Prágai Magyar Hirlap, 1926. december (5. évfolyam, 273-296 / 1311-1334. szám)
1926-12-25 / 292. (1330.) szám
14 ^I^<^/V\aCí^ARHIRIíAE 1926 december 25, szombat Trió Irta: Szomaházy István. Húsz év óta megszokták, hogy esténként együtt ülnek az ebédlőben, hogy napi dolgaikról beszéljenek egymással, hogy hosszan kellemesen hallgassanak, téli estéken a kályha mellett: jó barátok voltak, akiknek a lelkét a két évtizedes együttlét szinte eggyé formálta. Az asszony már közel járt a negyvenhez, csöndes, otthonülő, naphosszat gazdálkodó, gyermekei fölött virrasztó volt, mint amilyennek valamikor az édesanyját látta, a férj kicsit szeszélyes müvészlélek, aki pillanatnyi benyomásainak mámorában élt s valószínűleg épp egy elzülött volna, mint sok kollégája, aki nem került egy finom asszony szuggeszciója alá. Lassanként egymáshoz idomultak: a nőben néha felcsiilámlott egy bohém gesztus, mely szüleirek konzervatív házában ismeretlen volt, a férfit, aki legénykorában íróasztalára dobta levetett cipőjét, rendhez, talán egy kis pedantériához is szoktatta a csöndes kis lény, aki esténként mellette olvasta az illusztrált újságokat. Az ifjúkor lángoló szerelmét rég elfelejtették, de jobb és hűségesebb pajtásai voltak egymásnak, mint azok a fiatalok, akik vad csókokkal és eszeveszett ölelésekkel marcangolják egymást A férfi — deresedő haja volt már és olvasáskor pápaszemet tett az orrára — egy estén letette az újságját s jó darabig elgondolzva nézett a feleségére. — Zsuzsóka, szólt halkan, nagyon szeretnék beszélni veled valamiről! Az asszony kicsit felemelte a fejét s halvány arca, vizeskék szeme jósággal és szelídséggel fordult az ura felé. — Zsuzsóka, — ismételte a férfi s a hangja most nem volt oly ryugodt, mint rendesen — el kell valamit mondanom neked,.ami talán örökre elidegenít bennünket egymástól. Tudom, milyen rettentő kockázatot veszek magamra, de ha nem szólnék, sohasem tartanám többé magamat becsületes embernek. Annyira hozzám nőttél, annyira egy vagy ve- ‘fem, hogy akkor sem lehetne titkom előtted, ha vallomásommal magamra dönteném a boldogságnak ezt a nemes és finom hajlékát, amit húsz év óta felépítettünk,. Zsuzsóka, én -szerelmes vagyok egy másik asszonyba.. Az asszony nem ugrott fel, nem gesztikulált, nem sikoltott: csak a szeme lett kies riadtabbá, mint rendesen volt Pár pillanatig Hazamennék... Hazam ennék szétnézni csupán Erdőszélen ülni délután, Hallgatni a harkályt, hogy mulat Nézni a kóválygó darukát, Oszló felhőket, hunyó napot A föld fején sötétlő kalapot: A mély eget s az árva estben Halkan dúdolni lenne kedvem. Halkan dúdolni lenne kedvem, Egy hegytetőn a néma estben Mikor felhő felhőre csapva Belevillámlik a viharba S ha zug, vágtat a táj felett Vinne magával engemet S mint szálló füstöt szeles távol Vinne g kifújna e világból. Peterdi Andor. nem is szólt, de aztán nagy lélekzetet vett s bámulva, mint a megijedt gyermek, nézett az urára. — El akarsz válni tőlem? — kérdezte csendesen. A férfi felugrott s a hangja, a nagy, erős férfihangja megcsuklott az ijedtségtől. — Én? Elválni? Tőled? Hát nem inkább százszor meghalnék, mint hogy te hiányozzál az életemből! A hangod, a tekirteted, a tipe- gésed, a tiszta jóságod, az anyáskodó