ezzel az egy fajjal éreztetik a megvetésüket? S én magam, — hiszen igaz, én gyűlölöm a háborút, mert emberi életek, nagy anyagi és szellemi értékek megélője. Miatta fekszik ma holtan a szeretet és a megértés. De árulásra én nem gondoltam soha! Én ideszüleriem, ebbe táborba- És mentem előre a többiekkel a százezrek véres borzalomutján. Igaz, hogy irtózva... De nem gondoltam soha visszafordulásra, sem áruló előretörésre. Nem vagyok sem gyáva, sem áruló!

— Tudom, Járő!

— Tudja. M;ndent tud- Mert magában több a megértés, mint az elfogultság. Ezért érezte meg, mikor a lelkem odaborult elébe, — hiszeu olyan nagy szükségem volt a segítségére! Már nem bírtam tovább a megalázást, a magányosságok S maga, aki addig nem törődött az örök váltóba *os- ságot jelentő .Jdegen ko’óriiával”, érettem elhagyta büszke nemtörődömségét. Bá.ran nyúlt a kezem után. Megfogta és a védelmébe vett, n int egy árva gyermeket. Ezért több maga nekem, mint az egész világ! Fokozatosan lett egyre több: a barátnőm, a testvérem, az anyám. — és az asszonyommá kel! lennie, hogy egy személyben mindenem legyen!

Ujjongott elragadtatásában és álmodó szemében őrömtüzek gyuiták.

— Elmegyünk innen messzire, Márta, — kezdte halkan újra, mintha mesét mondana.

A leány keze oda'évedt az övébe. Behunyta a szemét, összecsukott szájjal mélyet sóhajtott, mint akit alig elviselhető boldogság ért. Nem szór tóttá meg a keskeny kis kezet, csak tartotta áhitatosan, mint kisgyermekek szokták fogni | egymás kezét.

Az ut mélyebben kanyarodott a fák közé.

• Elbújt mögöttük az uri’ak. Csak a fák álltak I életről suttogó mozgással két oldalt s a hársvirá- | gok teregettek puha illatfá'ylat a szivükre.

— Elmegyünk?! — kérdezte é& igénelte egyszerre Márta és a lelkén végigvillózó't szülőfalujának kies kéne. Búzavirágom, p:pacsos vetések huTámzásai. Elmaradt őszök színes lomb- tobzódása. Ha’álthirdető zord telek fehér pihenem se és a kora tavasz életujjongó neszei... S va- lahol a hát'érben, az évszázadok ötök változá! fiában az örök nyugalom: akácos domboldalon j a temető néma lakóival,.. Kihúzta a kezét a

fiúéból es végigstmitoo a szemén, min*ha akarná elűzni a marasztaló látásokat

— El kell mennük Márta, el!

S most ő nyúlt a leány keze után és megfogta, de már tudatosan. Birtokbavevően.

— Itt. nekem lenne rossz. Itt én uhudig az elitéit és megvetett idegen maraduék. Hiába akarnék felejteni, — az emberek kényszerítenének az emlékezésre S az. én hazámban sem \i- het.em magát Ismerem a fajtámat Ha az ő vágyuk szerint üt ki a. háború vége, a győzelmi mámor elbizakodott heacegőkké teszi őket. Ha. meg nein úgy lesz, amint ők szeretnék, bűnbakjukká lesz, mint óu itt maguknál. S én nem akarom, hogy ez magának fájjon...

Már'a. a másik kezével vé gigái ml tóttá a fiú ideges, bosszú ujjait S ebben benne volt a hála és meghatót‘súg.

— Hogy mi összekerülhessünk, Mária, egy forma áldozatot kell hoznunk Maga itt hagy mindenkit, akik eddig az életét jelentették ér- ráadásul a szülőföldjét. De én is otthagyok mindent. Feláldozom az eddigi érzéseimet, a fajis.k- gíjmhoz ragaszkodásomat Nagy, égő máglyán égp- tek el minden* és ez örömtüz lesz-: a, szerelemnek ós az emberiességnek gyújtom és adom! Idegen országba m ‘/vünk mar j. nagy, •z-ibi l ■ v- azágba. Ott csak. azt kérdezik majd: tudunk-e, alcarunk-e dolgozni, és nem törődnek azzal, hogy egyikünk magyar, a másikunk cseh. Ott nem fáj majd a nemzetiségem, de magának sem a magáé,

S onnan esténként egyforma szeretettel jöhetünk ©1 a megem'ókezés gondolatbajőjá.n a mi fogalmunk szerinti hazánkba: a szülőföldünkre. 'fisra zaráudokok fehér köntösében együtt jövünk el ide. Bejárjuk Biharnak ezt az áldott részét ós majd segít nekem megérezni sajátságos báját. Viszonzásul én meg elviszem az én terméketlen, vad, de gyönyörű 'imádott órláshe.gységem.be és megmutatom hallgatag szépségeit, ó, rui mindig ezekről beszélünk majd egymásnak és... és.

