Prágai Magyar Hirlap, 1927. január (6. évfolyam, 297-24 / 1335-1358. szám)

1927-01-14 / 10. (1344.) szám

4

r^sssai

'PmöAí-i'VlASCtóa-H ÍKDAE

1927 január i-i, pántok.

Az állampolgársági kálvária- járás újabb stációja

A belügyminiszter a volt niajrrar állampolgárság okirati bizonyítását kívánja — tévesen

Munkács, január 13.

A csehszlovákiai magyar nemzeti törvényhozók jóhiszemülesr szavazták meg a 152. számú — csak a volt magyar állampolgárokra vonatkozó — állampolgársági uj alkotmány törvényt. mert hitték, hogy addig is, mig a népszövetség az egyesült magyar pártoknak az illetőség és állampolgárság békeszerződés-ellenes kezelése miatt tett panaszára az igazságos döntést meghozza, sok ezer magvar családon sikerül ezzel segíteni.

A csalódás — mint annyi sokszor — nem sokáig váratott magára.

így eltekintve attól, hogy a kérvények és a hozzájuk beszerzendő garmada melléklet bélyegei és dijai a sok szegény magyart a mindennapi falatnak a családjától való elvonására kényszeritette. csakhogy nyugalmat szerezhessen magának az állampolgárság megszerzésével, már az első kérvények utaztatásánál kitűnt, ho^v nem elé^ a sok bélyeg és okiratszerzési dii, hanem a 152. számú törvény szerint az igénylőt megillető jogért is vámot akarnak szedni. A kérvények első stációja a jegyzői hivatalokhoz lett adresszálva, hogy adjanak véleményt, ki mennyit képes fizetni a feltété1 ek fenforvása esetén el nem utasiiható jog elismeréséért.

És most meglepetéssel olvastunk a Kassai Napiéban a magyar nemzeti párt kassai körzete által kiadott egv hírlapi cikket, hogy a mindenféle teherrel már eléggé megnyomorított magyarnak a kálién talált még egy csomó folytén uiabb kiadás is a nyakába szakadt.

Ugyanis valami felhivásféle van a hírlapi cikkben, hogy a 152. számú törvény áldásénak a megszerzéséhez okirattal igazolja mindenki, hogy magyar állampolgár volt és ehhez — miután állampolgárságot csak a belügyminiszter igazolhat — szerezzék be a magyar belügyminisztertől a bizonyítványt.

Ho^v ez mit jelent, azt mindenki kitalálhatja. Ugyebár, csak annak a magyarnak van Szüksége arra, aki 1910 január elseje óta a csehszlovák állam területén lakik, vagy aki — akár századok előtt is — itt született, mert a legfelsőbb közigazgatási bíróság 8404—1922 számú döntésével az 1886:XXII. törvénycikk

10. paragrafusa és a régi magyar joggyakorlat ellenére ezektől kivánta a községi terhek- hez való folytonos hozzájárulást és 16455— 1923. számú döntésével ezekre mondotta ki, hpgv az osztrák törvény szerint a község kőtelkébe való felvételt kérniök kellett és erről határozni kellett, bár az 18S6:XXII. t.-c. 10. paragrafusa és a rávonatkoző magyar joggyakorlat világosan megmondta, hogy hallgató1 ag szerezték meg az illetőséget és ezzel az itteni jogosan illetékes magyarok tízezreit fosztotta meg szerzett jogaiktól. Már most az Itteni magyarnak, kit jogtalanul fosztottak meg a jogaitól, születési vagy lakóhelyének hatósá"áíól kell előbb bizonyítványt szerezni arról, hogv itt született, vagy itt lakott már 1906 január elsejétől és igv a trianoni Magyarország területén nincs illetősége és csak az itteni hatóság nyomozása alapján kiadandó iiv bizonyítvány és egvéb személyi adatait tanúsító okiratokkal felszerelt kérvény utián kísérelheti meg a magvar belügyminisztertől annak az igazolásáért a folyamodást, hogy ő magyar állampolgár volt. Tessék csak elképzelni, hogy az itteni hatósághoz beadott kérvényre és bizonyítványra mennyi bélyeg kell, ezért mennyi dijat kell fizetni, a kérvény készítéséért mennyi dii jár, azután a többi okirat beszerzése — keresztlevelek, házassági anyakönyvi kivonatok — mennyi kiadást igényel, a magyar belügyminiszterhez szóló kérvény elkészítése, az e körüli eljárással megbízott, magvarországi ügyvéd dija mennyit tesz ki és emellett mily rengeteg időbe telik, mig ez megszerezhető.