gyengédséged nélkül, a drága estéli veled, épp oly kevésbé tudnék megélni, mint az emberi szervezet a levegő nélkül. — Kát akkor? Mit akarsz tenni velem, ha más asszonyba vagy szerelmes? El tudod képzelni, hogy minden a régiben maradhat, ha ezt a titkodat elárultad nekem? A férj belenézett a tűzbe, aztán áhítattal megcsókolta a felesége kezét, mint a jó gyermek, aki apró bünöcskéit nemes lélekkel megvallja az édesanyjának. — Zsuzsóka, te meg fogsz érteni engem, hiszen mindent megértettél, amit húsz esztendő óta említettem. Ha mesterembe; hivatalnok, ügyvéd, orvos vagy más filiszter volnék, sohasem tárnám ki a telkemet előtted, mert vannak hazugságok, melyek hősiességszámba mennek s az uj vonzalom katasztrófáját épp oly kötelessége eltitkolni a gyengéd férjnek, mint az orvosnak a közeli halált a súlyos beteg előtt De te nem vagy közönséges asz- szony és öi sem vagyok közönséges férrfL Nyílt tekintettel vallhatok be mindent előtted: nem én vagyok a bűnös, hárem a véletlen, mely ezzel a másikkal összehozott. Nem a szándékomon múlt, hogy kedvessé és nélkülözhetetlenné lett előttem, hogy ragaszkodom hozzá s üresnek találnám a napot nélküle, hogy komoly szükségszerűséggé lett az életemben. Az irókrak, a becsületeseknek, a nyilthomlokuaknak sohasem szabadna magukhoz kötni egy olyan tiszta és finom asz- ; szonyt, mint te vagy Zsuzsóka. Elzárkózni egy uj és teremtésre ösztönző impresszió elől: ez biztosabb halála minden művésznek, mint a mező a habiak, melyet a vízből a szárazra dobnak. Uj benyomások, uj és boldog izgalmak, a holnap egy gyönyörű órájában való bizakodás: ezt jelenti nekem az asszony Zsuzsóka, akiről beszéltem neked. A közönségesek talán gonosznak tartanak, amiért mindezt bevallom reked, de te, aki húsz év óta olvasol a telkemből, meg tudod érteni, hogy becsületesebb vagyok a többinél . . . Zsuzsóka felkelt a kályha mellől s rátámaszkodott a szélire, melyen az ura, a vén és geniális kisfiú ült — Nagyon szereted? — kérdezte egy kicsit sirós, egy kicsit szánakozó, egy kicsit gyengéd tekintettel, melyet csak az anya szó- : kott vetni beteg és ápolásra szoruló gyermekére. — Úgy szeretem, mint a könyveimet, a régi bútoraimat, az órámat, melyet diákkorom óta viselek, a virágot, mely káprázatos kelyhével rámmosolyog, az erdő csöndjét, a májusi napsugarat s a kályha tüzét, melyben pajkos és táncoló kis ördögöket látok, ha az éjjeli lámpát eloltom. Mindez hozzátartozik a lelki harmóniámhoz, mely az alkotásra képessé tesz. Most egy uj szin surrant a lelkembe, egy uj és káprázatos szin, mely haldokló fantáziámat felgyújtja, mely rég elmúlt tavaszok édességét kelti életre a lelkemben. És te eL. tudnál tiltani ettől az uj erőforrástól, te, aki minden értékem közt a legnagyobb vagy? Az asszony odahajtotta sápadt arcocskáját az ura arcához s szelíd kis mártír-mosoly jelent meg a szemében. — Ismerem? — Ismered, Zsuzsóka. — A barátnőm? — A legjobb barátnőd.