Elpirult, mint egy kisleány. Aggódva, nézett a leány arcába és megremogve látta, hogy az v» elpirult. Szűzies tartózkodása még tiltakozott kissé, de aztán szinte anyás szeretettel nézett r, fiú sz.©mébe és kiegészített,© a szavait:

— És a. gyermekeinknek Járó! Mert azért nekik szeretniük kell a mi szülőföldünket és mindent, ami nekünk kedves... És, — és ha- már erről beszélünk Járó, én egy másik kérdést i$ szeretnék tisztázni Tudja, milyen óriási ellentét van a. vallásaink között is.. Istenem, — én igazán nem vagyok bigott, Még talán túl hanyag le vagyok a vallásom szertartásainak gyakorlásában. Mert én imádkozni nem járok templomba. Az én imádságom egy-egy felfohászkodás a természet szent, templomában. Nekem legjobban olt van meg a bo’dogitó érzésem: Most vagy közel Hozzá, a mindenek Atyjához!... De azért a magam egyszerű vallását megbecsülöm és soha nem jutná eszembe kigunyolni azokat sem, akik másképpen fordulnak Istenhez, mint. mi.

Márta, hiszen nekem nincs is vallásom! Én már régen elfordultam a gondolkozást korlátozó hitemtől. Az én vallásom a jóság, a megértés, a szeretet. A legtökéletesebb Emberfiának lehetőségig követése. Mert a vallások, még azok is, amelyeket az ö nevével, az ű tanításából csináltak mások, kegyetlenek és egymás ellen lázi* tók! Katakombákból cirkuszok ölébe kergetek, keresztesháboruk ábrándjainak véri. áldozók, in- quisitió borzalmainak utatnyitók és Istelikeresö- ket gályákra hurcolok Nem Mária, — a. mi gyermekeinknek nem szabad megtudniuk, hogy ilyen szakadékok ig lehetnek emberek, — testvérek között! így nem vághatják majd veszekedés közben gúnynév gyanánt egymáshoz az egymás vallását. Legyenek ők csak emberek. Jók és egyszerűek, munkái szerető, — egy uj kor uj gyermekei! Mert ugye, rabság minden, ami köt bennünket? Bilincseket köt a kezünkre, hogy ióné tehessünk. Sötét köddel zárja el agyunkat a világosság elől és lepecsételi a szivünket; hogy ne szerethessünk. Ó, és ez a rabság úgy fáj! Rajtunk áll, hogy kitörjünk belőle! Döntsük íe a börtönünk falait! Éljünk emberekhez illően, — dolgozzunk és szeressünk!

Márta .elgondolkozva hajtotta finom kis fejét a fiú vállára. Gépiesen simogatta végig egyik kezével a bokrok leveleit. Egy nagy fáról hársfavirág oldozódott le lassan és beletévedt a barna hajába. A fiú úgy látta: Természet anya hűllajtott alá egy áldásthozó kis csillagot rajongó gyermekére.

Nem merte megzavarni a leáuyt, — ismerte az elgondolkozó perceit. Ilyenko- olyan messze menekült lelke a többiektől, hogy senki nem bírta volna nyomon követni S ha megriasztották, fájdalmasan szemrehányó volt a vissza- jövése.

A leány lelke most is messzire járt, uttalan pusztaságokban. Nem tud'a megérteni: mi történhetett vele? Agya helyeselte a. fiú minden szavát, — de a szivéből nem hallotta a visszhangjukat. Mindent igy gondolt el ő maga is, hiszeu régen és tudatosan törekedett már maga is a tiszta emberiesség csúcspontjára, — de ebből a nagyon logikus gondo'átmenetből még’s hiám-zott valami Úgy érezte, hogy mindez, csak megv'-’ósit- hatadan thűoria. Még egyszer végiggondol mindent. Járó igaz ember. — nem frázisoka' halmozó. Ö maga is leszámolt már az otthontól elválás

Ián figurákat szavakból, érzelgést, játékot a halállal. Az élet önmagát követeli a költészettől s ha erre nem jönnek rá maguktól a poéták, nekünk komikus, de az amerikai gondolkodásnak egész természetes, — kell, hogy a költő testület, mint valami tröszt, vagy kartell figye1 rrestesse őket rá.

Minálunk azonban továbbra is teremni fog gom ha módra az Amerikában hivatalosan kiirtott három poézisepidémia a szerkesztők bosszúságára. — „Lasciate ogni speranza!”

O.)

Egy kissé humoros, amerikai izü elintézés, az bizonyos, de sok benne az igazság. Az élet ég költészet amerikai felfogás szerint, ba szabad igy mondani, — üzleti viszonyban vannak egymással, az élet ma mást követel, mint nyafogást a boldogtalan szerelemről, porcéi-