Ezt a költséget és kálváriát akarja ma a ma marokkal való mesrbékülési tárgyalások alatt a bürokrácia a 152. számú törvényhez még hozzácsapni — fö’öslegesen.

Mert az állampolgársági kérvényhez — a 152. szánni törvény alapján — elsősorban születési bizonvilvánv csatolandó, ez mutatja, hoav az illető hol született és miután a földrajzból hivatalból is tudni kell annyit, hogv az a születési hely melv országhoz tartozott. nem kell további leutalás a magvar állampolgársághoz, miután az 1879:L. t.-c. — a magyar állampolgárságról — 19. paragrafusában kimondja, hogy: ..Mindaddig, mig idegen honosságuk be nem bizonviítatik, magvar állampolgároknak tekintendők (irnpera- tivelV. 1. ak’k a magyar korona országai te- rüle’én születtek1'.

Nem kell tehát más bizonyíték, mert a törvény a születési bizonyítvány alapján bizonyít és ettől a Irzónvitéktől senki sem fosztható meg. aki Magyarország volt területén vagv mai területén született, csakis akkor. ha idegen honossága bebizonyittatik. Tehát csakis azoktól kérhet más bizonyítékot a hatóság, ak’knc-k idegen — vagyis nem magyar — ál larrroteár sáriit ő maga kinyomozta és hteonvitékof szerzett rá.

Anitán az 1906 január 1-?e óla itt lakók mind kaptak már illetőségi bizonyítványt az

18S6:XXII. t.-c. alapján, amelyet azonban a fent jelzett legfelsőbb közigazgatási birósági döntések alapján megsemmisítettek. Nos, ezek a megsemmisitett illetőségi bizonyítványok is igazolják a volt magyar állampolgárságot. Mert az 1886:XXII. t.-c. 10. paragrafusa alapján más községbe átköltözés által csak magvar állampolgár szerezhetett uj illetőséget és ha ilv illetőségi bizonyítványt kiadott már az itteni hatóság, ezzel elismerte a volt magyar állampolgárságot, vagy — legalább is azt igazolta, hogy az ellenkezőre nincs bizonyítéka, tehát áll az 1879:L. t.-c.

19. paragrafusának 1- pontja.

Ha igaz, hogy a belügyminiszter a volt magvar, állampolgárság bizonyítását kéri, akkor kérve-kérjük mi a megértés jegyében éppen most tárgyaló magyarok őt, hogy az igazságügvmimiszter szakvéleményét kérje ki arra, hogy az a fentiek szerint fölösleges és álljon el ettől a hiábavalóságtól és utasítsa a zsupanátusokat, hogy csakis a csatolt szüle*- tési bizonyitvánvok és esetleg már megszerzett de megsemmisitett illetőségi bizonyítványok alaüián bírálja el a volt magyar állampolgárságot. G. A. dr.

Séta a tönk szélén

Irtia: Mára! Sándor

Paris, januárban.

Nagy óvatosságot igénylő feladat beszámolót külidieoiii a imái Páriából egy idegennek, aki itt él, s.minden személyes kétsége mellett kezdi lassan a franciákkal együtt nem tudni, hogy mindabban, ami most történik, nem-e nekik, a franciáknak van igazuk? Ez az első kérdés, amit most, Poincaré közel íéjeszteudős bűvésszére<plése ulán, kénytelen föltenni a külföldi publikum. Kérdés, hogy végső konzekvenciájában nincs-e igaza ennek a különösen szerencsés politikusnak, aki azt állítja, hogy a frank nem javulhat olyan nagyon, hogy ez kevés ne lenne', s minden pillanatnyi következménye ennek a frank- jzvuilásinak: üzleteik pangása, munkanélküliség, az óriási belső államadósság automatikus revalorizációja, s a nagy üzleti válság következtében illuzortussá vált aidokaikulá- ció, ami 55 milliárd javai a nyrfcrafőre megszavazott 1927-es budgiet alapja volt, hogy mindez kisebb veszélyt rejt és könnyebben megúszható zátony, mint a züllő frank, az infláció réme, az álüamhitel csődje, a kis- tőke pusztulása, stb.? Világos, hogy aki ilyesmit álhit, az nem financier, hanem politikus. Poincaré az és szerencsés politikus. Igaz, hogy a belföldi kritika nem is ott hibázhatja PoimcaTét, ha egyáltalán hibáztatja, ahol nyakára hágott az inflációnak, hanem hibáztatja azért, hogy engedte elszaladni az alkalmát 170-es fontkurzuson egy ÍTanks'labiliizáoiónaik, ami, egyidejűleg a belga csodával, úgyszólván az ölébe hullott, s aminek a gondolatát is megvetéssel utasította el. Az index bizonyltja, hogy ez a font- kurzus leginkább megfelelt a belföldi áraknak, s a 170-es stabilizáció a francia gazdasági élet sokkal kisebb megrázkódtatását jelentette volna, mint a 120-as lent, ami hozol még nem is stabil. Ez a kísérlet, Poincaré kísérlete vagy nagyon merész, vagy nagyon kegyetlen. Egyelőre egy folyamat, aminek a végét nem lehet belátni előre; amit már megmutat következményeiben, az egyelőre ennyi:

*

Paris elvitat!? atuilanul a legteljesebb holtszezon jegyében indul ennek aíz esztendőnek. Aki francia krízisről beszél, annak gondosan kétfelé kell osztani ennek a válságnak az elemeit: először Párásra, aztán Franciaországra, s Póriéiban is először arra a rétegre, amelyik Franciaországban mindég is, s az infláció alatt persze különösen, idegenekre, vagy külfölddel spekuláló üzletekre áHitotta be magát. Egy 42 milliós lakossággal rendelkező, nyers és ipari termékekben gazdag ország mindig biztosit a belföldi iparnak és kereskedelemnek egy bizonyos belső piacot, ami lehet lanyha, de ami itt, egyelőire még, nem kalásztróíálisan lanyha. A franciák egyelőre csak egy tagadhatatlan „sous-oonsomimiati on“-r ól beszélnek, vásárlási kedvetlenségről, ami a belföldi publikumot is megejtette. A francia publikum reménykedik a közeli baisee-ben, az árak esésében, s nem ül föl a hangzatos transzparenseknek, amik ordítva hirdetik és ígérik a baisse-t, de legtöbbször csak a reklám egy fajtája búvik meg mögöttük. Az árak kétségtelenül magasabbak ma Paris- bán, mint voltak egy év előtt, mikor a frank jelentékenyen rosszabbul állott, mint ahogy ma áll. Páris, mint piac, mint világváros, ment „Páris11, túlságosan benne van a világ érdeklődésének gclfsodrában, semhogy az üzletmenetében valaha is olyan pangás, olyan kübaltság és mozdulatlanság következzen be, nüntoz Középeurőpa nagyvárosaiban az inflációs érák megszűnte nyomán automatikusan beállott; de Parist ez a fél- infláoió, ez az ál-infláció, ami itt az elmúlt évben, s főként az esztendő derekán,' augusztus - szeptemberben lejátszódott, túlságosan elkényeztette, s olyan spekulációkba sodorta, ami föltétlenül alapját szolgáltatja a krízisnek.

Az elmúlt nyáron Páris ipara, kereskedelme olyan méretekre állította be magát, amiket most, mikor stabil pénzzel, félig* i meddig máris aranymérleggel kell fedeznie,

nem bir kitölteni. Kevés olyan párisi kereskedő etoaid, aki az elmúlt nyáron, miikor a font 240-en állott s az idegenek százezrei cipelték el a boltokból a pillanatnyilag olcsó árut, ne fedezte volna le -magát az infláció jegyében induló őszre és télre áruval, minden áron, de legalább is egy 200-as fontnak megfelelő áron. Az áru közben befutott s a font ma 120; ez mindent megmond, s a kereskedőnek, ha a „stock“-ját likvidálni akarja, nem marad más választása, mint jelentékeny veszteséggel, illetve az inflációs idő óriási nyereségeinek legalább részbeni feláldozásával jóval a beszerzési áron alul adni tol a készleten, amit egy zavaros spekuláció halmozott föl a raktáradban. Ugyanígy a francia ipar, ami ezen a nyáron óriási rendeléseket kapott a külföldtől, s természetesen jelentékeny hányadában devizáikban kötötte le magának ez ősszel, vagy télen, szóval a közeli szállításkor esedékes fizetségeket A francia autóipart például kizárólag az infláció virágoztatta föl abban az amerikai mértékben, ahogy -ez történt, s ha Renault ezelőtt egy félévvel a megrendelt széráa-köcsit esek két hónappal a rendelés után tudta szállítani, úgy ma, ahogy hire járja, 8000 kocsija áll raktáron, amin egyelőre nem tud túladni. S még sokáig nem is fog túladni, mellesleg megjegyezve, mert Párisban ma egy kis széria-kocsi ára 1000—1200 dollár, tehát aránytalanul drágább az amerikai kocsiknál, s mert Amerika ezért az összegért már komoly és erős tora-kocsikat szállít. S Citroen és Renault, a két európai Ford-fióka, eredeti ■elgondolásban nem luxus-kocsikat akartak ■gyártani, hanem meg akarták honosítani Európában a népszerű, olcsó, mindenki számára hozzáférhető kiskocsi-típust, ami egyelőre se technikailag, se árban nem sikerült nekik.