- — Kató? — Kató, anyácskám. Egymásra néztek s bár mindkettőjük ajka körül ott vonaglott a sirás, egyikük sem sild. A férfi. A férj, remegő karjával, magához ölelte az asszonyt és Zsuzsóka .lehunyta a szemét, mintha álmot látna. . — Vissza fog ő adni nekem? :— susogta bágyadtan és megborzorgott, mintha valami jeges szél érte volna. — Minden este visszaad, mert ő jó és nemes tudja, hogy belepusztulnék, ha a szép és boldog estéimet elvenné tőlem. Kató csak egy szép virág, mely hozzátartozik az életem derűjéhez, te a tűzhelyem, tisztaságom vagy, mely nélkül árva, züllött és boldogtalan lennék. Csöngettek az előszoba ajtaján: szép. fiatal, meleg pillantásu asszony lépett a szobába, aki gyengéden megcsókolta a barátnőjét s tc.- jorgó pillantást vetett a nagy íróra. Körülül- ték a kályhát, de Zsuzsóka csakhamar felkelt a helyéről. — Jó, meleg teát hozok nektek, — mondta fájdalmas mosollyal és a citrom-dzsemből is hozok, amit annyira szeretsz, torkos Kató! Kis gésa-lépéseivel kitipegett a szoba és egyedül hagyta ókét a homályosodó szobában, melyet a háztetők beáradó fehérségén kívül csak a kályha rubintvörös zsarátnoka világított meg. Ünnepélyes japán vacsorákat rendez a „POD PETftlNEM** boroző és kávéház Zene PR AHA Ilk., ŰJczd £2. Tácc Látogassátok 1 Szabad bemenet) Gyuri urfi Elbeszélés. Irta: Rácz Pál. Senkinek sem hinném el, ha magam tanúja nem lettem volna. Mert van ebben a történetben valami megmagyarázhatatlan mély és igaz emberi, amit mindenki átérzett egyszer, ha apa vagy anya volt. A fehérhaju, régen özvegy nagyasszony is ezt bizonyította, aki a szomszédunkban lakott és szép, magas, ósdi palotája mellett a mi kis házunk csak olyannak tetszett, mint valami hozzáragasztott madárfészek. Nagyon jól emlékszem rá. Magam is apró gyermek voltam akkor, amikor egy reggelen a palota egész személyzete lótott-futott Egy része a széles nagy parkban, le egészen a vízig, más része a szomszédokat és az utcákat kutatta át Tőlem is megkérdezte a parádés kocsis: — Nem láttad a kis Gyuri urtit? — Nem láttam én — feleltem csodálkozva s csak később tudtam meg, hogy a dédelgetett és ez okból igen csintalan Gyuri urfi eltűnt a palotából. Jól emlékszem rá. Mintha ma történt volna ez az eset. A rendőrség felkutatta az egész várost, az egész vidéket. Felkotorták a folyó medrét és rengeteg törött fazekat, pléh- vedret és ólom gömbökkel teli halászzsinórt húztak ki az iszapból, de Gyuri uríinak nyoma veszett. Az áldott lelkű szép özvegy nagyasszony gyászruhát öltött masára. Mint egy alvajáró ténfergett keresztül-kasul a fényes termeken. Ajkán mindig az egyetlen hivó szó ismételte az élete tragédiáját: — Gyuri fiam! Édes Gyuri fiam! Gyere haza! Hol vagy? Éveken át tartott ez így. Legfeljebb a szavak sorrendje változott meg idővel. Például így: — Hol vagy, Gyuri fiam? Gyere haza, édes Gyuri fiam! Aztán ismét következett a végnélküli körséta, az üres nagy házban, ahonnan Gyuri urfival együtt elszökött a kacagás, el a gver- mekzsávai, el az élet tavaszos pajkossága. Csak egv nagy. széles arauyrámába foglalt kép maradt meg a falon. A kis Gyuri urfi volt rajta. Kerek, szőke fejű, pufók arcú. kék- szefrrü, izmos gyermek volt Gyuri urfi azon "a képen. A nagyasszony órákon át ült elölte és ugv nézte. Ajka önkéntelenül is mozgott már és ismételte ugyanazt, mintha valami íélekalatti öntudatlan Litánia lett volna: — Gyui fiam. jer haza! Édes Gyuri fiam, hol vagy? Kicsi koromban magam is átjárogattam Gyuri urfiékhoz. Egyszer átesett a rongylabdám a kerítésen és Gyuri urfi felkapta. Hiába kértem vissza. — Gyuri urfi, adja vissza a labdám. Hiszen csak rongyból van. Magának meg van szép fényes, képes gumimból. Gyuri urfi nem adta. Nagyot kacagott az én siránkozásomon és elszaladt a könnyen szerzett zsákmánnyal. Akkor történt, hogy átmérészkeditem hozzájuk. A széles, virágos verandán ott állott a nagyasszony. Szép, sugár alakja fejedelmi volt. Arcának merev vonásai nagyon sok erélyt és okosságot árulhattak el, én azonban mindezekről akkor még mit sem tudtam. Én akkor csak a magamosimálta rongylabdámért aggódtam. — Kezét csókolom — szólottám fel a ve ra ndár a szem le süt v e. — Kit keresel, kisfiú — kérdezte tőlem a nagyasszony. — Gyuri urfi elvette a labdámat, A nagyasszony elmosolyodott. — Az lehetetlen, kisfiú. Gyuri urfi nem szóikba elvenni a másét. — Már pedig az én labdámat elvette. De nem is kellett tovább bizonyítgatnom. mert Gyuri urfi megjelent az egyik bokor mögött és diadalmasan mutogatta anyja felé a piszkos rongylabdát. A nagyasszony nagyot toppantott: — Gyuri fiam, add vissza rögtön azt a labdát a kisfiúnak! Gyuri urfi röviden felelt: — Nem adom! Ez a labda igen tetszik nekem. A nagyasszony meg se ismételte többé a parancsot, hanem magához intett és bevezetett a széles, káprázatos gyermekszobába. És azt mondta: — Fiacskám! Itt van egv csomó labda. Válassz ki magadnak egyel. A. legszebbet. ; Vidd el cserébe a te labdáidért. A színes labda tömegtől a fejem bódult, a szemem káprázotl. Csak ugv találomra nyúltam bele a kosárba és amelyik labda i a legjobban illett a mankómba kiemeltein.,, Azóta rendes bejárásom volt a palotába. Akkor is ott voltam, amikor Gyuri urfi azon a szerencsétlen reggelen eltűnt otthonról. Láttam a nagyasszonyt megsápadni, el- fonnvadni, meggyörnvedni. megőszülni és tanúja voltam annak a mérhetetlen anyai fájdalomnak. amit feledhetetlenül érzett és újból érzett mindennap, mint egy örök, kínzó büntetést. Ha besompolyogtam néha a csendes termekbe, nesztelenül vezetett el a gyermek- szobáig és hangtalanul, reszketeg kézzel mutatott oda a dívány sarkába. Ott feküdt az én rongylabdám. Porosán, érintetlenül, már évek óta... — Az én kis Gyuri fiam, vájjon hol van? Mikor fog visszajönni? Biztosan vissza fog pedig jönni. Én érzem, hogy egyszer visszajön maid és a nyakamba ugrik és ... és megcsókol és maid én is megcsókolom azt a szép kis szőke fejét, kék szemét és piros arcát... Már az intézetből kerültem vissza, mint hosszunadrágos fiatalember, de ha meglátogattam a nagyasszonyt, még mindig ugyanazt ismételte: — Lássa, lássa, az én kis Gyuri vtani még most sem jött vissza... Még most sem került elő... Pedig emlékét itt őrzöm a lelkemben, a szivemben... Vájjon, hol lehet? Miikor jön vissza, hogy megcsókoljam szőke kis fejét, kék szemét és piros arcát... Nem mertem vigasztalni. Már akkor tudtam, hogy a gyermek őket eltemető anyák lelke szintén ilyen. Az elhunyt gyermek ott van benne, mint egy változhatatlan oltárkép, amelyet odafestett az emlékezés kitörölhetetlenül ... Nem lesz már az soha más, mert az élet átformáló ereje megszűnt.. A nagyasszony is ott ült a kis Gyuri urfi képe előtt és beleformálta annak alakját önmagába, mintha kiegészítő része lenne az ő