Elég fellapozni egy párisi újság apróhirdetés-rovatát, hogy képet kapjunk arról a kínálatról, ami a válság legbiztosabb jegye. Ma kapható már Pártiban lakás, kapható „alkalmi áron" minden a világon, s az „ckkasick" egymást licitálják alul. Az, hogy a hotel- és idegen ipar óriási krízisen megy keresztül, természetes; hogy a Claridge, s még néhány nagy hotel egy-egy emeletét kénytelen volt bezárni, hogy a színházak kedvezményes jegyekkel is csak féligre- íömött házak előtt játszanak, hogy a ruhaszalonok eszeveszetten hirdetik az „olcsó" napokat, mikor a hajdan, ah, 4 és 5000 frankos modellek 4 és 500 frankért vándorolnak a parisiiemne ruhatárába, hogy a Montmartre idegenüzeme teljesen megbénult, magától értetődik. Páris elszámitotta magát, berúgott az inflációtól, s ez a pillanat a keserű ébredés. De Páris okos és számitó, s ha fájdalmas válságon keresztül is, de hamar magához fog térni. Páris „kliensei" közé a világ leggazdagabb rétege tartozott mindig s fog tartom! továbbra is. Egyelőre persze nagy a kedvetlenség, s az amerikai olajgyáros, akinek igazán mindegy, hogy mennyit költ el egy párisi sejour-ra, mégis tudja azt, hogy Páris ma „dirága", hogy nem jutányos és nőm előnyös, s tartózkodik a pazarlástól. Páris ásít, kedvetlen, fölébredt és nagy kaizen- jammere van.

*

Ennek a válságnak egyik legfontosabb kteéTŐtünete a munkanélküliség, amiről legkevésbé van egyelőre tájékoztatva a francia publikum. A nagy áruházak „szabadságolásokról" beszélnek, a nagy ipari telepek létszámcsökkentésről, s a francia kabineti egyik utolsó ülésén a munkanélküliek számát 27.000-ben jelezték, ami csakugyan jelentéktelen lenne, ha igaz lenne. A valóság azonban minden valószínűség szerint sokkal kegyetlenebb. A francia lepek ankétjai erről a kérdésről rendkívül tartózkodóak, s a meg- interjuoTt. gyárak, áruházak, vállalatok természetesen óvakodnak a részvényeik árfolyamát hangos panasszal befolyásolni

___

Ci

troen csak annyit árul el, hogy „egyelőre még egy francia munkást sem bocsátott el", s ugyanezt mondja Renault; ami a máisik oldalon annyit jelent, hogy az idegen munkásait már elbocsátotta, legalább is jóréssben elbocsátotta, csökkentett munkanapokkal dolgozik, s miután az infláció alatt felnövekedett termelésben a francia gyárak előszeretettel alkalmaztak olcsó külföldi munkaerőt, (Citroennél, hogy a példánál maradjunk, 25.000, Renaultoál 30.000 munkás dolgozott még a közelmúltban, s felében legalább külföldiek, köztük rendkívül sok magyar) —, a külföldről részben önként ide- vándorolt, részben félhivatalos propagandával idetefepillett munkásság sorsa már e pillanatban is problematikus. (Egészen mellékesen említem meg, hogy hetek óta alig van nap, amikor ne kopogtatna be e sorok írójához tanácsért egy-egy frissiben elbocsátott magyar munkás, aki képtelen uj alkalmazást találni, — egy tünet, ami üluzó r ítussá teszi előttem a hivatalos munkanélküliség 27.000- ben megállapított ohiifírejét, mert munkások előadásaiból tudom, hogy minden szakmában hasonló a helyzet, s mindenféle nemzetiségű munkást egyformán sújt.) Azon, hogy a francia gyárosok és termelők egyelőre kímélik a bár drágább, francia munkásságot, nem szabad fennakadni; de másrészt nem szabad elmulasztani minden módon óvni esetleges kivándorló kedvű hazaiakat az idevándorlástól, mert a Franciaországban rekedt magyar munkásság sorsa kezd katasztrófáiig probléma lenni, s minden jel arra vall, hogy a francia válság még sokáig el fog húzódni, s külföldiek részére mindaddig nem nyílik munkaalkalom; nem is beszélve arról, hogy a megélhetés költségei, különösen étkezés, lakás, stb., jelentékenyen magasabbak az otthoniaknál.

Kétségtelen másrészről, hogy a híresztelések túlzottak, s francia szempontból a munkanélküliség Francia országban e pillanatban még nem ölt se francia, se német arányokat. A legsúlyosabb a válság egyelőre talán a diivat-, luxus- és hoteliparban. A legnagyobb szaténok erősen csökkentett mun- káslétszámimal dolgoznak, és, mint egy szegény magyartól szomorúan hallottam, a híres „Duval-tip", ami minden ideszakadt munka- nélküli utolsó menedéke volt eddig (moso- gatólegénynek, vagy eszcájg-pucolónak ákani be Duvai éttermeibe) fölmondta a szolgálatot. Duvai éttermei jórészt üresek. Duvai sem alkalmaz már külíöHi mosogatólegényeket. ■ * : •

•

Ha a híres párisi drágaságot közelebbről megnézzük, azt találjuk, hogy kevésbé veszedelmes, mint a hire. Legalább is a külföldi részére, aki másféle mértékkel méri az árakat, 6 azt találja, hogy London, Berlin, Stockholm, Newyork ha nem is drágábbak, de semmiesefre sem olcsóbbak; ugyanez már nem áll a Pestről, vagy Becsből idevetődöit utasra, aki határozottan drágáim fogja a hotelt, az étkezést, a színházat és szórakozást, s drágulni fogja az öltözködést is és mér sok egyebet, — s bizony már a híres, nemrég még legendásan olcsó taxiközlekedést is. Páris megdrágult, de a külföld sem leit olcsóbb; ha az árai itt-ott túl is lépik a világ- paritást, nagyjából mégis bírják még a versenyt vele. írjunk ide egynéhány árat, mindenből a középszerű minőséget választva: egy ruha 1000, egy hotelszoba középhotelbe;' 50—80, egy étkezés 20—25, egy doboz A1 - dulla-cigaretta 17 (félesztendeje még csak nyolc), egy színházjegy 30—40, egy -férfiing 120—150, egy méter crópe de eh iné 70—90, egy kiló kenyér 2.40, egy Uírillo-kép 25.000. egy zöld házacska 1.50, egy csésze fekete

1.50—2.—, egy pár cipő 200—300, egy ut az iautobuszon 1, egy mozijegy a boulevaTdor. 15—20, egy férfikalap 250—300. Lehet, hogy átszámítva ezek az árak nem hatnak tu1 Zoltán, de kétségtelen, hogy a francia publikum ezt nem torja el, különösen akkor, mikor szabad pályákon minden kereset ugyszólv egyik hétről a másikra katasztrofálisan mw - csökkent, s a kötött jövedelmek emelkedő • nem követte az árak iramát Lebr.nzo ■ dolog belépni ma egy nagy párisi áml ' termeibe, ahol még néhány hónap előtt délutáni órákban emberek tízezrei szőre?? - ttok, s ma üres folyósókan az áruval zsito.' polcok előlit osak a leépítésre várakozó árusítók ődöngenek. A ,jkarácsonyi vásári", amikor automatikusan reá van utóivá publikum bizonyos minimális vásárló;- . még kivárták áraikkal a párisi kereskei január a nagy böjt, és, ha igaz, a régen b harungözott b a i s s e kezdete lesz ...

Nagyjában inkább valami különös tál ’ kozatlanság az, ami ennek az 1927-es pár': piacnak az árait jellemzi; mintha nem tud nák még mihez tartani magukat, s egyrev kapkodva adnák tol az árun a kereskedők, másrészt makacs és csökönyös értelmeden- Béggel várnak valami csodára, s tartják az áraikat. Például ugyanakkor, mikor a cipő- kereskedők élethalál harcot folytatnak az árcsökkentés körül, nem ritka az olyan'pá-