egyhangú, szomorú, elvesztett életének. És várta. Várta vissza csökönyösen, az anyai' hitnek mérhetetlen ereiével. —... Mert h-igvie el — fordult hozzám révedezve, amikor már magam is házasember voltam — az én Gyuri fiám el nem pusztulhatott. Neki élnie kell. ő vissza fog jönni ... és képzelje, milyen örömein lesz, ha maid nvilik az ajtó és ö hetipeg rajta kaea- gón, pajkosan és a nyakamba ugrik... Kicsi kezecskéjével mágákoz von.iá a fejem és csókot nyom az arcomra, néni is egyet, százat... és majd szépen megkér: „Ne haragudj, édes anyuci, csak meg akartalak egy kicsit ijeszteni... Ugy-e, nem haragszol?“ És higvie el, én nem fogok rá haragudni. Hiszen hogyan is lehetne egv ilyen kis pajkos fiúra haragudni? Dehogyis lehet!... Csak már jönne vissza! Igen hosszú ez a várakozás... Nagyon próbára teszi türelmemet ez a gyermek... De hát mit csináljak? Várni fogom, mert biztosan tudom, hogy visszajön. Meghatódva hallgattam a nagyasszonyt. Fehér haja, mint a hó. hidegen és fényesen borította hajlott fejét. Szép arcán a harmincéves bánat könny patakja mély medreket mosott. Magas, sugár alakja kétrét hajlott és keze reszketősen kapaszkodott a kincseket érő bútorokba. ... És abban az időben történt a furcsa eset. Éppen karácsony olt. A nagyasszony feldíszítette a Gyuri urfi karácsonyfáját. Szép .játékokat hozatott, mint harminc év óta minden évben és a fa alá rakta. Olyan volt a gyermekszoba, mint egv díszes kápolna, ahol egy nagybeteg anyai szív ünnepel... Mondom, ebben az időben történt, hogy a nagyasszony nyílni látta az ajtót Az előszoba hidege végigsurrant a parketten és a karácsonyi fehér napfény pici árnyékot rajzolt. a betipegő gyermek után. A nagyasszony egy kicsit a melléhez kapott. Elállt a szava, a szeme előtt véres karikák gurultak tova... s nagysokára tudott pár lépést előre tenni, hogv karjait kitárja a belépő gyermek felé és egy soha nem hallott égbetörő hangon kiáltsa cl magát: — Gyuri fiam! Édes Gyuri fiam, hát mégis visszajöttél? A kis szöszke fejti, kék szemű fiúcska bátortalanul lépett néhányat előre. Nem mert tovább menni s csak akkor uózott bálra. mikor a nagyasszony az ölébe kapta, hogv öreg, fonnyadt kebléhez melegítse, az üde gyermektestet. — Oh, Istenem, Istenem! Hogy ezt a pillanatot megérnem., engedted!... A kisfiú pqdig kibontakozott, a karok kö zül és seipitö kedveskedéssel hallatta első szavait: — És te vagy az én nagymamám? A nagyasszony kapkodón nézett körül. Most nézett bele először a tükörbe, úgy. igazán ... Úgy érezte, mint a szoba levegője fojtogatná és a torkához emelte a közét. Mintha védekezni akart volna a hajlott svi- vak igaza ellen. Ijedtben tekintett az ajtó felé. kői CBANP HOTEL SROUBEK. PBÁflA lB| ....mi IIIMII IMII II MIMII Ili Ilii IHIIIIII Ilii Ilin I I ■!— ■Ili—I III--------------------------- ' I IIIBMI— Ilii II Ili " A szántóföldek és kertek csak azon esetben adnak kielégítő termést, ha a termelő összes vetőmag szükségleteit az EGIDY KRINER & SBhne ”“^5*“ Sas?, Prága II, Havíííkovo i ám. 7. ,íífiE szerzi be, _ .Ar|t©’íéH_ingy.cn. _ _ _ ■ r \'tlasi Tűma Praha I., Kevolnéní ti. 13. Elsőrangú urfszaJou. Mértékszerint készít divatos, elegáns öltönyöket és kabátokat. Fazon Ke 400‘— tói. Angol szövetek raktáron.
